Georges Perec:
„53 nap”
Regény (részlet)
A szöveget
összeállította Harry Mathews és Jacques Roubaud
P.O.L., 8, villa d’Alésia, Paris, 14e
1989
TOMBOCTOU
52 JOURS
Néhány történelmi,
földrajzi és irodalmi utalás kivételével az itt leírt valamennyi személy,
esemény, hely és környezet csupán a fikció része.
I.
53 nap
ELSŐ FEJEZET
Május 15-e.
A
hadsereg és a rendőrség folytatja a város megszállását.
Tíz
nappal ezelőtt, a Függetlenség huszadik évfordulóján a cularo-i bányászok
az Élet-Elnökség sugárúton gyűltek össze; nyolc halott volt, köztük egy
asszony és egy gyerek; kihirdették a rendkívüli állapotot, ennek minden
kellemetlen és kegyetlen következményével együtt: a feltételezett felbújtók
letartóztatásával, gyülekezési tilalommal, a járművek átkutatásával,
kijárási tilalommal este hattól. A Francia Gimnázium, mint a többi iskolai
létesítmény, természetesen zárva tartott.
Grianta
kezdett egész nap arra hasonlítani, amilyen egyébként csak déltől ötig
volt: egy halott városra, melyet agyonnyom a forróság és a csönd. Késő
délután, amikor a tömeg korábban rituálisan ott szokott hömpölyögni a Béke tér
árkádjai alatt, most nagyon furcsa látni a gyakorlatilag üres kávéházi teraszokat:
a pincérek mozdulatlanul álldogálnak az azaleák mögött, nagy kerek tálcájukkal
a kézben, néznek, anélkül, hogy látnák az asztalnál az egy-egy pohár Fanta
előtt üldögélő néhány katonát; egy héttel ezelőtt a Párizsi
Söröző főpincérét komolyan összeverték, amikor a Rohamosztag
alhadnagyára ráömlött egy kis borsodó; azóta Grianta összes alkalmazottja a
paszományosokkal szemben kivédhetetlenül hatékony passzív ellenállást folytat:
a kifogásolhatalan ügybuzgóság látszatával ügyködnek, hogy jó huszonöt perc
teljen el, mire kivisznek egy limonádét vagy egy narancslevet.
E tíz
nap alatt gyakorlatilag nem léptem ki a házból; csak esténként, negyed
öttől negyed hatig tettem egy rövid sétát a városközpontban; főleg
azért, hogy a madarakat hallgassam; ilyentájt ezrével gyűltek össze az
eukaliptuszokra; de máskor annyi volt a nép, hogy szinte nem is hallani
őket; a sétát felhasználtam arra is, hogy a hazatérés előtt
bevásároljak; Gino inkább bezárt, semhogy naponta kitegye magát négy-öt rendőrségi
kiszállásnak; egyébként a kijárási tilalommal a legtöbb lakos úgy volt, mint
én: otthon maradt. Ez nem volt mindig mókás dolog. A francia napilapokat
betiltották és a tévében semmit nem lehetett látni, kivéve az Élet-Elnök
aranyozott mosolyát és impozáns felesége képét és ékszereit: rajtuk kívül
látható volt az elnök beszédével egyetértő hallgatóság, a felesége által
felavatott kisdedóvók, a fogadások, ahol föltűntek, mindez negyven percet
foglalt le az esti hírórából, mivel a többi húszat csökkenő fontossági
sorrendben a belügyminiszternek (az „Oromember”-nek), a Biztonsági Szolgálat
közleményeinek, az Agrár Reformbizottság üléseinek, a futballnak (nemzeti
sport), „kulturális témáknak” (a montferine-i Leányotthon árvái, amint
virágokkal díszítik a termek boltozatait az Élet-Elnök látogatása alkalmából
vagy éppen a Kézműipari és Turisztikai Minisztérium által rendezett Nagy
Nemzetközi Folklór Táncverseny záróestje), végül az állandó és fullasztó
trópusi időjárásról szóló jelentésnek szentelték.
Nem voltam
túlságosan elragadtatva attól, hogy nem csinálok semmit, akarom mondani, semmi
különöset; ez némileg változtatott a napi rutinon, amely ebben az évszakban
gyakran vált, ha nem is elviselhetetlenné, de tényleg fárasztóvá: felkészülés a
tanórákra, javítandó dolgozatok, osztályfőnöki értekezletek; most minden
olyan volt, mint az annyira várt és remélt, „igazi”, hét hetes vakáció
kényszerváltozata; nem volt rossz elolvasni ezt-azt, többek közt Rosentiehl
akármilyét a labirintusokról, néhány krimit, és volt egy halom keresztrejtvény
is, nemrégiben érkeztek Párizsból. Ettől sem voltam éppen boldog, attól
viszont igen, hogy ma kaptam egy világos megbízást, olyasmit, ami egészen új
dolog volt a számomra és egycsapásra föllelkesített.
Tehát
ma reggel a konzul felhívott telefonon; azt kívánta, hogy a lehető
legrövidebb időn belül találkozzunk és ebédre hívott a Hilton bárjába (a
Hiltont itt úgy tekintették, mint valami nec
plus ultrát).
Öt
perccel tizenkettő előtt érkeztem a Hiltonba; a találkozót délre beszéltük
meg (majdnem pánikba estem attól, hogy túl korán vagy későn érkezem); a
halványszürke gyapjúöltönyömet vettem föl és nyakkendőt húztam, ami lármás
jókedvet váltott ki néhány rakodómunkásból, akik a Régészeti Intézet előtt
ődöngtek; ezért nem haragudtam rájuk; az igaz, hogy csak a bolond megy ki
öltönyben és nyakkendőben Griantában féltizenkettőkor, s tényleg
sokáig haboztam, mielőtt öltözetem mellett döntöttem volna; úgy tűnt,
mintha ez illene a legjobban a körülményekhez, még ha egyáltalán nem is illik a
klímához.
Két
gépfegyveres állt őrt a Hilton előtt; egy nagydarab, gyakorlóruhás
altiszt megmotozott, hogy meggyőződjön arról, nem hordok fegyvert
magamnál; a forgóajtó túloldalán, egy kis íróasztal mögött ülve - ezeket a kis
asztalokat rendszerint a levélírásra vágyó vendégek számára helyezik el a nagy
hotelek előcsarnokában - egy másik katona elkérte az útlevelemet,
idegesítő lassúsággal lapozta át, majd bedobta egy iratgyűjtőbe,
leereszkedő modorban tudatva velem, hogy amikor elmegyek, visszakapom.
Senki
nem volt a bárban; nem hogy egyetlen vendég, de pultos és felszolgáló sem; a
légkondicionáló érezhető hűvösséget kavart a félhomályban; a gondosan
jellegtelenné tett, hangulatos zene (egy harmóniumról nagyzenekarra átírt
darab, a címe, ha jól emlékszem, Esik a
Como taván, vagy valami ehhez hasonló) megfelelően visszafogott volt
ahhoz, hogy tényleg ne zavarjon.
Belevetettem
magam egy támadhatatlanul patinás vérvörös klubfotelbe és várni kezdtem; nem
mertem kopogtatni a mutatóujjammal, hogy hívjam a pincért, ahogyan ezt a város
italárusító helyein általában csinálják; körülnéztem, megpróbáltam
visszaemlékezni arra, hogy milyen alkalmakkor voltam már itt: Béatrix-szel?
Lescale-lal? Feder-rel? Egészen biztos, hogy nem túl gyakran és csak itteni tartózkodásom
legelején, mivel a saját személyes ízlésem nagyon gyorsan a Május 5-e tér
teraszainak kis kanapéihoz vagy a Franciaország sugárút olasz fagylaltosainak
lila, recsegő tonnel székeihez. Mindenesetre nagyon jól emlékszem, hogy
milyen tökéletes tisztelettel vettem tudomásul azoknak a szabályoknak a
hatályba lépését, melyek segítségével a lakberendező össze tudta békíteni
egymással az előírásos kozmopolitizmust, a nélkülözhetetlen elitizmust és
a nem kevésbé kötelező helyi színeket: néhány csillogó reprodukció egy
hibás hajózási atlaszból, egy kissé túlságosan felnagyított AFRIQYA INCOGNITA,
merész felfedezők régi látomásait idéző szőrös szörnyetegek;
kitömött kalapácscápa, mint a gazella szarvai, rinocéroszfej, elefántagyar,
óriás teknősbékapáncél adja meg a stressztől fenyegetett
üzletembereknek a nagy vadászatok és horgászatok izgalmát, és az igazi
szkájfotelek, az ébenfa bárpult, a rézborítás, a metszett poharak, a
Tiffany-típusú függőlámpák, az autentikusan skót motívummal átszőtt mokett
szavatolja a fogyasztóknak, hogy itt tökéletesen és aggályos pontossággal
tisztelik a nyugati életművészet nagy hagyományait és úgy bánnak velük,
mintha olyan Very Important People lennének, akik sohasem tudtak lenni; ami a
helyi kézművességet illeti, ezt mértéktartóan, de jelentőségteljesen
képviselte négy nagy okkerszínű edény, néhány maszk, görbe kard és néhány
lándzsa, geometrikus arabeszkekkel díszített keskeny és magas alfafű
függöny, mely könnyű elválasztást képez a tulajdonképpeni bár és a hall
között.
Tizenkét
óra tíz perc körül hímzett vörös szegélyű fekete burnuszban megjelent egy
pincér; sört kértem tőle, és szinte egyszerre hozta egy kis oliva és valami sós dolog
keverékével. A konzul még mindig nem volt itt. Lehet, hogy mindig késni
szokott?
Alig
ismertem meg; mint minden griantai francia állapolgárt, évente kétszer engem is
meghívott a Konzulátus protokolláris garden-party-jára; valójában én csak
egyszer mentem el, a múlt év július 14-én és csupán két-három konvencionális
mondatot váltottunk egymással; valamivel később, januárban háromszor
viszontláttam, amikor megkért, hogy a griantai Expo-Vásáron a Francia Könyv
standjával foglalkozzam (nyomasztó és Haza-Anyám kulturális kisugárzása
szempontjából szinte tökéletesen fölösleges feladat, de lehetővé tette,
hogy a hercegnő költségén Párizsba utazhassam). Annyit tudtam róla, mint
mindenki: mielőtt Griantában beiktatták volna, azelőtt jó tíz éven
keresztül egy kis olasz városban szolgált, úgynevezett életművész volt,
kifinomult konyhaművész és hozzáértő borász, jobban teniszezett, mint
amennyire bridzsezett (ebben pontosan az ellentétem), ásványokat gyűjtött,
olykor rövid kirándulásokat tett a sivatagban, hogy szép mintákat szerezzen.
Nagyjából velem egyidős volt - szolíd negyvenes -, rouen-i születésű,
normand felmenők nélkül, nem vették fel a Haditengerészethez és ezt
állítólag sajnálta; mesélnek bizonyos dolgokat az érzelmi életéről, mert a
felesége, egy kissé mogorva, nagydarab szőke nő több mint fél évvel
ezelőtt elutazott Bordeaux-ba, ahol a két gyerekük a tanulmányait
folytatta; de egyetlen félelmetes griantai pletykafészek (Griantában, meg kell
mondani, a pletykák, a megrágalmazások és a szóbeszédek képezték a kolónia
társadalmi életének lényegét) sem tudott bizonyítékkal szolgálni pajzán
hipotéziseikre; a legelterjedtebb vélekedés az volt, hogy szeretőt tartott
a Golf Klub mellett (a város legelőkelőbb negyedében, itt állnak a
miniszteri villák) egy kertes házban, de ha ez igaz volt, akkor olyan
diszkrécióval tette, hogy soha semmi nem szivárgott ki az egészből. Ami
politikai vélekedéseit illeti, ezek nem annyira diplomatikusak, inkább
kétértelműek voltak: mint magánember, liberálisnak tüntette föl magát,
energikusan helytelenítette a Président-ŕ-Vie rendőri
módszereit, egyetértett a szakszervezetekkel és az egyetemistákkal, akik
megpróbáltak cselekedni; de hivatali gyakorlatában olyan óvatosságot
tanúsított, amely már-már a gyávasággal volt határos; ideérkezésem előtt
egy évvel, még mielőtt a hivatalos vagy párhuzamos hatóságok
közbeavatkoztak volna, kieszközölte egy egyetemi tanár visszahívását
Franciaországba, mert az illető a hallgatókkal a Vörös egyik cikkét olvastatta; később ártatlannak bizonyult,
azt állította, hogy számára ez a tortúra és a börtön elkerülését jelentette,
amit különben kénytelen lett volna megismerni, mielőtt mindenképpen
száműzték volna.
Azalatt,
amíg a túl hideg sörömet kortyolgattam - olyan helyi szokás ez, melyet soha nem
tudtam megszokni -, több felszolgáló jött; arra céloztak, hogy az asztalokat a
„DeLuxe Snack” számára megterítik, már nem halaszthatják, mert a türelmetlen
vendégek nem késlekednek a rendeléssel, aztán kihozták az étvágygerjesztő
előételeket és desszerteket. Kezdtem éhes és nyugtalan lenni.
A
konzul tizenkettő harmincötkor érkezett meg; meglepettnek tűnt, amikor
megtudta, hogy negyven perce várom és ellentmondást nem tűrően
állította, hogy ő nekem fél egyet mondott. Bántotta, hogy képes vagyok
sört inni, import volt - „Dehát Ön nem
tudja, hogy ezek kötelezően hozzáadnak valamit, hogy újabb fordulóra
kényszerítsék?” - és tekintélyes mozdulattal rendelt két White Feathers-t; szokásom szerint nagyon nehezen viselem a
whiskyt, de ez, nagyon bőven ázott a szódavízben, tökéletesen ihatónak és
szomjoltónak bizonyult. Néhány percen keresztül mindenféle semmiségekről
fecsegtünk; hálásan fogadtam, hogy egyáltalán nem beszélt a politikai
helyzetről és óvatosan kerülte a legkisebb célzást is rá. Egy
főpincér vette fel a rendelésünket; a választást a konzulra hagytam, és
nekem menyhalat hozatott papajával, amit itt jóval kevésbé egzotikusan
készítenek el, mint a borjút parajjal, amit magának kért; rövid, tanácstalan
szuszogásokkal kísérve hosszan vizsgálgatta a borlapot, mielőtt egy jégbe
hűtött Lambrusco mellett döntött volna. Meglepődtem ezen az oly
kevéssé hazafiúi választáson.
„A mi
jó francia boraink - felelte - itt nem olyanok, amilyeneknek lenniük kellene.
Egyáltalán nem bírják az utazást és mivel a pincék nem hidegek, iszonyatosan
lehűtik a borokat; rendelhettünk volna egy Hermitage-t is, igaz, de az egy
kissé nehéz bor lett volna; és aztán még ki lehetne nyittatni és el lehetne
kortyolgatni...”
Felvetettük,
hogy választani kellene a desszert mellé valami előételt, valami
rágcsálnivalót. Majd a konzul rátért találkozásunk tárgyára:
„Serval
eljött, hogy találkozzon Önnel?”
Felnéztem
a tányérról és csodálkozó pillantást vetettem a konzulra.
„Serval?
Robert Serval?
-
Ő, igen.”
Mint
minden Griantába kiküldött francia, én is hallottam Robert Servalról beszélni.
Ő itt, ha lehet így fogalmazni, egyik nemzeti büszkeségünk: detektívregényeket
ír, s ezek példányszáma Franciaországban még elég gyakran eléri a háromszázezer
példányt; néhány évvel ezelőtt rendezkedett be itt és az El Ghazal
legfölső emeletén lakik (125 piaszter naponta!). Gyakorlatilag soha nem
látható a városban; azon kevesek, akiknek megadatott, hogy a közelébe jussanak,
excentrikus embergyűlülőként írják le őt; Crozet, aki két-három
könyvét olvasta, azt mondja, hogy ezek elég rosszul megcsinált munkák és még a
részletekben is hevenyészettek: személy szerint, noha meglehetősen
szeretem a krimit - igaz, főleg az angol szerzőket -, soha nem
vágytam vagy gondoltam arra, hogy vegyem a könyveit.
„Miért
jött volna, hogy találkozzon velem? Én nem ismerem!
-
Ő látható módon ismeri Önt. Önök iskolatársak voltak.”
Elhűltem.
„Serval!
Nekem soha nem volt Serval nevű osztálytársam!
- De
bizony! Ez csak az írói álneve. Nem tudta? Őt Réal-nak hívják, Stéphane
Réal.”
Továbbra
is tagadóan ráztam a fejemet.
„Ez a
név nekem semmit sem mond.”
A
konzul meglepettnek tűnt, szinte bosszúsnak.
„Majd
be fog ugrani. Mindenesetre az ő emlékezete pontosabb volt. Önök együtt jártak az
etampes-i középiskolába, negyedikben és harmadikban, az ötvenes évek elején.
Úgy tűnik, még egymás mellett is ültek egy bizonyos Lemarquis óráján,
akitől tudni vélem, azok alapján, amit elmondott nekem, hogy átkozott egy
páros voltak...
- Én tényleg Etampes-ban voltam negyedikben, ötödikben,
és nagyon jól emlékszem a vén marha Lemarquis-ra. De Réal? Réal Stéphane...”
A konzul az órájára nézett.
„Hallgasson
ide, nincs sok időm. Hétkor indul a gépem Párizsba és indulás előtt
még rengeteg dolgot kell elintéznem De előtte még vázolnom kell a
helyzetet.”
Várt
egy kicsit, amíg a pincér elvette a tányérokat.
„Serval
a múlt szerdán tűnt el. Három emberrel pókerezett a szobájában. A játék
volt az egyik szenvedélye, tudta? Úgy tűnik, többször is veszített.
- De a
játék tilos Griantában, jegyeztem meg.
Éppen
ez az egyik oka annak, hogy ő itt rendezkedett be. Európa legtöbb
kaszinójából kitiltották, de a kísértés mégis túl erős volt. Itt csak
pókerezhetett, a szobájában, olyan összegekben, melyek ritkán haladták meg az
egy vagy kétmillió régi frankot.
„Egyszóval
éppen játszott, amikor telefonhoz hívták. A beszélgetés a szobájában zajlott. A
három másik személy szerint még harminc másodpercig sem tartott. Visszament az
asztalhoz és arra kérte társait, hogy a játékot folytassák nélküle vagy
tartsanak szünetet és várják meg. Egészen pontosan azt mondta, hogy nem lesz
tíz percnél tovább távol. Lement a földszintre és az éjszakai ügyeletest
megkérte, hogy hozza ki a kocsiját, azután kiment, hogy tárgyaljon a
szolgálatos tiszttel, aki a hotel felügyeletét biztosította. Azóta megtudtuk,
hogy egy félórára menlevelet kapott, hogy elmenjen a Francia Követségre.
„Történetesen
a három másik játékos egyike nem volt más, mint a hotel igazgatója, Charlier.
Egy óra múlva telefonált a portára, ahol megerősítették, hogy Serval a
kocsijával elhajtott az El Ghazalból. Charlier hivatta a szolgálatos tisztet;
valamivel később kapcsolatba léptek a követségi titkársággal, ahol azt
állították, hogy ezen az estén senkit nem hívtak és még kevésbé Servalt.
„Természetesen
én erről csak két nappal később értesültem. Időközben
megtalálták Serval piros Jaguárját az Alzire utcai parkolóban. A rendőrség
nyomozott és nyomozott a nagykövetség titkársága is. Ellenőriztettem mindent, amit
találtak, vagyis semmit: Serval nem szállt sem repülőre, sem hajóra, sem
vonatra. Az események óta mindent, ami mozog, annyira alaposan
ellenőriztek, hogy biztosak lehetünk abban, hogy ez igaz. Egyébként
semmiféle váltságdíj követeléséről nincs tudomásunk. A nyomozás hivatalosan folytatódik. Ami annyit jelent,
hogy megvizsgálnak néhány kutat, kikotorják a lagúnát és hogy a P.J. és a
Nagykövetség aktakukacai kétnaponta pontot tesznek az ügy végére. Valójában
semmit nem keresnek és meglepne, ha találnának valamit.
„El
kell Önnek mondanom, hogy engem ez az egész ügy rettentően bosszant, és
szeretném, ha az okát értené. Serval tudta, hogy megfenyegették és elmondta
nekem. Először úgy három héttel ezelőtt azt kérte, hogy ebédeljek
vele az El Ghazalban; ez nagyon meglepett a részéről, mivel már négy év
óta lakott itt és alapvetően azt a benyomást keltette, hogy
szisztematikusan kerülni akarja a honfitársait.
„Az
ebéd alatt történt, hogy beszélt nekem Önről. Elmondta, hogy ráismert
Önre, amikor a nevét olvasta és a fényképét látta abban a cikkben, amit az Előre! szentelt a mi kis standunk
megnyitójának, és megkérdezte, hogy Ön nem kifejezetten a kiállítás miatt
jött-e Franciaországból s hogy itt marad-e; nagyon boldognak tűnt, amikor
megtudta, hogy Ön a Francia Gimnázium tanára, s reméli, hogy amint lehet, fel
tudja venni Önnel a kapcsolatot. Majd hozzátette:
- Nem
csak azért kérettem Önt, biztosítsam róla, hogy éppen régi osztálytársamról
volt szó. Amit el akarok Önnek mondani, az minden bizonnyal rocambole-inak vagy
gyerekesnek tűnik, de azt hiszem, veszélyben vagyok.
„Olyan
elképedés ült ki az arcomra, hogy szinte zavarban abbahagyta. Nem tudtam mit mondani.
Azzal fejeztem be, hogy ostobán megkérdeztem, kapott-e fenyegető levelet.
- Nem, ez nem ilyen. Hallgasson ide, még nem tudom
elmondani, mi történt; talán csak
igazolhatatlan gyanakvásról vagy egyszerű egybeesésekről van szó.
Remélem, hogy a következő napokban meg tudom nyugtatni, de ha arról van
szó, amitől félek, szükségem volna a segítségére és szeretném minél
előbb igénybe venni.
„Ez volt minden, amit az első találkozáson megtudtam
tőle, ész ebéd anélkül fejeződött be, hogy visszatértünk volna a
homályos fenyegetettségre.
„A rákövetkező napokban vártam, hogy Serval
jelentkezik, majd türelmetlenségemben felhagytam azzal, hogy telefonálgassak a
hoteljébe, ahol soha nem lehetett elérni. Ő
volt az, aki végül újra felvette velem a kapcsolatot. Május 4-én hívott, az
éjszaka kellős közepén (megadtam neki az otthoni számomat) és megkérdezte,
hogy meglátogathatna-e.
„Tíz
perccel később csengettek a kapun. Amikor belépett, először azt
hittem, hogy részeg vagy bedrogozott, de gyorsan rájöttem, hogy a
félelemtől sápadt az arca és zavaros a tekintete. Belevetette magát egy
fotelbe és egy hajtásra megivott egy pohár gint, amit én töltöttem neki.
„Vastag, kraft papírboríték volt nála. Odanyújtotta
nekem.
- Szeretném megkérni arra, hogy őrizze meg.
Könyörgöm, ne mutassa meg senkinek. Tegye be
a páncélszekrényébe. Tudom, biztos vagyok benne, hogy emiatt fenyegetnek. Ha
valaha bármi történne velem, ebben kell kutakodni, hogy rájöjjenek.
„Megpróbáltam
megnyugtatni, arra próbáltam rábeszélni, hogy kísértesse magát az egyik
emberemmel, de ez, úgy látszik, még jobban megrémítette, és megígértette velem,
hogy - bármi történjék is - senkinek nem szólok egy szót sem erről az
ügyről. Megígértem, hogy mit szándékozik csinálni.
- Nem
tudom. Megpróbálok visszamenni Európába. De félek, hogy ellenségeim nem adnak
rá időt.
„Azt
javasoltam, hogy régóta eltervezett utazásomat Franciaországba néhány nappal
előrehozom, mára, és hogy magammal viszem. Úgy tűnt, indulásom közeli
időpontja rettenetesen megijeszti. Hirtelen felállt, közölte, hogy sürgősen haza kell
mennie. A kapuban, szinte mormolva, azt
mondta:
- Talán 15-e előtt minden megoldódik. Különben annál
rosszabb...
„Miután
elment, a borítékot beraktam a páncélszekrénybe és visszamentem aludni. De egy
fél órával később újra felhívott. A telefonban különös volt a hangja, mintha
éppen egy olyan szöveget betűzne
ki, aminek nem érti a jelentését. Szinte beteges csökönyösséggel hajtogatta az
indulásom napján - ez aznap volt - nem kéri vissza a borítékot, de ezt Önnek,
egyedül Önnek kell átadnom; kapcsolatba fog lépni Önnel, hogy megadja az összes
szükséges instrukciót. Úgy látom, erre nem volt ideje az utolsó
telefonbeszélgetésünk és az eltűnése közötti négy napban.
- Ezzel szemben, jegyeztem meg, a pókerre talált
időt, mintha mi sem történt volna.
-Ez talán egyike azoknak a rejtélyeknek, melyeket
mostantól fogva Önnek kell tisztáznia.
- Mi
van abban a borítékban?”
A
konzul megvonta a vállát.
„Minden
valószínűség szerint semmi, csak utolsó könyvének kézirata. Éppenséggel
volt időm végigolvasni, és semmi valóban gyümölcsöztethetőt nem
találtam benne. De Ön bizonyára jobban olvas a sorok között, mint én.
- Pontosan mit akar, hogy mit csináljak? Nem vagyok
detektív.”
A konzul felém tolt egy zöld jegyet, mely az 15597-es
számot viselte.
„Amikor kimegy, adja ezt a jegyet a ruhatároslánynak.
Cserébe adni fog Önnek egy fekete bőrtáskát. Benne találja azt a
kéziratot, amit Serval rám bízott, a rendőrség és a Nagykövetség
beszámolóit és az ügyre vonatkozó saját jegyzeteimet. Főleg a hivatalos nyomozásban ne bízzon.
Nyilvánvaló, hogy semmit nem fog megtudni belőle. Én három hétig távol
leszek; ez elegendő idő arra, hogy kihámozza a regény magvát. Ez
minden, amit kérek Öntől; tudom, hogy imádja a rejtvényeket. Ez is az, és
ha hihetünk Servalnak, a kulcsok talán benne vannak a könyvben. Találja meg
őket!”
