- Arany János -
A Nyugat nem egyetlen irányzatnak volt fóruma, s Osvát Ernő szerkesztői krédójába a sokszínűség programja, az esztétikai pluralizmus is beletartozott. A Nyugat tábora megosztott volt a magyar irodalmi hagyományok megítélésében is – hogy mennyire, talán éppen az Aranyról alkotott kép esetében érzékelhető a legjobban. Elegendő egymás mellé tenni Babits Mihály Arany Jánoshoz című szonettjét (1910) és Ady Endre Kétféle velszi bárdok című versét (1913), s máris láthatjuk, hogy Arany-értékelésük fényévekre volt egymástól.
A Strófák Buda halálá-ról című cikkében (1913) Ady elsősorban az Arany-kultusszal fordult szembe (mint később Kosztolányi az Ady-kultusszal), s kétféleképpen próbálta hitelteleníteni az utánérzők költészetét. Egyrészt eltávolította magától a Buda halála szerzőjének művészetét, másrészt gyökeresen átértékelte e művészet súlypontját: – „önmaga előtt rejtegetett lírikus”-ként fogta fel Aranyt, aki sajnálatos módon elpazarolta tehetségét. Nem Ady az első, aki elsősorban a lírikust látta Aranyban, de legkorábban ő nevezte lényénél fogva lírikus alkatúnak elődjét. Ám a Nyugat nagy nemzedéke nem a teljes lírai életművel számolt, hanem főleg az Őszikék lírájával, amit gyakorlatilag ő fedezett fel. Már ez is radikális szembefordulást jelentett a korábbi, az epikust hangsúlyozó Arany-képpel.
Alighanem Babits törekedett a Nyugat írói közül legnagyobb becsvággyal önálló Arany-kép kialakítására. Petőfi és Arany című esszéje (1910) eredetileg könyvkritikának készült, lendületes Arany-apologetika – Petőfi rovására. Babits itt fejti ki hírhedt tételét: „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.” Sokan Ady-ellenes élt föltételeztek Babits Petőfi-értékelése mögött, valójában Babitsot nem Petőfi, hanem Arany érdekelte elsősorban. 1913-ban, a Magyar irodalom című nagyobb igényű munkájában Babits újabb kísérletet tesz az Arany-életmű értékelésére, méghozzá világirodalmi horizontba helyezve. De újraalkotja a korábbi ellentétet: most Petőfit fordíthatónak és világirodalmi értéknek, míg Aranyt fordíthatatlannak és nemzeti értéknek minősíti – utóbbi megállapítása megfeleltethető a Gyulai–Riedl-féle értelmezésnek.
Míg eltérő Arany-értékelésük Ady és Babits között nem vezetett nyílt vitára, addig Móricz Zsigmond és Kosztolányi Dezső között igen. Móricz 1931-ben cikket publikált a Nyugatban, s ebben az állítólag nem bátor Arany János csaknem egyetlen igazán bátor műveként ünnepelte Az elveszett alkotmányt. Kosztolányi válasza, az Író és bátorság (1932) a magyar vitairodalom egyik remeke. Móricz állításait pontról pontra cáfolja, imponáló tárgyismerettel, érzékeny beleéléssel. Külön kitér arra, hogy az írói bátorság nem azonos a politikai, kivált a pártpolitikai bátorsággal. Az író bátorsága abban áll, mondja Kosztolányi, hogy képes-e szembenézni önnön emberi létével s ennek eredményét könyörtelen pontossággal kifejezni. Míg Arany demokratikus társadalomképét inkább az epikájában, írói bátorságát elsősorban a lírájában véli Kosztolányi megtalálni.
Ezzel szemben a Kétféle velszi bárdok azon az ellentéten alapul, hogy immár a „Deáki tett”-nek köszönhető, kiegyezés utáni Magyarország úri önteltségével kell szembefordulniuk az igazi bárdoknak: „Egy emberöltőn folyt a dáridó / S ékes meséje Toldi hűségének, / Soha egy riasztó, becsületes, / Egy szabadító vagy keserű ének.” Lehet, hogy Szerb Antalnak volt igaza, aki azzal magyarázta Ady ellenszenvét: mivel előtte a nemzeti költő feladatait utoljára Arany János végezte el, neki ezzel a megkövesedett hagyománnyal kellett szembefordulnia, s az Aranynak tulajdonított, önáltató „optimizmus” ellenében felrázni és ráébreszteni a magyarságot tragikus történelmi helyzetére. Ady vélekedése utóbb iskolát teremtett: Móricz Zsigmond és a népi írók őt követve értékelték le Aranyt.
66. Hasonló álláspontot foglalt el Babits is az 1904-ben írt, töredékben maradt, eredetileg egyetemi szakdolgozatnak szánt Arany mint arisztokrata című értekezésében, melynek eredményeit később fölhasználta a Petőfi és Arany című esszéjében.
67. „Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi - szögezte le Kosztolányi 1917-ben. - Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lírikus, az öreg, az ideges.” Schöpflin Aladár a belső cenzúrának az öregkorral járó kiengedésével magyarázta Arany kései líráját.
68. Szonettjével összhangban itt is a maga ars poeticáját vetíti bele Aranyéba - a különös csak az a dologban, hogy ennek ellenére számos találó észrevételt tesz a nagy költő-elődről. Adyt illetően viszont Babits később éles szemmel figyelt fel arra, hogy milyen sokat köszönhet Ady költészete az Arany-balladáknak.
69. Igaz, az Őszikéket is hozzátette - mint másik bátor tettet -, de mint azt Kosztolányi észrevette és szemére is vetette, csak a Nyugat iránti szolidaritásból nevezte meg a kései ciklust is, hiszen nincs róla érdemi mondanivalója.
70. Egyúttal figyelmeztet rá, hogy a költészet jóval kevésbé befolyásolja a politikát, mint azt nálunk - a költőváteszek bűvöletében élve - képzelik. Kosztolányi nemcsak Arany elesettségét és bizonytalanságát érzékelte, hanem a belőle fakadó, önvédelmét is szolgáló humorát is (ami Babits előtt észrevétlen maradt).