- Arany János -
Míg Kosztolányi a maga korához idomította Arany költészetét, Horváth János a fordított utat választotta: ő saját kortársait mérte Aranyhoz. A Nyugatban csak azt méltányolta, amit Arany művészetének továbbfejlesztéseként is felfoghatott – mindenekelőtt Babits Mihály költészetét. Adynál is igyekezett kimutatni folytonosságot, ugyanakkor Ady s a legújabb magyar lyra című könyvében (1910) mindenekelőtt Arany példáját szegezte szembe Adyval: „Erős, de sohasem támadó, sohasem fitogtatott nemzeti érzés és fajszeretet; tisztes, férfias szemérem; s világos, közérthető beszéd (...), a magyar ember kedves, bölcs humora” – ez a négy tulajdonság hiányzik szerinte a Vér és arany szerzőjéből. Ebből a szembeállításból is érzékelhető, hogy az Arany Jánosnak tulajdonított „nemzeti klasszicizmus”-on Horváth János eredetileg erkölcsi eszményt értett, amit a Trianon okozta sokk után összekapcsolt a nemzetfenntartás mindent maga alá rendelő szempontjával. Úgy látta, hogy csak a korábbi irodalmi hagyományhoz visszatérve, az egységes közízlés visszaállításával lehet eredményesen védekezni kultúránk elvesztése, azaz nemzetietlenné válása ellen. Horváth pozícióváltása teszi érthetővé, hogy míg korábban érzékelte Ady kapcsolódását Aranyhoz, 1921-ben már szakadékot lát kettejük között.
Lényegében ezen a csapáson haladt tovább Keresztury Dezső 1937-es Arany-könyvében. Elfogadja Horváth János „nemzeti klasszicizmus”-felfogását; a korai és a későbbi Aranyt itt még a „nép költője” és a „klasszikus költő” terminusokkal írja le. Keresztury könyvének újdonsága, hogy ez az első fejlődéskép Aranyról – amely nem csupán az életmű keresztmetszete, mint a korábbi összefoglalók.
A népi írók viszont – Adyt követve – igen kritikusan közelítettek Arany művészetéhez. 1932-ben Illyés Gyula Móriczhoz hasonlóan bírálja Arany János alkalmazkodó hajlamát s azt, hogy a Toldi szerelmében fölidézett múlt nem a népé, hanem a feudális világé. Németh László ugyancsak 1932-es cikke szerint is ellentét feszül Arany tehetsége és teljesítménye között. Később, a Kisebbség (1939) szerzőjeként, még kritikusabban írt Aranyról. A kiegyezéssel és a Deák-párttal (s ennek következményeként Horváth János nemzeti klasszicizmus-felfogásával is) szembefordulva egyedül Kemény Zsigmondot ismerte el, a többieket – közöttük Aranyt is – elmarasztalta.
A két háború között fellépő urbánus nemzedék, amely Babits nyomán világirodalomban gondolkodott, más okból idegenkedett Aranytól. Máig legnagyobb hatású irodalomtörténetében (1934) Szerb Antal azt írja, hogy a „legmagyarabb magyar költő” mindent egyesíteni tudott magában (népit és nemest, romantikust és realistát stb.), csak a városlakó polgár világa maradt számára idegen, s ez az egyetlen hiány múlttá távolítja őt. Az állítólagos magyar „finitizmus”-nak, a végzetbe beletörődésnek nincs reprezentatívabb költője Aranynál, ami részben kálvinista elrendelés-tudatán alapul.
72. Évtizedekkel későbbi pályaképében a „népköltő” és a „nemzet költője” lesz a két kulcsfogalom.
73. Petőfi közvetlen személyességével szembeállítva „őszintétlen költő”-nek mondja Aranyt: „Nagy dolgokat alkotott, nemzetének legnagyobb költői műveit, csak éppen a maga nagy művét nem alkotta meg: nem leplezte le magát”. Az álarc mögé rejtező, közvetve személyes, tárgyiasságra törekedő lírikus elmarasztalása meglehetősen meglepő az éppen ilyen költészetet művelő Illyéstől. Nyilvánvaló, hogy véleményét nem poétikai, hanem ideológiai megfontolások motiválták: a népi írók értékrendje felől nézve Arany „népköltő”-ből „nemzeti költő”-vé való alakulása inkább tűnt visszalépésnek, mint fejlődésnek.
74. Arany alkatilag inkább Byronnak volt rokona, mégis alkalmazkodott Petőfihez - s ennek köszönhetjük a Toldit, életművének csúcsát -, de később Petőfivel együtt a hitét is elveszítette, márpedig hit nélkül nem lehet igazán nagy művészetet teremteni. Németh László sajnálja, hogy Arany csodálatosan míves nyelvművészetével elfojtotta a maga anarchista érzületét, holott éppen ennek fölismerhető nyomai teszik izgalmassá költői képeit, népies nyelvét, sajátos humorát.
75. „Ha a nemzeti klasszicizmus barátságos magyar zsákutca lett, annak okát nem Keményben kell keresnünk, hanem munkatársaiban: a nemzeti költőt megmintázó Aranyban, az irodalom kormányzójává megtett Gyulaiban, s az ellen-Kossuthtá kimagasztalt Deákban, hogy a kisebbekről ne is beszéljünk.”
76. Szerb Antal vitázik a „józan”, realista Arany-képpel és a vele összefüggő „józan”, realista magyarság-képpel, de a Buda halála tragikus és az Őszikék elégikus hangoltságán túl nem tud érdemi ellenvetéseket tenni. Könyvének Arany-fejezete színvonalában messze elmarad a Petőfi- s még inkább az Ady-fejezettől.