- Arany János -
Már legtöbb kortársa úgy hitte, s Gyulai Pál 1883-ban írt emlékbeszéde csak pecsétet tett a közvélekedésre, hogy Arany János elsősorban epikus tehetség volt. Bár Gyulai kitért Arany mindkét lírai korszakára, az epikus költőt tartotta többre; Aranyt mintegy „felnőtt” Petőfiként, Petőfit pedig „ifjú” Aranyként tette meg a népnemzeti irányzat csúcsán trónoló „ikerpár”-nak, ami nem tett jót egyik költő utóéletének sem. Azokat az Arany-verseket, amelyek szerzőjük kétségeit és gyötrelmeit fejezik ki, Gyulai csak mint életrajzi, lélektani adalékokat értelmezi; az összbenyomást a Fiamnak, a Családi kör, az Epilogus és a hozzájuk hasonló versekből kibontható magatartás sugározza: az önmagát (is) fegyelmező, kiegyensúlyozott, sorsát keresztényi elrendeltség-tudattal elfogadó Arany János portréja áll előttünk, aki hatalmas tehetségét és műveltségét – mély tradíció-kötöttsége jegyében – a nemzet szolgálatának szentelte.
Gyulai Pál mindenesetre dogmává emelte, hogy Arany döntően epikus költő, s amit ő elsőként kimondott, az Beöthy Zsolt és Riedl Frigyes közvetítésével vált széles körben elfogadottá. Riedl Frigyes 1887-ben megjelent könyve félévszázadon át a legolvasottabb mű az Aranyról szóló irodalomban. Inkább tűnik irodalomkritikus írásának, semmint irodalomtörténész munkájának: az esszéista élménybeszámoló dominál benne. Beszél ugyan Arany versszerkesztő képességéről, de műelemzésre nem vállalkozik, a szövegeket csaknem kizárólag lélektani megnyilvánulásnak tekinti.
Hogy az Arany-életmű más megvilágítást is kaphat, azt a századvégen egyedül Péterfy Jenő két rövid cikke jelezte (mindkettő 1888-ban jelent meg). Az Arany eposzi töredékeiről írt dolgozatában Péterfy azt vizsgálja, hogy milyen kevés motívumból, mennyire gazdaságosan építi fel a költő a Buda halálát; az Arany János Őszikéi című, rendkívül tömör és hangulatos értekezésében pedig elsőként méri fel a kései líra jellegzetes magatartását („a költő haláltáncát találhatjuk” benne), s nemcsak a szépségeit veszi észre, hanem a fogyatékosságokat is (mint pl. a Tamburás öreg úr utolsó szakaszában az esést). Ő sem vállalkozik irodalomtörténeti vizsgálatra, de a szövegek művészi hatását szerkezeti elemzésből vezeti le. Péterfy érzékeny megközelítésének sokáig nincs követője.
64. A költő személyiségét állítja középpontba, amit két tényezőből vezet le: a nemzetjellem fogalmából és a lírikussal szembeállított epikus alkatból. Mindössze néhány lapot szán Arany lírájának, s ott is az olyan életképszerű verseket hozza fel példának, amilyen Az öreg pincér. Riedl ugyan a pozitivista Taine tanítványának hitte magát, valójában azonban Gyulait reprodukálta: elsősorban a nemzet által kijelölt feladatok teljesítőjét mutatja fel Aranyban, aki emellett volt valamiképp hajlamos (Riedl által megmagyarázatlanul hagyva) a pesszimista világlátásra.