II. FEJEZET
A méltóságos úr, az elvtárs
és a méltóságos asszony
Mikor ennek
1919. július 31-én, délután hatkor híre futamodott, Vizy Kornél kikiabált:
– Katica!
A konyhában egy
lány állt, kövér, mint a töltött galamb.
Úgy látszik,
kimenőre készült.
Már teljesen
felöltözködött. Rózsaszín ingblúz volt rajta, fehér szoknya, fekete
viaszkosvászon öv, új lakkcipő. Kézitükrében szemlélgette magát, rizsport
hintett zsebkendőjére, ezzel bemaszatolta a dundi-puha arcát.
Hallotta a
kiabálást, de nem mozdult.
A
csengettyű régen elromlott náluk – már a Károlyi-korszakban –, azóta csak
így kiabáltak itt a cselédeknek,
vagy kopogtak a dolgozóból, melyet a konyhától vékony vendégfal választott el.
A hang dühösen kiabált.
Erre a lány
áthaladt a hosszú, keskeny előszobán, szemügyre vette magát a ruhafogas
tükrén, igazgatta haját, és riszálva gömbölyű farát az ebédlőbe imbolygott.
Az ebédlő
díványán egy negyven év körüli férfi heverészett, oly elhanyagolt, mint egy
csavargó. Gyűrött puhainget viselt,
nyakkendő nélkül, kitérdelt, téli nadrágot, toprongyos cipőt. Csak a
sasorr meg az arcát keretező fekete pofaszakáll mutatta, hogy mégis
valaki.
Kezében a Vörös
Újság legutolsó számát szorongatta, távol a
szemétől, egész a térdénél, mert erősen messzelátó volt. Annyira
elmerült az olvasásban, hogy most nem mindjárt vette észre a cselédet. A cikkek
már bejelentették a készülő összeomlást, ezzel a címmel: Veszélyben a
proletárhaza!
Katica közelebb
lépett a díványhoz.
– No, mi lesz? –
dörmögött kedvetlenül Vizy. – Hányszor ordítsak? – és hogy enyhítse szigorát,
vállat vont fektében.
A lány a
lakkcipője orrát bámulta közönyösen.
– Jó – mondta
Vizy, mintegy magával vitatkozva, elnézően s mégis zordul. – Csukja be az
összes ablakokat.
Katica indult.
– Várjon! A redőket is. És a
zsalukat is. Értette?
Majd hozzátette:
– Fölkiabáltak.
Ledobta a Vörös
Újságot, csörgött a hitvány szalmapapiros, mely barnás-füstös
volt, mintha valami világégés pörkölte volna össze. Vizy fölkelt a díványról, s
két kezét nadrágzsebébe dugva kitekintett az ebédlő nyitott ablakán.
Lenn sétált az a
vöröskatona, aki az előbb
fölkiabált, de már oly egyedül és elhagyatottan, hogy nem is gerjesztett
gyűlöletet. Apró, csenevész proletár
volt, nem is emberhez, hanem egy embrióhoz
hasonlított, akinek vállára szuronyos puskát biggyesztettek.
Az alkony úgy
hullámzott a Vérmező lesült, agyontiport gyöpén, mint egyébkor:
megaranyozta az Isten-hegyet, a János-hegyet, és távol jelentősen felcsillogtatta egy templom keresztjét.
A
Gránit-lépcső táján kettes-hármas csoportok álldogáltak – a riadt
embernyáj, mely hirtelenül pásztor nélkül maradt –, suttogtak,
amint mostanában megtanulták, süketnéma jelekkel,
a szájak mozgásáról olvasva le a szavakat.
Mindössze ez
jelezte a változást.
Felhő
sehol. Álmos levegő nehezedett mindenre, mint nyári zivatarok kitörése
előtt, mikor a szél visszatartja lélegzetét, és a természet egy óriási
szobának, a fák játékszereknek, az emberek viaszbáboknak rémlenek.
Ebben a bénulatban nem volt se mozgás, se hang, csak egy kép
mozgott és üvöltött, az a plakát, mely ezt ordította: Fegyverbe,
fegyverbe!, az a vad, őrült matróz, aki egy
lobogót rázott hihetetlen lendülettel, egészen összeolvadva vele, s úgy
kitátotta csontos száját, mintha el akarta volna nyelni a világot.
Vizy sokszor
elment e falragasz mellett, de igazán sohase merte megnézni. Úgyszólván most
nézte meg először nyugodtan, káprázás nélkül, ahogy a leáldozó napot
nézzük meg, mely már nem sérti szemünket.
Messze, a
Krisztina körúton teherautó vágtatott befelé, a tűzoltókocsi sebességével,
megrakva gyermekek cifra terhével, akik a Zugligetből, tömegkirándulásról jöttek haza, s
gallyakat ráztak, integettek kezeikkel.
A hegy
felől énekszó hallatszott, cingár, cérnahangú unisono:
Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes
proletár...
Ifjúmunkások, inasgyerekek,
tízen-tizenöten, igazán önzetlen tájékozatlansággal fújták most, amire
megtanították őket, az Internacionálét.
Katica a többi
szobákban már végzett, az ebédlőben is becsukta az ablakot.
Mikor a lakás
minden ablaka be volt csukva, Vizy odalépett
Katicához, és valami hideglelős, édeskés mosolykával ezt suttogta:
– Megbuktak.
A cselédet nem
érdekelte a dolog, vagy nem mutatta. De a gazdája eléje állott. Miután felesége
még nem jött haza, valakit keresett, hogy kiöntse szívét.
– Katica –
ismételte –, megbuktak a vörösök.
A cseléd csak
egy csodálkozó tekintettel felelt, hogy az úr ennyi bizalomra érdemesíti.
– A gazemberek –
tette hozzá Vizy táguló orrcimpával, a bosszú édes mámorával.
Alighogy
kiejtette ezt, dörömböltek a külső ajtón.
A levegőbe
nézett, mintha a szót keresné, melyet az előbb kimondott, és hogy
eltüntesse nyomát, utánanyúlt, mint mikor cigarettafüstöt hessegetünk.
– Majd én – szólt, s hirtelen
elhatározással az előszobába ment ajtót nyitni, mintegy a veszedelem elé sietve.
Mindenre
elszántan lépkedett.
Ez járt fejében:
túszszedés, házkutatás, vésztörvényszék! És az, amit védelmére hoz föl: húszéves közpálya, szociális
lelkiismeret, marxizmus, melyet elvben
helyesel, csak túlzó kinövéseit nem!
Már más ember
volt. Nem érezte magát a bolsevizmus mártírjának,
talán inkább a régi rend áldozatának, mely bizony sokszor
háládatlanul mellőzte. Kabátja zsebében megtapogatta szakszervezeti
igazolványát. Szerencsére még nem tépte szét, amint délután akarta.
Egy emberke
állott előtte a folyosón, vöröshajtókás postáskabátban, melynek gallérja
otthonosan ki volt gombolva.
– Méltóságos
uram – harsogta az emberke, hangosan, hogy az egész ház lakói meghallhatták –,
méltóságos uram.
– Elvtárs –
üdvözölte Vizy –, hát maga az, elvtárs?
– Alázatos
szolgája, méltóságos uram.
– Jöjjön be,
Ficsor elvtárs.
Így társalogtak
igazi világtörténelmi udvariassággal, mindketten bizonytalanul, kölcsönösen
előnyt adva egymásnak.
Vizy Kornél
miniszteri tanácsos négy hónap múltán most hallotta először régi címét.
Egy kis örömöt érzett, de egy kis csalódást is, hogy nem azok érkeztek, akiknek
jöttére már elkészült. Ficsor pedig, az Attila utca 238. számú ház házmestere
le volt forrázva, hogy a ház tulajdonosa még most is elvtársnak titulálja.
A házmester
belépett az előszobába, kezet nyújtott a méltóságos úrnak. Vizy
megszorította a kezét.
A kezelést a proletárdiktatúra idején Vizy
kezdte, aztán mindig Ficsor ajánlotta fel,
előzékenységből.
– Megbuktak – lelkendezett
Ficsor, még mindig hangosan. – Megbuktak a zsiványok. Már szedik a
sátorfájukat.
– Hm – hümmögött
Vizy, mintha újságot hallana.
– Igen,
méltóságos uram, a Váron már künn leng a nemzetiszín
zászló. A sógorom tűzte ki.
– Az a fontos –
válaszolt kitérően Vizy –, hogy végre béke legyen és nyugalom.
– A szép
piros-fehér-zöld – bólongott Ficsor, folytatva hazafias álmodozását, s oldalt
kémlelte Vizy mozdulatlan arcát. – Lesz itt tánc, méltóságos uram, lesz most
itt tánc.
Vizy figyelte ennek a szerencsétlennek a vergődését, de elzárkózott, nem
felelt.
Ficsor zavarba
jött.
– Tudniillik –
hebegte –, a csengettyű. Most volna egy kis időm. Gondoltam,
megcsinálom a méltóságos úréknak.
– Ott a telep – mutatott Vizy
a konyha felé.
– Tudom,
méltóságos uram – mosolygott Ficsor, aki fájó sértésnek tartotta a föltevést
is, hogy ő, a házmester, ne tudná, hol a háziúrék telepe. – Csak egy
létrát kérnék.
Katica a szép
ünneplőruhájában bosszúsan hozta a létrát. Üggyel-bajjal helyezték el a
szűk, barátságtalan konyhában, mely csak a vakudvarról kapott
világítást, és nappal is sötét volt.
Ficsor föl
akarta csavarni a villanyt. A körte azonban már rég eltört. Gyertyát kért.
Kezében a
gyertyával fölkapaszkodott a telephez, a létra tetejéről magyarázta a
háziúrnak, mi a csengő baja. Fontoskodva
beszélt, túlozva munkája érdemét és értékét, de alázatos tisztelettel, mely
által nyilván azt a félszeg helyzetet is igyekezett tompítani, hogy ő
pillanatnyilag ily magasan áll, a méltóságos úr fölött.
Az ingó létra
tetején, melyet Katica támogatott, mohón látott a munkához. Azt, amit
elmulasztott, egyszerre pótolni akarta. Babrálta az elemeket, egyenként
leemelte, a konyhaasztalra helyezte. Kapargatta bicskájával a rozsdás drótokat.
Az üvegekbe konyhasót tett, vizet öntött.
Ekkor az ajtón
újra zörögtek.
Lila pongyolában
nyúlánk, előkelően magas hölgy lépett be, hajadonfőtt.
– Kezét
csókolom, méltóságos asszony – hajlongott Ficsor a konyhából, s hogy nem kapott
választ, megint: – Kezét csókolom.
A nő ekkor
sem viszonozta köszönését, fejét félrefordította, bement az ebédlőbe.
Vizy utána.
Itt átölelte
feleségét, kitört fékezhetetlen boldogsága. Az örömtől vicsorgott.
– Tudod?
– Mindent. Azt
beszélik, hogy még ma éjjel megszállnak. A románok.
– Dehogy. A nagyhatalmak ezt nem engedik. Nemzetközi
megszállás lesz: olaszok, franciák, angolok. Tatár Gábor mondta.
A nő
végigsimította szép, borostyánsárga haját. Leroskadt a hintaszékbe.
Üres szemmel
nézett maga elé, ahogy szokott, a tárgyakon át, az embereken át,
mintha nem azt látná, ami előtte van, hanem valami mást.
– Hol maradtál?
Már aggódtam.
– Szaladgáltam.
Ezért – mondta Vizyné, s míg lassan hintázta magát a hintaszéken, kinyitotta
cérnakesztyűs kezét, melyből egy újságpapírba burkolt kis csomagot
dobott az asztalra.
– Mi ez?
– Vaj – szólt az
asszony fitymáló mosollyal. – Három zsebkendőért.
Ficsor a
konyhában zörömbölt: a létrára mászott,
hogy visszarakja az elemeket.
Vizyné kifelé
figyelt. Fejmozdulattal kérdezte:
– Hát ez mit
akar itt?
– A csengettyűt
javítja.
– Most jutott
eszébe. Négy álló hónapig könyörögtünk.
– Maga
ajánlkozott.
– Miért nem
dobtad ki?
– Ugyan.
– De igen. Ki
kell az ilyent rúgni. Vörös.
– Csöndesebben:
meghallja.
– Hát aztán?
Talán nem vörös? Piszok. Bolseviki. No, várj csak...
Vizy erre még
nem tartotta elérkezettnek az időt.
Az asszony azonban oly eréllyel, melyet
nem lehetett volna várni, fölugrott, az előszobába ment, hogy a házmestert
kiutasítsa.
Ebben a
pillanatban az elhagyott, oly sokáig halott lakáson végigreszketett a
villamoscsengő szava. Diadalmasan és ünnepien, keményen és élesen
csörömpölt, életkedvet, reménységet keltve. Ez a friss, vidám acéltrilla lelket
öntött beléje, átjárta minden falát, öntudatra
ébresztette az egészet.
Vizy benn az
ebédlőben gyönyörködve hallgatta. Felesége Katicát kereste, de látta, hogy
megint kérdezés nélkül szökött ki éjszakára.
– Kész – újságolta
Ficsor, s lehajolt, elkapta kezét, és ezúttal sikerült megcsókolnia.
Visszavitte a
létrát. Majd sejtve, hogy a csengettyű és a kézcsók még nem elegendő, vakmerő bizalmassággal, mint aki
valami titkot közöl, a közelébe
lépett, és csaknem fülébe súgta:
– Méltóságos
asszony – s szemét a földre sütötte –, volna egy lány.
– Micsoda?
– Egy
cselédlány.
Vizyné azt
hitte, hogy a füle cseng, hogy nem jól értette. Rátekintett a házmesterre,
mély, titkolhatatlan érdeklődéssel. Szeme fölragyogott. Nagyobb örömet akkor sem érezhetett volna, ha egy gyémánt
nyakéket ígérnek neki.
– Pesti? –
kérdezte.
– Dehogy.
Balatoni. Parasztlány. A rokonom.
Az asszony
fölizgatódott. Mindig ilyen kéz alatt szerzett lányokról álmodozott, de
ilyeneket eddig még soha senki sem ajánlott.
Bűnnek tartotta
volna, hogy a fontos kérdést kutyafuttában vitassa meg, ezért a házmestert a
konyhába intette, leültette az asztalhoz, ott a lobogó
gyertyavilágnál gyóntatta, hosszan tárgyalt vele, egészen megfeledkezve az
uráról.
Ficsort maga
kísérte ki.
Aztán visszatért
a konyhába. Az asztalról két ujja hegyével fölemelte Katica zsebkendőjét, megszagolta, undorodva a földre dobta, félretolta
kézitükrét, becsukta a vakudvarra néző ablakot, s a vacsorakészítéshez
látott: kenyeret pirított, teavizet forralt.