TRISTIA

I/2

Tengeri- s égi lakók, mi marad más, mint a könyörgés?
  Gyönge hajóm testét óvja a gondviselés!
Esdem, a nagy Caesar dühe általatok ne dagadjon,
  míg egy isten mar, gyakran a másik ad írt.
Vulcanus Tróját támadta, de védte Apollo,
  Teucert óvta Venus, Pallas utálta vizét.
Aeneast nem, míg Turnust Saturnia védte,
  Aeneas bezzeg vénuszi kegynek örült.
Hány neptunusi kínt turt el leleményes Ulysses,
  és ettol hányszor védte Minerva meg ot!
És nekem is, noha köztünk ég és föld a különbség,
  míg egy isten sújt, mért ne segítene más?
Én nyomorult, kár is szólnom, szavaim csak enyésznek,
  Tengeri vad viharár csap föl az ajkaimig.
Bezzeg a durva Notus veti-hányja szavam, s a könyörgést,
  és kikhez küldöm, nem jut az istenekig.
Így a szelek, nehogy egy okot adjon a kínra a sors csak,
  jó ég tudja hová uzik a szót, a hajót.
Én nyomorult, hány s hány hullámhegy támad a habból,
  már-már azt hinnéd csillagokat nyal a víz.
Hány s hány völgykürto tárul, ha kinyílik a felszín,
  már-már azt hinnéd Tartarus-éjig elér.
Bárhova is nézek, nincs más, csak az ég, csak a tenger,
  száz felho fenyeget, horgad a tengeri ár.
Köztük a roppant izmú szélviharok dulakodnak,
  már nem tudja a hab, melyik uralja vizét.
Eurus a rózsálló hajnaltól kapja hevét már,
  és Zephyrus tombol, küldi a kései éj.
Szikkadt északról a jeges Boreas dühe gerjed,
  és Notus épp szembol nyitja a frontvonalát.
Izgul a kormányos: hol tartson, hol ne hajózzon,
  látva a kettos vészt, már tehetetlen az ész.
Itt van a vég immár, meddo a remény szabadulni,
  míg ezt elmondom, arcom a vízbe merül.
Szívem elönti a hab, s ama száj, a hiába könyörgo,
  kényszerkortyokként issza a durva halált.
Számkivetettségem fájlalja kegyes feleségem,
  egy kínomról tud csak, s amiatt kesereg.
Nem tudván, hogy a testem a végtelen ár veti-hányja,
  nem tudván, mar a szél, nem, hogy a végzet igéz.
Mekkora kegy, hogy nem szállt énvelem o is a vízre,
  mert úgy kétszeresen törne reám a halál.
Hogyha a végzet elér, ot semmi veszély sem ijeszti,
  s fél részben legalább élhetem életemet.
Jaj nekem, oly hevesen keverednek a lánggal a felhok,
  Már a világtengelyt nyuvi zajos recsegés .
Oldaldeszkáink rohamozza ezerszer a hullám,
  mint csak a várfalakat záporozó lövedék.
minden hullámnál szörnyubb hullám tör elo most,
  Túl a kilencediken, s nem tizenegyedikül.
Nem számít a halál, csak a módja oly elkeseríto,
  vesszen a hullámsír és a halál: adomány.
Jobb, ha a sors vagy a kard révén odaveszve az ember
  sziklaszilárd talajon halva a földre omol,
szólni szeretteihez, bízván, hogy sír fedi el majd,
  hogy nem a tengeri hal tart tetemén lakomát.
Sújtson a sors, ha ilyen kínt szánt nekem, ámde a bárkán
  más is van, s oket mért veri vétkeimért?
Égilakók s zöld isteneink, ti, a tenger eroi,
  mindkét táborotok hagyjon el ennyi csapást!
Élni hadd élhessek, hol a császár annyira jámbor
  mérge megengedi még, én nyomorult, legalább.
Vagy netalán ti kivégeznétek szívesen engem?
  Bírám úgy ítélt, bunöm azért kevesebb.
Hogyha a styxi habokhoz akarna leküldeni Caesar,
ahhoz nem kellett volna segítenetek.
Vérem nem kívánja kiontani mégsem a császár,
  ámde ha kell, mindent elvesz, amit csak adott.
És ti, kiket nem sértett eddig még soha vétkem,
  már ne gyötörjetek úgy, ennyi csapás is elég!
Bárha az életemet vágynátok menteni mind a halálból,
  én nyomorult, bunöm senki se mossa le már.
Hogyha a tenger elül, ha a jó szél hajtja hajómat,
  bárha ti óvtok meg: számkivetett maradok.
Nem pénzsóvárgás, nem a kalmárság örömével
  szántja hajóm széles sávban a végtelen árt,
és nem Athén vár rám, hova egykor csalt a tudásszomj,
  és nem a rég látott Ázsia városai,
és nem Alexandrosz pompázó városa hív most,
  hogy, csacsogó Nílus, lássam a bájaidat:
bármily furcsa is, azt kérem csak a drága szelektol,
  sarmata révbe vigyék végre kikötni hajóm.
Bal partjára a zord Pontusnak kéne elérnem,
  fáj, hogy Rómától ennyire messzire van.
Mit tudom én, hogy a föld mely részén lelni Tomit meg,
  kérem az isteneket, légyen az út rövidebb.
Hogyha szerettek még, tartsátok féken a tengert,
  óvja hajóm kegyesen isteni gondviselés.
Hogyha utálnátok, hadd várjon a számkivetett sors,
  bunhodésemnek része az ottmaradás.
Szálljon a bárka, heves szelek! Itt mire várnék?
  Auson partot mért néz a vitorla csupán?
Caesar mást óhajt! Mért veszteglünk, ha elüldöz?
  Lássa meg arcom hát végre a pontusi föld.
Így rendelte - legyen. Hisz nincs jogom és nem is illo
  védeni újra a bunt, mit maga már elitélt.
Hogyha az emberi tett sose csapja az isteneket be,
  tudjátok, tettem bunben aligha fogant.
Tudjátok, hogy esett: tévúton jártam idáig,
  szívem túl buta volt, ámde korántse gonosz.
Hogyha az udvarnak segitettem, s ért valamicskét,
  s Augustus minden rendeletét követem,
és neki tömjént áldoztam, s valamennyi utódnak,
  mondva, az o idején jött el a boldog ido,
hogyha ez élt lelkemben, védjetek isteneim meg,
  hogyha hazudnék, hadd nyeljen a hab maga el.
Tévednék, vagy tán a komor felhok tünedeznek?
  Enyhül a tengeri düh, lanyhul a tengeri ár?
Nem véletlen, egek! Ti, akik sose turitek azt, aki álnok,
  most igazoltatok, és van menekedni remény!.