(a 6. fejezethez)

150. (91. $.) A „Drabness” fenségességében

A `drab`, `drabness` szavak használatával többet idézek fel, mint egyszerű `lexikai szerepük`:
– drab: színtelen, unalmas
– drabness: színtelen vagy sivár arculat vagy aspektus; jellegtelenség.
Hajdan olvastam egy angol irodalomtörténetet, melyben C.S. Lewis a drab poets névvel jelöli meg azokat a költôket, akik közvetlenül az erzsébeti aranykor elôtt, Sidney, Marlowe, Shakespeare elôtt jöttek, azokban a (költészet számára) nehéz években, melyek Wyatt-et és Surrey-t elválasztják nagy utódaiktól. A korok hagyományos egymásutánjába, amit az antikoktól örököltünk, aranykor, ezüstkor, vaskor, be kellene iktatni, az elejére be kellene iktatni egy sem fényes, sem rettenetes kort, amit jó, ha elfelejtünk: a `drab` korát.
E költôk egyikének, a termékeny George Gascoigne-nak egyik költeményében egy banális hasonlat, a költemény ének és a költôi hangszer a lant, hirtelen éles fordulatot vesz: mivel George Gascoigne a hölgytôl, akinek a kor sablonjai szerint készült szerelmi költeményét címezi, azt kéri, hogy fogja meg a lantját a paplan alatt, az ágyban, hogy felmelegedjen. Természetesen ebben valamiféle erotikus képzelgés banális megjelenítését láthatnánk. Ám a költemény (modern) kiadója figyelmeztet arra, hogy a szobák az 1550-es években télen olyan hidegek voltak, hogy félô volt, a hangszerek elhangolódnak, s ennélfogva, hogy óvják, a hölgyek valóban és rendszeresen a lantjukkal aludtak; ami azt jelenti, hogy a hasonlat, bármilyen legyen is másodlagos szándéka, lényegében kézzelfoghatóan realista:

But thou my lute, be still, now take thy rest
Repose thy bones upon this bed of downe
Thou hast discharged some burden from my brest
Wherefore take thou my place, here lie thee downe.
Egy kor, egy `drabness`-szel átjárt nyelv jeges szobáiban minduntalan félni kellett attól, hogy a gyenge, monocord, monotón és metrikus, költôi hangszer lehangolódik.
Ugyanakkor a drabness-nek megvan a tiszta fensége. A nagy retorikusoknál és ezek Erzsébet-kor elôtti angol tanítványainál (a C.S. Lewis által a `drab` jelzôvel illetett költôk „retorikusok”) igen gyakran a metrikai zümmögés dominál; de elôfordul, hogy a metrum túlságosan elragadja ôket: „A hang, mondja Louis Zukofsky, nem metrum / De néha a metrum hang”.
Az erzsébeti aranykor ragyogásának kellôs közepén sir Philip Sidney barátja, Fulke Greville igen gyakran drab a költészetében, mint ahogy úgy tűnik, ilyen volt az életében is, de én igen nagy költônek tartom. Van egy egész `drab` irányzat az angol költészetben, mely talán a„pázsit és párolt káposzta”-költészet legrosszabb elemeit inspirálja (amint szomorúan látható ma a legközépszerűbb Wordsworth-tôl távolról bátorított tls-eliot poets gárdánál), de amely, meghonosodván a prózában, kihozza a kitűnôséget, például Barbara Pym esetében.

151. (91. $.) Az angol hangok lágyan szemerkélnek a fülemben

A lágyság egész egyszerűen a kibocsájtott hangok átlagos szintjébôl ered: a szint alacsony. Hogy egy szélsôséges példával éljek, visszaemlékszem arra, amit egy napon Rómában gondoltam. Talán négy évvel ezelôtt volt; Rómában voltam Florence-szal, és a barátainkkal ebédeltünk, Giorgióval és Ginevrával. Giorgióból és Ginevrából mindig nehéz volt kipréselni egy ilyesféle végérvényes döntést (találkozó egy ebédre), és a dolog, amely bizonyosan elintézhetô lett volna elôzô nap (elôzô nap láttuk egynást), persze hogy reggeli telefonhívást igényelt (legalább egyet); Ginevra hívott és én vettem föl; több megoldást kínált (valójában saját magának és Giorgiónak javasolta ôket, mivel sem Florence, sem én nem ismertünk egyetlen tervbe vett vendéglôt sem), és akkor azt mondta, ami nagyon megmaradt bennem (és ez minden, ami megmaradt): Beszélgetünk is? Nagyon megjegyeztem a kérdést, mivel abban a pillanatban nem értettem. De a kérdés értelme a következô volt: ha beszélgetést akarunk folytatni, ehhez képest kell kiválasztani a vendéglôt; mivel a római vendéglôk többségében a volumé erôs és olyan magas, hogy az asztal mellett nem érthetni egymást.
A hangok csendes zápora nem a csend, az sem; bizonyos normandiai vagy bretagne-i kávézók tompa és ellenséges csendje mély, belsô; inkább valamilyen tartalmas egyensúly, a hangok szabályozzák és modulálják, de a közelgô zárástól feszültté váló pub-okban sem törnek be túl agresszíven a szellemi határokon, érthetôk, de ha úgy akarjuk, figyelmen kívül hagyhatók.
Sôt, mivel nem vagyok angol, mivel az angol választott nyelvem, nem mindennapi kommunikációs nyelvem, nem kötelességem hallani, a `hallani` szót múltbeli értelmében véve. Képes vagyok érteni (a szó jelenlegi értelmében) és nem érteni (a szó régi értelmében); ahogy éppen kívánom; a hangok felfogása szelektív. A kocsmai vagy vendéglôi beszélgetéseket Franciaországban nehezebb nem tudomásul venni, egyrészt mert hangosabbak (anélkül, hogy akár csak megközelítenék a római rettenetet, ahol a zaj, csak a zaj süketítô), másrészt mert amint a hangok bizonyos szintet és közeliséget elérnek, (a belsô elszigetelôdés komoly erôfeszítése nélkül) nem áll módomban nem tudni, ami elhangzik.
Hallok (és ez a helyzet kényelmességébôl adódik), amikor akarok, amikor túlzott erôfeszítés nélkül megtehetem; itt alapvetô különbség van az angol és az amerikai, az „american-english” között, ahogyan a nyelvészek is egyre többször nevezik: a szokványos, az átlagos, a túlzott tájnyelvi és („populáris oldalról” ugyanúgy, mint „arisztokratikus oldalról” jövô) társadalmi jegyeket nélkülözô angol többnyire különösebb odafigyelés nélkül érthetô a számomra; amikor visszajövök ide, néhány óra Londonban, és ugyanolyan könnyedén sétálok az angol hangok között, mint a párizsi utcán: hogy az angol nem a nyelvem, teljesen negatív módon jelentkezik: a franciánál nincs szükségem a megérteni akarás szándékára. De ahhoz, hogy megértsem az amerikait, erôfeszítésre van szükségem.
Tehát a hallott angol tartózkodó visszafogottságában ott van ez a megkülönböztetô elem: Angliában vagyok bizony, nem az USA-ban. Része a fényűzés érzésének: hallgatom az angol beszédet, Angliában vagyok (ugyanilyen természetű érzésem van, ha egy pályaudvaron ráismerek a hangosbemondó hangjára, amint átlépek a román Mediterráneum területére). És morálisan elégedett vagyok, annál is inkább, mivel etikai természetű, ésszerűtlen, de szilárd elôítélettel kitartok a vokális diszkréció mellett (ez azon „átlagos” tulajdonságok egyike, melyeket Gertrude Stein megkövetelt).

152. (91. $.) Maréknyi angol aprópénz

Ha mertem volna, az angol pénzek decimális rendszerre történt átállításakor bizonyára hallattam volna hangomat, egy levél a Times-ban a zsörtölôdô gentlemen és a szenvedélyes school-masters koncertjében, ezt a szomorú fejlôdést helytelenítendô: nem mint a brit birodalom vagy a Commonwealth hanyatlásának jelét vagy mint a brit karakter és szigetszerűség pótolhatatlan értékeinek fenyegetettségét kárhoztattam volna, hanem jóval önzôbb módon azért, mert ezzel a reformmal a fejben számolás kimeríthetetlen forrását vesztettem el: a farthings, halfpennies, pence, shillings, florins, half-crowns, crowns, pounds és természetesen a guineas kezelése (ez utóbbi az a fonthoz járuló shilling, ami guinea-piget (az indiai disznók a laboratóriumi kutatások kedvelt állatai voltak) csinált a customer-bôl, a vevôbôl a kereskedôk szemében, száznál plusz öttel fizettetve meg a sznobizmus árát), (a pénzrendszerben a tízshillinges bűnös hiánya csak növeli az aritmetikai érdekességet) lehetôvé tette számomra, hogy sokkal kellemesebb átszámításokkal bűvészkedjek, mint a naptárak estében (ahol a szökôév játssza a guinea szerepét).
Nehezen tettem túl magam a decimális bevezetésének fájdalmán, mely átállítás csíráját a kereskedô Anglia Viktória-korabeli hanyatlásában, a posztókereskedôknél a számadáskönyvek szépségére és erényére érzéketlen City finánctôkéje érdekében fontra átszámolt shillingekben és pence-ekben látom. Nem véletlen, hogy a kitalált miniszterelnök, e korszak vezetôje, Trollope hôse az a Plantegenet Palliser, akinek álma éppen olyanfajta monetáris „taylorizáció”, amit szivembôl helytelenítek.
Valami kevés még megmaradt; van némi maradék báj, a régiek tétova eleganciája a jelenlegi hétszögletű érmekben, az 50, de fôként a 20 pence-esben, de fôként a még forgalomban lévô, reform elôtti érmekben, a túlélô shillingben és florinban, jóllehet szinte teljesen elvesztették értéküket, nem csak a font általános inflációs leértékelôdés, hanem azon járulékos rangfosztás miatt, amit az jelentett, hogy az új pence csak 5-ösre és 10-esre korlátozódott a régi, méltósággal teli, 2-szer, 4-szer magasabb számérték helyett. Marad még egy utolsó, jóllehet sovány vigasz: továbbra is zavarba lehet hozni azokat a külföldieket, akik olvasmány útján próbálják meg a pénzérték felfedezését; amikor Heathrow-ban leszállnak a repülôgéprôl és metrójegyet próbálnak venni a Picadilly Line-ra, hiába kémlelik és méregetik az érméket, titkukat nem sikerül megfejteni. De én akkor is sajnálom, hogy a brit pénzügynek nem volt mersze megôrizni a régi half-crows-t is, új, arányos értékkel ruházva fel: tizenkét és fél pence.

153. (92. $. A kerek olvasóterem magas kupolaformája

Ez egy ünnepi torta, nagy wedding cake-féleség, Királynô a Nyúllal, olyan, mint amit Alice, minthogy korábban megjött, titkon befalt; mi, kicsiny olvasók, egy olyan tányéron helyezkedünk el, ami a torta még érintetlen külsejét megtartja, és halkan beszélünk, hogy ne ébressszük fel a mese alvó szereplôit.
A wedding cake mindegyik szelete pi per tizennyolc vastagságú; van tehát húsz szelet, ahogyan régen a shillingek egy poundban. A glass dome, az üvegkupola a krémtorta toppingja; itt minden metszet három egyenlôtlen részre oszlik, mindegyik egy, két és egy szögértékűre (miután az egység pi per hetvenkettô, lévén öt rész a körívben); ez valójában a szelet legkülsô részének szabályos osztását mutatja, mivel benne három, koncentrikus rész van (a legbelsô csak egy `pane`; másodjára a második, majd, amirôl elôször beszéltem, az utolsó, a harmadik).
Színe halványkékes, némileg zöldbe hajló. A szeleteket aranyozott szegély jelöli meg. A cukrásztermék félmagasságában, egy másik, kék és vízszintes szegély alatt olvasható:
M D C C C L V I I
1857, a befejezés évszáma.
E szegély alatt, a terem kerületén, belülrôl nézve, három könyves szint található két kerengôvel, gyömbérpuding és csokoládé színű. Kétségkívül volt idô, amikor a reading room beérte ezzel a három, könyvekkel teli emelettel, s amikor a műkedvelô és olvasni vágyó gentlemen, akikért az elôzô században a könyvtár established lett volt, fürgén kapaszkodtak fel az ôfelsége hadihajóinak létráihoz hasonló létrákra, hogy reggeli papramorgójuk, whiskers-ük, bôséges betérôs és kikötôs iddogálásaik, „portly” countenances-ük és florid complexions-ük ellenére elérjék a vágyott barna kötéseket (Istennek hála még ma is vannak a British Library-ben ilyen gentlemen, de a könyveket bölcsen, zokszó nélkül kell kivárniuk a helyükön).
Itt csend van, itt privacy van; a teremben soha nincs túl sok olvasó, túl nagy mozgás. A legcsekélyebb türelmetlenség sem figyelhetô meg; semmi sietség, semmi viharos kutatói szenvedély. Békésen olvasunk, dilettáns módon, műkedvelôként.
Igaz, sajnos igaz, minden egyes utamon megállapítom, hogy a könyvek egyre hosszabb idô alatt jutnak el hozzám és udvarias bocsánatkérések, valamint „reasons for non-delivery”-k kíséretében egyre több könyv nem fut be; hatalmas tudásterületeket, egész gyűjteményeket száműztek távoli raktárakba, és huszonnégy, negyvennyolc vagy még több órát kell kivárni. S a folyosókon, melyek a North Library-be vezetnek, növekvô nyugtalansággal szemlélem a St. Pancrace új olvasótermének fotókon rögzített építkezési munkálatait; látom, miként közeledik a pillanat, amikor mi, olvasók, ugyanúgy száműzve leszünk, mint a könyvek. A „wedding cake”-et be fogja falni a múzeum, talán le is rombolja. A könyvtár a helyére találás reménye nélkül fog elhalni, s talán ez lesz „az én Londonom” vége.

154. (93. $.) Amit az „angol nôk prózája” általános névvel jelölök

A legcsekélyebb kritikai szándék nélkül (sem mint irodalomtörténeti „értekezést”, sem mint valamilyen elméleti megoldási kulcsot) összeállítottam e próza „genealógiáját”, mely megmutatja Anglia legeredetibb, látszatra a legkevésbé sem egyetemes, a legszigetszerűbb, más nyelvekre a legkevésbé átvihetô hozzájárulását a regényfikcióhoz.
Anélkül, hogy elkülöníteném e próza angolok által írott különbözô „sorait” (és azokat, amik nem csak „az angolok prózájának” részét alkotják, mivel, mint mondottam, írhatunk ilyen prózát anélkül, hogy mi magunk angolok lennénk (bizony, Henry James-en (aki számára egy ilyen megjelölés a legkevésbé sem lett volna „uncomfortable”) és Trollope-on kívül vannak nem-angolok ebben a „családban”)), (anélkül, hogy a John Bayley által (úgy tűnik, helytállóan) felismert „kettôs fôvonallal” foglalkoznék, hogy tudniillik, leegyszerűsítve, a „Jane Austen-vonal balra” és az „Emily Bronte-vonal jobbra” skatulyázható be), tehát a különféle alfajok közötti különbségtevés nélkül „atyámnak” tekintem erkölcsi és stilisztikai szempontból doktor Johnsont, a Szótár Samuel Johnsonját éppen úgy, mint Boswell félig mítikus doktor Johnsonját.
Az elsô angol nôk egyike (ismereteim szerint), Fanny Burney a még élô atyjáról írt, s én megjegyeztem (Virginia Wolf „common reader”-jébôl (itt megismétlem korábbi figyelmeztetésemet; nem igazolom ezeket az állításokat; jelenidôben írok, emlékezetem alapján, és emlékezetem az, ami)) e leszármazás emblematikus anekdotáját: miután még fiatal lányként névtelenül kiadta Evangelina című regényét, meglepôdött, amikor egy napon atyja, doktor Burney asztalánál magától Johnsontól hallotta könyvének dicséretét; és olyan meglepett és boldog volt, hogy kiszökött a kertbe és táncolni kezdett a szederfa körül.
Doktor Johnson „leckéi” között van néhány „hozzávaló”, melyek – változó arányokban vegyítve – közeli vagy távoli „lányainak” legkülönfélébb „regényreceptjeit” alkotják: pontosság, élesség, erkölcsi alapállás, önálló hangnem és ítéletalkotás, mérték, szellem („wit”), a bizonytalankodás, az acedia hiánya, különlegességek, olvasmányok.
Ha azt mondom, hogy az arányok a felhasználás során változók, ez úgy értendô, hogy a prózalekvár, a „prose preserves” (ahogyan beszélünk „strawberry preserves”-rôl is) meglehetôsen széles spektrumát eredményezheti. A szereplôk szivébe való elkerülhetetlen morális beavatkozás történhet varrótűvel (Jane) vagy herbateával (Maria Edgeworth).
(Az edgeworthi alapállást, mely minden bizonnyal kevésbé ismert olvasóim elôtt, mint kortársáé, Jane Austené, alig tudnám jobban jellemezni, mint Sylvia Townsend Warner egyik levélrészletével: második regényében, Mr. Fortune`s Maggot a címe, remekmű, ezt írja (elsô regényének, a Lolly Willowes-nek mérsékelt sikere volt):
„Szinte azt szerettem volna, hogy ne legyen szerencsém a legelsô alkalommal. Ez az érzés talán neveltetésembôl fakadt, talán Miss Edgeworth Erkölcsös meséi táplálták:
” – `Nem, Henry, felelte apja, szomorú arccal. Nem dobok neked mentôövet. Volt már egy karikád, egy lepkehálód és egy narancsod; ezeket az apai engedékenység adta neked. De most, ó oktalan fiú, ennek vége. Isten áldjon!`
Henry eltűnt a habok között. És itt fejezôdik be a mese, melynek címe
„A HÁROM KIVÁNSÁG”.)
A johnsoni tanítás eredményei közötti olykor szélsôséges eltérés (és e nôk mindent kiállnak, mivel szinte mindig clergyman vagy katonatiszt lányai) családi természetű: vannak illedelmes lányok, engedelmesek és kritikai szellem híján valók; és vannak feleselô lányok, szemtelenek, érzékenyek a vén Doktor zsémbelôdô cikornyásságának paradoxális bájára. A narratív hangok útjai, melyekre ráléptek, szükségképpen ellentétesek.

155. (93. $.) „Clergymen of the Church of England”

Ez Trollope egyik kis könyvének a címe, néhány, a Pall Mall Gazette-ben közölt cikkbôl áll, a hat regényes „szvit csellóra” sorozat után, a vallásos regényeket, a Barchester Novels-t követôen. (A könyv nagyon kiábrándító, mivel nem történetmondásba ágyazott arcképekrôl van szó, hanem elvont politikai-teológiai arcképekrôl, és az elvont gondolkodás nem erôssége a szerzônek; mindamellett gyönyörködve olvastam az (igen rossz állapotban lévô) elsô kiadásban a North Library Gallery Z 16-os ülôhelyén.)
Az anglikán Egyház kimeríthetetlen tárháza
– a lányokon keresztül a regényírónôknek (akik, mivel saját maguk nem lehettek clergymen, kénytelenek voltak belemenekülni holmi „curate”-ekkel vagy „rector”-okkal kötött házasságba és olykor, szerencsére, a regénybe);
– a különcöknek, az elkerülhetetlenül unalmas, elszigetelô, kiábrándító, elbátortalanító, valószerűtlen és ugyanakkor támogatott „elhivatás” miatt, ha szabad így fogalmazni. A „hobbies” hihetetlen változatossága tárul fel bárki elôtt, aki a viktoriánus (és késôbbi!) kor clergymen életrajzait tanulmányozza: botanikusok, lepkevadászok, misszionárius-felfedezôk, tötymörgô és zsémbes teológusok, fotográfusok (mennyi fotográfia! úgy tűnik, a fotográfia áldott oltalmat talált az anglikán istenség `drabness`-ának űrjében). Az Angol Különcök kilenctizede clergyman volt.
Anyai nagyapám miatt különösen erôsen von kedvelt regényíróm, Anthony Trollope. Természetesen clergyman volt, Milton papja; és ennek a bűbájos és nyájas embernek, kinek fia a nyugtalan és vakmerô Frances Trollope vala, volt egy szenvedélyes hobby-ja: roppant becsvággyal próbálta kieszelni az eljövendô nemzedékek hasznára és használatára a jövô könnyű homokfutóját, a felboríthatatlan homokfutót. Legfényesebb napjai ezzel teltek, miután a lehetô leggyorsabban elintézte mellékes feladatait, a prédikációk legyártását és a gyermekek nevelését. Szüntelenül új prototípust rajzolva úgy képzelte, hogy néhány ismerôs kézművessel csináltatja meg, akik egy nem igazán gyümölcsözô kísérlet és a vidéki út sarából történt dicstelen kiszabadítás után a presbitérium kertjében rakták össze szerkesztményüket.
Nyilvánvaló, hogy az anglikán teológiai meggyôzôdések langyos teája csak a különcség és a szkepticizmus együttes árkádiája felé terelheti ezen Egyház hív szolgálóit (legalábbis azokat, akik elkerülik a heterodox elhajlás kettôs zátonyát akár a katolikus liturgikus pompa, akár a „low church” kegyetlen vagy hipokrita, mogorva evangélizmusa felé).
Ez az alárendelt és mindenütt jelen lévô szkepticizmus az, ami miatt gyengédséggel gondolok rájuk. Csekély politikai vagy vallási fanatizmus a különcöknél; a hobby-ból eredô, többnyire nem harcos fanatizmus; olykor jóság, olykor közömbösség, leggyakrabban közömbös jóság. A világ elôtt óvatosságból, sôt közömbösségbôl titkolt általános szkepticizmus a tanult angol kisasszonyok éles szemével nagyon is átlátható volt, foggal-körömmel ragaszkodtak hozzá, miközben „study”-jaik békéjében elképzelhetetlen leleményeket találtak ki, eljövendô regényírónôk.
Azt hiszem, „az angol nôk prózája” a maga géniuszát a „drabness”-bôl vette, az anglikán és esôs vasárnapok kvintesszenciájából.

156. (94. $.) Londoni szenvedélyem

A szenvedély nem áll távol a mániától. Számomra London és az angol dolgok, könyvek és tájak szeretete aligha más, mint anglománia; és önarcképem bizony joggal lehetne önarckép anglománul.
Anglomániám elsô rohama mostanra már távol esik idôben és földrajzi szempontból, mivel emlékeim szerint 1941 tavaszán következett be. Ekkor valamivel több, mint nyolc éves voltam és néhány iskolatársammal egy Carcassonne melletti, Gajának nevezett, hűvös és elhagyatott erdôben játszottam. Ez az emlék egyszerre elkülönült és egyszerre kellemes (ilyenbôl egy emberéletben nincsen olyan sok, a két jellemzô együttes jelenlétével), ezért most kedvtelve gondolok vissza rá.
Tavasz volt, de jól benne voltunk a tavaszban; az erdô fenyôerdô volt, és mi egy általunk kitalált játékot játszottunk: heves politikai vita folyt az egymással háborúban álló világhatalmak vezetôi (valamint néhány tábornok) között; a vita kötelezôen a hadseregek közötti szenvedélyes csatát elôzte meg.
Azt választottam, hogy szavakban Winston Churchill szerepét játszom. Senki nem vonta kétségbe jogomat erre a szerepre, mivel anyám tanította az angolt a gimnáziumban. Senki nem akarta Hitler vagy Mussolini szerepét játszani (önkénteseket kellett kijelölni).
Néhány lelkes beszédet mondtam az erdôben, és – jóllehet távolról sem találok helyesnek mindent, amit hôsöm 1940 elôtt és 1941 után tett – ma is büszke vagyok a választásomra.
Ez volt anglomániám kezdete.
(De bizonyára nem ez az utolsó szó anglomán arcképemben.)

157. (94. $.) Egy 11-es busz emeletére megyek föl

Nemrégiben örömmel fedeztem fel annak az autóbuszjáratnak tiszteletet érdemlô, viszonylagos régiségét, amely legalább olyan öreg, mint én, mivel Elizabeth Bowen egyik, To the North című regényében bukkan föl, és e regény születésem évében, 1932-ben jelent meg.
A regényben az árva Pauline látogatóba megy londoni nagybétyjához, Julianhoz. Fiatal és összeférhetetlen diáklány, a nagybácsi nem nagyon tudja, mivel foglalja le; elôszeretettel hagyja egyedül a housekeeperével.
„Pauline egyedül maradt a lakásban, várta, hogy Julian hazatérjen. Az élet nem tűnt különösebben szórakoztatónak a számára; a délelôtt a majdnem mindenhová elhelyezett faliórák és kisméretű vekkerek percegésével kísérve több mint hosszú volt. Igaz, a tea ideje elôtt elment hazulról; megkérdezte Mme Patrick-et, a házvezetônôt, hogy illendô-e ebben a korban egy fiatal lánynak buszra szállnia. (Tudta, hogy bármi megtörténhet Londonban, és figyelmeztették, hogy különösen ne bízzon a kiskatonákban.) Mme Patrick, szintén a kiskatonákra gondolva, azt válszolta, hogy ez lényegében a buszjárattól függ. Némi gondolkodás után a 11-est javasolta.
”A 11-es tökéletesen erkölcsös busz. Felszállva a Shepherd`s Bush-on, amirôl soha senki nem hallott bármi rosszat is mondani, a busz átmegy egy ártatlan, bohém szakaszon Chelsea-ben, felveszi a Peter Jones-üzletek nénány vásárlóját, befordul a Pimlico Road-ra (e helyet a legcsekélyebb léhasággal sem vádolhatni), közeledik a királyi istállók felé, hálásan jelez a Victoria Station-nél, a Westminster Abbey-nél, a Parlamentnél, tisztelettel csönget a Whitehall elôtt s miután (alig érintve) maga mögött hagyta egyetlen kontaktusát az erkölcstelenséggel a Strand-en, továbbmegy a City komoly és méltóságteljes épületegyüttesén keresztül a Liverpool Street felé. A Strand érintését kivéve a 11-es járat, vélte Mme Patrick, olyan erkölcsös volt, mint egy vasárnapi délelôtt. Minthogy egy fiatal személyiség soha nem lehet túlságosan óvatos, nem javasolná a 24-est, azt, amelyik a Charing Cross Road-ra megy le. Pauline elpirult, hallott már a Charing Cross Road-ról.„

158. (96. $.) Kew Gardens

Nem bizonygatom döbbenetes eredetiségét, csak csodálom a Kew Gardens-t. Elsôsorban azt szeretem, hogy sokféleképpen közelíthetô meg: metróval, busszal, a Temzén keresztül; sôt gyalog is, hosszú sétával Chelsea-bôl Putney-n át; ezeket így könnyedén beépíthetem Londonban az én saját londoni földrajzomba, a városnak abba a részébe, ahol már felderítettem az útvonalakat, a forgalmat; nem csak a térképen tudom elhelyezni ôket, hanem a közlekedési emlékek, a kinetikai nyomvonalak, a mozgó látvány tömegében is. Látom magam, amint kijövök a metróállomásról, a hídon leszállok a buszról, kiszállok a hajóból, ami felfelé megy a Temzén.
Ha vizen érkezem, jobban érzem a folyókanyar kerítette füves és fás partot, tele sirályokkal és mindenféle, szokatlan színekben pompázó, soha nem látott testtartású kacsával, – ezek itt laknak, elragadtatással és péksüteményekkel etetik ôket; majdnem mindig itt megyek át, ha szép az idô, ha majdnem szép (amit jobban kedvelek messzirôl), távolról jövô felhôkkel, amikor London elôször tárul fel elôttük, néhány esôcsepp tétova írásjele és békés, nem éles, nem vakító fény világítja be a távolságokat és az egyáltalán nem harsány színeket.
Itt minden kényelmes; a növények kényelme a melegházakban, meleg, pára, nedvesség, de a látogatók szokásos öltözéke is harmonikusan illeszkedik az egy évszázad óta megszokott, örökössé vált, kis hidak fehér, kovácsoltvas arabeszkjeihez és a nagy kinyúló, befoglaló, tagoló és védô üvegtáblákhoz.
És legfôképp a fák kényelme, a megszámlálhatatlan fa, a megszámlálhatatlan és végtelenül különbözô és ritka illat, a háborítatlan palánták a fűben, pontosan a kellô távolságban egymástól, talán csak életük tiszta higiéniája miatt, vagy magánjellegű, elkülönült, individuális közérzetük, egyszóval erkölcsi közérzetük miatt.
Az igazat megvallva nagyjából (és szégyenletes módon) járatlan lévén a botanikában, nem tudom, hogy e fák között mik azok, amiket például a ritkaságuknál fogva e királyság hercegeinek tekinthetnénk; egyforma érdeklôdéssel nézem meg az összes növényt, mindegyiket önmagáért, miután megtudtam a nevüket, amit minden titkolózás nélkül, egy-egy fekete névjegykártyán viselnek (ezen van rajta a nevük és a nemzetiségük). Ugyanígy nem jövök rá a kertek telepítési elvére sem, csak arra, hogy ugyanannak a családnak a tagjai gyakran vannak közel egymáshoz; de ez nem gátolja örömömet, társaságuk varázsát. Nem áll égnek a hajam attól a fajta gügyögô didakticizmustól, mellyel annyi más helyen találkozhatni, San Francisco gazdag arborétumában például a Golden Gate Park közepén. Átmehetünk úgy a Kew Gardens-en, hogy nem tudjuk, mibe került az, amiben a növényvilág itteni gazdagsága összehasonlíthatatlan és kivételes: látható, nyilvánvalóan érzékelhetô, de tökéletesen meghúzódhat a háttérben.
Amit mindenek fölött szeretek: a mozgásszabadságot az eleven lények, a fák között, csendes beszélgetéseket árnyékuk alatt, alacsony ágaikat, a levelek mozgását a magasban, a szélben, a zöld valamennyi változó konfigurációját; mert az itteni elidôzés a kertek iránti bizalmon alapúl, kényszer nélkül, az emberek és a fák kölcsönös tiszteletén.
Amikor itt vagyok, amikor itt gondolkodom, a próza mimetikus eszménye úgy él bennem, mint jól elkülönült, egymástól jól különválasztott, de a változó külsô alatt implicit harmóniát teremtô momentumok tágas kertje.

159. (96. $.) Mackó és Malacka

Gyengém ez a kitalált állatpár, a mackó Pooh és barátja, a malacka Piglet.
Azt a költôi és metrikai-ritmikai leckét, amit Mackó ad Malackának egy hóeséses napon, kötelezôvé kellene tenni minden irodalom szakos egyetemi hallgató számára (különös, hogy e ”döngicséléseknek„ és „zümmögéseknek”, „hums”-oknak nevezett és Mackó által szerzett költeményekben jut Milne a legközelebb a költészethez; sokkal közelebb, mint a gyerekeknek írt `komoly` költeményeiben, a „When We Were very Young”-ban van benne egy olyan szöveg, amit valamikor minden hatodik osztályos angol kisdiák ismert: „Timothy Tim has ten pink toes / and ten pink toes has Timothy tim / They go with him wherever he goes / and wherever he goes they go with him”, – az értelemmel tökéletesen adekvát metrikai laposság egyszerűen lenyűgözô) és a „Now We Are Six”-ben, amelyben a verselés szentimentális akadémikussága az elôbbire megy vissza (amint ez oly gyakran megtörténik magával Dodgson tiszteletessel).

The more it
SNOWS-tiddely-pom,
The more it
GOES-tiddely-pom
On
Snowing.
And nobody
KNOWS-tiddely-pom,
How cold my
TOES-tiddely-pom
How cold my
TOES-tiddely-pom
Are
Growing.
Hosszú gondolkodás után Malacka kommentárja a következô:
„Pooh, he said solemnly, it isn`t the toes so much as the ears.”
Ezek nem annyira lábujjak, inkább fülek.
Amikor Malacka megengedi magának ezt az inkább szemantikai, mintsem formai elgondolást a barátjától, Mackótól származó nagy „Outdoor Hum for Snowy Weather”-rôl, ez azt jelenti, hogy kölcsönös bizalmuk feltétlen. Amit példáznak, a tökéletes állatbarátság, ha van is megfelelôje gyermeki vonatkozásban, valami olyasmit érint meg, amihez a gyerekkor után csak a szerelmi kapcsolatban találunk vissza, néha: megfontolás és mérlegelés nélküli bizalom, legalább annyira testi, csöndes, mint amennyire a szerelmes beszédben megnyilvánuló, kifejezésre jutó. És ez a bizalom, míg fennáll, feltétlen.

160. (97. $.) Két kifejezetten trollope-i anekdota

Egy harmadik (egyébként inkább az én trollopizmusomból, mint a trollopizmusból magából).
Néhány évvel ezelôtt, amikor elôször laktam ott, ahol az idei tavasz, 1986 tavasza óta megint lakom, az Amszterdam utcában, reggel hét óra tájban lementem a még csendes városba reggelizni, egy nagy adag tejeskávéra kiflivel a Clichy-téri kávézóban, mely csak két percre van hozzám; békés hely volt, és a reggelizés szertartására elég idôt szántam, hogy olvashassak, nem reggeli újságot, inkább egy vagy két fejezetet (nem többet, szigorúan kikötöttem magamnak) egy regénybôl, vagy a Barchester sorozatból (hat könyv), vagy a Palliser sorozatból (másik hat könyv; regénysorozatait Trollope hatosával állította össze, mint Corelli a concerti grossi-jait); egyiket a másik után olvastam, sorrendben, fejezetrôl fejezetre, kis reggeli adagokban, közben a foszlós kifliket a tejeskávé barnásfehér „habjába” mártogattam, és olvastam, mielôtt visszamentem volna, hogy otthon újra rátaláljak a nappalok (a megélt drabness) sivár monotóniájára. Egyébként az Oxford Classics kényelmes, kisalakú újrakiadásában olvastam ôket; a cég még nem tért át a paperback szánalmas modernizmusára. A kávét lényegében mindig a „breakfast” órájában fogyasztottam el, a klubomban. És miként Trollope hôse a maga klubjába (és minden bizonnyal maga Trollope is, amikor Garrick-ban megválasztották (akárcsak én, ô is a késô éjszakai órákban írt), oda ment), gépiesen térek be ide, mindig ugyanahhoz az asztalhoz ülök, ugyanúgy üdvözlöm a pincért és a fônököt (a daxi rögbicsapatnak szurkol), mindig ugyanazt a pontosan kiszámított összeget hagyom az asztalon, és a lehetô leggyorsabban merülök el ismét a könyvemben, ilyenkor a tegnap óta eltelt majdnem huszonnégy óra azonnal kitörlôdik a gondolkodásomból. De trollope-i ôszinteséggel szólva rá kellett ébrednem a városi szokások változására: idô múltával (és sok idô telt el, mivel Trollope-nak sok és hosszú regénye van) ártatlan szokásom egyre anakronisztikusabbá vált. Merthogy a tér kávézói a nyitás idejét sorban egyre késôbbre tették át. És egy reggel a fônök, ahol rendszeres vendég voltam, zavartan és körülményeskedve magyarázgatta, hogy egy hónapja én voltam az egyetlen vendége, de ezt nem merte megmondani, és mivel tényleg nem volt képes rá, nekem kellett elnézést kérnem. Az Orley Farm végére értem, nem volt semmi hátralékom. Minden trollopiánus ember meg fog érteni.

161. (97. $.) A vége felé járó viktoriánus próza

Beszélik (olvastam), hogy nem sokkal halála elôtt, a már elnehezült, beteg és szinte mozgásképtelen Charles Dickens meghívást kapott egy találkozóra Viktória királynôtôl, aki beszélgetni kívánt vele. Látogatása elôtt, melyrôl nem gondolta, hogy nem követi majd második, Dickens elküldette a királynônek összes művei gyűjteményét. Viktória királynô, hogy megadja neki a tiszteletet, állva fogadta, és mivel illetlen lett volna, ha a királynô jelenlétében leül, állva beszélgettek, és Dickens így vette át a királyi szerzô tulajdon kezébôl a Felföldön tett utazásának elbeszélését.
A már idôs királynô és a már-már haldokló kitűnô viktoriánus férfiú találkozása nem olyan paradoxális, mint amilyennek látszik; Viktória királynô maga is viktoriánus szerzô. A legkevesebb, amit magánéletérôl és „házastársa”, Albert herceg iránti végletesen érzéki szerelmérôl tudhatunk, megerôsíti, hogy a a viktoriánus kor elfogadott eszménye, mely a konvenciók leplétôl teljességgel megkülönböztethetetlen, hacsak nem masszív és kicsapongó ellentététôl (ahogyan Marcus The other Victorians című könyve mutatja, amit régebben Foucault annyira szemérmetlenül nyúlt le), nem más, mint ez, az érzékiség bevett ideája. A viktoriánus társas és magánkapcsolatok sokkal gazdagabbak voltak, mint ahogy azt a magát felszabadultnak képzelô utókor hiszi. Ma Sylvia Townsend Warner csodálkozása tűnik meglepônek a Llewelyn Powyshoz (T.F és John Cowper testvéréhez) 1933-ban írott levelében:
„Most olvastam újra e rendkívüli asszony Diary of Our Life in the Highlands-ét. Tényleg, Llewelyn, ô és Albert hihetetlen párt alkottak. Kocsijukat pónilovak húzták Skócia ismeretlen útjain, teljesen egyedül keltek át zuhogó patakok gázlóin, másztak meg hegyeket, gyűjtöttek páfrányt és füstös kvarcot, és minden valószínűség szerint, gondolom én, fenyôerdôben vagy meredély szélén hoztak össze néhány új trónörököst, gond és lelkifurdalás nélkül. És aztán, hajuk még teli porral, ruhájukon még ott a rátapadt hangaszál, a legkevésbbé illendô, szabados kifejezéssel élve, miután kicigánykodták magukat, hazatértek, hogy a házasságban a tökéletes decorum példáját állítsák az összes Udvar és Európa családjai elé.”
Ettôl fogva az érzelmileg sivár palotában Viktória jajveszékelése Albert herceg halálakor az én szememben ugyanolyan „viktoriánus”, mint hivatalos imágója. De a határ aközött, „amirôl beszélünk” és aközött, „amirôl nem beszélünk”, egyszerűen szilárdabb, kizáróbb, titkosabb. Ez sokkal inkább a „Gendzsi”, mint az amerikai sajtó és televízió világa. A magánéletet oltalmazó tetô majdnem a talajig ereszkedik le.
A próza, legalábbis a Jane Austin-tôl James-ig tartó, ennek az elkülönülésnek, ennek a falnak, ennek a talajnak a felületén, a külsô részen helyezkedik el, de arra néz, ami pusztul, ami hasad, ami omlik: a megmozduló mélységre és a rengô földre, mint a forralókanna fedelére a tea idején.

162. (98. $.) A könyvtár

„Könyvtárakat” kellene mondani? vannak más könyvtárak is Londonban, nem csak a British Library. Van a Warburg intézetben, melynek felfedezését és azt, amit képviselt, késôbb mondanám el.
De a British Library, fôleg mióta e próza átlépte a „kritikus” méretet, mióta biztos vagyok abban, hogy eljutok a befejezésig, bármilyen legyen is az, a British Library az összes többitôl különbözô könyvtár. Emlékezésem színháza ez, ahová nem azért megyek, hogy felfedezzek valamit, hanem hogy azzal legyek, aki végigvezet rombolási programomon.

163. (98. $.) „A Nagy Londoni Tűzvész” bukása Londonban. És talán semmi

(Kivonat az An Historical Narrative of the Great and terrible Fire of London-ból, Spt. 2nd 1666 – taken from The City Remembrancer, 1769:)
„A londoniak ezen az éjszakán töltötték utolsó éjszakájukat saját kényelmes házaikban; aligha gondoltak ilyen eshetôségre, amikor aludni tértek ágyukba. A világon legkevésbé sem várták, hogy amikor fülük zárjában elfordul a kulcs, amikor szemük ablaka kitárul a reggelre, azt kell hallaniuk, hogy az ellenség elözönli a várost és bôszen beront a házaikba, szobájuk ajtaját bedönti és oly fenyegetô arccal jelenik meg ablakaikban.”
(Kivonat sir John Evelyn Journal-jából – 1666 szeptember 3.:)
„Dermedtek voltak a döbbenettôl, és a tűz széltében-hosszában égette a templomokat, a középületeket, a kórházakat, az emlékműveket; rendkívüli módon ugrott át egyik házról a másikra, utcáról utcára, óriási távolságokon keresztül. A meleg és szép idôvel terhelt forróság szinte meggyújtotta a levegôt és elôkészítette az anyagokat arra, hogy a tűz megfoganjon bennük, és a tűz mindent felfalt, házakat, bútorokat, mindent. Láttam, hogy a Temzét roncsok borítják, és minden bárka, minden hajó agyon van terhelve mindazzal, amit menekülés közben össze lehetett szedni. ó, szerencsétlen és rettenetes látvány! talán senki a világon nem látott ilyet a teremtés óta, ahogy senki nem fog szörnyűségesebbet látni a végsô tűzvészig. Az egész égbolt rémítô világosságú volt, mint egy tüzes kemence teteje és a fény több mint negyven mérföldre ellátszott.”
elágazások


I.

D í s z r e m e t e

164. (26. $.) Nem mozdulok el az asztaltól, míg meg nem terítenek,


délig

Egymáshoz viszonylag közeli idôközökben vetvén alá magam ilyen leírási gyakorlatoknak (és egyúttal Önt is alávetvén nekik), az a szándékom, hogy a lehetô leggyorsabban megalapozzam szerzô és olvasó közötti képzeletbeli kapcsolatunkat, de némiképp eltérôen attól, ahogyan ez a hagyományos fikciós művekben történik; ám a sokkal régebbi és sokkal újkeletűbb módtól, ennek a fordítottjától is eltérek.
E mondatokba, az elbeszélések kibomlásába bizonyos fokig be szeretném vezetni megalkotásuk saját jelenbeli vagy múltbeli körülményeit; elmondom, hogy ez miként történik, miként történt, azaz egyszerre mondom el a holt és a mikort (egy ilyen `hol` és `mikor` tehát megkettôzôdhet); az elbeszélés megalkotásának már állított jelenidejéhez megerôsítésként hozzáillesztem a hely jelenvalóságát. Ahelyett, hogy elrejteném, így sikerül nyilvánvalóvá tennem azt az elkülönülést, amely létezik és amire a lehetô legvilágosabban, érezhetôen vágyom, aközött, aki (én) elbeszéli Önnek, amit elbeszélek, és azok között (közöttük igen gyakran én is ott vagyok), akikrôl ezek a dolgok el vannak mesélve. Ebbôl a szempontból közbülsô helyet foglalok el a transzponáló regény és az önéletrajz között, mely utóbbi nem transzponál, nem ötöl ki, nem képzel el, hacsak szándékolatlanul nem (és az összes lehetséges `hibával` számolok: az ôszinteséggel egyfelôl, az eltitkolással másfelôl). Bizonyossággal kijelenthetô, hogy ennek az elkülönülésnek a realitása többnyire vagy egész egyszerűen a csendben valósul meg, vagy maszkok mögé rejtôzik el, melyek közül a legfontosabb az Elbeszélô maszkja, azé a személyé, aki (ha igényt tart némi hitelességre) szinte belemosódik az elbeszélt dolgok együttesébe, s ami róla igazán beszél, a csend annál sűrűbb. Innen ered századunkban rengeteg gyanakvás, amit a magam részérôl alig találok érdekesnek, csak és fôleg akkor, amikor a gyanakvás a regényformát illetôen tettetett (és ez az eset valamivel jobb, mint a naív felkiáltás: „De hát csalt!”).
Tehát amikor, mint látható, egy regényt írok (ami egyáltalán nem biztos, mivel egyáltalán nem biztos, hogy eljutok vállalkozásom végére (egyébként nem én vagyok az, aki dönthet a válaszról)), világossá kell tennem, hogy nem a tükörstádiumban lévô regényrôl mint gyerekkori variánsról van szó, nem a regényíró óhatatlanul unalmas arcképérôl, amint épp a regényét írja (ha tükörstádium létezik, akkor itt inkább `a falra megfordítva szegezett tükör stádiumáról` lenne szó).
A regényen kívüli létezik, valóságosként állítva: olyan lehetséges világ, amelyben más történik, mint az emlékezés fekete soraiban.
Az elbeszélô és az elbeszélt `split personnality`-mnek, a dichotómiának egyébként egy másik elônyét is látom: minthogy az elbeszélés jelenlegi állapotában (még ha a legutóbbi ilyen irányú szemrevételezés óta sokat haladt is elôre) az `olvasó` ideája rettenetesen fiktív, s minthogy elôre meghatározott terv nélkül haladok elôre, az egyetlen realitás, amin keresztül momentumról momentumra, sorról sorra ráismerek a `regényemre` (mint regényre és mint olvasásra szánt prózára), az a már befejezett és átmásolt töredékek realitása.
Világos tehát, hogy a leírás adatai egyszerre juttatnak hozzá a felidézésre és összekapcsolásra alkalmas konkrét elemek (például a csatlakozási ürügyek) meglehetôsen nagy terepéhez és az ismerôsség végtelenül megnyugtató stabilitásához.
Leállás után újra kezembe véve a füzetet szinte azt hiszem, hála az ilyen részeknek, hogy megsemmisül az az idô, amikor nem Önökhöz szólok (amikor alszom vagy megpróbálok aludni, eszem, kóborolok, pénzt keresek… amikor a gyász szorításában vergôdöm; ez az idô szinte kizárólag moments of non-being-bôl áll), és szinte úgy hiszem, innen – mintha az életem csak itt lenne – újrakezdhetem azt, ami egyébként nincs minden kapcsolat híján e regény-vállalkozással.
A leírás tevékenységségének hitelessége annál biztosabb, minthogy ha a leírás ereje esetleg lecsökkenne (ebben a `terapeutikus` és fôleg a prózára, a megszakítások áthidalására nézve terapeutikus távlatban), mindig meglesz a lehetôségem arra, hogy egy változaton, kiegészítésen vagy módosításon keresztül újra megalkossam (aszerint, hogy a leírt helyek és tárgyak idôközben hasonlók vagy nem hasonlók maradnak-e), mivel nem tettem mást, csupán egy keveset merítettem egy roppant tereprôl, teljesen gyakorlati célokra.
Járulékos ösztönzésként mindezt megtoldom egy szellemi diszciplinával, engedek bizonyos aszketikus szabály vonzásának, enyhülés ez az önkéntes remete számára, akivé váltam, és a stiliszta számára a prózának szentelt világ sivatagos ötszögében; annyi démon közt, akik a halál felé terelik a hús-vér testet.

165. Szüntelenül a mozdulatlanságban képzelem el magam

Szüntelenül a mozdulatlanságban képzelem el magam, lehetetlen terv: ugyanabban a pontszerűvé váló idôközben írni; írni ugyanazokon a visszatérô helyeken, mindig, egészen a befejezésig. De az idô rám szakad, mindenfelôl eláraszt. Abban a pillanatban is (az elôzô cikkely-momentum sorainál), amikor úgy érzem, belehelyezkedtem, belerögzültem a vállalkozásomba, a mozgás csírája már növekedésnek indult.
`A nagy londoni tűzvész`-ben e mostani elsô elágazás eme második momentumának elején (különös elágazás, természetesen mivel a legelsô, de azért is, mivel ilyenként elmondva kell önmagában megállnia) egy másik idôben, egy másik helyen vagyok.
Gondosan választottam meg az idôt, ha gondosságnak nevezhetjük azt, ami talán nem más, mint már jelzett számmániám újabb megnyilvánulása.
Ezen a reggelen, 1986 április 21-én (öt óra van), miközben írom ezt a papírokkal elborított munkaasztal lapján üresen maradt szűk helyen, hallom, hogy az Amszterdam utcában, jobbkéz felôl, bizonytalanul (az utca zaját felfogja a ház, a lépcsôház, az udvar, ami elválaszt az utcától) egy hajnali járat megy, a Clichy tér felôl jön, és egészen biztos, hogy a Saint-Lazare felé halad. A zaj távolodik, és miközben gondolatban elkísérem a járművet, láthatatlanul elmúlt a szorongás és a bizonytalanság iménti újabb pillanata, hogy újra el kell kezdeni írni, írni még, mindig fekete és sűrű sorokban, egészen apró betűkkel (már nem tudom szemüveg nélkül megfejteni ôket), mindig áthúzások, törlések, fontolgatás, képzelôdés és türelmetlenség nélkül (mivel e próza árkusa mindig ilyen marad), ama kötelezettség nélkül, ami létezésüket a tinta egyszerű elôrehaladásával biztosítja a füzet fehér lapján, ahova írok.
A numerológiai okoskodás a következô: a szám 1 178. 1 178 nap. 1 178 napig ismertem Alixot, és az újrakezdésnek ez a momentuma (mivel e leágazás elsô és második töredéke között hónapok múltak, vesztek el) a halála óta eltelt 1 178 nap elsô napja. A szerelem egy-egy napjához a számmániás értelem a gyász egy-egy napját társítja bennem. És éjszakáról éjszakára a palindromikus idôbeli távolodás (az emlékhez képest palindromikus) találkozásunk pillanatához visz vissza, majd a találkozásunk elôtti pillanathoz, amikor kipréselôdvén Mitsou egészen kicsi autójából, ott találtam magam egy születendô egybevágóság helyén, pontosan az alatt az ablak alatt, ahonnan felszállt annak a teherautónak a zaja, amelyrôl az elbeszélés elsô töredékének a legelején beszéltem. November volt, 1979 november 7-e; nem tudtam, hova megyek, kihez.
Számokoskodásom, mint egy már-már önálló, egyébként képességeimre vonatkozóan majdhogynem közömbös gépezet, soha nem hagy fel számok, számjegyek gyűjtésével, szüntelenül (gyakran tudtomon kívül) számol, összead, kivon, szoroz, oszt (néhány más, valamivel bonyolultabb művelettel együtt, mint a zárójelezett csoportok kezelése, kezelés, amely személyes matematikámban még aritmetikus is, mivel egész sorozatokra, és nem egyszerű, izolált egészekre vonatkozó számításokból áll, melyeknél a számok arculatához a sorozatokon belüli találkozásaik számtalan lehetôségét hozzávesszük); és számokoskodásom felbomlik elemi osztásokra, összeadásos elrendezésekre, Queneau-számokra (a Queneau-számok, melyekrôl késôbb hosszan beszélek majd, sokszor szerepelnek elbeszélésem felépítésében).
De a számok (a számsorok) léte a világban nem csupán valamely esemény (sorozat) megjelöléseként, dátumként érdekel.
Balszerencsémre késôbbi választott matematikusi hivatásomtól teljesen független és gyerekkorom óta gyakorlatoztatott aritmetikai memóriám számok harcait ôrzi, manipulálja, szembeállítja, szellemi építmények állványzatára helyezi rá ôket. A számokhoz fűzôdô érzelmek alapján két sorozat fordul elô: azokhoz a tér-idôpontokhoz kapcsolódó számoké, melyek életemet megjelölik, a maguk iszonyatot és sóvárgást szüntelenül váltakoztató hierarchiájával; és ez a fentebb (zárójelben) említett, teljesen idioszinkratikus aritmetikából ered, melyben algebrista pályafutásom romjai keverednek az Oulipo történetével, aminek tagja vagyok.
A második sorozatban az elemi számok játszanak lényeges szerepet, és azok, melyeket „Queneau-számoknak” neveztem. Rájuk vár, hogy az elsô sorozat számait megvilágítsák, hogy történetem földrajza és idôrendje meglelje „értelmét” (hogy elképzeljem azt az „értelmet”, amit megtalálok a számukra) és elháríthatatlanul az is, hogy pszeudo-regényem, jövôbeli, képzeletbeli, lehetséges regényprózám kirajzolódjék; hogy cikkelyei, fejezetei, ágai összeadódjanak; hogy csatlakozásai (beszúrások vagy elágazások), ha nem is önnön (természetüknél fogva, mindennek ellenére, legalábbis szándék szerint kevésbé tisztán formai) szükségszerűségükre, de legalább helyükre, alakjukra, tartamukra leljenek.

166. Minden itt van, ebben a számban

Szinte azt mondhatnám: minden itt van, ebben a számban, 1 178. Számolási szenvedélyem a számból tulajdonnevet csinál, a számban ott lévô és benne osztozó valamennyi dolog, személy, esemény mögötti láthatatlan lét nevét: aritmetikus istenséget (az idôk folyamán számos változatban csináltak számokat jelekbôl, arcokból, az isteni La-ból; nem tartozom ehhez a családfához).
Az idô hurkol, és miként az elbeszélés vonalainak fekete és fehér tömege a gyász idôszakába teljesen bezáródott elsô prózai ágban az Alix iránti szerelem kiindulási helyén kezdôdik, melynek idejét jelenleg tôlem már több mint 2 376 nap választja el (kétszer 1 178; 1 178 plusz és 1 178 mínusz, ami puszta zérót ad ki), az elágazás, itt, mely mintegy második pillantással megkísérli egy kép, egy kettôs újrateremtését, olyan helyen íródik (írja tovább önmagát), ahol már egyszer éltem;
az egyszerre telített és semmis idô elôtt ezt a mai éjszaka folyamán (ami, mialatt írok, befejezôdik), ezen a (fehér vagy szinte fehér) éjszakán valami fekete az imént kitörölte, pontosabban belém zárta, amint ezt elkezdtem írni: egy másik bezáródás, a feleségemmel töltött életem 2 376 napjának (ami szintén zéró) bezáródó kettôse.
Ezen a helyen, ahol ma vagyok, 1970-tôl 1979-ig már laktam; több mint nyolc éven át.
Nemrég tértem vissza ide, alig egy hónapja, és távollétem zárójele falaival eltakarja, tökéletesen befoglalja életem kompakt idejét Alixszal (ide számítva a halála óta eltelt elsô 1 178 napot is).
ô soha nem járt itt.
Ahhoz pedig, hogy leküzdjem azt az idôszakot, mely e kezdôdô elágazás elsô töredékét a másodiktól elválasztja, több hónapra volt szükségem; le kellett mondanom arról, hogy továbbra is tetszhalottként lakjam azon a helyen, ahol valaha írni kezdtem, s le kellett küzdenem a csend, a költészet csendjének rám nézve halálos akadályát, egy verseskötet megírásával, melynek címe Valami fekete volt.
S hogy az írást újra elkezdjem, ezen a helyen, meg kellett kettôzni az elbeszélés kezdôszavait egy megfontolatlan, feltartóztathatatlan, parallelisztikus prózai áthelyezéssel.
„Ma reggel, 1986 április 11-én (öt óra van), miközben írom ezt…”
„Ma reggel, 1985 június 11-én (öt óra van), miközben írom ezt…”
Az újrakezdés szorongásában és könnyű mámorában e párhuzamosság ösztönzése kísérlet volt a csend többhónapos idôszakának semmissé tételére, úgy téve, mintha nem is létezett volna s mintha nem történt volna meg a Francs-Bourgeois utca és az Amszterdam utca közötti ugrás sem.

167. Visszatérni

Visszatérni ide olybá tűnhet, mint valami kudarc. Van is benne valami. A hely szűkössége, a csend, a szinte absztrakt, tökéletes elszigeteltség, mindaz, ami hét évvel ezelôtt elűzött innen, pontosan ugyanaz, mint ami visszahúz, ami miatt egy pillanatig nem haboztam, hogy visszatérjek ide, amikor bérlôm elutazása (a hely az enyém) 1986 februárjában ezt váratlanul lehetôvé tette. Olyannak láttam, mint egy menedékhely, az egyetlen lehetséges menedékhely; az a lendület, mely Alixszal töltött életem képein túlra kényszerített (három éven át néztem ôket, egészen az elhülyülésig, egészen az aneszthézisig), oda vezetett, hogy az elsô adódó szabad lakást hirtelen kivegyem (és Isten a tudója, az ilyen bizony ritka és pocsék és drága), és nem sikerült rávennem magam, hogy igazából berendezkedjem itt.
Hónapokon át nem voltam sehol. Nem vagyok biztos abban, hogy itt, az Amszterdam utca 82-ben leszek, valójában bárhol lehetek. De legalább mert ez a térség az enyém, mert megszokott, mert erôfeszítésbe kerül új utcákat, helyiségeket, új zajokat ismerni meg (itt semmi vagy majdnem semmi nem változott), remélem, nem azt, hogy újrakezdem az életet, ahogy a nagyon bugyuta frázis mondja, hanem hogy a legjobb feltételek közepette folytathatom itt az egyetlen munkálatot, ami valamelyest szükségesnek tűnik, bár nem várok tôle semmit (semmi mást, csak a befejezôdését).
Amikor egy londoni utazásból visszatérve (az elmúlt év november elején) megszakítottam a munkálatot, úgy döntöttem, elhagyom a Francs-Bourgeois utcát, s e döntés egyszerre anyagi és belsô nehézségei miatt ugyanakkor hagytam oda a prózát, amikor lemondtam a helyrôl, ahol írtam.
Nem titkolom azt a tényt, hogy e megszakítás akkor állt elô, amikor bizonyos alaptalan elégedettséggel éppen úgy döntöttem, hogy `a nagy londoni tűzvész`-bôl megírt próza „mennyisége” s ezzel együtt a megtett útszakasz koherenciája elegendô annak leszögezéséhez, hogy a regény meg lesz írva, mindenféleképp be lesz fejezve (számolva koncepciójának második, titkos sajátosságával (az elsô a „definíciója”)). A regény vége ekként biztos volt, de reméltem, hogy még sokkal messzebb kitolhatom elôre. Márpedig, kétségtelenül a világ legjobb érveivel felfegyverzetten, de pontosan ebben a pillanatban, abbahagytam. Nekiindultam, elköltözködtem, és ezen a helyen, amit tökéletesen el akartam felejteni, olyan rosszul éreztem magam, hogy szóba sem jöhetett a megszakított próza szálának második felvétele.
De ma már másként van. A datált pillanaton, a számmal jelzett okon (1 178) és azon a tényen túl, hogy a hely, ahol szívesen vagyok, kényelmes, nyugodt és barátságos, volt egy harmadik ok is, mely lehetôvé tette, hogy újra mozgásba lendüljek: amikor elhagytam a Francs-Bourgeois utcát, a gyászmunka szükségszerű szakaszát, nem úgy hagytam oda, mint egy sírkô hátlapját, ahol az emlék mindig is meglelné a hely változatlanságát és képzeletem az érthetetlen megszentségtelenítés borzalmát (mások, ismeretlenek jelenléte egy korábban eleven hely hullája körül): rábíztam egy szeretô, megértô, nem ellenséges jelenlétre.
Ami annyit jelent, hogy a helyiségek beosztásában elôálló változások fokozatosak; hogy (ténylegesen visszatérve) képesnek legyek ide visszatérni, kétségbeesés nélkül lehessek itt (az egyetlen helyiség, mely azonnal radikálisan megváltozott, a szobám, ahogy ez természetes is); hogy ekképpen az emlékezés helyének és az élet helyének kettéosztása túlzott erôszak nélkül megvalósítható legyen.
A tényleges visszatéréssel járó vereség hatását enyhítette az újbóli berendezkedés az utolsó bérlôim által véghezvitt kvázi-rombolás után (igazi Attilák („A törökök elmentek, minden romos és gyászos”, mondhatnám majdnem szó szerinti értelemben).
Sárgában és fehérben vagyok: a padlón a linóleum sárga; a fehér az összes falon.
Egyebütt papírok és könyvek. A puszta földön alszom egy matracon. Az asztalom a könyvekkel, a fekhellyel, néhány képpel, a párnák mellett lévô, fából készült fiókos éjjeliszekrényen még világító lámpával szemben helyezkedik el. E díszlet mély rokonsága azzal, amilyen az enyém ezt megelôzôen volt (és ami topológiailag lehetetlen volt azon az átmeneti helyen, ahol oly rosszul éreztem magam s ami nem kevéssé járult hozzá új nekiindulásomhoz), végül hozzásegített, hogy túllépjek a majdnem hat hónapos cezúrán és néhány, `a nagy londoni tűzvész`-ben elôfordult kerületen.

168. Remete hely

Ez lényegében remete hely. Márpedig a remeteség (ha merészelhetem használhatni e szót egy alapvetôen profán változat jelölésére) mindig is hatott rám, oly régtôl, amennyire csak visszaemlékszem, szédítô vonzás, igézet: vonzóerô és félelem, hajlam a magányra és ráhagyatkozás, szomjúhozás a magányra, a nyugalmára, arra, ami látszólag lehetôvé teszi az intenzív erôfeszítést, a koncentrációt a költôi munkára; de egyúttal nyugtalanság és a morózus gyönyörködés fekete öröme, az idô elfecsérlése, váltakozva olvasással és bénító reménytelenséggel, a melankólia mímelése (nem hiszem, hogy melankolikus volnék). Ezt már ismertem itt, már voltam itt egyedül. Hét évvel ezelôtt ugyanilyen okokból (a mérleg nyelve veszélyesen elbillent az elviselhetetlen oldal irányába) valék itt. De ma ugyanezért térek vissza ide, a magányért, mint ahogy akkor is, amikor elôször jöttem ide, elôször léptem be ebbe a páratlan helyiségbe, 1970 ôszén.
A bezárkózás és a tágasabb és megosztott helyekhez menekvés váltakozása, univerzumomnak ez az örökös oszcillálása együtt jár (mint bizonyos kozmogóniai objektumoknál – hogy a mikrokozmosz és a makrokozmosz közötti titkos, jelentéssel teli kapcsolatok ódon középkori és reneszánsz elgondolásához folyamodjam –, melyekkel ha nem is azonosíthatom, de legalább nevetséges módon hozzájuk hasonlíthatom magam) az engem körülvevô tér pulzálásával, a tágas és a szűk közötti jövés-menéssel. Röviden, a magány nálam összehúzódást implikál.
Életterem térfogatának ezt az összehúzódását mindközönségesen gazdasági érvekkel magyarázhatnám: az a hely, amelyet 1970-ben ezért a helyért otthagytam, hatalmas volt (aránylag), de nem voltam egyedül benne (és én egyedül akartam lenni, Tervemhez szükséges döntés volt ez, amire egy erkélyen jutottam, Madridban); márpedig az a pénz, amivel rendelkeztem (dollárban), nem engedte meg, hogy valami nagyobb vásárlást eszközöljek. Ez igaz. És számolnom kellett azzal a konzekvens beruházással, ami a hangzó környezet létrehozását szolgálta (visszatértem a zenéhez, zenével töltött magányra készültem föl).
De egyrészt több adósságba is verhettem volna magam (dollárjaim csak „személyi apportot” tettek lehetôvé); másrészt a Francs-Bourgeois utcai lakás, ahol a jelen könyv elsô ágának elbeszélését írtam, a mai normák szerint tekintélyes méretű volt és benne (még ha fájdalmasan is) tökéletesen egyedül voltam. Mégis kétségtelen, hogy olyan anyagi feltételek között jöttem el újra (ami e történetre nézve aligha lényeges), mint 1970-ben, amikor semmi lehetôségem nem volt vagy csak nagyon csekély; magányom újra csak a szorosan körém záruló kicsiny térben létezhetett. De nem ez volt-e az, amit kerestem? amit mindig is akartam?
A világ és köztem mindig ott vannak a könyvek. Amennyiben remete vagyok, akkor remete vagyok könyvekkel. „Önarcképemben” azt mondtam, „homo lisens” vagyok, olvasó. Persze, mint a (történeti értelemben) régi remetéket, a kelta világ szentjeit, akik a barátaim, szent Munnut vagy szent Columcille-t, gyakran képzeltem el magam a természet, egy nyájas, szeretett, mediterrán természet könyvétôl körülvéve. De egyrészt ez a természet eltűnt. Másrészt tizenkét esztendôs korom óta és rövid periódusokat kivéve magányom valójában mindig is urbánus volt és a nyomtatott papírhoz épült hozzá.
Márpedig életterem beszűkülése – mely nem csupán fizikális, mivel együtt jár a szavakban, találkozásokban, szórakozásokban, a „körökhöz” (irodalmi vagy akadémiai „körhöz”) való csatlakozási törekvésekben megnyilvánuló, a külvilággal fenntartott érintkezéseim ritkulásával – arra kényszerített, hogy könyveimnek több mint a felétôl megváljak, melyek terjeszkedésem idején lassanként felgyűltek a könyvtáramban. Az elsô helyen, ahol téli bolyongásomban találtam magam, elôször százról közel ötven folyóméterre kellett csökkentenem ôket. Ma alig harminc van meg belôlük. Ennyit elszegényedésem nagyságáról.
A szükségszerű szétválogatás idején, a kartondobozok telipakolása idején, melyek jelenléte (változó rendeltetésük révén) szentesítette papír-végtagjaim eme látható amputálását (a könyvek a szerszámaim, a testem részét alkotják), (elôször) majdnem lehetetlennek tűnt, hogy ne csináljam másként, csak mintegy véletlenszerűen, kezdetben annyira valószerűtlennek tűnt a legkevesebbtôl is megszabadulni közülük. De valójában egy szinte pánikszerű pillanat után felfedeztem (persze segített az az érzés, hogy már semmi nem számít semmit), hogy épp ellenkezôleg, ez a világ legkönnyebb dolga attól a perctôl fogva, miután leszámolok azzal, hogy magamat olyasvalakiként képzeljem el, mint aki egy könyvtár gazdája és tulajdonosa.
Beláttam tehát, hogy soha nem voltam egy könyvtár tulajdonosa (szándékosan egyesszámot használok: könyvtárak tulajdonosa vagyok). Ma ugyanúgy vagyok, mint ahogy mindig ténylegesen voltam, néhány könyvvel körülvéve.
Még sokkal kevesebb volt belôlük, amikor 1970-ben beléptem ide. Természetesen velem voltak a hanglemezek is (épp azelôtt vettem ôket, amikor a helyet megvettem), de ezeket most már nem hoztam ide magammal, mivel három évvel ezelôtt zene nélkül léptem be a csendbe.

169. Egy könyvtár mindig terjeszkedôben van

Egy könyvtár valójában mindig terjeszkedôben van; az elsô könyv „big-bang”-jétôl kezdve egészen a tulajdonos haláláig. Egy könyvtár igazából nem csökkenhet, állaga egy része megcsappanhat ugyan, de aztán a növekedés újrakezdôdik. Legalábbis halálos veszély nélkül nem. Minden könyv, mely egyszer-másszor igazolta létét, nélkülözhetetlenné válik, még ha soha többé nem is olvassák. Olykor minimális nyesegetésre talán szükség van. De ez csak a növekedés általános stratégiáján belül képzelhetô el. Ha a test képéhez ragaszkodom, a könyvek, amiktôl a könyvtár megválik, levágott körmök, kihullott hajszálak. De még szivesebben hasonlítanám a könyvtárat a növényvilághoz: egy erdôhöz, vagy ha úgy tetszik, egy kerthez. Van egy magunk körül élô teremtményünk. Mi magunk e teremtmény része vagyunk.
A (személyi) könyvtárak létesítôi és tulajdonosai, miként a kertek építôi és tulajdonosai, alig mozdulnak ki. Megköti ôket a könyves talaj, a nyomtatványok termôföldje. Ugyanabban a könyvtárban élni és meghalni, ahogyan Sainte-Beuve mondaná, ez eszményi rendeltetésük. Egy könyvtár átültetése a csodával határos; hasonlít a szervátültetéshez, egy erdô áttelepítéséhez. Gondoljunk azokra a drága és haszontalan törekvésekre, amikor egy skót kastélyt kövenként átvisznek és újra felépítenek Kaliforniában.
Mindenesetre a régihez legalábbis hasonló új teret feltételez; és azt, hogy a késôbbiekben lehetôvé váljon a bôvítés. Georges Perec felsorolása a „Rövid jegyzetek a művészetrôl és a könyvek elrendezésének módjáról” című írásában –
a bejáratnál a nappaliban a hálószobá(k)ban a
mellékhelyiségekben …a konyhában… a kandallók
vagy a radiátorok fedelén… két ablak között
befalazott ajtó kivágatában ekként használhatatlanná
tett könyvtári létra fokain…
– világosan megmutatja: feltételezendô, hogy számos ilyen hely létezik, ám abban a minimális térben, ahol élek, ennek a szó szoros értelmében semmi értelme.
Mielôtt erre a meggondolásra jutottam, kigondoltam bizonyos módokat a könyvtár fogalmának védelmére, nagyon pontosan határozván meg a kizárási szabályokat. Ez ugyanaz, mint amire Georges Perec utalt imént idézett szövegében:
Egyik barátom egy napon azt a tervet eszelte ki, hogy
könyvtárát 361 műnél leállítja /ez a go játékról írott
közös művünkkel egyidejű beszélgetés jellemzô a
beszélgetôtársra, mivel a 361 egy go-ban
metszéspontjainak száma/. Az elgondolás a következô
volt: miután a művek n számából kiindulva hozzáadással
vagy kivonással elérjük a K = 361-et, úgy tekintve, hogy
egyugyanazon, ha nem is eszményi, de kielégítô
könyvtárhoz tartoznak, magától adódik, hogy X új művet
csak akkor vásárolunk /implicite világos, hogy egy
könyvtárba belépô könyv feltételezhetôen itt is marad/,
miután Z régi művet olymódon távolítottunk
el (eladományoztuk, eldobtuk, eladtuk ôket, vagy egyéb
más megfelelô eszközt használtunk), hogy a művek K
összege állandóan 361-gyel legyen egyenlô…
Aztán a csökkentést egészen az abszurdumig viszi, megmutatva, hogy lehetetlen megoldani azokat a kibogozhatatlan problémákat, melyeket egy könyvtár növekedésének ilyen megállítási kísérlete vet fel.
Miközben az Amszterdam utcába beköltöztem, ezzel a mainál egyszerre egyszerűbb és egyszerre bonyolultabb formában találkoztam: egyszerűbb formában, mivel a mennyiség kérdése igazából nem merült föl, a kevés magammal hozott könyvnek (fôként matematikának és költészetnek) volt helye; abban az értelemben bonyolultabb formában, hogy itt a könyvek eloszlottak, miközben olyan helyrôl jöttem, ahol a könyvek még együtt voltak.
Apránként jutottam arra a gondolatra, hogy nem vagyok olyasvalaki, akinek könyvtára van.
Talán ezért kedvelem annyira a közkönyvtárakat: a BN-t, a British Library-t, az Arsenalt, a Mazarine-t, a washingtoni Kongresszusi Könyvtárat; a vidéki municipális könyvtárakat: mindet szeretem. És szeretem azokat a közkönyvtárakat is (valójában számomra csak egy ilyen van), ahonnan korlátozott idôre könyveket kölcsönözhetek. A könyvek birtoklása nem egyetlen szempontja a könyvek iránt érzett szeretetemnek; és kétségtelen, hogy ezért nem vagyok bibliofil sem.
A szállítóeszközöket tekintve reakcióm ugyanaz. Szeretem és használom a tömegközlekedési járműveket. Nemigen kedvelem az automobilt, nekem nincs is (és egészen bizonyos, hogy soha nem is lesz).

170. Litterális remete

Litterális vagy művelt remeteként idôrôl idôre elképzeltem magányra hivatottságom egyesítését a természet szeretetével: egyedül élni a könyvekkel, de egy kertben is.
Az angol hagyomány (melyre lépten-nyomon hivatkozom, fôként anglomániám okán) történelmi mintát kínál az élet lehetséges helyének ilyen ideális ábrázolásához. Ez a díszremete hagyománya, kinek leírását Edith Sitwellnél olvastam, az „excentrikus angoloknak” szentelt könyve egyik fejezetében.
A tizenkilencedik század elején „díszremeteként” bárki elszegôdhetett valamely lordhoz vagy egy kert gentleman tulajdonosához: ekkor az illetô a természeti díszlet különc elemévé vált, mozgó fafajtává vagy megelevenedett szoborrá. Helyváltoztató növényként, gesztusmuzsikusként a díszremete – egy jól megformált és szabályszerű szerzôdéssel elszegôdve, biztos szállással, ellátással és némi (a munkáltatóval kötött megegyezés szerinti) fizetéssel – úgy élte saját remeteéletét, ahogy gondolta. A szerzôdésben kikötött egyedüli kötelessége az volt, hogy ott legyen a kertben, melyben ô ritka és „festôi” esszenciát képviselt. Nem volt mindig szükség arra, hogy látható legyen: egyes remeték szerették a remeteségükre esô tekintetet, mások nem; de látható vagy láthatatlan jelenlétüknek a táj részévé kellett válnia, megfigyelt vagy meg nem figyelt ténykedéseiknek és tetteiknek (a ténykedések és tettek hiánya is lehetett olyan dísz, mint a vissza-visszatérô szónoklatnak vagy egy különc ruhában felvett testtartásnak a bizarr jellege) szóba kellet kerülnie az asztalnál vagy a napilapokban, ekként adván meg a birtoknak a szóbeszéd dicsfényét.
Nagyon jól látom magam. Ez itt egy „Palladio-féle” lakhely óriási kertje volna. Egy messzi zugban lenne egy kis lak könyvekkel. A legnagyobb önállósággal irányítanám életemet, nem engedélyezvén semmiféle megfigyelést, sem akárkinek semmiféle rámtekintést, szerzôdésemet a legtökéletesebb aggályossággal szövegezném meg. Szép idôben kimennék a pázsitra, olvasni.
Természetesen kevésbé díszes, de ehhez közeli ihletésű a minervois-i berendezkedésem, és ezt itt, az Amszterdam utcait, kevés kellék helyreállításával lassanként összes megelôzô „visszavonulásomhoz” nagyon hasonlóan rendezem el. Könyvek, papírok, írógép; leggyakrabban csukott ablaktáblák; írás az éjszakában, a reggel szomszédságában, az asztali lámpánál, a lámpáknál (égve hagyok egy másikat is távolabb).
A külvilág, ahol van nap, éj, esô vagy napsütés, csak olyan, mint valami homályos, ködös, füstös tükör; semmit nem ver vissza.
Ez a parallelepipedonikus élet, idôfelhasználásomban órákban mérve mindinkább eluralkodva, teljesen egyértelműen a tökéletes forma lett volna, ha felhasználom, ideális mennyiség a Tervhez és a regényhez. Nagyon jól szolgálná `helyettesítô tervem` ügyét.

171. Hacsak

Hacsak a csend nem sodorja el.
Fürödtem a csendben. Habár naponta befészkeli magát a homályba az éjszakában, a nappal magával ragadja. Azt akarom mondani, hogy minden változást – még ha hajlamom az elvonultságra és a védettségre a változásokat minimalizálja is – ebben a burokban, a csendben, felfokozottan érzékelek.
Márpedig a csend zsibbadtsága szüntelenül les rám. Életem helyszínének radikálisan magányos jellege a csendben bennem eljutott a tökéletesség alig felülmúlható fokára, mivel egyidejűleg a felszínen normális életet folytatok. Magányom nem abszolút. Nem is engedhetném meg magamnak (továbbra is ennem kell valamit, például), valószínűleg nem is vágynék rá (irreális dologról van szó, tehát fel sem vetem magamnak a kérdést). Ha és amikor akarom, megtehetem, ahogy az ecset a settben – az Encyclopaedia Britannica szép kifejezésével – „ignore all human presence”.
`A nagy londoni tűzvész`, mely legtöbb energiámat lefoglalja, saját, úgy meghirdetett, mint titkos természeténél fogva, hosszú vállalkozás, többé-kevésbé szabályos intervallumokban történô kibontakozásában olyanná válik, hogy jó, ha néhány, majdnem tökéletesen magányos és magán olvasói létezôhöz `szól`.
De a felcserélhetetlen órák egybevágóságából és a közvetlen célszerűséget nélkülözô tevékenységbôl megszülethet és a legnagyobb könnyedséggel ténylegesen meg is születik egy erôs hajlandóság a lemondásra: lemondás arról az erôfeszítésrôl, hogy az étkeket változatossá tegyem, használjam a porszívót, borotválkozzam; ezzel párhuzamos a lemondás arról, hogy folytassak egy olyan cikkelyt, amelybôl kiesett egy mondat, és a cikkely nem kíván befejezôdni; egyre nagyobb nehézséggel jár, hogy lehetetlen válaszolnom egy levélre, felvennem a telefont, befizetnem egy sürgôs számlát, összegyűjtenem a szennyest, hogy tisztítóba adjam.
Az legyöngülés veszélye is leselkedik rám. A csend képében, hiszen az idô múlása, a csendben elmúló idô tudata cserbenhagy. Felfüggesztettem az ítélkezést, hitetlenség a semmi súlya alatt, mérsékeltem az érintkezést másokkal, körül valamiféle űrt teremtettem, és nem találom, pedig reméltem, a közömbösség boldogságát, sem az aktív hiány örömujjongását.
A próza vagy a gondolkodás nehézségeire adott legelsô reflexem, hogy felállok az asztaltól, elnyúlok a matracomon. Behunyom szemeim, olykor még alszom is. Vagy elkezdem valamelyik könyvemet olvasni, mindig ott vannak, közel az ágyamhoz, feltornyozva, ahogy a kétszersültes, a lekváros és a porleveses készlet is. Az olvasás a menedékem, a kábítószerem, a ferde hajlamom.
De az is elôfordul, sôt mind többször fordul elô, hogy a könyvek hatása, még ez is, kimerít. Van oldal, amin a szemem végigfut, majd megáll, épp csak egy pillanattal korábban, hogy megpróbálnám végigolvasni, és e gát áthághatatlannak bizonyul. Visszateszem a könyvet, újra behunyom a szemem.
Minden egyes sebet megérzek a csenden.
Látom az emlékezetnek azokat a dolgait, amik elôl el kell menekülnöm.

172. Zsákutca

Ennek az elágazásnak a vége látható: egy zsákutca.
Az az „elôtt”, ami felé sorai tartanak, nem a személyes, a családi emlékezet elôttje, ahogy a fejezet címének elsô értelmezése sejteti, amit az elágazás momentumai feltehetôen kibôvítenek, minthogy a „Prae”-t, ezt az utat magában a fejezet testében jártuk be.
Létezik egy másik lehetséges értelmezés is, amely célként valamelyest ott motoszkált az agyamban , amikor belevágtam ezekbe a sorokba; a „prae” fejezetcím egy másik címbôl, amelyik szintén „prae”, jön, tehát ugyanaz, de mégis egy egészen más dolog, minthogy a magyar Szentkuthyról van szó, az ô regényérôl, egy regényrôl (már amit ismerek belôle); ez egy olyan regény elôzeteseit beszéli el, mely regény nem lesz meg, ez egy meg nem írt regény `elô-regénye`. Mondom, „amit ismerek belôle”, mivel nem olvastam, ama kézenfekvô okból kifolyólag, hogy magyarul van és én nem tudok magyarul, s nincsen lefordítva sem. Akkor hát mit mondhatok róla? Csupán azt, amit mondok, mivel két töredéket ismerek belôle: a legelsô oldalait, amit régebben Papp Tibor és Nagy Pál közölt a „műhely” című folyóiratban, valamint a „tartalomjegyzéket”, amit a Nouveau Commerce hozott le. Birtokomban van néhány általános leíró útmutatás is, Tibor szóbeli hagyományából.
A „Prae” a példából származtatott értelmezésben az elôzetesek feltárása lett volna `a nagy londoni tűzvészhez`, azaz annak a valaminek a magyarázata (amennyiben létezik elfogadható magyarázat), amit az „Elôszó” csöndbe burkoltan hagyott: nem annak magyarázata, „ami ez a szöveg lesz”, sem „ami lehetett volna”, ha ez a szöveg nem lép a helyére (ez ebben az ágban az „elbeszélés”-rész tárgya), hanem a „miért”-é; miért `a nagy londoni tűzvész`.
Ezzel az általános és meglehetôsen bizonytalan körvonalú szándékkal kezdtem neki a „miként”-nek (hogy miként jutottam ide) és megpróbáltam kitartani a több hónapos megszakítás okozta törés ellenére, mely még bizonytalanabbá tette azt, amit a kezdet pillanatában a fejembe vettem.
De az, ami felé a prózán keresztül sodródtam, egész más: magának a prózának az elôttje, vagyis ami az elôtt történt, hogy belefogtam (újra belefogtam) az írásba. Miközben leírom a csend állapotát, amibe e pillanatban önkéntelenül – és oly gyakran elfojthatatlanul – belehullok, nem teszek mást, csak újból visszasüllyedek abba a még radikálisabb ürességbe, amiben majdnem harminc hónapot töltöttem el.
Nem tudom, hogy a próza idézi-e elô ezt az állapotot vagy az állapot irányítja a prózát, de nem akarom ezt.
Ebbôl következik, hogy amit ez az elágazás, a legelsô bemutat, s amelynek, mivel a legelsô, az elágazások műfaji mintájának kell lennie művemben, nem minta, s az elágazások prototípusa még hátravan.
Talán nem kellett volna azzal próbálkoznom, hogy nagyon tudatosan hibrid jelleget adjak neki (elbeszélési szándékkal, a beszélés szándékával kísérve azt, ami az elágazás volt), így támasztván fel excentrikus díszremete-természetemben az állandó kísértést arra, hogy másról beszéljek. De kérdem magamtól, vajon nem ez minden, amire képes vagyok?