20. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]
SILIO: Igen régóta óhajtottam már, hogy legyen egy szabad órám, és elelmélkedhessem önnel egynémely dolgokról, és mivel úgy tudom, hogy ön rendkívül jártas a szerelmi ügyekben, ezért úgy gondoltam, feltennék önnek néhány idevágó kérdést, és bár hirtelen nem biztos, hogy mindegyik eszembe jut, bízom önben, mint e tárgy kiváló ismerőjében. Amennyiben beleegyezik és nem okoz önnek bosszúságot, bátorkodnék kikérni az ön tanácsát bizonyos dolgokban, amelyek majd időről időre eszembe jutnak.
PANFILO: Mindig is nagy örömömre szolgált, hogy megoszthatom barátaimmal mindazokat a dolgokat, amelyekben magam is úgy érzem, kiismerem magam, és ezzel a hasznukra lehetek; te pedig sohasem zavarsz kérdéseiddel, hiszen szavaimat nem magamnak őrizgetem – mint ahogy mások, nálamnál bölcsebbek sem ezt teszik – hisz jól tudom, hogy jó munka, jó gondolat másokkal megosztva születik.
SILIO: Azt szeretném tudni, hogy vajon egy élemedett korú férfiú valóban olyan – ahogy mondani szokták – súlyos vétket követ-e el azzal ha szeretni mer; merthogy én mindig is ennek ellenkezőjét gondoltam, mivel az idősebbek tapasztaltabbak és bölcsebbek lévén a fiataloknál, mindent tudnak már, amit e művészet megkövetel. Boccaccio is azt akarta, hogy Alberto mester is szerethessen úgy, mint mi ifjak, és «bohó» lelkeknek nevezett minket.[1]
PANFILO: Te, aki fiatal vagy, nem ismered még a világ dolgait. De figyelmeztetsz bennünket arra, hogy az a szerencsétlenség, ami minden élő ember szívét fenyegeti, és amit mi «szerelemnek» hívunk könnyebben lehet megvetendőbb egy öregember, mint egy ifjú szívében, mivel idősebb korára az ember sok év tapasztalatával a háta mögött tudja már, hogy mi az ebben a halandó létben, ami dicséretre érdemes, mivel a jobbik részünkből való; s mi az, ami elítélendő. Ezért aztán az idősebbnek már nem gyermeteg viselkedéssel, hanem az emberi lélek nagyságához méltó módon kell vezetnie életét, és így mutatnia példát, azért, hogy egy idő után már mi fordítsuk életünket a haza, családunk és barátaink javára. Ezzel szemben egy ifjú esetében, tekintettel a természettől kapott pezsgő életerejére, nem oly visszatetsző, ha csakis szerelme vezérli. Boccaccio, Alberto mester szájába adván véleményét azt mondja, hogy az idősödő férfi is lehet szerelmes, s ezt én sem tagadom, de azt, amiről most fogunk okoskodni, a földi szerelmet, azt igenis elítélem az öregeknél, ámbár ha az isteni szerelemről beszélnénk, akkor azt mondanám, hogy abban kétségtelenül állhatatosabbak és lángolóbbak az öregek, mint az ifjak.
SILIO: Természetesen belátom ezen a példán, hogy az idősebbeknek inkább tisztelet, semmint megvetés jár szerelmükért, annál is inkább, mert azt szokták mondani, hogy Ámor főként a nemes szívűek mellé szegül, és ugyan mi lehetne nemesebb a régi dolgoknál, ki előzhetné meg az idősebbeket nemesszívűségben?
PANFILO: A példa azt is bizonyítja, hogy az öregeknek, bár nemes a lelkük és szavaik is becsületesek, tetteik nem mindig követik ezeket, pedig csak akkor mondhatjuk, hogy helyesen viselkednek hölgytársaságban, ha a régi idők dolgairól mesélnek, ezeket dicsőítik. Azt állapíthatjuk meg végül, hogy a nemes lelkek kétségkívül nemes szerelemtől lobbannak lángra. De hogy milyen is a nemes szerelem, arról nem szándékozom most beszélni, mert úgy hiszem, azt te éppolyan jól tudod, mint én.
SILIO: Hány éves kortól tart ön öregnek valakit?
PANFILO: Negyvenéves kortól, mert addig még minden elviselhető, de azon túl már nem minden dicséretes, azon túl egy öreget már fáraszt mindaz, amit egy fiatal még könnyen elvisel, ha szerelmes. Számtalanszor úgy tűnt nekem, hogy a szerető a katonára hasonlít, aki a kapitánya által kijelölt helyen áll, hogy bátran megvédje övéit: súlyos fegyverekkel felszerelkezve és kissé félszegen bár, mégis elszántan őrködik. Így a szerelmes, akinek lelkét szintén sűrűn szorongatják a különböző aggodalmak, és mindegyre beléhasít a szerelmes érzés, végzetének engedve minduntalan szeretett hölgye körül járnak gondolatai, kész arra, hogy bármitől megvédelmezze, ami zavarni merné őt. A katona arra gondol, mekkora lenne boldogsága, ha legyőzné az ellenséget, mivel a győzelem egyszerre juttatná őt békéhez, gazdagsághoz, megbecsüléshez, így teljes kényelemben élhetne, ő pedig erre vágyik teljes szívéből, ezt keresi egész életén át, ezt próbálja minden módon elérni. A szerelmes pedig szilárdan hiszi, hogy végtelen volna boldogsága ha elnyerné édes szerelme tárgyát, hiszen a szeretett lény megadná neki mindazt az örömet, amit csak egy szeretőtől kívánhat, és attól kezdve élete nyugodt lehetne és derűs, gondosan védelmezné hölgyét minden tehetségével és minden igyekezetével a kedvére akarna tenni. A katona mindig készen áll arra, hogy ártson az ellenségnek, nincs tekintettel saját magára, nekivág minden veszélynek: tűznek, fegyvernek, pusztításnak. Így a szerelmes is, lángoló szívvel azt kívánja, hogy szerelme ismerje meg lelkét, s nem tekinti sem a dicsőséget – mert ez csak második kincse – sem az életet, mely pedig mindenek között az első. Azt mondom ezért végül, hogy bár az öregekben sem huny ki a testi szerelem utáni vágy, sem a fáradozás érte, sokan mégis úgy gondolják, hogy öreg katona és öreg szerelmes egyformán rútak.[2]
SILIO: De miért van az, hogy az öregek fiatalokba, míg a fiatalok öregekbe lesznek szerelmesek?
PANFILO: Mert a fiatal vére, mely édes, tiszta és zsenge, könnyen magához vonzza az idősebbet. De olyasmi, hogy egy fiatal lány beleszeressen egy öregemberbe, amennyire én tudom, még nem fordult elő. Igaz azonban, hogy számtalanszor megesik, hogy egy fiatal lány, aki távol él a világ örömeitől és vezérlő támaszra vágyik, feleségül megy egy öregemberhez, de ezt nem szerelemből teszi, hanem mert ezt diktálja az értelme. Aztán már láttam olyat is, hogy egy fiatalt az idősek erénye fűtött: ugyan melyik, szép ruhákon kívül józan ésszel is felékesített fiatal hölgy ne kedvelné a nagyszerű és nyájas Bembót?[3] De ezt én inkább csak «szeretetnek» nevezném. Azt mondom hát a fiatalemberekről, hogy ők nem szeretik azt a hölgyet, aki már elmúlt negyven éves, kivéve, ha szépsége nem csökkent egyáltalán vagy csak épphogy halványodott fiatalkorához képest. Máskülönben, ha valaki idősebb hölgyet ölel, akkor azt vagy haszonlesésből vagy megszokásból teszi. Haszonlesésből akkor, amikor a fiatalemberek nem a maguk költségén akarnak előbbre jutni, megszokásból pedig akkor, amikor már olyannyira ismerik egymást a hölggyel, hogy nem tudnának lemondani a másik bizalmáról. És ha ez az érzés elkíséri őket az öregkorig, akkor sem nevezhetjük ezt «szerelemnek», hiszen ebben a szoros barátságban a szerelem perzselő vágya «jóakarattá» szelídül, ebből pedig az is látható, hogy ők nem ugyanarra a gyönyörre és édességre vágynak egymás közt, mint két fiatal szerető. Ki állítaná ezek után, hogy az ifjúkori szerelem nem kellemesebb és irigylésre méltóbb?
SILIO: Minden szavát megerősíteném, ha nem tudnám, hogy a fiatalok e tárgyban mily állhatatlanok. Igen kevés a gyakorlatuk az ilyen dolgok alakításában, soha semmi nem elég nekik, és most nemcsak a magamfajta ifjakról, de a fiatal hölgyekről is beszélek.
PANFILO: Én is általánosságban beszélek az ifjúságról, mely képes és alkalmas e művészet gyakorlására. Mert bár az éretlen gyümölcstől elvásik a fog, a túlérettet sem szereti mindenki: minden dologban a középutat kell választanunk. Akadnak ugyan olyanok, akik azt állítják, s ebben ízlésük eltér az általános véleménytől, hogy a választott hölgy nem múlhat több tizennégy-tizennyolc évesnél, mert ebben a korban virágzik leginkább szépsége, s ekkor alkalmas leginkább arra – mondják –, hogy örömünkre legyenek.
SILIO: Az már igaz, hogy ezek a lánykák úgy pompáznak, úgy ragyognak, mint a gyémántok, minden mozdulatuk, lépésük, minden tekintetük, mosolyuk oly bájos, hogy szokatlan örömmel töltik el a férfiak lelkét.
PANFILO: Én nem osztom ezt a véleményt, én mindig is a középút híve voltam, azaz a hölgy legyen legalább huszonöt éves, mert ekkorra már megszilárdul ítélőereje, és sokkal többet ér, mint egy tizennyolc vagy tizenkilenc éves lányka.
SILIO: Áruljon el nekem valamit, kérem!
PANFILO: Mit Silio?
SILIO: Milyen legyen a választott hölgy? Özvegy, férjes asszony, netán apáca vagy még kisasszony?
PANFILO: Az apácákról most nem beszélünk. De az özvegyekről annyit mondhatok, hogy akinek a szerencséje úgy hozza, hogy egy özvegyasszonyba lesz szerelmes, akkor az becsülje meg magát nagyon, és ne is keressen már tovább szeretőt magának. Máskülönben még az is jobb, ha a választottad férjnél van, mint ha kisasszony, mert azokat jobb elkerülni.
SILIO: Miért óvakodik ennyire a hajadonoktól?
PANFILO: Mondok egy példát: tegyük fel, hogy egyszer lángra gyújtja szívemet egy tizenkilenc éves hajadon. Lángra gyújtja, mondom, mert bár ellenkezik az elveimmel, nem tudom magamban elfojtani a tüzet. Nem ismerem erkölcseit, csak azt érzem, hogy mily drága akit szeretek, látom, hogy mosollyal és kedves pillantással felel nekem, de nem azért, mert megérdemlem, hanem mert ilyen a természete. Mit tehetek ilyenkor?
SILIO: El-ellátogat hozzá, felfedi előtte szíve titkát, a lehető legjobb színben tünteti fel magát, azon igyekszik, hogy elnyerje kegyeit, s mindezt abban a reményben tenné, hogy nemes célját sikerrel el is éri majd.
PANFILO: De a hölgy, aki nem tudja, mit kíván tőle szerelmese, nem tekinti szerelmi vallomásnak mindazt, amit érte teszek, az ő lelkét nem hevíti az az igyekezet, hogy engem elhalmozzon mindazzal amiben örömömet lelhetem, pillantása nem személyemnek szól, nem úgy, mint az enyém, mely oly szerelemittas, átható és állhatatos; nem látja homlokom körül mindazokat a gondolatokat, melyek csak őkörülötte járnak: melyek hol fájdalmasak, hol vidámak, és bár kedvére van, hogy szeretem, és buzgón fürkészem arcát, tekintetét, nem tudja miért teszem, de mintha mégis megszólalna valami a szíve mélyén, ami arra indítja, hogy sóhajtson egyet; nem sejti, hogy nekem, aki csakis reá szegezem tekintetemet, mekkora örömet okoz e puszta feltételezés.
Viselkedése akkor sem elég óvatos, amikor elfogadja leveleimet, ajándékaimat, szívességeimet és más hasonló dolgokat, amelyeket a szerelmes udvarlása jeléül küld hölgyének; félénk ugyan, mint aki még nincs ehhez hozzászokva, azt képzeli, hogy mindenki őt figyeli, és magában azt gondolja, hogy súlyos hibát követ el, ha szeretni mer, attól tart, valaki rajtakapja, hogy vétkezik. Ha pedig netán beleegyezik, hogy lehetőséget ad nekem arra, hogy elmondhassam neki vágyamat, akkor annyi félelem és zavar tükröződik szemében, hogy bámulatos még rágondolni is. Viselkedését nem egyértelmű érzés kormányozza, hol visszahúzódó, hol meg teljes lelkéből lángoló, és kigúnyolja féltékeny anyját, gyanakvó apját, végül amikor magunkra maradunk mennyi könny, sóhaj és édes fájdalom közepette nyújtja át nekem fáradozásaim gyümölcsét! De mindeközben adódhatnak váratlan veszedelmek, amiért is el kell menekülni, el kell rejtőzni és egyikünk-másikunk tisztessége védelmében kitalálni valami históriát. Miből gondolod most már, hogy egy fiatal lány feltalálná magát ilyen helyzetekben? Az imént magad emlegetted Boccaccio novelláit, gondolj hát csak Lizio mester Caterinájának estére[4] , vagy hogy mi történt Agnolellával[5] vagy Pinuccióval,[6] meglátod, hogy ezekre a szerelmesekre is mennyi veszély és megpróbáltatás várt.
SILIO: Igaza van uram.
PANFILO: És van még egy hátránya az ilyen szerelemnek: a hajadonok nem mehetnek komédiát nézni, nem járhatnak mulatságokba, nyilvános helyekre, pedig ezeken a szerelmes ifjak mind részt vesznek, megmutathatják, mit érnek, itt Ámor mindig lesben áll valakire, és hölgy nem távozott még innen úgy, hogy legalább a szerelem néhány lángocskája meg ne perzselte volna. A hajadonok viszont apjuk, anyjuk és fivéreik tiltása miatt, idejük legnagyobb részét szobájukba zárkózva, visszavonultan és boldogtalanul töltik, ezért nem is tudom őket másokhoz hasonlítani, mint az élő halottakhoz, már ha lehetséges volna, hogy a halottak éljenek. Másrészről pedig, ha számba veszed a sok gondot, megaláztatást, veszélyt és szomorúságot, amelyek akkor adódnak, ha egy hajadon teherbe esik, akkor bizonnyal te is azt mondod, hogy egy hajadon lány szerelmét jobb elkerülni. Hány család ment már tönkre egy-egy ilyen baleset következtében! Hány férfi fizetett életével! Hány család bomlott széjjel!
SILIO: Mégis vannak, akik azt mondják, hogy erre is van megoldás.
PANFILO: A természettudósok is osztják ezt a véleményt, mégis a gyakorlat azt mutatja, hogy tízből kilenc esetben a lány terhes marad: Boccaccio is a Violantéról szóló novellájában arra inti az ifjakat, hogy jobb, ha nem legyeskednek szűzlánykák körül, ha nem akarják magukat nagy bajba keverni.[7] Én is, a példánál maradva, ha olyan huszonöt év körüli hölgynek igyekeznék kivívni a kegyeit, aki már férjnél van, akkor mennyivel boldogabb életem lenne! Az ilyen hölgy a szemembe nézve a szívembe lát, nyíltan olvas gondolataimban, és mihelyst látja, hogy mekkora hatással van rám, és mekkora kedvem telik benne, akkor, ha nem is ugyanakkora hévvel (mert csak ritkán adatik meg, hogy a szerelem mindkét részről kölcsönös legyen), de legalábbis majdnem akkorával megfelel a vágyaimra. Ezért aztán ügyel arra, hogy semmi olyasmit ne tegyen, ami nekem nem tetszik, óvakodik attól, hogy olyasmit kövessen el, ami keserűséget okozna nekem; és ha elegendő józan ésszel bír, (márpedig én elvárok némi eszességet a szerelmesektől), akkor kerüli, hogy nekem csalódást okozzon, és ügyel arra, nehogy elveszítsem becsületemet és életemet. Sőt, kellő komolysággal, jó modorú példamutatással még néha biztat is engem, kedves, nyájas szavakkal, néha pedig jogos szemrehányásaival egy kissé megzaboláz, s így vezet engem biztonságos vizekre. Továbbá, mindig kerít helyet, időt és alkalmat a beszélgetéseinkhez, pásztoróráinkhoz, neki nincsenek őrei, mint a hajadon lánykáknak; s noha a férjek gyakran féltékenyek, ezek a fiatalasszonyok úgy tudják irányítani dolgaikat, hogy megőrizzék férjük jóindulatát, házuk békességét, és jóhírüket az emberek előtt. Nem bámulatos talán Isabella asszony éleselméjűsége, amint megmenti Lionettót és a lovagot?[8] És nem ugyanilyen csodálatra méltó talán Arriguccio feleségének bölcs eljárása?[9] Vagy miként vélekedsz Tofano esetéről?[10] És madonna Beatricéről, Egano asszonyáról[11] vagy éppen Gianni feleségéről?[12]
SILIO: Úgy gondolom, hogy nem lehet összehasonlítani a hajadonokat a férjes asszonyokkal.
PANFILO: Bizony, ezek a hölgyek már sok tapasztalattal gazdagodtak, s ezek biztonsággal vezérlik a férfit a szerelemben is, anélkül, hogy bármi bajuk származna ebből. Gondold csak el, mily nagyszerűek azok a csókok, kacagások, szavak, tréfák, simogatások, ölelések, amiket azok adnak, akik már megízlelték azt a gyümölcsöt, amit az a vágy terem, amelyet mifelénk «szerelemnek» hívnak, és akik ismerik azt a magot is, amit e vágy hoz és szertehint mindenfelé.
SILIO: Tehát ön szerint minden férjes asszony megkapja a szerelmet.
PANFILO: Igen, ebben biztos vagyok, és az is lehet, hogy magától a férjétől, nem pedig házasságon kívül. Hisz a lélek igen könnyen alkalmazkodik olyan dolgokhoz, amelyekből valamilyen élvezete származik, és ha a nőt elkényezteti a férje, ugyan hogyne tudná akkor őt szeretni (feltéve ha nem szeret már mást).
SILIO: Az imént azt mondta, hogy az asszonynak eszesnek kell lennie. De hogyan lehetséges ez, ha természetükből adódóan legtöbbjük igen egyszerű lélek?
PANFILO: Rá kell jönnünk, hogy ők más dolgokban eszesek, mint mi. Amikor mi háborúskodásról, kereskedésről, államügyekről cserélünk eszmét, akkor elismerem, hogy az asszonyok nem oly éleslátóak ezekben az ügyekben, mint mi. De mihelyst a szerelem dolgaira kerül a szó, meg kell, hogy állapítsam, ezekben minden nő igen jól kiismeri magát, lévén hogy a szerelem valódi tárgya és fészke is maga a nő. Nincs más, amiért jobban becsülnénk a nőt, és nincs más, amiben ő szívesebben nyújtana segítséget, mint a szerelemben, és az igazat megvallva, nincs férfi, aki tökéletes boldogságra lelne asszony nélkül. Ő valamennyi ábrándozásunk végcélja. Mindenütt ott a nő, és amikor szépsége már elillan, arcát sűrűn barázdálják a ráncok, és elvesztette már valahai pezsgő élénkségét, az őt tisztelőknek oly drága tisztaságát, és már nem udvarolnak neki többé, nem becsülik, nem tartják már számon, majdnem mindenki kerüli, az már azért történik, mert a nő egyedül a mi gyönyörűségünkre született, viszont ha már nem leljük örömünket benne, azzal nemcsak őt, de az őt gyönyörűségre teremtő természetet is megsértjük. Az is előfordulhat azonban, hogy asszonyod még elég bátortalan a szerelmes élvezetek terén; akkor neked, szeretőjének kell őt kiművelned, neked kell finom eszközökkel rávezetned arra a szépséges útra, amelyet már más asszonyok, akik már kiokosodtak ilyen dolgokban, kitapostak előtte.
SILIO: Hát akkor fedje fel előttem annak az okát kérem, hogy az éretlen ifjak, ahogy ön mondta nem felelnek meg az asszonyoknak.
PANFILO: Erre igen egyszerű a magyarázat. Gondold csak el, hogy mindazok az asszonyok, akik kiszolgáltatják magukat az ilyen tejfelesszájúaknak, akik szinte nemrég jöttek a világra; mennyire nem tekintenek a saját érdekeikre, és mekkora hibát, bűnt követnek el, amitől aztán rendszerint becstelennek ítélik őket. Ezek a suhancok pedig még nem tudják, mi az, hogy bánat, mi az: elveszíteni a tisztességet, mi az, ami az életben valóban számít; ők még csak alkalmatlankodni tudnak, bosszúságot okozni, zavarni, szemtelenkedni, semmire sincsenek tekintettel, nem törődnek azzal, hogy mit mondanak az emberek; állhatatlanok, hol ez, hol az után mennek, szépségük gőgössé teszi őket, nem hajlandók a jámborságra és szerelem dolgában nem állnak készen az illő szolgálatokra. Minden apróság, a lehető legjelentéktelenebb is felébresztheti bizalmatlanságukat, amitől aztán felháborodottan, örökké nyughatatlanul egyre csak sóhajtoznak, panaszkodnak, csúfot űznek azokból a dolgokból amelyek pedig a hasznukra válnának, és úgy viselkednek, mintha ehhez a dologhoz kívülük senki más nem értene jobban. Ezért aztán meg sem hallgatják mások tanácsait, véleményét, mindent úgy csinálnak, ahogy éppen eszükbe jut. Szerelmüktől elvárnak mindenféle szívességet, mindenfajta örömet, és függetlenül az időtől és a helytől, főként kapni akarnak, nem pedig adni. És ha megesik végül, hogy eljutnak az óhajtott győzelemig, azonnal eldicsekszenek vele társaiknak, barátaiknak, hisz oly édes érzés ez számukra, hogy nyomban meg kell ünnepelniük, a többieknek is mutogatják a szeretett hölgyet, miközben elmesélik, mi és hogyan történt. Ó, milyen szerencsétlenek és boldogtalanok azok a hölgyek, akik épp ilyen szeretővel akadnak össze! Természetesen ezt csak azokról mondom, akik valóban féltik tisztességüket, nem szándékozom az olyan nőkről beszélni, akik magukat árulják, s hol ennek, hol annak adják oda magukat. Hiszen ezek nem méltók egyetlen derék ember szerelmére sem, nem érdemlik meg, hogy rájuk pazarolják idejüket és erejüket.
SILIO: Mi tehát az ideális kor egy szeretőnél?
PANFILO: Te, Silio, aki huszonnégy éves vagy, te épp abban a korban vagy, amit én ideálisnak tartok. A szeretőnek nem kell ennél kevesebbnek lennie: mert a férfi ekkor kezdi lelke élénkségét megfékezni, fejlődik ítélőképessége, mert megismert már néhány dolgot a világból, és immár minden örömét abban leli, akit szívébe zárt, elég számára a szeretett hölgy egyetlen pillantása, egyetlen szava; nem tolakodó, nem verseng, inkább hallgatag, magában szenved, ha bánat éri, és szerényen cselekszik úgy örvend kedvesének, hogy azzal ne okozzon neki bajt. De ha nincs különösebb oka rá, akkor nem hagy fel vállalkozásával, hacsak a hölgy meg nem csalja, mindig figyel rá, dicséri őt, mindenekfelett őt dicsőíti. Végül pedig a szerelmesnek rendelkeznie kell mindazzal a tapintattal, mellyel az igen nemeslelkű és illemtudó Baldassare Stampa[13] is bírt, aki igen szépreményű ifjú volt mindaddig, míg a kegyetlen sors és az ő gonosz Giuliája el nem vágta szép életének fonalát.
SILIO: Én nem egészen hiszem azt, amit ön mond; mert hány olyan harmincéves van, aki az ön által felsorolt tulajdonságok közül még csak eggyel sem rendelkezik, sőt a szegény asszonyokkal csak tréfát űz és kikacagja őket.
PANFILO: Ezért aztán nem marad más, mint azt mondani, hogy a jó nem lehet jó, az igaz nem lehet igaz, ha azt gonoszak és romlottak állítják, miközben az ellenkezőjét teszik. Valójában azok az emberek, akik oly drága, szeretett és szép állatot, mint amilyen az asszony, bántani mernek, azok nem nemeslelkű emberek, hanem tudatlanságuk homályában élők, nem kiváló szeretők, sokkal inkább hitványak és szívtelenek. Ezért én nem is sorolom őket azok közé akik megérdemlik a szerelmet, hiszen nem mindenki alkalmas e nemes tudomány művelésére, hisz nem mindenki számára adatik meg, hogy már a földön megismerje a tökéletes szerelmet.
SILIO: Én ezzel szemben eddig úgy ítéltem meg, hogy minden embert megillet a szerelem.
PANFILO: Épp ellenkezőleg. Nem vonom kétségbe ugyan, hogy ember, állat, növény és minden egyéb dolog ne érezhetne időnként olyan örömet, melyet Ámor szít benne, de azt már nem fogadom el, hogy bárkiből válhatott vagy válhat olyan eszes és ügyes szerető, aki a természettől kapott szerelmes hevületet még tovább képes növelni, hiszen ha jól meggondoljuk, láthatjuk, hogy akik valamilyen mesterséget űznek, és figyelmük a pénzszerzésre irányul, azok nem tudják teljes szívvel-lélekkel asszonyukat szeretni. A kereskedők túl sok üzletbe bonyolódnak, amiért is csak ritkán tudnak szerelmük tárgyára gondolni, pedig pontosan az idő és a folytonos szerelmes gondolatok azok, amelyek táplálják ezt az érzést, így hogy tudná hát olyan valaki ezt táplálni, aki gondolatban hol a Lyoni pénzváltóknál, hol Soria hajóin, hol pedig a ciprusi gyapjú körül jár. Hasonlóképpen a gazdagok, akik csak a pénz hatalmában bíznak, nem tudnak szeretni, mert nekik nem sokáig tetszik egy szép arc nemes vonásaival, hisz vágyaikat csak arannyal csillapíthatják, ebből az is következik, hogy amikor úgymond szeretnek, akkor se nagyon adnak ajándékot kedvesüknek. Te pedig jól tudod, hogy nincs nagyobb jutalom a szerető szív számára, mint ha viszontszeretik.
SILIO: A hölgyek mégis szívesen mulatnak a gazdagokkal.
PANFILO: A kapzsik, a durva lelkűek, a mohók, a csekélyke tehetséggel megáldottak. De hadd szóljak most a ficsúrokról is.
SILIO: Hogyan? Hát ön a ficsúrokat nem számítja a szeretők közé?
PANFILO: Dehogynem, de csakis azokat, akik nem bodorítják a hajukat, nem nőiesek, nincsenek túl finom vonásaik, nem cicomázzák magukat, tehát akikben nincs semmi nőies. Máskülönben a nő igen rosszul és szerencsétlenül választ, hiszen az ilyen feltűnő ifjúba nem ő az egyetlen, aki beleszeret, ezért pedig hamarabb is rájön egy harmadik személy, hogy ő szerelmes, valamint ezek az ifjak általában igencsak fent hordják az orrukat. Továbbá a hölgyek azt is jól teszik, ha kerülik a nagy tudósok társaságát is, hiszen ezek folyton csak nagyszerű és fontos gondolataikkal vannak elfoglalva, és soha nincsenek egyedül, kíséretükben van mindig jónéhány barát és rokon; Boccaccio is bemutatta Lambertaccio mester példájával milyenek is ezek a nagyemberek.[14] Azután vannak még olyanok is a világon, akiknek nincs semmi szórakozásuk amivel unalmukat és az élet múlása feletti kesergésüket elűzhetnék, rájuk csak gondként nehezedik, ha egyik vagy másik hölgy iránt vágy ébred bennük. Mindig úgy öltöznek, mint az udvaroncok: finom szabású, csipkés ruhákba, egész nap a városban járnak-kelnek; egyik hölgynek a szívüket, másiknak a lelküket ajánlják fel, esküdöznek és nagy dolgokat ígérnek. De később, amikor a barátaikkal összegyűlnek egy kis csevelyre, kigúnyolják azokat az egyszerű lelkeket, akiket megszédítettek.
Az apácákról most nem beszélek, egyrészt, mert az Istennek nem lenne tetsző, másrészt mert az emberek aztán gyalázatos hírüket keltenék.
SILIO: Miként értsük hát, hogy manapság az apácák oly buzgó odaadással viseltetnek a szerzetesek iránt?
PANFILO: Azt az apácát, aki így cselekszik én még csak nőnek sem nevezném, hanem szemérmetlen tisztátalannak, aki súlyos büntetést érdemel. Azt sem mondanám, hogy ravaszak lennének (mint ahogy azt ők hiszik, mondván, hogy a titoktartás végett legjobb, ha egy szerzetest keresnek maguknak), ellenben mélyen megvetem őket gyalázatos viselkedésükért és sokkal inkább ostobáknak tartom őket. Emlékezz csak az imolai Rinaldo[15] és Alberto[16] barátok esetére.
SILIO: És miként vélekedik azokról, akik házuk rokonainak vagy hasonló személyeknek engedik át magukat?
PANFILO: Nemesi származású hölgyekhez rangban méltóak ezek a személyek, de ezek sokkal inkább hitványak mint nemeslelkületűek, hasonlóképpen az őket választó hölgyekhez.
SILIO: És mit gondol Lidiáról, Violantéról és Gismondáról?
PANFILO: Anichino[17] születésére és lelkületére nézve is nemesember volt, nem pedig szolga vagy rabszolga, és ha a hölgy idejében felfedi előtte kilétét, nem engedett volna a csábításnak. Lidia a szép és fiatal Pirróba lett szerelmes és csak azért szegődött Nicostrato mellé, hogy megtanulja az illendő viselkedést, nem pedig saját jóléte érdekében.[18] Violantét[19] azért venném védelmembe mert még hajadon volt, róluk pedig már megállapítottuk, hogy mennyire csekély még tapasztalatuk és eszességük. Gismonda pedig már megvédte saját magát apja előtt, amikor felsorakoztatta a Giscardója mellett szóló érveket.[20]
SILIO: Kiről tartja hát úgy, hogy jó szerető válik belőle?
PANFILO: Az olyan emberről, aki átlagos termetű, a sors kegyéből elég tehetős is, szíve és vére egyaránt nemes, jártas a szobrászatban, építészetben, festészetben (hisz ezek mind oly nemes művészetek), jóeszű, könnyed, bátor, ügyeskezű, agyafúrt, kedves, szeretetreméltó, nyájas, jókedélyű, barátságos; nem utolsó sorban olyan férfi, akinek nincs felesége, nem pap, független, és él benne az örök szabadságvágy; mindent összevetve olyan férfi tehát, aki nyugodt, kiegyensúlyozott természetű, és rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel egy tökéletes férfinak bírnia kell.
SILIO: Ebben természetesen igaza van. És milyennek kell lennie a szeretett hölgynek?
PANFILO: Ha lehetséges volna, akkor ugyanolyan kiválónak kellene lennie, mint a szerető férfinek, de mivel ez nem lehetséges, így annyi várható el, hogy a szeretett hölgy is nemesi származású legyen, mivel jobb nevelésben részesül, és jobb modorra oktatnak egy nemes lányt, mint egy alacsonyabb származásút, így másképp viselkedik és eszesebb is egy nemes lány. Próbáld csak ki, hogy a nemes hölgyek a legtöbbször nagylelkűek és jobban értik a szerelmet, míg a nem nemesek éppen ellenkezőleg; valamint úgy tartják, hogy a férfi mindenkor nálánál előbbre való, magasabb rangú hölgyre bízza a szívét.
SILIO: Ki lehet az, aki nem becsüli többre egy nemes hölgy szerelmét egy nem nemesénél?
PANFILO: Ilyenek a platonikusok, tehát azok, akik – ahogy mondják – az emberben létező legtökéletesebb szépséget szemlélik, melyen át felemelkedhetünk az isteni szépségig. De hagyjuk inkább ezt, mert elég ellentmondásosak az ebből fakadó cselekedeteik. Mivel nem számolnak azzal, hogy amennyiben a tökéletességet keresik, akkor nagyobb figyelmet érdemelne egy idősebb férfi szerelme, mint egy tapasztalatlan ifjúé, hisz akkor inkább az érett férfivá lett ifjúval törődnének. Ezenkívül pedig a platonisták nem tudják, hogy ahol a testi szerelem becstelen vágya terem, ott nem teremhet többé a szemlélődő szerelem kifogástalan tökélye.
SILIO: Jaj, ha nem bánja, hogy még mindig faggatom, kérem adjon tanácsot, hogyan viselkedjem, ha egy olyan hölgybe vagyok szerelmes, amilyennek Ön szerint is lennie kell a választottunknak.
PANFILO: Viselkedj nyugodtan kedved szerint, de jusson eszedbe, amit tőlem hallottál.
SILIO: Nagyon szívesen hallgatom és megfontolom mindazt, amit mond.
PANFILO: Mindenekelőtt jegyezd meg, hogy én különbséget teszek aközött, hogy váratlanul esik szerelembe valaki, vagy pedig szándékosan, azaz előre kiválasztja szerelme tárgyát; mivel az egyik és a másik esetben nem egyformán kell viselkedni.
SILIO: Hogyan viselkedjem hát?
PANFILO: Azt a férfit, akinek szívében fellángol a szerelem egy szép, vagy legalábbis az ő szemében szép hölgyért, azt a sorsa vezérli, nem sejtheti mit rejt a hölgy szíve legbelül, nem tudhatja gőgös-e vagy szelíd, kedves-e vagy zord; szerelmes szíve pedig nem találja meg azonnal a módját annak, hogyan nyerhetné meg választottját, hisz az nem elég, ha bízik magában, de nem leli meg rögtön azokat a fegyvereket, amelyekkel nekikezdhet a hódításnak, előfordulhat ugyanis, hogy a férfi már azt képzeli, sikerült megkedveltetnie magát, miközben épp az ellenkező hatást érte el. Az a férfi viszont, aki már jól ismerte hölgyét mielőtt kiválasztotta volna magának, az biztosan sikeresen eléri célját.
SILIO: Tehát ha tetszik nekem, akkor őt választom.
PANFILO: Ebben az estben is szükséged van a józan ítélőerődre, mert sokan előbb beleszeretnek valakibe, aztán őt választják, de mégis csalatkozhatnak, mert ilyenkor szerelmüknek nem az a célja, amit az igazi szeretőtől elvárunk. Ezért jobb előbb kiválasztani a hölgyet és csak azután megszeretni; jobb előbb alaposan megfigyelni modorát, tulajdonságait, megtudni származását.
SILLIO: Ha olyat szeretnék választani, aki ugyanolyan származású mint én, és tőle várok szerelmet, akkor mit tegyek?
PANFILO: Nem sokra taníthatlak így előre, mert Ámor akkora úr, hogy ha úgy akarja, egyetlen óra alatt több dologra kioktathat, mint én valaha is tudnálak, hiába magyaráznék hát hosszasan. Csak a színlelt szerelmek szorulnak tanulásra, de azok, amelyek igazak, azoknak nincs szükségük ilyen támogatásra, mert ami valódi, az kétségkívül mindenben legyőzi a mesterkéltet és az utánzatot.
SILIO: Milyen tehát az igaz szerelem?
PANFILO: Az érez igaz szerelmet, aki szerelme tárgyán kívül soha nem gondol másra, aki minden mástól visszavonulva, csak szeretett hölgyének nevével ajkán él, aki felemelkedvén a földről szerelme szépségének édes keserűségét szívja magába, aki mintegy átváltozva: a másik lényegében él; végezetül pedig az szerelmes igazán, aki nem magával törődik, hanem minden tehetségével szerelmének áldozik, neki nyújtja át egész életét, őt dicsőíti, őt félti és védelmezi.
SILIO: És hol találunk ilyen szerelmest?
PANFILO: Bárhol. De bárcsak ne származna ebből az asszonyok hálátlansága, kegyetlensége, állhatatlansága, és bárcsak a szerelmesek is mindig csak egy hölgyet szolgálnának, és nem hagynák el egyiket a másikért!
SILIO: Természetesen magam is jól tudom, hogy az előbb említett dolgokat (ha igazán szerelmes az ember) nem kell neki megtanítani, de azt is tudom, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekről tudnia kell minden szerető férfinak, hogy miként használja ki őket.
PANFILO: Ez így van.
SILIO: Akkor kérem, ezekről beszéljen nekem!
PANFILO: Ha tehát te olyasvalakit szeretsz, akivel szabadon társaloghatsz, akkor előbb beszédeddel, szép szófordulatokkal kell bevezetned, azaz igen messziről, a kellemes és szerelmes témákat. Mesélj neki hol örömteli eseményekről, hol pedig keseregj azon, hogy a sors úgy rendelte, hogy ne tudj felejteni. Aztán jól teszed, ha kifejezed előtte azon vágyadat, hogy egy magadhoz méltó hölgyet szolgálhass, így alkalmad lesz lefesteni magad és a természeted. Eközben kitartóan keresd a tekintetét, nézz bátran a szemébe, hogy gondolataid összefonódhassanak szemének sugarával, és e pillantásokon keresztül szívéig hatolhass, ott aztán már felkutathatod a legtitkosabb zugokat is, megzavarhatod mint egy méreg a vérét, mert így égeti majd magát szívébe kitörölhetetlenül neved és vágyad. De ha a hölgy összerezzen szavaidra, ha csillogó szempárjából azt olvasod ki, hogy átengedi magát szándékaidnak, akkor vágyaidat immár nyílt szavakba öntheted, a jóelőre magad elé tűzött célnak megfelelően. Elkezdheted ügyesen dicsérni azokat a tulajdonságait, amelyekről tudod, hogy szívesen hall, de ezt kellő mértékletességgel kell tenned, hisz ez már elvárható egy némi tapasztalattal rendelkező férfitől, mivel a túlzott dicséret mindig elárulja a hízelkedőt. Aki túlságosan dicsér valakit azt árulja el, hogy nem feltételez túl sok eszességet a feldicsért személyről, hiszen olyasmiről akarja meggyőzni, amit – mivel ismeri saját magát – jobban tud bárki másnál. Ezért csak módjával dicsérd még hölgyed legszeretetreméltóbb tulajdonságát is. De mi mást találhatnánk, ami erősebb és hatalmasabb lenne a dicsérő szónál? Különösen akkor, amikor dicséretünk tárgyának minden törekvése arra irányul, hogy dicséretet kapjon. Ezen túlmenőleg egy másik dologra is felhívnám a figyelmedet, mert az sem kisebb jelentőségű.
SILIO: Mi volna az?
PANFILO: El kell oszlatnod azokat a gondolatait, amelyek azt sugallnák neki, hogy csak megjátszod a szerelmet. Nincs még egy olyan dolog, amely annyira beleivódott volna az asszonyok gondolataiba, és nincs még egy olyan dolog, amelyet annyira gyűlölnének, mint hogy a férfi színlelheti a szerelmet; hiszen ha a szerelmes nem színlel, akkor – mondják ők – valóban megelégszik egy szeretővel, nem kell neki több. Azt javaslom ezért, hogy valahányszor beszélsz vele, soha ne dicsérj más hölgyet előtte, senki másról ne szólj elismeréssel, ne is nevezz meg előtte más asszonyszemélyt; és mindahányszor hangsúlyozd előtte, hogy kész vagy alávetni magad akaratának, sőt azt is elismételhetd neki, hogy megtisztelne azzal, ha igénybe venné szolgálataidat és bármidet, amid csak van.
SILIO: Ez tetszik nekem.
PANFILO: Aztán meg mit gondolsz, mire jó egy-egy sóhaj, vagy ha el-elsápadsz miközben beszélsz hozzá? Előbb meg fogja kérdezni a sóhaj okát, vagy nem is kérdi, csak elmosolyodik, vagy pillantásával árulja el hajlandóságát, hisz a szem a lélek tükre. Madonna Beatrice is, Anichinónak feltett kérdésével nyomban utat nyitott számára az áhított győzelem felé.[21]
SILIO: De ha máshol járnak a hölgy gondolatai, akkor miért beszéljek neki ilyen dolgokról?
PANFILO: Legyen bármily szemérmes, tisztességes, nincs egyetlen nő, akinek ne lenne kedvére a szerelmes udvarlása. Ha nem válaszol, ha úgy tesz, mintha nem figyelne rád, akkor is a te szavaidon gondolkodik, azokat forgatja magában; és ilyenkor, ha megragadod az alkalmat, és folytatod beszéded, még őszintébben tárhatod fel szívedet előtte. Valójában az a hölgy, aki szerelmese kedveskedő szavait hallgatja, saját magát hálózza be, és saját magát áltatja, ha azt gondolja, hogy ezek után könnyedén el tud távozni. Zima sem nyerte volna el soha szép hölgye szívét, ha nem borította volna el őt tengernyi szép szóval, és nem hullajtotta volna elé folyót duzzasztó könnyeit.[22] Attól ne félj, hogy esetleg megsérted ezekkel a szavakkal, mert ezek hintik el szívébe a szerelem csíráit. Ha ezek után magára hagyod hölgyed, magában válaszol mindarra, amit előzőleg kérdeztél tőle, feleleveníti javaslataidat, válaszaidat és önmagát is egyre faggatja. A következő alkalommal pedig teljes bájában, vidáman, de kissé zavartan jelenik majd meg előtted, ezért, hogy kissé feloldódhasson, újra bőven hagy neked időt arra, hogy udvarolj. Miért ne használnád hát ki ezt a második lehetőséget arra, hogy elűzvén félelmedet epekedj, sóhajtozz, lángolj, felfedd előtte azt, ami úgy gyötör.
SILIO: Ugyan mi okból?
PANFILO: Azért, hogy szavaid mielőbb hozzád vezessék, hiszen tetszik neki, amit mondasz, szíve már a tiéd.
SILIO: De ha már mást szeret, akkor mihez kezdjek?
PANFILO: Ha mást szeret, akkor is bánhat veled udvariasan és meggyőzhet arról, hogy keress valaki mást, de nem lehetetlen, hogy szavaival, tetteivel és más eszközökkel meg tudja tartani szerelmedet és boldoggá tud tenni. De ha szíve szabad, illetve csak te birtoklod, akkor igazán lelkiismeretes és tisztességes, hevül érted, de józan marad.
SILIO: És ha megmakacsolja magát?
PANFILO: Te csak légy szilárd az elhatározásodban, mert ha szereted és szakadatlan kéred, akkor nem fordulhat elő, hogy idővel át ne törj a jégkristály keblen, a szolgálataidért végül elnyered jutalmadat. De hogy ne kerülj ilyen helyzetbe, íme egy titok.
SILIO: Hallgatom, Uram.
PANFILO: Minden beszélgetésetekkor biztosítanod kell a hölgyet afelől, hogy szándékaid tisztességesek.
SILIO: Mily módon?
PANFILO: Bizonyítsd be neki, hogy becsületes vagy, hogy tiszta lélekkel szereted és szíveden viseled az ő tisztességét is, minden lehetséges eszközzel ápolod és megóvod a jóhírét, és ne légy soha olyan vakmerő és elbizakodott, hogy érinteni merészeled. Ha eszerint cselekszel, akkor magabiztosabb lesz, megkönnyebbül szavaidtól és viselkedésedtől, és így az idő múlásával megérkeznek majd a vágyott kellemességek, és ha hölgyed forrón szeret, akkor a kedvedre történnek majd a dolgok.
SILIO: És ha annyira mégsem szeret?
PANFILO: Ne légy túl merész, mert előfordulhat, hogy az csak idegenkedést, utálatot, gyűlöletet szül.
SILIO: De vajon lángolhatok-e egyszerre két hölgyért?
PANFILO: Nem, mivel a hév ereje ekkor kétfelé oszlana, nem lenne olyan erős, hogy hatni tudna egyik vagy másik estben, és hamar kialudna. Erről számol be Ovidius is Grecinónak, amikor két nem túl kiváló hölgyről ír neki.
SILIO: Milyenek legyenek szavaim?
PANFILO: Olyanok, amilyeneket e tárgy megkíván és amilyeneket az alkalom vagy a szükség szül, de főként aszerint beszélj, amit az eszed jónak ítél, mert nincs arra szabály, hogy mikor mit kell mondanod.
SILIO: És ha minden próbálkozásom ellenére sem lesz alkalmam látni őt?
PANFILO: Viseld el, várj türelemmel és ne menj el százszor – ahogy mások szokták – háza elé, mert a bámészkodók, akik másra sem vágynak ,mint mások ügyeit kilesni, előbb veszik észre a te jövés-menésedet, és hamar rájönnek az okára, nem kell majd hozzá sok idő, hogy híre keljen a nép között. Ezenkívül még azt tanácsolom, hogy hagyd el az éneket és a zenét, ne adj szerenádot éjjelenként, ahogy a szerelmesek szoktak, mert ezek a ceremóniák semmire sem jók, sőt inkább ártalmasak mindkét fél egészségére és becsületére nézve...
SILIO: Mit jelentsen ez a kacaj?
PANFILO: Ej, csak eszembe jutott, hogy egyszer fiatalkoromban, néhány szerelmes szerenádot adott egy gyönyörű asszonynak, akinek a férje mikor rájött, miben mesterkednek odalenn, szép feleségével együtt kiállt egy szál hálóingben az ablakba, hogy meghallgassák a muzsikát. Mikor aztán az ifjak abbahagyták az éneklést, és indultak volna haza, a jóember utánuk kiáltott, kérte őket, forduljanak vissza. Majd felrántotta hálóingét és megmutatta nekik, amit a természettől kapott: emberdöngölőnyi, tekintélyes méretű furkósbotját, és így szólt: – Folytassátok hát az éneklést kedvetekre! Aztán ugyan mi haszna az éneknek? Máskülönben meg hiába fáradtok, a feleségem meg van elégedve az itthoni szerszámommal. Menjetek Isten hírével, máshol keressétek magatoknak a bajt! – Vigyázz hát te is arra, hogy ne zaklasd azt, akit szeretsz, még akkor sem, ha úgy tudod, hogy neki nincs ellenére, mert nem származik semmi jó belőle.
SILIO: Ha tehát, ahogy ön mondta, nem kereshetem föl és nem is szórakoztathatom szívem hölgyét, akkor hogyan láthatom, hogyan tudom elérni, hogy megtartson emlékezetében?
PANFILO: Nem ellenzem azt, hogy néha felkeresd, de ha láthatod őt a templomban is, a lakomákon, a komédiákon vagy lovagi tornákon az nem elég neked?
SILIO: De hiszen az imént mondta, hogy kerüljem az emberek tekintetét, most pedig épp az ellenkezőjéről akar meggyőzni és nyilvános helyekre küld?
PANFILO: Silio, ha jól végiggondolod, rá fogsz jönni, hogy a nyilvános helyeken sokkal kevesebb kíváncsiskodótól kell tartanod, mint másutt, mivel a templomba sokan mások is az említett okból mennek el, séta közben sem azt figyelik, hogy mit csinál a másik, mindenki szabadon nézelődik, senkinek sem tilos, hogy azt nézegesse, ami neki tetszik. Így a szerelmes is, ha óvatos, élvezheti a szeretett hölgy pillantását, tekintetével üzenhet is neki, tudtára adhatja gondolatait. Mégis az a véleményem, hogy az okos szerető távol tartja magát a többiek forgatagától. Ezt jegyezte le Fiammetta is az ő Panfilójáról. Az ünnepi mulatságokra más szabály érvényes, mert ott ugyanannyian tartják szemmel az ifjakat, mint a hölgyeket. De ha véletlenül úgy hozná a sors, hogy hölgyed mellett foglalsz helyet, vigyázz, nehogy túl sokáig rajta felejtsd szemed, mert észre sem veszed, és a körülöttetek lévők már mind felfigyeltek rátok; hanem illendőn, kellő megfontoltsággal, ahogy a többi férfi is, úgy viselkedj te is hölgyeddel. Követheted példájukat abban, hogy hasonló dolgokról beszélgetsz, hasonló játékokat, szórakozásokat kínálsz hölgyednek, és ha ezeket oly szavakkal teszed, ahogy másoktól is hallottad, akkor nem vádolhatnak különcséggel. Ha komédiát néztek és a közelébe kerülsz, tégy úgy, mintha nem is ismernéd, tisztelettudóan szemléld, ne érintsd ruháját, ne is suttogj hozzá, nehogy valaki felfedezze vágyad. De mihelyst van már rá alkalmad, anélkül, hogy bárki megláthatna, meghallhatna, akkor ezt és más dolgokat is megengedhetsz már magadnak. Szólnom kell még a lovagi játékokról, ahol szellemes mondásokkal és jómodorral adhatod hölgyed tudtára érzéseidet.
SILIO: És ha mindezek ellenére sem veszi észre, hogy szeretem?
PANFILO: Lehetetlen, hogy a szeretett hölgy, ne vegye előbb-utóbb észre azt, aki eleped érte; de az megeshet, hogy nem akarja észrevenni (ami rossz jel), vagy valóban nem veszi észre azonnal, és mi mást lehet ilyenkor tenni, mint levelet írni neki. Ez azonban rendkívül veszélyes vállalkozás, mert számos váratlan dolog adódhat, amik általában be is következnek a szerencsétlen ifjú szerelmesekkel. Mivel az emberek túlságosan rosszindulatúak, ezért sem rokon, sem barát, sem hölgyismerős sem vállalja szívesen a levél kézbesítését. Mihelyst őszinte, tiszta szeretettel közeledsz ahhoz a hölgyhöz, aki méltó hozzád, máris rosszra gondolnak, máris igyekeznek kitalálni valamit, hogy megzavarják a boldogságodat, békédet, és hogy foltot ejtsenek a becsületeden. Az az asszony, aki a novella szerint, gyónásával félrevezeti az ájtatoskodó papot, példát ad arra, hogyan fedhetjük fel csellel mi is magunkat szerelmünk előtt.[23] Mert ha sikerül egy harmadik személlyel titokban elküldened egy levelet, azzal kivívod választottad elismerését. Ha ennek ellenére mégsem úgy sikerül a vállalkozásod, ahogy tervezted, akkor bele kell törődnöd, és várnod alkalmasabb időre, mert ha nem ma, akkor holnap...
SILIO: Tetszik nekem ez a tanácsa, de mivel azt is szeretném tudni, hogy miképp őrizhetem meg hölgyem kegyét, arra kérem, mondjon el nekem mindent arról, hogy mit kell ennek érdekében tennem.
PANFILO: Kedves Silióm! Általános szabály, hogy amikor szeretsz, vigyázz arra, hogy soha, semmilyen dologban meg ne bántsd hölgyedet. Ezt pedig úgy érheted el, ha mértéket tartasz, úgy az öltözködésben, mint a barátságaidban, úgy a viselkedésedben, mint a beszédedben és a társalgásban vagy a mulatozásban.
SILIO: Ezt nem teljesen értem.
PANFILO: Azt akarom mondani, hogy arra kell ügyelned: ne tégy olyat, ami hölgyednek nem tetszik, tehát semmi olyat ne tégy, ami ellenkezik az előbb elmondottakkal.
SILIO: Mit tegyek hát?
PANFILO: Először is, tekintve származásod, családod rangját és dicsőségét, úgy kell öltözködnöd, ahogy az jólnevelt, erkölcsös fiatalemberhez illik, azaz visszafogottan, kerülve a pompát és a mesterkéltséget. Mert amennyiben a ruhád csak egyszerű, tiszta dísze a testednek, akkor ebből mások arra következtetnek, hogy bölcs, megfontolt, higgadt elme vagy, mert van igazság abban, hogy külsőnk és látható tetteink a belső gondolataink jelei. Azok a férfiak viszont, akik csipkével, cifraságokkal teli öltözékbe bújnak, inkább csak nőiesek és kihívóak, semmi egyéb, soha nem is nézték őket jó szemmel, könnyelműeknek tartják őket, a fiatalok megvetik, az idősebbek pedig nevetségesnek tartják őket. Továbbá, ha valaki nem úgy öltözik fel, ahogy szokott, akkor, szinte tüntet azzal (még ha nem is mindig van így), hogy szerelmes, az emberek nyomban észre is veszik és arra gondolnak, hogy beleszeretett valakibe. D'Anguersa gróf[24] romlása is finomkodó öltözködésével és rangjához nem illő viselkedésével vette kezdetét, hisz végül már a királyné is megharagudott rá, mert az emberek azt híresztelték, hogy a gróf olyan könnyedséggel ruházkodik és lovagol, hogy még a királynőt is az ujja köré csavarta. Manapság a pompás, sujtásos holmik csak a katonákhoz vagy a híres mesterekhez illenek, de nem egy jónevű, szerény, ám sokat olvasott emberhez.
SILIO: Hogyan öltözködjem hát?
PANFILO: Öltözködj egyszerű anyagokba, mint a tiszta szatén, bársony, finom posztó, hagyd el a fodrokat, medálokat, láncokat, dísztűket, mert ezek csak fölösleges és ízléstelen csecsebecsék, amit csak olyanok öltenek magukra, akik legalább látszani akarnak valakinek, bár valójában senkik. Gondolj csak arra, hogy azok, akik ennyi ceremóniával öltözködnek, akik reggelente három-négy órát is eltöltenek mosakodással és cicomázkodással, azokat gyűlölik és kerülik a hölgyek. Hiszen ha mi férfiak azt kívánjuk, hogy párunk teljes egészében igazi nő legyen, akkor hát természetes, hogy a nő is arra vágyik, hogy a férfi minden pillanatban tökéletes és ízig-vérig férfi legyen, és ne mutasson semmilyen nőiességet. Azt javaslom tehát, hogy finoman és férfihoz méltón öltözködj, de kövesd mindig hölgyed ízlését a ruházkodásban.
SILIO: Azt javasolja, hogy öltözzem én is színes ruhákba, holott a fekete szín dukál azoknak a nemes embereknek, akik nem tagjai a magisztrátusnak?
PANFILO: Nem azt javaslom, hogy a ruhád színének megválasztásában kövesd hölgyed ízlését, hanem inkább a szövet minőségét válaszd meg jól. Azaz, ha ő bársonyba öltözik, akkor te is abba, ha damasztba, akkor te is hasonlóba. De mindenekelőtt az a fontos, hogy az öltözéked testreszabott legyen, ne legyen egyetlen olyan darabja sem, amelyet nem odavalónak találhatnánk. De most már hagyjuk az öltözködést! Itt az idő, hogy szóljak azokról a barátságokról is amelyeket a szerelmesnek ápolnia kell.
SILIO: Hallgatom.
PANFILO: A szerelmes, akit mi oly becsületesnek, nemeslelkűnek és bátornak festettünk le, nem köthet mással barátságot, csakis hozzá hasonlóan derék, nemeslelkű és tisztességes emberekkel, de ha találkoznak, ne meséljen nekik sem bánatáról, sem öröméről, hanem bármi másról, ami szórakoztató. Ha magamban számba veszem azokat a veszélyeket, amelyek azt fenyegetik, aki túlságosan megbízik másokban, akkor azt mondanám, hogy jobb ha a szerelmesnek nincsenek bizalmasai. Túl sokat képzel, aki nem gondolva a jövőre, megbízik a barátjában. Igen sokan vannak, akik csak mutatják magukat tanácsadónak, akik csak úgy tesznek, mintha a téged ért baj miatt szánakoznának és látszólag orvosolni próbálják azt, de valójában arra vágynak, hogy megtudhassák a titkot, amit szíved mélyén rejtegetsz, és előbb-utóbb a sok fáradozásuk le is bontja a szíved köré vont falat; majd az egyik ezt mondja a másiknak, a másik meg azt a harmadiknak és így tovább, nem okoznak neked mást csak gondot és kellemetlenséget. Aki valóban azt akarja, hogy semmi ne kerüljön napvilágra, hogy ne tudódjon ki semmi, az jobban teszi, ha semmit sem mond. Van még valami, ami zavart okozhat: az a szerető, akinek sok barátja van, akit túl sokan ismernek, az nem tud akkora titokban udvarolni, mint az, akinek kevés az ismerőse. Előfordulhat, hogy a szeretett hölgynek sem tetszik a népes barátság, hiszen ő is fél attól, hogy gyanúba keveredik, félti a tisztességét, és ha egyik nap ezzel, másik nap meg azzal a fiatalemberrel lát, könnyen hiheti azt, hogy te –azért, hogy hírnévre tegyél szert – ővele is eldicsekszel, felfeded kilétét barátaid előtt, ha pedig néha velük együtt indulsz hozzá, azt is biztos azért teszed, hogy őt megnézhessék. Ebből adódóan, jobb ha eszedbe vésed a következő szabályt: „egyedül és titokban”, hiszen csak az maradhat elrejtőzve, aki egyedül van, és csak az lehet egyedül, aki elrejtőzik. Még valamit, ha a szeretett hölgy csak azt látja, aki szereti őt, akkor elég megfontoltnak fogja tartani, olyannak, aki valóban óvja a jóhírét.
SILIO: Az az igazság, hogy ezekkel az érveivel nem túlságosan győzött meg. Általában úgy vélik, hogy jó, ha van a szerelmesnek egy igaz barátja, akitől tanácsokat kérhet, akivel megoszthatja nehézségeit és akivel együtt örvendhet a boldogító dolgokon; mert úgy szokott lenni, hogy a barát támogatása a bajban enyhíti a fájdalmat, a vidámságok idején pedig csak növeli az örömet, felüdíti a lelket. Továbbá a barát segítséget nyújt vagy gyógyírt kínál ott, ahol szükség van rá; és vajon van-e annál csodálatosabb dolog a világon, mint egy másik önmagunk, aki előtt teljességgel feltárhatjuk lelkünket? Ismerjük Anna történetét: szerencsétlen nővérének élete veszélyben forgott, de Anna segítő tanácsainak hála, meghosszabbodtak napjai. Minden eszes embernek van egy barátja, akivel megoszthatja minden gondolatát, aki olyan, mintha ő maga lenne, csak egy másik testben.
PANFILO: Igaz, hogy láttunk erre példát a régieknél és manapság is találhatunk néhányat, de hol találsz te ilyen barátokat, hogy ne csak általánosságban beszéljünk. A legtöbbször az egyik barát megcsalja a másikat, a hamisság, az irigység előbb-utóbb megmételyezi a barátságot, és ez már nem az a barát, akinek megismertük és megszerettük. Azért keres magának barátot az ember, mert nem tud saját magának tanácsot adni a gondok közepette, mivel lefoglalják saját gondolatai, a keserűségek; pedig nem úgy kellene menekülnie a bajok elől, hogy egy még nagyobbat keres magának. Az idő úgyis begyógyítja a sebeket; és miután néhány nap elteltével a lélek leveti magáról azt a kendőt, amely beárnyékolta szellemét, akkor meglátja, hogy miben keresett magának vigasztalást, felismeri, hogy mi volna számára valóban jó, és immár ehhez folyamodik. Másrészt a szerelmes szenvedélye a vidámságban is megmutatkozik, de vajon belehalna-e, ha nem mondhatná el örömének okát a barátjának? Igaz ugyan, hogy a másokkal megosztott öröm nagyobb, de még hatalmasabb a veszedelem, mely bekövetkezhet, ha feltárjuk a vidámság okát. A szív érzései olyanok, mint egy sűrű erdő, és az ember számára nem adatott meg, hogy ebbe a sötétségbe, e sok ismeretlen borzalom közé, ahol csalások és árulások vannak eltemetve, józan szellemének kíséretében lépjen be. Emlékszem, hogy volt Padovában egy nemesember, akinek a barátsága igen értékes volt számomra; ő mesélte azt nekem, hogy soha nem osztotta meg senkivel szerelmi ügyeit, ezért mindig egyedül járt-kelt, de jól felfegyverkezve, bátor szívvel. Egy alkalommal, amikor Padova egyik legelőkelőbb családjának házában volt, rajtaütöttek szerelme fivérei és súlyosan megsebesítették, ám ő derekasan kitartott és végül sikerült elmenekülnie; közeli otthonába már úgy érkezett, hogy jártányi ereje is alig volt a sok vérveszteségtől. Csak másnap látogatták meg, ekkor vették észre a sebét, de senki sem tudta meg, hogy ki sebesítette meg, még apjának és testvéreinek sem volt hajlandó elárulni sem sebesülésének okát, sem támadóinak nevét. Azzal zárta történetét, hogy titoktartó és tapintatos viselkedésével nagy népszerűségre tett szert a hölgyek körében, és ezután bármelyik hölgynél, akár a legszebbnél vagy legtisztességesebbnél is elérte célját. Bolognában pedig az a hír járta, hogy egy ifjú, aki beleszeretett egy előkelő, csodálatos szépségű hölgybe, és annyit esdekelt, annyi szolgálatot tett neki, hogy végül elnyerte imádottja kegyét; ezt azonban a hölgy fivérei is megtudták és igencsak felbőszültek rajta, ezért többször is lesben álltak, hogy megöljék az ifjút. Így történt, hogy bár a fiatalember óvatos volt és senkiben sem bízott, mégis pórul járt, mert elfeledkezett a kutyájáról. Egyik éjjel, amikor felkereste szerelmét, kutyája kint maradt és a ház előtt várt rá, de véletlenül a hölgy fivérei is arra jártak. Amikor meglátták a kutyát, rájöttek, hogy a gazdája (akit jól ismertek) odabent van. Teljes fegyverzetben lestek rá, és mihelyst kilépett a kapun, vadul rátámadtak és megölték. Mindez pedig azért következhetett be, mert az ifjú mégsem volt annyira elővigyázatos, mint amennyire ilyen esetekben lenni kell. Tehát, aki hosszasan akar boldog maradni, az őrizze magában szívének kívánságait.
SILIO: Elhiszem most már, hogy igaza van, bár nem ez az általános vélemény.
PANFILO: Arra is ügyelnünk kell még, hogy viselkedésünk is mindenkor a hölgy kedvére legyen. Tehát légy vele tisztelettudó, előzékeny, kedves, őszinte, bőkezű és szerény. Légy tisztelettudó, azaz add meg a neki járó tiszteletet, légy előzékeny, azaz légy alázatos vele szemben; légy kedves, tehát soha ne zavard meg sem beszédében, sem tetteiben, soha ne bosszantsd fel. Légy bőkezű és meglátod, milyen sokat jelent ez neki; légy szerény is, azaz ne kérj tőle olyasmit, ami megengedhetetlen számára, ha tisztességét félti; légy őszinte, tehát mondj neki mindig igazat, de ne úgy, hogy ezzel magadnak árts, mert ilyenkor inkább szabad színlelni és esküdözni, semhogy szíved istennőjét valamivel megbántsd, hiszen a szerelmes nem tagadhatja meg magától annak a jóindulatát, aki számára az életet jelenti. Hozzá kell még tennem, hogy nemkívánatos dolog a szerelmesnek sem túl sokat beszélnie, sem túl sokat nevetnie, fölösleges a túlzott vidámság. Mindig az aranyközépre kell gondolni: a szerelmes legyen kellően derűs, de ha néha kissé komorabb, az sem baj. Ilyennek kell tehát lennie a szerelmesnek, hisz mindenki tudja, hogy az olyan ember elől, aki túlságosan válogatós vagy túlságosan falánk, vagy az elől, aki kártyázásra vesztegeti az idejét, aki olyan erkölcstelen nőcskékkel szórakozik, akik magukat árulják (akik nem méltók arra, hogy «kurtizánoknak» hívják őket)[25] , akik elherdálják a vagyonukat és elmerülnek a tunyaságban, akik oly könnyűek és ingatagok, mint a falevelek, akik szavaikkal hol Istent káromolják, hol arra várnak, hogy hogyan feketíthetnének be valakit, nos, az ilyen férfiak elől menekülnek a hölgyek. Hiszen mindezek a szokások és tulajdonságok ellenkeznek a jóízléssel és az erkölccsel. Annak az orvosnak felesége például, aki azt szerette volna, ha az ő Ruggierije erkölcsösségben is méltó hozzá, elkezdte őt támogatni egy-egy nagyobb összeggel, és ennek a segítségnek köszönhetően elkerülte, hogy szeretője kifossza, kijátssza és félrevezesse házastársát illetve a saját barátját.[26] Jegyezd meg hát, hogy a kifogástalan jólneveltség és erkölcsösség a szerelemnek csalétke és étke is egyúttal, mert a durvább és modortalanabb is jólneveltté és kedvessé válhat, ezt példázza Cimone esete is, aki beleszeretett a szép Ifigeniába.[27] Most pedig ejtsünk szót egy másik, igen fontos dologról, amelyet ha egy okos szerelmes észben tart, akkor az mindenképp a javára válik, ez pedig nem más, minthogy miképp társalogjunk a szeretett hölggyel. Noha korábban azt állítottam, hogy a társalgás művészete nem tanítható, ne felejtsd el azt az igen hasznos tanácsot, hogy légy nagyon alázatos, amikor magadról beszélsz. Továbbá ügyelj arra, hogy semmiben ne mondj ellent hölgyednek, alkalmazkodj inkább az ő véleményéhez: amit helyesel, azt te is erősítsd meg, amit pedig ellenez, azt te is tagadd meg. Soha ne említs meg előtte olyasmit, ami felidézheti bánatát, mert esetleg nem olyan bizalmas még a viszonyotok, nem alkalmas még az idő arra, hogy ilyesmiről beszéljetek és ezzel csak felbőszíted. Ilyenkor arra ügyelj, hogy csak nagyon finoman célozz erre a tárgyra, és rögtön akaszd is meg beszéded, mert ha csakis a célzások vezetik tovább a társalgást, az örömet okoz szerelmednek. Előfordulhat, hogy mégis megsérted hölgyedet, ilyenkor, ha felháborodottan is beszél hozzád, te csak válaszolj alázatosan, ahogy már mondtam, mert az alázatosság a nagyszerű lelkek tápláléka és az egyszerűek eledele és társa. Válaszod közben igyekezz őt kiengesztelni és megnyugtatni a legszebb és legszerelmesebb szavakkal, amiket hölgynek csak mondani lehet. Ezen túl pedig, igyekezz úgy tenni, mintha csakis őelőtte lennél ilyen alázatos, hadd higgye, hogy náladnál kiválóbb elme és tisztább lélek; de vigyázz milyen szavakkal adod ezt tudtára, nehogy – miután elhitte szavaid – úgy találja, hogy te oly kicsiny vagy, hogy meg sem érdemled szerelmét. Mivel minden beszélgetés minősége a megválasztott szavakon múlik, melyek gyanút ébreszthetnek a másik félben, ezért jól figyelj arra, mit mondasz, és nehogy megbántsd hölgyed szavaiddal. De amikor azt mondja neked, hogy szeret, és ezt te hinni tudod, mert már magad is észrevetted, akkor hogy teljes bizodalmad legyen benne, kérd meg, hogy öntse is szavakba érzéseit bizonyságul, amiért majd lehet, hogy kicsit irigykedni fogsz, majd elszégyelled magad, hiszen beszédével felfedi, mekkora tévedés volt, ami téged eddig visszatartott a megnyilatkozásban; hirtelen könnyűvé lesz, amin addig annyit gondolkodtál, mert ő kimondja azt, ami számodra oly nehéznek tűnt, lelkedet megnyugtatja és gyönyörűséggel tölti el, a legédesebb és legállandóbb érzést költözteti belé. A legrosszabb dolog a kétely, ami olyan mint a vakondok, ami a föld alatt a legkeményebb rögöt is megmozgatja, de mihelyst napvilágra kerül, elveszti minden erejét. Ugyanígy, kebelünk mélyén, szívünkbe rejtve, ott munkál szeretetünkben és jóakaratunkban is a kétely és a gyanakvás, de ha szavaink által az igazság fényére kerülnek, akkor elveszítik minden erejüket, és érzéseink a maguk teljességében maradnak meg.
SILIO: És annál inkább kell gondolnunk erre, minél gyanakvóbb természetű a szerelmünk.
PANFILO: De térjünk vissza a barátokkal folytatott beszélgetésekhez, mert előttük a bolond szerelmesek gyakran felfedik terveiket. Ó, Silio, óvakodj attól, hogy bármi keveset is mesélj barátaidnak hölgyedről, mert vagy az lesz a vége, hogy unszolásukra mindent elmondasz, vagy, ha mégis makacsul titkolózol, akkor meggyűlölnek érte. Soha ne is ejtsd ki nevét, és ne említsd azokat a dolgokat se, amelyeket érte tettél. Nagyot csalatkozik, aki azt hiszi, hogy nem jut választottja fülébe mindaz, amit róla beszélnek! Különösen azt jegyezd meg, hogy soha ne kezdd el hölgyedet idegenek előtt magasztalni, mert százszorta könnyebb megfékezni egy gyorssodrású folyó vizét, mint a szerelmes nyelvét, akit elragad a hév, mihelyst kedvesének dicséretébe fog. Nincs azonban szűkszavúbb ember annál, mint aki a szerelmes túláradó, meggondolatlanul kimondott szavait hallgatja. Máskor, ha hallod, hogy mások dicsérik hölgyed, akkor is fékezd a nyelved, tégy úgy, mintha nem is ismernéd, mindig hölgyed tisztességét kell szem előtt tartanod, és gondolj arra, hogy ravaszkodásból is beszélhetnek előtted róla. Tebaldo zarándoknak öltözve azt mondta hölgyének, hogy bármerre járt is kedvese, ahol tisztelettel mesélhetett úrnőjéről anélkül, hogy gyanúba keverné, ott semmi másról nem szólt akkora csodálattal, mint róla, akit minden más hölgy fölött magasztalt.[28] Hallottad te is, hogy Alberto barát, aki elmesélte szerelmi ügyeit a keresztanyjának, mekkora szégyent hozott hölgye fejére, és ő maga is nyomorúságra jutott, majd meghalt.
SILIO: Viszont a hallgatást soha nem tartották sem veszélyes, sem korholandó dolognak.
PANFILO: Csak annyit mondhatok, hogy igyekezz úgy intézni az ügyeidet, hogy ne kelljen miattuk feszélyezned magad a társalgásban, valamint úgy társalogj, hogy beszéded se okozzon zavart szerelmi ügyeidben. Amikor udvarolsz, határozd el milyen gyorsan akarsz haladni, és ahhoz tartsd magad, máskülönben azt a látszatot keltheted, hogy nincs benned elegendő tűz és érzelem...
SILIO: Miért hallgatott el hirtelen?
PANFILO: Azt hiszem, már túl késő van ehhez; jó lenne most már befejezni beszélgetésünket és visszamenni a szállásunkra.
SILIO: Éppen most, amikor arra kértem volna, hogy elmélkedjen még tovább ezekről a dolgokról! A legérdekesebb témánál akarja abbahagyni?
PANFILO: Majd egy másik alkalommal, ha több időnk lesz és nagyobb lesz a kényelmünk is, eleget teszek ennek a kívánságodnak, bár tulajdonképpen két szóban össze tudnám foglalni mindazt, amit eddig mondtam és amit még mondhatnék; ha eszerint cselekszel, akkor tökéletes szeretővé válhatsz.
SILIO: Hát akkor mondja gyorsan, az Isten szerelmére kérem!
PANFILO: Szeress és téged is szeretni fognak.
SILIO: Ó, bár úgy lenne, hogy a sok boldogtalan szerelmest viszontszeretnék!
PANFILO: Szeress és téged is szeretni fognak.
SILIO: Szeretnek és én is szeretek, de a hölgyek néha kegyetlenek nem pedig kegyesek a szerelemben. Kérlelhetetlenné és gőgössé válhatnak.
PANFILO: Ha a férfiak kitartóan szeretnének, akkor nem kétséges, hogy egy idő után viszontszeretnék őket. Mert ahogy a nemes Alessandro Lioni mester is mondani szokta, az asszonyok végül átengedik nekünk azt, amit sokáig szeszélyből vagy unalomból megtagadtak tőlünk, azaz a szívüket és az akaratukat. Szeress hát, Silio, mert ha szeretsz, el fogod érni azt a boldogságot, azt a gyönyörűséget, amikor két lélek eggyé válik és így élnek tovább, egyik a másikának lévén táplálója. Hozzá kell még tennem, hogy e csoda folytán tesszük fajunkat halhatatlanná, és hogy ez az egyetlen érzés, mely felüdíti és megújítja lelkeinket a sok nyomorúság ellenére is.
SILIO: Túl sokat remél az, aki azt állítja, hogy a szerelmest végül viszontszeretik majd. A tapasztalat ugyanis épp az ellenkezőjét bizonyítja. Ön is biztosan ismeri Lodovico mestert.
PANFILO: Igen ismerem.
SILIO: Már öt éve annak, hogy rabul ejtette szívét egy előkelő, kecses és bájos szépségű hölgy, aki azonban oly kegyetlenül bánik vele, hogy nem sok jót jósolhatunk Lodovico mesternek. Ő viszont azt képzeli – néhány véletlen esetből levont következtetés alapján – hogy a hölgy titkon mégis imádja őt, nem tudja elfogadni, hogy szándékosan kegyetlen vele, és hogy egyáltalán nem szereti őt. Olyasmiket is tett már és tesz is még szerelméért, amelyekből kitűnik, hogy már nem is önmaga többé. Boldogtalan, sohasem nevet, nem beszélget, teljesen elzárkózik a külvilágtól, komoran magába fordult, betegesen lesoványodott és szinte megbolondult. Erről mit gondol?
PANFILO: Ezek után, ha ennyit szenved, ahogy te is meséled, nem állíthatom, hogy a hölgy érdeklődne iránta, de talán hallottál azóta róla mást is.
SILIO: Eleinte, amikor egy-egy ünnepségen összetalálkoztak, ahol a hölgy más hölgyek társaságában megjelent, még váltottak néhány szót és néhány pillantást, ezért aztán reménykedve ment haza, és hozzáfogott levelet írni neki. Nem gondolt arra, hogy egy rideg természetű hölggyel van dolga, aki keveset törődik a világ dolgaival, akinek egyetlen célja az életben, hogy házát elég erőskezűen irányítsa, és aki – ha lehet ezt mondani – a tisztaság élő szobra. A levelet olyan helyre tette, amerre a hölgy elhaladt, aki magához is vette, aztán valamivel később, amikor újra arra járt, visszaadatta neki a levelet egyik szolgálójával, de annyira dühös volt, hogy nem bírta megállni, hogy csak a szolgálója beszéljen, s olyan epés és gyalázkodó szavakkal illette szegény embert, mintha egy megátalkodott, gonosz gazember lenne, majd megfenyegette, hogy ezt nem hagyja annyiban. Szikrázó haragjában elkergette a halálra vált Lodovico mestert, aki szólni sem tudott, majd összeesett, csak úgy forgott vele a világ! Ezek után is úgy gondolja, hogy ez az ember még reménykedhet abban, hogy elnyeri egyszer ennek az asszonynak a megbecsülését és szeretetét? De hallgassa csak meg ezt a másik esetet. Egy férfiú, aki éveken át nem beszélhetett szerelmével, írt egy könyvet, amibe lejegyezte mindazokat a dicsérő szavakat, melyeket ennek a kegyetlen szívnek mondott volna, könyvének pedig nagyszerű kötést is készített, majd a lehető legnagyobb ünnepélyességgel elküldte neki. A hölgy miután átvette, kitépte valamennyi lapját, és csak azokat tartotta meg, a borítót pedig visszaküldte. Képzeld csak el a szörnyű pillanatot, amikor a hölgy kezébe vette és olvasni kezdte a lapokat, szerintem el is égette valamennyit.
PANFILO: Silio, ezekkel a dolgokkal mind számolni kell, de lehetetlennek tartom, hogy egy asszony eredendően ennyire ellenséges és rideg legyen, ahogy azt te meséled. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy nincs benne elég emberség, mert ha nem akart is kedvére tenni a férfinak, legalább igyekezhetett volna enyhíteni bánatát, vagy elküldhette volna valami távoli vidékre, hiszen tudta, hogy mindenben engedelmeskedik szavának. Ha viszont ezekre a kitépett lapokra gondolok, akkor az a gyanúm támad, hogy a hölgy nem égette el őket, ahogy te mondtad, hanem örömmel olvasgatta a magasztalásokat és megőrizte őket. Ezért, ha a női lélek titkait figyelembe vesszük, ez a férfiú még egyáltalán nem esett el minden reménytől.
SILIO: De mit lehet tenni ilyen esetben?
PANFILO: Én amondó vagyok, hogy még ugyanennyi évig szenvedje el türelemmel hölgyének minden haragját és szigorúságát, mert előfordulhat, hogy, ha az asszony látja kitartását, megváltozik viselkedése és olyan kedvére való dolog történik, amelyet még remélni sem mert. Nem olyan rég a következő történt az egyik barátommal. Nagyon hosszú ideje szeretett már egy olyan természetű hölgyet, amilyenről te is meséltél, míg végül, amikor látta, hogy minden fáradozása hiábavaló, egy kicsit visszahúzódott, de nem annyira, hogy azért néhanapján el ne látogatott volna hölgyéhez, mintegy emlékeztetve őt forró szerelmére. Jósorsa úgy akarta, hogy egy reggelen a hölgy egyik szolgája elment hozzá, és azt az üzenetet hozta neki, hogy másnap reggel jelenjen meg a hölgynél. Ez a hír minden reményét felülmúlta, és hatalmas boldogságot okozott neki. Másnap, amikor a rendelt időben elment hozzá, a hölgy akkora örömmel, annyi szeretettel és kedvességgel fogadta, hogy valóban úgy tűnt, óhajtja a barátom szerelmét. Miután társalogtak egy kicsit, a hölgy megajándékozta azzal, amire a leginkább vágyott, majd megfogadták, hogy gyakran lesznek együtt. A barátom boldogan távozott, és ezután sokat sétálgatott arra a városban, amerre találkozhatott kedvesével, elment a háza elé is arra a helyre, ahonnan láthatta, de az asszony valami miatt megharagudott, becsukta az ablakokat és bezárkózott, a barátom soha többé nem láthatta. Szegény vigasztalhatatlan volt, sohasem tudta meg, mi volt az oka ennek a megváltozott viselkedésnek. Testi kívánsága ugyan kielégült, de mérhetetlenül boldogtalan volt attól, hogy hölgye megtagadta tőle a lelkét, hiszen lélek nélkül a szeretett hölgy teste csekély gyönyörűség. Ez Lodovico mesterrel is megtörténhetett volna, ezért azt helyeslem, ha kitart az udvarlásban. Mert ha szeretsz, remélhetsz – ha nem is azt, hogy viszontszeretnek majd, de legalább azt, hogy nem esel el a hölgy kegyétől. Aztán, ha nem sikerül követnünk az elgondolásunkat, mi mást tehetnénk, mint azt, amire Boccaccio is tanít a Ricciardóról és Catelláról szóló novellájában.[29] Én is egyetértek azzal, amit ilyen esetekben tenni lehet; mert ha már miénk, akár csellel is szerelmünk teste, akkor könnyebben elnyerhető a lelke is. De most fejezzük be beszélgetésünket. Egy másik alkalommal mindenre megfelelek majd neked, kívánságod szerint. Addig se feledkezz meg rólam!
Baldassare mester, kinek elvesztése még ma is oly igen fáj nekem, hisz míg Önnek testvére, addig nekem a lelkem másik fele volt. Ő, aki míg élete virágában volt többször emlékezett meg Önről a legelsők között, amikor Isten kegyelméből kapott örömeit emlegette, és többször is kifejezte Ön iránti nagyrabecsülését kegyelmes kisasszony. Számos alkalommal lefestette előttem az Ön szellemének kiválóságát, lelkének állhatatosságát, ami számára – kit a természet bőkezű adományából szintén igen éles elméjűnek és derűs szívűnek ismertünk – nagy megelégedést jelentett. Bennem pedig hatalmas vágy ébredt, hogy megmutassam neki, hogy nemcsak őt zártam mélyen szívembe, hanem ugyanúgy szeretem és tisztelem Önt is, és már majdnem elkészültem művemmel, amikor a kegyetlen balsors elragadta őt tőlünk – nekem csak a nagy bánatot és félbeszakított tervemet hagyva hátra. Olyannyira felkavart halála, hogy nem tudtam folytatni munkám, de ez az áldott lélek, ki immár tisztasága révén arra lett érdemes, hogy az égi lakók közé költözzön, amikor látta, hogy felhagyok vállalkozásommal, nem nyugodhatott, és most, hogy újra felvert engem álmomból és kései gyötrődéseimből, megértettem, hogy ami történt, nem az én hibám, hanem a végzetes balszerencse műve. És mivel emlékeztetett rá, hogy hajdanán gyakran én voltam, aki (mintha csak apja lettem volna) okítottam, figyelmeztettem, korholtam, ha kellett az ő nemes természetét, és mivel ő volt, hogy tanácsot kért tőlem, miként folytassa Önnel hasonló módon az okítást, elmélkedést, ezért (mivel úgy vélem, hogy Ön mintegy az ő mása), elküldöm Önnek emlékül ezt a kis irományt, amit súlyosabb olvasmányok utáni kikapcsolódásnak szántam, de azért is, hogy Ön megtanulja elkerülni azokat a hitvány férfiakat, akik csalfa módon próbálják behálózni az olyan ártatlan hajadonokat, amilyen Ön is. Továbbá ezzel szeretném Önt arra buzdítani, hogy folytassa kiváló tanulmányait, és ne engedje, hogy bármi is eltérítse önt ettől a szándékától. Tudom, hogy túlságosan merész vagyok, de az Ön erényei, valamint az a szeretet, amellyel Ön és tiszteletreméltó nővére, madonna Cassandra iránt viseltetem, és nem utolsó sorban az adóság, mellyel Baldassare mesternek tartozom, erre köteleznek, és bízom benne, hogy megbocsát nekem, kisasszony. Talán később, ha új erőre kapok, eljön majd annak az ideje is, hogy az Önök tiszteletére szélesebbre tárhassam szárnyaimat az enyhe szélben, és bepótoljam mindazt, amit jelenleg nem vihettem végbe.