Tolvaj Zoltán fordítások

Szikráz a Nap, de jő az estve rútul,
A fényt elüldözé az éjsetétség,
Búbélelt árnyakon az égi szépség
Avul: a víg derű bánatba pusztul.

Ha búcsút int a Nap, akkor miért kel?
Hogy ontsa múló fénye tündöklését?
Miért e változó parány, e szépség,
Ha csak zamatja, hűlt hiánya ér el?

A Napvilágból állhatás hibádzik,
A szép alakból folytonos szilárdság;
Örömbe bú, a bú örömbe játszik.

Világunk kezdete tudatlan álság,
Bár sok java természetesnek látszik:
Szilárd csupán az ős bizonytalanság.

Izzásba gyulladt szívremény, mi oly vad;
Két szép szemért kiontott könnypatak;
Tűzvész lobog tengernyi víz alatt;
A hó folyamként tűzre hányva olvad:

Te, ki keblemet megbújva pörkölöd,
Te, ki arcról-arcra vándorolgatsz;
Kristályalak, lángra gyúlva olvadsz,
S lánggal béleled kristályos börtönöd.

Ha hő vagy, vágy, kihűlve merre terjedsz?
Ha hó vagy, úgy hogyan csiholsz tüzet?
Szerelmek óvatos hevére gerjedsz!

Hogy hűtsem zsarnok vérmérsékleted,
Maró havat vetek, parázs-szederjest;
Csupán hidegtűz volt, mi égetett.

Kecsességed bőség, szerény Mária,
Alakod minékünk folyvást felragyog:
Rózsás arcodon pirosló hajnalok,
Szemedben, ajkadon a napfény árja,

Mialatt pimasz-nyájasul szeretget
Fess Adoniszként téged a zsenge lég,
Reptetve nemes tincseid szórja szét
Hajfürtöd, mely tökélyt adott kegyednek.

Élvezd, élvezd az ifjúkor virágát,
Mit az idő oly sebtén elfecsérel
Lábbal tapodva szirmát, ha ennyit ért.

Ó ne várd az érett kor hervadását,
Mely ily virágszép ékeket cserél fel
Árnyakkal, porral, hamuval - semmiért.

A telj a része híján nincs egész,
A rész a telje nélkül nem csupán rész;
Ha rész teremt egészet lévén csak rész:
Nem részlet-sejtetés, hiszen egész.

Minden szentségben Isten kész egész,
Jelen van mindenekben, mint egész-rész,
S részecskéiben levőn egész, a rész
Seregnyi részletében szép egész.

Másrészt a Jézus karja nem csak testrész,
Mert Jézus részletenként ép egész,
Egészben véve részt miként kerek rész.

Részletkérdés az itt kitárt egész;
A kar, mit újraleltek végül egy rész,
Miként egészről részint szól e rész.

Szonettem kezdje őkegyelme üdve:
Fő aranyszabály imént kimondatik -
Két sorom kész, itt szökell a harmadik;
Na ím, e strófa máris nyélbe ütve.

Kocám farát riszálja most ez öttel,
Hatost is ily manírral körmölök le,
Hetest betoldok fáradtan zörögve,
S kvaternám végin csúnya méreg önt el.

Most a tercinákba vajh mi költhető?
Mondván, uram, ön megtisztel fölöttébb,
Ám dicsérve önt csak én leszek Dicső.

Életemben így ma egy szonett betelt;
Ha ezt megúszom, nem citálok többé:
Áldott az Isten, hogy itten vége lett.

Földem teli pálmafákkal,
Dalát fújja csöpp rigó;
Nincs itt csőr, mely csicsereghet
Szebben, mint az ott lakó.

Egünk fodrán több a csillag,
Erdeinkben több vad ébred,
Rónánk csupa virágillat,
Szenvedélyesb ott az élet.

Egymagam töprengek este,
Otthon víg vagyok s bohó;
Földem teli pálmafákkal,
Dalát fújja csöpp rigó;

Földem oly sok kincset őriz,
Mely itt nem található;
Egymagam töprengek este,
Otthon víg vagyok s bohó;
Földem teli pálmafákkal,
Dalát fújja csöpp rigó.

Ne hadd Isten, hogy kimúljak,
Bár reményem elhaló,
Add a hont, hogy újraéljek
Kéjt, mi itt nem kapható,
Add, hogy lássam pálmafámat,
S dalát fújja csöpp rigó.

Latinság virága, parlagon maradt
Szépséges dísz, te, oly rég eltemetve
Virrasztasz síri bányaporba’ fekve,
Mint aranyrög kavicstörmelék alatt...

Így szeretlek én, ismeretlen zsongás,
Csengő réztuba, míves luzitán lant,
Égi vihar dörgésű hurrikánhang
Süvölti vágyak kedves altatóját.

Szeretem tüzed, óceáni sódat,
A szűz esőerdők érdes illatát!
Szeretlek, ó, fájó goromba szózat,

Ki anyám nyelvén "fiam!"-nak hív, kiált;
A rab Camões így sírta szét lesorvadt
Szellemét, a fénytelen szerelmi bájt...

Reggel. Őrjöngő vér, zöldellő rügyek,
Forrongó ígéret, bölcső és szegély:
Élet-hajtástól lüktető tölgy remeg,
Naphő dagasztja nedvét... Álom-karéj!

Délelőtt. Virág - csókok menyegzője,
Kocsányos nászágy, oltár illatja kél,
Termésváró mosolyban a fák zöldje
Madárhangon énekel... Víg szenvedély!

Délutó. Fényaratás, dicső való,
Anyafák büszke ága gyümölcsadó;
Kiforrt eszmék ostyáin... Ész képzeleg!

Éj. Sóvár létidő!... Sajgó lombokat
Egy csüggedő fa lemondón ontogat
Levélhullatóban, könny... Emlékezet!

Megérkezem. Megérkezel. Leverten,
Búsan jössz, búsan és letörve jöttem.
Mögötted lelkem álmokkal betelten,
Álmokkal betelt lelked énmögöttem.

Az élet útján megállunk hirtelen.
Hosszas évek. Kezed kezem befonja.
Káprázó látvány, homályos sejtelem,
E fényesség kitárt szemed korongja.

Újra útra kelsz... tűnődve észlelem,
Könnynedveid nem ontja szemnyi árok;
Nem hatott reád e búcsúgyötrelem.

Körülnézek a reszkető magányban,
Képed dereng, majd lassan elszivárog
A végső útnak végső hajlatában.

Pőre test, haja kibontva lengedez,
Hőt sugárzó illatok búvóhelyén
Félmosollyal áll. Az ablakon betör,
Lágyan szétterül a pazar déli fény,
Mint egy óriás aranyfolyam, amely
Megfoghatatlan hullámát kiontva
Hasad, tündöklő részekre bomolva
Élénkíti meg a kárpitok színét,
Tükröket aranyba von, kristályokat
Pirít, remegve és lihegve csúszdáz,
Földön hemperegve gombolyog, akár
Lassan ringatódzó, zúgó tengerár,
És csókkal illeti aprócska csücskét
A puhán fehérlő picinyke talpnak.

És feljebb... hosszan átkarolva lábát;
S feljebb... - ó minő érzéki kört leír,
Amint körülveszi a lenge csipőt! -
Hasát nyalintja deréktájt ölelve,
Csipkelődik duzzadó mellcsőrökön,
Felfut a vállakig, beleskelődik
Hónaljak odújába, szájkorallját
Felhevítené, de rá borul az éj,
Sötétje sűrű hollóhajfonatnak,
Megáll zavartan, tűnődve-reszketeg,
Visszfényeket kiontó szép szemeknél.

A langyos csókok, lágy cirógatások
Közt, pilláit a fény elől lehunyva,
Nyirkos száját görbíté Sátánia,
S a vérengző ajaknak bíborából
Egy rövidke-kurta kéjvigyort fakaszt.

Az élet tömlöcében megrekedve,
átkosan zokogva, kínom lesz a tét?!
- Harminc billió sejtem levert nedve
múlandón táplálja létem peremét.

Ezalatt Ámor csodás aranykeze
lágyan gyógyít, sebeim simítja szét,
féregrágta formámba méretezve
a legfelső szintek szent szerkezetét!

A világ így oly összefüggéstelen.
Eszmét nőve túl e sűrű éjjelen
már jövőm keleszti friss alapmagom...

Tüdőmben tágul, ha sírok ő sivít,
de jaj!, csontom elnyűtt rácsán áthasít,
hogy szilárd anyaggá gyúrni nem tudom!

Én, szén fia, ammóniáknak mása,
szikrázó sötétség, pisla szörnyeteg -
magzatkorom óta bennem szenveleg
rossz csillagzatok káros befolyása.

Kóros vagyok, mélységes hipochonder,
visszatetszést kelt bennem e környezet,
hogy torkon felcsapó émelygésem egy
szívbajosnak száján át osonjon el.

Vár a féreg - pusztulás kézművese -
vérfürdők rothadt levét habzsolja be,
az életnek így üzenve háborút.

Szemeim közé les, kirágja élve,
földgöröngyök szervetlen hűvösébe
csak a hajzat szétzilált szalmája jut.

Kerget a gyomor mohósága. Étkezések
Dévaj órája ütött. Futok. El ne késsek
Bő zsákmányt kóstolni: vérderes csülök,
Amit körüldöng az ocsmány légysereg -
Befalni hozzám hasonló lényeket,
   Ím, asztalhoz csücsülök!

Döghús adaggal táplálkozom... Ó! Borzalom,
Hogy a fajunkkal egyen-húsút is felfalom
Vak révülettel, mihez csak ember ért!...
Eszem! S mivel nem fog vissza ép Eszem,
A föld gyomra bosszút forral ellenem
   Megemésztve vétkemért.

Künn a temetőt egymagamban róttam
egy enyhe áprilisi délutánon,
végnyughelyénél felkerestem ottan
a drága lényt a sírban, hű barátom.

Csupán egy sápadt sírásóra leltem,
mint üstökét csüggeszté földhomályba,
szomorkás lélekkel elébe mentem,
s faggatni kezdtem: "hát örök komája

zord halálnak, szívedet mi törte meg?"
Megmutat egy földbeszúrt keresztjelet,
hol első hölgye nyugszik ott a porba’!

Dadogni kezd, az ásót markolászva
fanyar vigyorral kezd a számadásba:
- "Jaj! Sírokat kapálok én azóta..."

Amint viseltes ruhákban elhalad,
szétkuszált csomókban szerteszáll a haj:
vad tekintetébe költözött a jaj,
mely a rejtett szenvedéshez kulcsot ad.

Ifjú cselédlány, mégis balszerencsék
kísértik őt, kárhozott tövissebek;
kurta élte útján holtan szendereg
viselve síri bánat szemfedőjét.

Történetét jól ismerem. A múltját
lepik fondorlatos szerelmi drámák
- kínlódó keblek féltve őrzött titka -

Ma már, hogy fedje tegnapok keservét,
sóvárgó szíve rí, danol, nevetgél
a balga bajra fátylakat borítva.

Termetes árny, végtelen éj feltölti a völgyet...
a mélyből hallani már
szerény panaszos hangját
a sötétség madarának. Bennünk
- bűnfakadék lelkünkben
a félsz egyre lopódzik...
béget a bárány.
Sírnak síron túli neszek.
Az egyik, akár sebzett szuszogás
szétvagdalja a tágasságot, amely tovaterjed...
fémes fényben, ritmusosan,
kádárbékák hullnak a lápba
- hallgatag éj őrszemei,
pocsolyákba lapulnak.

Ámbár apránként sűrűségét veszti
az est, a sötétség kőfala vékonyodik,
áttetsző cérnafonál szőttest alakít,
és e mögött feltornyosodóban
horkan a roppant hegylánc kísértet-tömege.

Felhasadó telihold... a homályból
visszafogott ragyogással
alvó fagigászok termete izzik.
Majd eme könnyed színrajzás közt
tűnő hangzatok, olvatag árnyalatok
festik a kikeleti fellegek kéklő vatta-hasát.

Végül, telten, tiszta derűvel, akár
égbeemelt fényostya a nyílt horizonton, akár
költők szeretők lelkes homlokukat felemelvén,
tüstént szétoszlatja a félszeg tudatú riadalmat,
hogy kedvtelenül felkússzon leshelye szem-magasába,
innen kukkantson ki az éjbe
- a Hold

felkel tarajos hegyláncok háta mögött,
hogy önnön fénye fürössze
a súgó hangzókkal kitömött egyedüllét közepette...

mezítelen foltalakok - kéjes nyújtózással
a köd beteríti a völgyet,
mintha fehérlő hosszúkás vállszalagok,
csüngnek a légben távol a szirtmeredélytől.

Juhnyájak jutnak eszembe,
amint szélnek eresztve
a nap delelő heve láttán,
óvó falak által hűtött templomi kertben
meghúzódnak, kérődzőn elalélnak...
kék ködök így legelésznek az álmaikon...
békák szörnyű ballada-kórusait
fülelik a csillagok,
és mosolyognak.

Majd a folyékony holdfény... finoman...
csábítóan... anyás szeretettel...
élővé kerekíti a hangokkal telezsúfolt tarka magányt...

Meghalni.
Meghalni lélekben és testben.
Végérvényesen.

Meghalni, nem hátrahagyni a hús maradványait,
vértelen gipszálarcot,
mit virágok vesznek körül:
majdan, egy napon elrothadnak - a boldogok! -
könnyekkel eláztatva, miket sokkal kevésbé
a réveteg emlék, mint a halál rettenete serkentett.

Meghalni, nem hátrahagyva bóklászó lelkedet...
úton az ég felé?
Hát miféle ég teljesíthet égről-szakadt álmot?

Meghalni, nem hátrahagyni egyetlen ráncot, vonást, árnyat,
még az árnyvetések emléke sem maradhat
semmi szívben, semmi észben,
semmi bőrfelszín alatt.

Meghalni, oly teljesen,
hogy neved olvasván holmi papíroson
azt kérdjék: "ki volt?..."

Meghalni, még végérvényesebben,
- egyetlen nevet sem hátrahagyva.

Túl a tengeren születtem,
Számos szerelmem,
Háztájam, minden ott való!
Hol magányosan dalolgat
   Epedve sóhajt,
Sóhajt az énekes rigó!

Ó! Micsoda ég és föld az,
   Ékekben gazdag,
Akár azúros fenti Kék!
Őserő, fény, pompa, permet,
   Zöldellő lelked
Ki ne leheld Brazilvidék!

Ó! Ahány emléket hordok:
  Hatalmas ormot,
Ifjonckorom mezősorát!
Tiszta ég forog zafírban,
   Kristály-alakban
Csillan, igézi önmagát!

Rabságom földje nem ragyog;
   Gyermeke vagyok
Hű hazámnak, szülőföldnek -
Látom a mangófák honát:
   Ott a pálmafák,
Pálmafák egymásra dőlnek!

Mint pálmaág szökő madár,
   Kit dús légen át
Szilaj vihar s vadász terel;
Fészektől messze élek én,
   Tünde érzemény,
Lágy szívremény, nem érlek el!

Fölös fürkész tekintetem...
Mint sötét terem
Az éj homálya vesz körül!
Nem óv az otthon fényköre,
   Mézédes öle,
Öle hiányzik szünt’lenül!
Hőn kívánt honom kiáltván
   - Száműzve árván -
Az élet itt csak tört sirám.
Egyetlen örök tavaszra
   Ki adja vissza,
Ki adja vissza szép hazám!