14. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Leány és hajadon [1] voltam, amikor anyám házából nagyon messzire vittek engem [2].
Azt, hogy miért is kellett onnan távoznom, mivel még igen kicsi voltam, nem tudtam. Most azonban olybá tűnik, hogy annak indoka nem lehetett más már akkor sem, csupán az, amit később bekövetkezni láttam.[3]
Oly sokáig éltem ott, amennyi elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy máshol élni ne legyek képes soha többé. Nagyon boldog voltam azon a földön.[4] De jaj nekem, hogy rövid időn belül megváltozott az a nagy boldogság, melyet hosszú idő óta óhajtottam, és melyről azt reméltem, hogy hosszú ideig tart majd.
Nagy szerencsétlenség szomorított el engem, vagy tett talán boldoggá[5]! Miután annyiszor voltam tanúja annak, hogy minden átalakul, és az öröm mindig bánatba fordul, olyannyira átadtam magam a szomorúságnak, hogy már nehezebb volt mindarra az elmúlt jóra emlékeznem, amiben részem volt, mint a bajokra, amelyekben részesültem.[6]
Úgy döntöttem hát kedvem szerint (ha szomorúságok és gondok közepette létezik ilyesmi egyáltalán), hogy eljövök erre a hegyre és itt fogok élni, ahol a táj és az emberi társaság hiánya igencsak illik az én lelkemnek jelenlegi állapotához - ugyanis nagy hiba lenne, ha mindazon bajok után, amelyeket saját szememmel láttam, még arra vetemednék, hogy nyugalmat várjak e világtól, mely azt még soha senkinek nem adott - s mikor ilyen magányos vagyok, és mindentől, de leginkább önmagamtól ilyen végtelen távolságban[7] lakozom, nem látván egyebet, csak egyrészt a sohasem változó hegyeket, másrészt pedig az örökké nyughatatlan tengert.[8]
... Itt én már arra kezdtem törekedni, hogy sorsomról valahogy végre megfeledkezzem, ő ugyanis velem együtt, erejét az enyémmel egyesítve és legjobb tudása szerint azon fáradt, hogy bennem talpalatnyi hely se maradjon, ahová új bánatok telepedhetnének[9] - hiszen azelőtt is, most is, sok időt töltöttem búbánattal telve, és ez bizony soha nem történt ok nélkül!
Úgy tűnik azonban, hogy míg egyik bánat a másikba torkollik, egy jóból nem származik másik jó.
Így történhetett, hogy különös módon olyan helyre kerültem, ahol ismeretlen emberek eseteiben a saját szorongásaimat láthattam viszont.[10]
És hallásom bizony alaposan kivette a részét a fájdalomból.
Ezen ismeretlenek iránt érzett könyörületem mutatta meg nekem azt, milyen szánalmat érezhetett irántam mindenki, hacsak nem hajlott arra, hogy sokkal inkább fájdalmamnak, mintsem önmagamnak szegődjék barátjává, aki annak forrása voltam. De szomorúságom oka olyan hatalmas, hogy soha nem ért utol szerencsétlenség, melynek ne jártam volna már régen a nyomában.
Emiatt gondolom, hogy a változást[11], amely most történik velem, már akkor akartam, amikor úgy ítéltem, hogy ez a vidék, ahol az beteljesedett, kedvemre valóbb, mint bármely más tájék arra a célra, hogy rajta fejezzem be életem azon néhány napját, amely vélekedésem szerint még hátra van nekem.
De, mint már annyiszor megtörtént, ismét tévednem kellett. Ugyanis immár két esztendeje időzöm itt, és még mindig nem sejtem, vajon mikor érkezik el utolsó órám. Bár soká már nem késhet.
Ez az állapot azt a kérdést vetette fel bennem, vajon nem lenne-e helyénvaló megírni mindazt, amit láttam és hallottam.
Miután sokáig elmélkedtem erről magamban, arra a következtetésre jutottam, hogy noha attól kell félnem, hogy nem fejezhetem be a látottak feljegyzését, nem állhatok el szándékomtól, hiszen nem írok másnak, csakis önmagamnak, és abban sem lenne semmi újdonság, ha egy kezdet nem találna befejezésre[12] Mert ugyan mikor láttam beteljesedett örömöt, vagy bajt, amelynek valaha vége szakadt volna?
Inkább úgy tűnt, hogy az időt, amelyet sorsom kénye-kedvéből[13] ezen az elhagyatott helyen kell töltenem, nem is múlathatnám az írásnál kedvemre valóbb tevékenységgel. Ha Isten így akarta, legyen ez az én akaratom is.
Ha ez a könyv valaha vidám emberek kezébe kerül, el ne olvassák. Mert, ha majd véletlenül olybá tűnik nekik, hogy ügyeik nem kevésbé lesznek változékonyak, mint az itt elsoroltak, örömük ürömbe fordul.[14] És ez, bárhol is legyek, fájna nekem, hiszen épp elég tudnom, hogy saját bánatomra születtem, nemhogy még másokénak is okozója legyek.
A szomorúak olvashatják. De jaj, szomorúság nincs a férfiakban azóta, mióta könyörület lakik a nőkben.
A nőkben van szomorúság[15]. Mert a férfiakat mindig a szeretetlenség jellemezte.
De ezt a könyvet nem írom a nőknek sem, hiszen az ő bánataik olyan hatalmasak, hogy másokéval nem csillapíthatják, és ugyan miért akarnám, hogy szomorúságaik növelésére olvassák. Inkább azt kérem tőlük, hogy meneküljenek előle, és minden más szomorúságtól. Hiszen még enélkül is túlságosan kevés boldog nap jut nekik életükben, mert a sors, melyre születnek, így rendelte!...
Csak egyetlen személynek írhatom.[16] De felőle, miután őt mindkettőnk közös szerencsétlenségére messzi és idegen földre sodorta a sors, ahol - jól tudom én -, legyen akár holt, akár eleven, a föld minden öröm nélkül birtokolja,[17] soha többé hallottam semmit.
Én igaz szerelmesem! Ki vitt el téged éntőlem olyan messzire! Hogy te énvelem és én teveled milyen nagy közös bajokat szenvedtünk együtt - nagyokat, és mégis kicsiket a későbbiekhez képest![18]
Neked elmesélnék én mindent. Ahogy te eltávoztál, egész életem bánatba fordult. Úgy tűnik, hogy másképp nem is lehetett: előre sejtettem én, hogy távozni kényszerülsz!
És, hogy még nagyobb legyen az én fájdalmam, azt sem sikerült megtudnom, merre indultál, mikor elmentél - hogy legalább megpihenhetne a szemem, ha tekintetemet abba az irányba fordíthatnám! Nagy szerencsétlenségemre mindent elveszítettem! Sem gyógyír, sem vigasz nem jutott osztályrészemül!
Mindez csak arra szolgálhatott volna, hogy a halál minél miharabb utolérjen. De erre meg nem szolgált![19]
A balsors könyörületes volt veled, midőn ettől a vidéktől elszakított, hiszen, ha már panaszaidra orvosságot nem adhatott, legalább nem engedte, hogy halld az enyéimet. Jaj nekem, szerencsétlennek, hogy míg beszélek, csupán azt látom, hogy a szél hordja el a szavaimat, míg akihez beszélek, semmit nem hall belőlük!
Jól tudom persze, hogy most nemigen vagyok én alkalmas erre a dologra. Hiszen az írás nagy nyugalmat kíván, és engem a fájdalmak hol erre, hol arra taszítanak, és arra kényszerítenek, hogy az ő szavaikat visszhangozzam, mert kevésbé van ellenemre az értelemnek szolgálni, mint a saját fájdalmamnak.
Sok hasonló hiba kerül majd ebbe a könyvecskébe, de hát azok is csak a sorsom részei.
És ugyan ki rendelkezik fölöttem, hogy hibákkal, vagy bocsánatkérésekkel foglalkozzam?
A könyv az lesz, amit magába zár[20] A bajokról pedig lehetetlenség rendszerességgel számot adni, mert rendet nem tűrve történnek.
Másfelől pedig, igen kevéssé érdekel, ha senki el nem olvassa is, hiszen csak egyetlen embernek írom, azazhogy egynek sem, mert felőle, ahogy már mondtam, jó ideje hírt sem hallok.
De hátha valaha még megadatik nekem, hogy hosszú sóhajtásaim kicsiny záloga az ő kezébe kerüljön: sok mindent kívánok én, de megelégednék csupán ezzel is.[21]
Ezen a hegyen[22], mely a környéken a legmagasabb, és melyet a többiektől eltérő magánya[23] miatt választottam (mely magányt benne meg is találtam), a következőképpen töltöttem napjaimat: hol leereszkedtem a környező völgyek aljára, hol felkapaszkodtam a hegy legmagasabb pontjára, hogy onnan láthassam a szárazföldet, mely a tengernél végződik, aztán a rögtön utána következő tengert, mely oly szélesen nyújtózkodik, hogy a végét senki sem láthatja...
De ahányszor csak leszállt a gondolataimhoz illőbb éjjel, és láttam, hogyan keresik fel a madarak fészkeiket egymást hívogatva, úgy tűnt nekem, hogy maga a föld is nyugalomra vágyik, így hát szomorúan, lelkem hajnali bújának kétszeresét érezve szegényes házamba tértem, ahol, csak Isten tudná megmondani, hogyan aludtam éjszakánként.
Így teltek hát napjaim, mígnem egy reggel, felserkenvén láttam, hogy milyen szépen emelkedik az ébredő hajnal, bájosan kibontakozva a völgyek között, és a magasságokba törve - ugyanis a Nap, immár mellig kiemelkedve[24], lassan birtokába vette a dombokat, mintha uralma alá akarná hajtani a Földet.[25]
Az édes madarak nagy szárnycsapkodás közepette egymást keresték. A pásztorok állataiktól körülvéve és furulyáikon dallamokat próbálgatva, lassan szállingózni kezdtek a hegygerinceken.
Úgy tűnt, hogy az a nap mindenki számára sok derűt ígér.
Bánataim, magukra maradva és látván, hogy ellentétük milyen hatalomra tűnik szert tenni, belém zárkóztak egészen, arra emlékeztetve engem, milyen örömöket adhatott volna az a nap, ha nem lett volna már minden hiába! Ami mindeneket derűvel töltött el, engem bizony megint csak szomorúvá tett.
Ahogy bánataim (hisz erre rendelte őket a sors), az elmúlt idő - mely tán igaz se volt! - emlékével kezdték betölteni a lelkemet, úgy eluralkodtak rajtam, hogy már nem tűrhettem tovább az otthonmaradást. Magányos helyekre vágytam, ahol könnyeket ontva megkönnyebbülhetek.
És még nem volt egészen fényes nappal, amikor - mintha ösztönösen cselekedtem volna - úgy döntöttem, hogy erre a hegyre jövök, mely bővelkedik magas fákban, zöld fűben, és gyönyörű, árnyékos helyekben, és ahol egész éven át egy kis patak csörgedezik: e hegy tetején csendes éjszakákon annak édes csobogása olyan kellemes a fülnek, hogy már nem egyszer rabolta el álmomat. Oda szoktam járni, hogy könnyemet hullassam, és végtelenül sokat újra megigyak vizéből...
Időközben egyre nagyobb lett a hőség, és az úton nagy sietségemben háromszor vagy négyszer el is estem. De én, mivel már úgyis szomorú voltam, és úgy gondoltam, hogy nincs mitől félnem, nem törődtem azokkal a jelekkel, amelyek által Isten, úgy tetszik, a közelgő változásra akart figyelmeztetni.[26]
A patakpartra érve azt kezdtem vizsgálgatni, hol nagyobbak az árnyékok, és úgy találtam, hogy a vízen túliak terjedelmesebbek.
Azt mondtam tehát magamban, hogy a legkívánatosabbnak látszó csak a legnagyobb erőfeszítéssel érhető el, hiszen oda csak úgy juthattam el, ha átgázolok a vízen, mely azon a helyen csendesebben folyt, de mélyebb volt, mint másutt.
Én pedig, mint akinek mindig is kedvére való volt saját kárára cselekedni, átkeltem a patakon, és egy zöld kőris sűrű árnyékában telepedtem le. A fa kicsit lejjebb állt, és néhány ága a víz fölé nyúlt - a patak folyása ott felgyorsult, mert a meder közepén egy szikla feküdt, és a víz, mozgásában akadályoztatva, azt morogva kerülte meg kétfelől.[27]
Erre a pontra függesztve a szemem azon kezdtem gondolkozni, hogy még az értelem nélkül való dolgok is, lám, hogyan ártanak egymásnak.[28]
Ahogy ott időztem, kezdtem beletörődni balsorsomba: hiszen ahogy a kő akadályozta a vizet, mely csak saját útját akarta követni, az én balszerencsém is így szokott elgáncsolni engem mindenben, amit elterveztem, de most már úgysem akarok semmit.[29]
Ettől pedig keserűség fakadt bennem. Mert a szikla alsó csúcsán a víz újra egyesült, és zavar nélkül folytatta útját, előtte azonban, úgy tűnt, gyorsabban halad, mint máshol, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy ez csakis azért lehet, mert a víz minél hamarabb el akar távolodni attól a kőtől, mely természetes útjának ellensége, és erőszakkal tart ki ott.
Nem sokkal később, ahogy így elmélkedtem, a fa egyik, víz fölé nyúló zöld ágára egy csalogány röppent hirtelen, és olyan édesen kezdett énekelni, hogy hallásomat egészen magával ragadta.
Egyre csak növelte panaszait, amikor pedig már-már úgy tűnt, hogy a fáradtságtól befejezné..., olyan erővel kezdte újra, mintha akkor énekelne először.
A szegény madár, ahogy így panaszkodott, egyszer csak holtan esett a vízbe[30]! És az ágak között való estében sok falevelet is magával sodort[31]
Ez pedig a gyász jelének tűnt: mintha a fa gyászolna... szerencsétlen eset!
A víz magával sodorta a testet, és a faleveleket is. Szerettem volna felfogni a madárkát, de azon a helyen túl erős volt a sodrás, lejjebb pedig oly sűrűn vette körül a patakot az erdő, hogy szinte azonnal elvesztettem szem elől. De a szívem úgy megfájdult, látván, milyen hirtelen esett össze holtan ugyanaz a madárka, melyet az imént még énekelni hallottam, hogy nem tudtam visszatartani könnyeimet.
Bizony, miután elveszítettem azt a másikat, nem hittem volna, hogy evilági dolog miatt ilyen keservesen fogok még sírni valaha. De nem voltak teljességgel hiábavalóak a gondolataim, hiszen, még ha könnyeimet a madárka szerencsétlen esete csalta is ki szememből, ahogy kibuggyantak, velük együtt jöttek a más szomorú emlékek okozta könnyek is.
Hosszú ideig maradtam így, vakon a könnyektől, és azon fájdalmas gondolatok között, amelyek már régóta birtokukban tartottak. És fognak is mindaddig, amíg nem jön egy idegen, aki megszánván engem le nem zárja szememet, mely soha nem elégelte meg a sírást.
Fordította és a jegyzeteket készítette: Ladányi-Turóczy Csilla. A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Bernardim Ribeiro, Menina e Moça ou Saudades, Introduçăo e fixaçăo do texto de Hélder Macedo, Publicaçoes Dom Quixote, Lisboa, 1990