AUTOR
Nas selvas, junto do mar, Persio pastor costumava seu gado apascentar: de nada se arreceava, nem tinha que arrecear. Na mesma silva nasceo, quem lhe depois dava door tanto que veo do Ceo fazer-lhe guerra o amor: era mais forte, e venceo. Sendo livre, mui isento, vio dos olhos a Maria e cegou o entendimento, e Maria merecia de lhe dar pena e tormento. Logo entăo começou ho seu gado enmagrecer; nunca mais dele curou, foi-se-lhe todo a perder, com o cuidado que cobrou. Dias e noites velava, nenhum espaço dormia. Maria bem o oulhava, com que cuidou que valia, năo valia o que cuidava: Confiou no merecer. Cuidou que a tinha de seu, veo ahi outro pastor ter, com o que prometeu, ou deu, se deixou dele vencer. Levada pera outra terra, vendo-se Persio sem ela, vencido de nova guerra, mandou a alma tras ela, e o corpo ficou na serra. Veo Fauno, outro pastor, que vinha ali a busca-lo, seu criado, e servidor, começou a consola-lo, o consolo lh'era pior. FAUNO Como descanças assi, Persio, longe do teu gado? Vejo-te jazer aqui, sem cuidado do coitado, menos cuidado de ti: Pelos matos, sem pastor, văo os cordeiros bradando sem pascer, por que o temor de ver os lobos em bando lhes tira da erva o sabor. Perdidas entrezilhadas as tuas ovelhas vejo, delas morrem de cançadas, e tu tens morto o dessejo d' acudires ŕs coitadas. Andam fracos, desmaiados, os mastins, que as guardavam; desfeitos e mal tratados, năo ladram, como ladravam, nem podem, de mal curados. Qu'é do teu rabil prezado teu cajado, e teu çurrăo? tudo te vejo mudado; tinhas um cuidado entăo, tens agora outro cuidado; Mal que năo temias, creo, que te vejo; isto temo: tomou-te sem ter receo, entăo pos-te em tal estremo, que te fez de ti alheo. Á sombra dos arvoredos ho teu gado apascentavas; e se os ventos eram quedos, mil vilancetes cantavas conformes a teus segredos. Entăo teu gado engordava, tinhas pasto todo o ano, todo o pastor confeçava seres tu o mais ufano, qu'em toda esta serra andava. Acorda, acorda, coitado, dá-me conta de teu dano, por que a um desconsolado um consolo, ou um engano tira ŕs vezes de cuidado. Poderás julgar entăo, (se quiseres razăo ter) o teu cuidado por văo: mas no grande bem querer poucas vezes há razăo. PERSIO Os males, que săo sem cura, mal so pode outrem curar; nem na gram desaventura năo há mais que aventurar, que deixar tudo á ventura. Năo me digas que ha hi bem, que é maior mal para mi, nem que ouviste a ninguem que me vai lembrar dahi que perdi o que outrem tem. Vi-me já preso; contente a meu mal queria bem; agora fujo da gente, năo vejo triste ninguém que viva mais descontente. Té no pasto dos meus gados tinha a condiçăo ufana, mas aos mal aventurados, crę, que tudo se lhes dana co a mudança dos cuidados. Sentava-me em um penedo que no meo d'agoa estava; entăo dali só, e quedo, a minha frauta tocava bem fóra de nenhum medo. Muito livre de cautelas, com os olhos nas mesmas agoas, co cuidado longe delas, chorava ali muitas mágoas folgando muito com elas. FAUNO Os fracos de coraçăo obedecem ŕ vontade, e muito mais sem razăo se perde a liberdade por algum cuidado văo. Se dessejas descansar deste, que te traz cançado, lança-te, Persio, a cuidar que, ŕs vezes, o dessejado, alcançado, dá pesar. PERSIO Conselho quero de ti, mas năo já para ter vida; se pode haver ahi, para a poder ter perdida, esse me dá tu a mi. Que está mais certo i perigo onde a vida é trsite, e tal; deixa-me acabar, te digo, que pode ser que este mal se acabe também comigo. FAUNO Nas cousas que dăo pesar, tristeza, pena e tormento, nestas has tu de mostrar temperança e sofrimento, que no al năo es de louvar. Se agora padeces door, ela se te irá minguando, cada vez será menor; ir-se-ha o tempo gastando, e leva-la-ha por onde fôr. PERSIO Bem vejo que peno em văo; mas quem será arraozado em males tam sem rezăo? pois năo ha modo temperado no amor e na afeiçăo. Se dizes que é vaidade ter lembrança do perdido, vou sentindo que é verdade; mas quem viste, tu esquecido daquilo que dá soidade? FAUNO Aos estremos sinalados se conhece toda a gente; no perigo, os esforçados: que em bonança ser valente năo é de animos ousados; por isto quero de ti que te năo deixes morrer, crę-me, tu, Persio, a mi, que năo ha maior vencer que vencer-se homem a si. PERSIO Mal pode ser esquecida a cousa mui dessejada; lembrança nalma empremida, năo pode ser apartada se se năo aparta a vida. Em quanto me vires vivo, năo me verás descançar, pregunto-te, Fauno amigo, como pode repousar quem traz a morte consigo? FAUNO Passa teus males com tento se lhes queres achar cura, pőe em al o sofrimento que o que parece sem cura ŕs vezes o cura o tempo. Resistir graves paixőes vem de esfôrço e valentia, por que aos fracos coraçőes falta-lhe a ousadia, nas maiores afliçőes. PERSIO Falas, Fauno, como quem vive livre e descançado; crę-me, amigo, que ninguém pode mudar o cuidado, se năo quer pequeno bem. Nunca lho eu mereci desamar-me, e eu ama-la, ela me leixou, assim, e eu năo posso deixa-la, que o amor pega de mim. FAUNO Parece que o seu amor era muito mais pequeno: Persio, năo ha maior door, que querer bem em estremo a quem t'o a ti quer menor. Que os que em tal estremo vem sua vida aventurada, tu, Persio, sentes mui bem quam cansada ou descansada, a terá quem na assim tem. PERSIO Năo me aconselhes (te digo), nem julgues a mim por ti: chora meus males comigo, que isto me convem a mi: fa-lo-has se es meu amigo. Nisto só está meu bem, em outro me năo confio, O' Fauno, que fará quem tem a alma posta no fio, e năo sabe em que se tem? FAUNO Bem vejo que teu tormento é grande: por isso ouso falar-te craro e isento, que no animo sem repouso năo ha claro entendimento: entregaste-te ao amor, cegaste da vida e razam queres bem á tua dor; buscas-lhe a salvaçăo onde o remedio é pior. PERSIO Ao tempo que eu mais penava, dormia a noite ao sereno, sostinha-me no que esperava; sobre uma cama de feno muitas vezes repousava: Agora, em nenhum lugar acho descanço, nem vida, para poder descançar. tenho a esperança perdida; năo me fica que esperar. FAUNO Năo tenhas o perigo em nada, e passa-lo-has melhor; que a vertude esforçada, no grande medo e temor, se estima, e é estimada; Năo te espante esta mudança que o tempo traz consigo, tras o mal está bonança, folga de viver, te digo, que quem vive tudo alcança. PERSIO No campo sempre dormia, fogia do povoado; se alguma pena sentia, praticava-a com meu gado, e a ninguém a dezia; Desque me este mal chegou, tamanho me pareceo, que o campo me enfastiou, e o gado me aborreceo, aqui verás qual estou. FAUNO Nenhum trabalho tam forte nesta vida é de sofrer, que um coraçăo năo suporte, nem ha mais certo morrer, que temer homem a morte; isto, por que tu padeces, bem vejo que é vaidade, julga-o tu, se te conheces, pois sabes que ŕ vontade, e năo a outrem, obedeces. PERSIO Buscava sempre ribeiros d'agoa mui crara e fresca ali, antre os meus cordeiros soía dormir a sesta, sob a sombra dos amieiros. Se alguma hora ali vou ter, que cuidas que parece? lugar donde tive prazer năo posso agora ver, que por isto me aborrece. FAUNO Năo sintas tristeza tanta por tăo pequeno cuidado, folga, pratica, e canta, que o coraçăo esforçado de poucas cousas se espanta. Que se agora te alembrar tanto, que te faça dano, deixa o tempo assi andar, que com a mudança do ano, tu verás tudo mudar. PERSIO Se por palavras pudera aqueste meu mal contar, tăo triste năo estivera, que o poder desabafar algum descanso me dera: Mas crę, que năo pode ser, que é tam grande meu dano que dessejo de dizer de meu mal o desengano, e năo no posso fazer. FAUNO Lança de ti, se te vem, aquesta lembrança tal, Persio, que năo ha ninguem, que possa sofrer um mal sem se alembrar de algum bem. leixa, leixa este cuidado de que te vęs combatido, e quando mais atrib'lado, sę esforçado e sofrido, serás bem aventurado. |
SZERZŐ
Tenger mellett, erdőszélen élt Persio pásztor, s nyája ott legelgetett békében. Nem félt semmitől és rája oka sem volt a szívében. Ugyanazon nagy vadonban született az ő kínjára, az, kiért az Égből nyomban a szerelem szállt csatába: s győzött, erő oltalmában. Szabad volt, mi sem kötötte, mikor Máriát meglátta, ki értelmét vakká tette, ám Máriának látása e sok kínt megérdemelte. Mindjárt akkor fogyni kezdett az ő nyája és jószága, mert többé felé sem nézett, s míg növekedett a vágya, lassan mindent elveszített. Virrasztott nappal és éjjel, szemhunyásnyit sem aludva. Mária kedves szemekkel hogy benne higgyen, rábírta, de nagyot tévedt hitével. Önnön érdemében bízva azt vélte, a lány sajátja, ám idegen jött a tájra, s ígérete, adománya győzelmet mért Máriára. Elvitték őt messzi földre, Persio maradt magára, s ez új háború legyőzte: lelkét elküldte utána, s a hegyen maradt a teste. Arra jött egy pásztortársa, Faun, aki őt kereste, cselédje és hű szolgája; mindjárt vigasztalni kezdte, de kínzott vigasztalása. FAUN Hogy heverhetsz itt, én társam, Persio, nyájadtól messze? Hogy csak fekszel itt, megláttam, állataid elfeledve, feledve magad, magadban: Pásztor nélkül az erdőben bolyongnak bárányid bőgve, nem legelnek félelmükben, hogy a farkas rájuk törne, nem lelik kedvük a fűben. Szétszóródva, gyenge lábon kóborol a nyájad egyre, majd összeesnek már, látom, ám nincs szánalom szivedbe', hogy segíts szegény jószágon. Dűlöngélnek, botladoznak kutyáid is, kik tereltek, alig élnek, csontsoványak, nem csaholnak már szegények, oly gyengék, nem is tudnának. Pásztorbotod hol van, kérdem, hol van hegedűd, bőrtokod? lám: megváltoztál egészen; azelőtt más volt a gondod, mint mi most gyötör eképpen; Az ért utól, mit nem féltél, attól félek, ahogy látom, hogy, mert tőle nem reszkettél, győzött minden józanságon, s magad ellensége lettél. Lombos fáknak árnyékában legeltetted nyájad régen; és szeleknek nyugalmában ezer dalt daloltál szépen, titkaid szolgálatában. Nyájad gyarapodván egyre legelőt mindig találtál, s minden pásztorok közötte legszerencsésebb te voltál ezen hegyek s völgyek szerte. Ébredj, ébredj, szerencsétlen, mondd meg nekem, mi e bánat, a vigasztalan szivébe mikor vigasz, jó szó árad, néha elhal a bú szépen. Megtörténhet, hogy nagy gondod haszontalannak ítéled, ha visszatér józanságod: de az igaz szerelemnek józansága nincs, meglátod. PERSIO A gyógyíthatatlan bajra hogy találna gyógyírt bárki; nincs orvosság a balsorsra, ellene nem lehet állni, hagyjunk inkább mindent rája. Ne bíztass te jóval engem, mert csak nagyobb így a kínom, s ne beszélj másról se nékem, mert rá emlékszem, kit bírnom nem szabad - kit elvesztettem. Fogoly voltam, s boldogságban szerettem vesztem veszetten, most bújdosom egymagamban, s nincs, ki kétségbeesetten búsabb lenne, mint én búmban. Állataimmal a réten boldog és szerencsés voltam, de hidd el, balszerencsében ki részesül, annak jóban többé már része nem lészen. A folyónak sodrásában egy kősziklán üldögéltem, nyugodtan magamban gyakran távol a félsztől egészen, s furulyámat fújdogáltam. Bánat nem bántott semmilyen, szemem a vizen nyugodott, de messze járt tőle eszem, s bár kínomban zokogtam ott, boldog voltam én végtelen. FAUN Kinek gyáva, gyenge szíve, csak saját kedvének enged, s oktalanabb nincs végtére, mint, ki hiú bútól szenved, s rabbá így lesz, ön-vesztére. Ha gyötrődni ezen bajban nem akarsz már meggyötörten, hányd-vesd meg akkor magadban, hogy, mit kívánunk veszetten, vesztünkre kívánjuk gyakran. PERSIO Tanácsod kérem valóban, de nem arra, hogyan éljek, ha segítség van e búban, add tanácsod arra, kérlek, éltem hogy hagyjam el nyomban. A veszély biztosabb lábon áll, hol ilyen bús az élet; engedd meglelnem halálom, csak így lehet, hogy e vésznek tán véget vet pusztulásom. FAUN A bánatban és veszélyben, kínban, gyötrelemben, búban kell helytállnod mindenképpen, tűrve, nagy önuralomban, nem lehetsz dicső másképpen. Ha most elfojtod e búdat, egyre enyhébb lesz a súlya, zsugorodik majd a bánat, míg az idő elcsitítja, s átadja az elmúlásnak. PERSIO Tűrök, bár látom: hiában, ám ki hallgatna eszére ilyen eszeveszett bajban? Nincsen mód a mérsékletre szerelemben s vágyódásban. Hiúság csupán, azt mondod, siratni, kit elvesztettem, s tudom: helyes ezt gondolnod, de olyat láttál éltedben, ki elfeledné e gondot? FAUN A különleges veszélyben ismerszik meg, ki mi, mennyi; a bátor bátor a vészben, mert békében hősnek lenni nem nagy dolog semmiképpen. Ezért kérlek arra téged, hogy meghalni ne akarjál, hidd el, amit mondok néked: nincs diadalmasabb annál, ki önmagára vet féket. PERSIO Nehéz dolog elfeledni, amit igencsak kívánunk; a szívünkből kitörölni mi beléforrt, csak halálunk tudja, ki éltünk eltörli. Amíg itt látsz, e világban, boldognak nem láthatsz engem, kérdem tőled, kedves társam, hogy nyugadhatna ernyedten, ki halált hordoz magában? FAUN Mértékkel viseld sok kínod, ha remélsz a gyógyulásban, más dolgokra kell gondolnod, mert az idő múlásában írt találhat vészes gondod. Súlyos vágy ellene állni bátor léleknek sajátja, erőt ehhez nem találni gyenge szívben: mert ha rája bánat tör, nem tud megállni. PERSIO Úgy beszélsz, Faun barátom, mint ki szabad, s harc nem bántja; de hidd, ezen a világon vágynak nincsen változása, csak ha nem vágy, mint én vágyom. Nem azt érdemeltem tőle, hogy ne szeressen, s szeressem, elfeledett, ám felőle nem lehet elfeledkeznem, szerelmem emléke őre. FAUN Sokkal kisebb volt, mint vágyad, úgy látszik, az ő szerelme, Persio, s nincs nagyobb bánat, mint olyant imádni egyre, kiben nincs íly nagy imádat. S mert mindenki, ki íly vészben látja életét elveszni, mint te, tudja az szívében, hogy bú gyötri vagy nem gyötri a lányt a másik kezében. PERSIO Ne adj tanácsot (én mondom), s magad után ne ítéljél, csak sirasd mellettem gondom, ezt kérem, s hogy mást ne kérjél: így lehetsz igaz barátom. Másban bízni már nem vágyom, ebben áll csupán az üdvöm, kinek lelke cérnaszálon, Faun, mit tehet, könyörgöm, ki nem lel helyt e világon? FAUN Látom, bírsz nagy fájdalmakkal, ezért kell hát így beszélnem, világos, szabad szavakkal, mert, ki békétlen lelkében, nem bír tiszta gondolattal: átadtad magad a vágynak, vak vagy létre s józanságra, kínod dédelgetve látlak, s megmentését egyre vágyva rá a rosszabb írt találtad. PERSIO Régen, bárhogy is gyötrődtem, éjjente nyugodt volt álmom, s remélve azt, mit szerettem, gyakran kedves szalmaágyon pihentem meg elernyedten. Mostmár nyugalmat nem lelek, s életet sem, sehol, soha, békét hiába keresek, minden reménységem oda; semmiben nem remélhetek. FAUN E vésszel ne is törődjél, így könnyebben bánsz el véle, csak nagy vitézséggel küzdjél, félsz s rettegés idejébe' nincs becsültebb semmi ennél; Ne ámulj a változáson, mit az idő hoz magával, borúra derű, barátom, élj éltednek tavaszával, ki él, az győz e világon. PERSIO Mindig a mezőn aludtam, a falutól menekültem, és ha néha búslakodtam, jószágomnak énekeltem, másnak sosem panaszkodtam. De e bú úgy ült szivemre, mióta nagy súlyát érzem, hogy a mező sincs kedvemre, s jószágomat megeléglem, látod, el vagyok már veszve. FAUN Nincs az életnek oly kínja, amit tűrnünk, mit szenvedni a szív erővel ne bírna, s nincs biztosabb halál semmi, mint azé, ki szívest halna; látom én, miféle kínod: tudod, ha magad ismered; csak hiúságod siratod, mert saját kedved követed, s másét tudni sem akarod. PERSIO Friss, üde patak partjában, vizek mellett szoktam ülni, és nyájam társaságában délután én felüdülni ott, égerfák árnyékában. Most, ha arra téved lábam, mit gondolsz, ugyan mit érzek? hová egykor szívest jártam, mostmár inkább el se nézek, csak búsít, hát ne is lássam. FAUN Ne bánkódj magad gyötörve, mikor íly kicsiny a bánat beszélj, dalolj örvendezve mert a bátor szív nem fárad, könnyen, bármi kínt szenvedve. Rágondolni is fáj mostan, annyira, hogy kárt tesz benned, de az idő múlik lassan, más év jő, s kínzott szivednek minden más lesz, meglásd, abban. PERSIO Ha szavakkal elbeszélni ezt a bánatot lehetne, e bút könnyebb vón elbírni, vigasz költözne szivembe, ha kínom el tudnám sírni. De hidd el, mód rája nincsen, mert olyan nagy az én károm, hogy bár kívánom, segítsen nyelvem, a szót nem találom, és csak kínlódom imígyen. FAUN Önmagadtól vesd el messze azt az emléket, barátom, mert nincs senki, ki szenvedve valami kis jót a vámon ne találna, réven vesztve. hagyd el, hagyd el súlyos gondod, mely így harcol ellenedre, és minél nagyobb a kínod, annál bátrabb légy szivedbe': jó sorsod így megtalálod. |