A XIX. század közepére az ipari munkásság Európa-szerte jelentős társadalmi erővé vált. Ezzel párhuzamosan egyre erőteljesebbé vált a feszültség Marx - a modern kommunizmus megalapítója - által "burzsoáziának" és "proletariátusnak" nevezett két alapvető társadalmi csoport között, ami gyakran elviselhetetlennek tűnt, és olykor erőszakba csapott át. A feszültség és az ezt követő erőszak legfőbb oka a gyakran a munkások puszta létfenntartását is ellehetetlenítő alacsony munkabérekben, az embertelen munkakörülményekben keresendő. A munkaidő a mai mérték szerint szinte elviseletlenül hosszú volt (heti hat munkanap 84-96 óra heti munkaidővel), de a korszak talán legkegyetlenebb vonása a széles körben elterjedt női- és gyermekmunka volt. A hosszú munkaidő - a gyárak egészségtelen körülményeit a forró, zajos, gőzös, kormos levegője - nagyon rossz hatással volt a munkások, de különösen a gyermekek egészségére. A városok munkásnegyedeiben általában hiányoztak a legalapvetőbb városi szolgáltatások, az egészségügyi ellátás, a megfelelő vízellátás, az utcák tisztítása, aminek tragikus következménye volt a tömeges járványok ismételt felbukkanása. A nyomorúságos körülmények között gyakori volt az alkoholizmus.
A nagyarányú fejlődés tragikus ellentmondásait angliai tapasztalatai alapján a politikai író Tocqueville, már a század elején 1835-ben megfogalmazza: "Ebből a mocskos csatornából az emberi munka valóságos folyama ömlik ki, hogy megtermékenyítse az egész világot. Ebből a szennyes kanálisból tiszta arany csörgedezik. Itt az emberiség eléri legmagasabb fejlődési fokát, s egyben a legkegyetlenebbet. Itt a civilizáció csodát teremt, viszont a civilizált emberből vadember lesz" [418]
A munkásosztály az ipari forradalom kezdeti szakaszában jelentkező ellentmondásokra két módon válaszolhatott. Kezdetben megpróbálta a történelem kerekét visszaforgatni, összetörte az új gépeket, amelyek megfosztották hagyományos munkájától. A tiltakozás másik sokkal sikeresebb formája a munkástársulások, szakszervezetek alakítása. Ennek nyomán a fejlett államokban sorra jöttek létre a nemzeti munkásmozgalmi szervezetek (Angliában a trade unionizmus, chartista mozgalom, Franciaországban a proudhonizmus, blanquizus, Németországban a Lasalle-mozgalom). Az egyre szervezettebbé váló európai munkásmozgalom hamarosan nemzetközivé terebélyesedett. Első jelentős szervezete a Karl Marx (1818-1883) által irányított Kommunisták Szövetsége volt. Az 1848-as európai forradalmakat követően kibontakozó nemzetközi munkásmozgalomban egyre jobban előtérbe kerültek a marxista szocializmus eszméi.
A munkásgyermekek nevelése a munkásmozgalomhoz közel álló gondolkodókat már korábban is foglalkoztatta. Az 1854-ben alapított Nemzetközi Munkásszövetség is fontos társadalmi kérdésnek tekintette a nevelésügyet.
A szövetség pedagógiai koncepcióját az 1866. évi genfi kongresszus - Marx által kidolgozott - határozata "A mindkét nembeli fiatalkorúak és gyermekek munkája" címen fogalmazta meg. Ennek lényege egy olyan nevelési-iskolai ideál, amely a gyermekek erkölcsi-értelmi-testi nevelését a termelő jellegű munkára alapozza. "Nevelésen három dolgot értünk: először az értelmi nevelést, másodszor a testi nevelést, harmadszor a technikai oktatást, amely megismertet a termelés minden folyamatának fő elveivel." [419] Ez a felfogás a gyermeket kis termelőmunkásnak tekinti, és a termelési folyamatot állítja a nevelés középpontjába. Ehhez kapcsolódik a másik alapvető törekvés, az általános, kötelező és ingyenes iskoláztatás, az iskolarendszer valamennyi fokának megnyitása minden gyermek számára.
A XIX. század második felében kialakuló polgári demokratikus államokban (Anglia, Amerikai Egyesült Államok, Franciaország), de Európa más országaiban is - részben a megerősödő szervezett munkásmozgalom kényszerítő hatására - jelentős állami intézkedések történtek a "nép" szociális biztonságának fokozására. Az erre irányuló politikai akciók eredményeként a legtöbb országban a baloldal nyomására és a polgári pártok széles körű támogatásával sorra születtek meg az első szociális és munkásvédelmi törvények, mind szélesebb körben nyert teret a demokrácia. 1870-től minden 21. év feletti francia férfi szavazati jogot kapott. A század utolsó évtizedeiben jelentős mértékben megélénkült az egyes európai államok népjóléti-szociális tevékenysége, ami elsősorban a közegészségügy, az elemi oktatás, a gyári munkakörülmények javítása, a közszolgáltatások fejlesztése terén (gáz, villany, közút- és vasúthálózat) hozott számottevő eredményeket.
Egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az alapvető szociális kérdések nevelési-oktatási vetületei is. Közrejátszottak az egyes nemzeti népoktatási rendszerek szélesedő körű kiépítésében, a gyermeki munka és a szakképzés megszervezésének szabályozásában, a gyermekek jogegyenlőségének megfogalmazásában. Előtérbe került a gyermeki jogok szociális eleme, a gyermekvédelem. A legtöbb európai országban összehangolt intézkedések történtek a gyermekvédelem törvényi szabályozására és intézményes kereteinek kialakítására. Felismerték, hogy a jövő szempontjából létfontosságú szerepe van a gyerekek és ifjak egészséges testi, szellemi és erkölcsi fejlődésének. Ezzel egy időben széles körű mozgalom bontakozott ki az állam és a társadalom különböző rétegei (egyházak, egyesületek, tudományos közvélemény) bevonásával a gyermekvédelem fejlesztéséért (óvodai hálózat fejlesztése, gyermekmenhelyek, napközi otthonok létesítése, az árvaellátás fejlesztése, a szegény sorsú tehetséges gyermekek támogatása stb.).
A korszak másik sajátos irányzata a feminista mozgalom, melynek célkitűzései részben kapcsolódnak a fentiekben vázolt törekvésekhez. Tevékenységének homlokterében a megváltozott gazdasági-társadalmi körülményeknek a nőkre, a nők helyzetére gyakorolt hatása állt: a nô helye az új társadalomban, jogai, kötelességei, a férfi-nő kapcsolat új elemei.
Az első női jogokért küzdő csoport közvetlenül a francia forradalom kitörése után jött létre. Az 1790-es években a szabadság és egyenlőség forradalmi eszméinek szellemében női klubok jöttek létre Párizsban és számos francia vidéki városban, melyek a nők egyenlő jogait követelték az oktatás, munkavállalás, és a kormányzat területén. Marie Gouze, a mozgalom egyik vezetője az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának mintájára a Nők Jogainak Nyilatkozatát. A forradalom vezetői nem voltak igazán megértők ezen eszmék irányában, amit bizonyít, hogy a nyilatkozat szerzőjét 1793-ban kivégezték.
A XIX. századra a nőmozgalom az Egyesült Államokban nyert jelentősebb befolyást. A század első felében szorosan együttműködtek a rabszolgaság eltörléséért harcoló csoportokkal. Az amerikai nőmozgalom vezetői a Függetlenségi Nyilatkozat mintájára 1848-ban fogalmazták meg Érzelmek Kiáltványa (Declaration of Sentiments) című dekrétumukat, melynek első sora leszögezi: "Magától értetődő ténynek tekintjük, hogy minden férfi és nő egyenlőnek születik".
Az első nagyszabású európai nemzeti nőmozgalom az angol "suffragette"-mozgalom volt. Alakulásával kapcsolatos nagy horderejű eseménynek tekinthető az a megmozdulás, amelynek keretében 1866-ban egy 1500 aláírással támogatott petíciót nyújtottak be a brit parlamentnek. Ebben azt követelték, hogy a választójogi törvénybe foglalják bele a nők választójogát is. Miután a parlament a beadványt figyelmen kívül hagyta, megalapították a Nők választójogáért Küzdő Országos Társaságot (National Society for Women's Suffrage). [420] A későbbiekben világméretűvé szélesedő irányzat főbb törekvései a következőkben összegezhetők:
-- A XIX. századig a nô nem rendelkezett önálló foglalkozással. Egész neveltetése, oktatása arra szolgált, hogy a házasságkötést követően maradéktalanul elláthassa a feleség, az anya, a "házvezetőnő" feladatait.
-- A nőmozgalom egyik célja ezért az volt, hogy megnyissa a nô előtt a hivatás és a szakképzés kapuit, így váljon a férfi egyenrangú partnerévé.
-- A nô előtt a közéleti-politikai szereplés lehetősége is el volt zárva. Nem volt választójoga, nem léphetett nyilvános pályára, nem fogalmazhatta meg (még a családon belül sem) a társadalmi kérdésekről alkotott véleményét. A nőmozgalom célja az volt, hogy megszabadítsa a sorstársakat ettől a lehetetlen helyzettől. A választójog biztosításával lehetőséget kívántak teremteni a nô számára, hogy aktív szereplője legyen a politikai és az üzleti életnek.
A nőmozgalom - gyakran politikai töltetű - emancipációs törekvései új kihívásokat fogalmaztak meg az iskolaügy számára is. Mindaddig ugyanis - a népoktatást és néhány speciális leánynevelő intézetet leszámítva - a nők előtt zárva volt a középiskola, a felsőfokú szakképzés és az egyetem kapuja.
A mozgalom jelentős teljesítményeként könyvelhető el, hogy a századfordulóra számottevő változások történtek ezen a téren is. Sorra alakultak az érettségit is adó leány-középiskolák, és az eddig csak fiúkat fogadó felsőoktatási intézmények kapui is megnyíltak már a leányok előtt. Felmerült a koedukáció kérdése, több speciális női szakiskola jött létre, kiépült egy női szakmai oktatási rendszer. A mozgalom legnagyobb eredménye azonban az, hogy az egyetemek sem zárkóztak el többé a nőhallgatók elől, akiknek száma a századfordulót követő évtizedekben rohamosan gyarapodott.
A reformpedagógia és a nőmozgalom elsősorban a leányoktatás és a női szakoktatás területén kapcsolódott össze. Ez annak köszönhető, hogy az egyetemi tanulmányok lehetőségének megteremtődése után sok leány választotta a tanári pályát. Többen közülük később a reformpedagógia kimagasló elméleti szakembereivé és gyakorlati kivitelezőivé váltak. A nőmozgalom leginkább a gyermekvédelem, a kisgyermeknevelés és az iskolán kívüli nevelés megszervezésében, újszerű módszereiben, formáiban éreztette hatását.
A század elején kibontakozó önálló ifjúsági mozgalom bizonyos területeken a nőmozgalomhoz hasonló eredményeket hozott. A korszak fiatalságának egyre szélesebb rétegeiben fogalmazódott meg az egyenjogúság iránti igény.
Az 1900 táján megszülető német ifjúsági mozgalom gyökerei a múlt század utolsó évtizedéhez nyúltak vissza. Ekkor kezdődött egyik Berlin-Steglitzben működő gimnázium diákjainak gyalogtúra-mozgalma, amelynek eredményeként 1901-ben megalakult az első "Wandervogel" [vándormadár] egyesület. A mozgalom a nagyvárosi civilizáció természettől elidegenítő, lélekölő hatása elleni tiltakozásként indult, de hátterében egy, a felnőttek civilizációjával ellentétes, önálló ifjúsági kultúra megteremtésének igénye fogalmazódott meg.
A századforduló után sorra alakuló ifjúsági túraszervezetek egy sajátos öntörvényű világot, egy gyökeresen új érték- és normarendszert alakítottak ki. Ennek elemei közé tartoztak a felelevenített középkori diákszokások, a régi német dalkincs, a szokatlan, meghökkentő ruházat, a nagy, romantikus utazások, az éjszakázás omladozó romok között vagy parasztszérűben. Mindez homlokegyenest ellenkezett azzal, ami a polgári értelemben vett "kiránduláshoz" vagy "sétához" tartozott.
A spontán mozgalom hamarosan egy széles körű - a német leányifjúságot is magával ragadó - szellemi mozgalommá vált. Ez a mozgalom a német néptáncok újjáélesztése mellett a két nem új típusú kapcsolatát is kialakította.
A fiú-lány kapcsolat egy új, szabadabb formáját hozta létre, amely a szexuális élet ifjúkori feszültségeit tiszta, keresetlen, természetes pajtáskodással akarta feloldani.
Ezzel egy időben a mozgalom irányultságában fordulat következett be a szellemi hatások felé is. Nietzsche és Lagarde gondolatvilága vált a mozgalom orientációs bázisává, nem kevesebbet vállalva, hogy az egész kulturális életet az ifjúság szabad szellemére alapozottan újítsa meg.
Az ifjúsági mozgalom számos olyan maradandó pedagógiai eredményt hozott, amely később nem csupán a reformpedagógia különböző irányzataiban, hanem az egész európai nevelés további alakulásában is éreztette hatását. A túrázó fiatal egyszerű, természetközeli életmódja, lemondása a civilizáció nyújtotta kényelemről, az új, szokatlan ruhadivat, amely képviselőjét egyaránt elválasztotta a gyermektől és a felnőttől is, a népdal, népzene, néptánc, a régi színjátékok felelevenítése, a különböző nemű ifjúság érintkezésének természetessége mind-mind az ifjúsági mozgalom maradandó nevelési értékeinek sorába tartozik.
Ami mindezen túl a legfontosabb: tudatossá vált, hogy az ifjúkor a gyermekkor és a felnőttkor között egy sajátos fejlődési fokozatot alkot, amelynek önálló pszichológiai törvényszerűségei, életformaelemei, szükségletei és feladatai vannak.
Ez a mozgalom az első lépésnek tekinthető azon az úton, amelynek eredményeként megjelent egyrészt a modern társadalmak jellegzetes életkori csoportja és ezzel összefüggésben a "tizenéves" vagy "tinédzser" fogalma, másrészt az ezzel összefüggő, társadalmilag is elfogadott ifjúsági kultúra jellegzetes viselkedésformáival és fogyasztási szokásaival. Mivel a tradicionális társadalmakban a serdülőknek nem kellett annyi mindent megtanulniuk ez a folyamat - az ifjú- és gyermekkor közötti átmenet - jóval rövidebb és zökkenőmentésebb volt, mint századunkban. Ez a számos ritualizált elemet tartalmazó társadalmilag is elfogadott és tolerált folyamat elősegíti, hogy a pszichoszexuális érési folyamat könnyebben megbeszélhető, feldolgozhatóvá váljék a serdülő számára. Van egy időszak, amikor a felnőtt világ lehetővé teszi és el is várja tőlük, hogy többé már ne legyenek gyermekek, tegyék le játékaikat és gyermekes szokásaikat. A napjainkban a nyugati társadalmakban jelentős mértékben megnövekvő, tágabb életkori határok közé kerülő időszak összefügg a gyermekek jogainak általános bővülésével és az oktatás megnövekedett szerepével.