A XIX. század közepére az ipari munkásság Európa-szerte jelentõs társadalmi erõvé vált. Ezzel párhuzamosan egyre erõteljesebbé vált a feszültség Marx - a modern kommunizmus megalapítója - által "burzsoáziának" és "proletariátusnak" nevezett két alapvetõ társadalmi csoport között, ami gyakran elviselhetetlennek tûnt, és olykor erõszakba csapott át. A feszültség és az ezt követõ erõszak legfõbb oka a gyakran a munkások puszta létfenntartását is ellehetetlenítõ alacsony munkabérekben, az embertelen munkakörülményekben keresendõ. A munkaidõ a mai mérték szerint szinte elviseletlenül hosszú volt (heti hat munkanap 84-96 óra heti munkaidõvel), de a korszak talán legkegyetlenebb vonása a széles körben elterjedt nõi- és gyermekmunka volt. A hosszú munkaidõ - a gyárak egészségtelen körülményeit a forró, zajos, gõzös, kormos levegõje - nagyon rossz hatással volt a munkások, de különösen a gyermekek egészségére. A városok munkásnegyedeiben általában hiányoztak a legalapvetõbb városi szolgáltatások, az egészségügyi ellátás, a megfelelõ vízellátás, az utcák tisztítása, aminek tragikus következménye volt a tömeges járványok ismételt felbukkanása. A nyomorúságos körülmények között gyakori volt az alkoholizmus.
A nagyarányú fejlõdés tragikus ellentmondásait angliai tapasztalatai alapján a politikai író Tocqueville, már a század elején 1835-ben megfogalmazza: "Ebbõl a mocskos csatornából az emberi munka valóságos folyama ömlik ki, hogy megtermékenyítse az egész világot. Ebbõl a szennyes kanálisból tiszta arany csörgedezik. Itt az emberiség eléri legmagasabb fejlõdési fokát, s egyben a legkegyetlenebbet. Itt a civilizáció csodát teremt, viszont a civilizált emberbõl vadember lesz" [418]
A munkásosztály az ipari forradalom kezdeti szakaszában jelentkezõ ellentmondásokra két módon válaszolhatott. Kezdetben megpróbálta a történelem kerekét visszaforgatni, összetörte az új gépeket, amelyek megfosztották hagyományos munkájától. A tiltakozás másik sokkal sikeresebb formája a munkástársulások, szakszervezetek alakítása. Ennek nyomán a fejlett államokban sorra jöttek létre a nemzeti munkásmozgalmi szervezetek (Angliában a trade unionizmus, chartista mozgalom, Franciaországban a proudhonizmus, blanquizus, Németországban a Lasalle-mozgalom). Az egyre szervezettebbé váló európai munkásmozgalom hamarosan nemzetközivé terebélyesedett. Elsõ jelentõs szervezete a Karl Marx (1818-1883) által irányított Kommunisták Szövetsége volt. Az 1848-as európai forradalmakat követõen kibontakozó nemzetközi munkásmozgalomban egyre jobban elõtérbe kerültek a marxista szocializmus eszméi.
A munkásgyermekek nevelése a munkásmozgalomhoz közel álló gondolkodókat már korábban is foglalkoztatta. Az 1854-ben alapított Nemzetközi Munkásszövetség is fontos társadalmi kérdésnek tekintette a nevelésügyet.
A szövetség pedagógiai koncepcióját az 1866. évi genfi kongresszus - Marx által kidolgozott - határozata "A mindkét nembeli fiatalkorúak és gyermekek munkája" címen fogalmazta meg. Ennek lényege egy olyan nevelési-iskolai ideál, amely a gyermekek erkölcsi-értelmi-testi nevelését a termelõ jellegû munkára alapozza. "Nevelésen három dolgot értünk: elõször az értelmi nevelést, másodszor a testi nevelést, harmadszor a technikai oktatást, amely megismertet a termelés minden folyamatának fõ elveivel." [419] Ez a felfogás a gyermeket kis termelõmunkásnak tekinti, és a termelési folyamatot állítja a nevelés középpontjába. Ehhez kapcsolódik a másik alapvetõ törekvés, az általános, kötelezõ és ingyenes iskoláztatás, az iskolarendszer valamennyi fokának megnyitása minden gyermek számára.
A XIX. század második felében kialakuló polgári demokratikus államokban (Anglia, Amerikai Egyesült Államok, Franciaország), de Európa más országaiban is - részben a megerõsödõ szervezett munkásmozgalom kényszerítõ hatására - jelentõs állami intézkedések történtek a "nép" szociális biztonságának fokozására. Az erre irányuló politikai akciók eredményeként a legtöbb országban a baloldal nyomására és a polgári pártok széles körû támogatásával sorra születtek meg az elsõ szociális és munkásvédelmi törvények, mind szélesebb körben nyert teret a demokrácia. 1870-tõl minden 21. év feletti francia férfi szavazati jogot kapott. A század utolsó évtizedeiben jelentõs mértékben megélénkült az egyes európai államok népjóléti-szociális tevékenysége, ami elsõsorban a közegészségügy, az elemi oktatás, a gyári munkakörülmények javítása, a közszolgáltatások fejlesztése terén (gáz, villany, közút- és vasúthálózat) hozott számottevõ eredményeket.
Egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az alapvetõ szociális kérdések nevelési-oktatási vetületei is. Közrejátszottak az egyes nemzeti népoktatási rendszerek szélesedõ körû kiépítésében, a gyermeki munka és a szakképzés megszervezésének szabályozásában, a gyermekek jogegyenlõségének megfogalmazásában. Elõtérbe került a gyermeki jogok szociális eleme, a gyermekvédelem. A legtöbb európai országban összehangolt intézkedések történtek a gyermekvédelem törvényi szabályozására és intézményes kereteinek kialakítására. Felismerték, hogy a jövõ szempontjából létfontosságú szerepe van a gyerekek és ifjak egészséges testi, szellemi és erkölcsi fejlõdésének. Ezzel egy idõben széles körû mozgalom bontakozott ki az állam és a társadalom különbözõ rétegei (egyházak, egyesületek, tudományos közvélemény) bevonásával a gyermekvédelem fejlesztéséért (óvodai hálózat fejlesztése, gyermekmenhelyek, napközi otthonok létesítése, az árvaellátás fejlesztése, a szegény sorsú tehetséges gyermekek támogatása stb.).
A korszak másik sajátos irányzata a feminista mozgalom, melynek célkitûzései részben kapcsolódnak a fentiekben vázolt törekvésekhez. Tevékenységének homlokterében a megváltozott gazdasági-társadalmi körülményeknek a nõkre, a nõk helyzetére gyakorolt hatása állt: a nô helye az új társadalomban, jogai, kötelességei, a férfi-nõ kapcsolat új elemei.
Az elsõ nõi jogokért küzdõ csoport közvetlenül a francia forradalom kitörése után jött létre. Az 1790-es években a szabadság és egyenlõség forradalmi eszméinek szellemében nõi klubok jöttek létre Párizsban és számos francia vidéki városban, melyek a nõk egyenlõ jogait követelték az oktatás, munkavállalás, és a kormányzat területén. Marie Gouze, a mozgalom egyik vezetõje az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának mintájára a Nõk Jogainak Nyilatkozatát. A forradalom vezetõi nem voltak igazán megértõk ezen eszmék irányában, amit bizonyít, hogy a nyilatkozat szerzõjét 1793-ban kivégezték.
A XIX. századra a nõmozgalom az Egyesült Államokban nyert jelentõsebb befolyást. A század elsõ felében szorosan együttmûködtek a rabszolgaság eltörléséért harcoló csoportokkal. Az amerikai nõmozgalom vezetõi a Függetlenségi Nyilatkozat mintájára 1848-ban fogalmazták meg Érzelmek Kiáltványa (Declaration of Sentiments) címû dekrétumukat, melynek elsõ sora leszögezi: "Magától értetõdõ ténynek tekintjük, hogy minden férfi és nõ egyenlõnek születik".
Az elsõ nagyszabású európai nemzeti nõmozgalom az angol "suffragette"-mozgalom volt. Alakulásával kapcsolatos nagy horderejû eseménynek tekinthetõ az a megmozdulás, amelynek keretében 1866-ban egy 1500 aláírással támogatott petíciót nyújtottak be a brit parlamentnek. Ebben azt követelték, hogy a választójogi törvénybe foglalják bele a nõk választójogát is. Miután a parlament a beadványt figyelmen kívül hagyta, megalapították a Nõk választójogáért Küzdõ Országos Társaságot (National Society for Women's Suffrage). [420] A késõbbiekben világméretûvé szélesedõ irányzat fõbb törekvései a következõkben összegezhetõk:
-- A XIX. századig a nô nem rendelkezett önálló foglalkozással. Egész neveltetése, oktatása arra szolgált, hogy a házasságkötést követõen maradéktalanul elláthassa a feleség, az anya, a "házvezetõnõ" feladatait.
-- A nõmozgalom egyik célja ezért az volt, hogy megnyissa a nô elõtt a hivatás és a szakképzés kapuit, így váljon a férfi egyenrangú partnerévé.
-- A nô elõtt a közéleti-politikai szereplés lehetõsége is el volt zárva. Nem volt választójoga, nem léphetett nyilvános pályára, nem fogalmazhatta meg (még a családon belül sem) a társadalmi kérdésekrõl alkotott véleményét. A nõmozgalom célja az volt, hogy megszabadítsa a sorstársakat ettõl a lehetetlen helyzettõl. A választójog biztosításával lehetõséget kívántak teremteni a nô számára, hogy aktív szereplõje legyen a politikai és az üzleti életnek.
A nõmozgalom - gyakran politikai töltetû - emancipációs törekvései új kihívásokat fogalmaztak meg az iskolaügy számára is. Mindaddig ugyanis - a népoktatást és néhány speciális leánynevelõ intézetet leszámítva - a nõk elõtt zárva volt a középiskola, a felsõfokú szakképzés és az egyetem kapuja.
A mozgalom jelentõs teljesítményeként könyvelhetõ el, hogy a századfordulóra számottevõ változások történtek ezen a téren is. Sorra alakultak az érettségit is adó leány-középiskolák, és az eddig csak fiúkat fogadó felsõoktatási intézmények kapui is megnyíltak már a leányok elõtt. Felmerült a koedukáció kérdése, több speciális nõi szakiskola jött létre, kiépült egy nõi szakmai oktatási rendszer. A mozgalom legnagyobb eredménye azonban az, hogy az egyetemek sem zárkóztak el többé a nõhallgatók elõl, akiknek száma a századfordulót követõ évtizedekben rohamosan gyarapodott.
A reformpedagógia és a nõmozgalom elsõsorban a leányoktatás és a nõi szakoktatás területén kapcsolódott össze. Ez annak köszönhetõ, hogy az egyetemi tanulmányok lehetõségének megteremtõdése után sok leány választotta a tanári pályát. Többen közülük késõbb a reformpedagógia kimagasló elméleti szakembereivé és gyakorlati kivitelezõivé váltak. A nõmozgalom leginkább a gyermekvédelem, a kisgyermeknevelés és az iskolán kívüli nevelés megszervezésében, újszerû módszereiben, formáiban éreztette hatását.
A század elején kibontakozó önálló ifjúsági mozgalom bizonyos területeken a nõmozgalomhoz hasonló eredményeket hozott. A korszak fiatalságának egyre szélesebb rétegeiben fogalmazódott meg az egyenjogúság iránti igény.
Az 1900 táján megszületõ német ifjúsági mozgalom gyökerei a múlt század utolsó évtizedéhez nyúltak vissza. Ekkor kezdõdött egyik Berlin-Steglitzben mûködõ gimnázium diákjainak gyalogtúra-mozgalma, amelynek eredményeként 1901-ben megalakult az elsõ "Wandervogel" [vándormadár] egyesület. A mozgalom a nagyvárosi civilizáció természettõl elidegenítõ, lélekölõ hatása elleni tiltakozásként indult, de hátterében egy, a felnõttek civilizációjával ellentétes, önálló ifjúsági kultúra megteremtésének igénye fogalmazódott meg.
A századforduló után sorra alakuló ifjúsági túraszervezetek egy sajátos öntörvényû világot, egy gyökeresen új érték- és normarendszert alakítottak ki. Ennek elemei közé tartoztak a felelevenített középkori diákszokások, a régi német dalkincs, a szokatlan, meghökkentõ ruházat, a nagy, romantikus utazások, az éjszakázás omladozó romok között vagy parasztszérûben. Mindez homlokegyenest ellenkezett azzal, ami a polgári értelemben vett "kiránduláshoz" vagy "sétához" tartozott.
A spontán mozgalom hamarosan egy széles körû - a német leányifjúságot is magával ragadó - szellemi mozgalommá vált. Ez a mozgalom a német néptáncok újjáélesztése mellett a két nem új típusú kapcsolatát is kialakította.
A fiú-lány kapcsolat egy új, szabadabb formáját hozta létre, amely a szexuális élet ifjúkori feszültségeit tiszta, keresetlen, természetes pajtáskodással akarta feloldani.
Ezzel egy idõben a mozgalom irányultságában fordulat következett be a szellemi hatások felé is. Nietzsche és Lagarde gondolatvilága vált a mozgalom orientációs bázisává, nem kevesebbet vállalva, hogy az egész kulturális életet az ifjúság szabad szellemére alapozottan újítsa meg.
Az ifjúsági mozgalom számos olyan maradandó pedagógiai eredményt hozott, amely késõbb nem csupán a reformpedagógia különbözõ irányzataiban, hanem az egész európai nevelés további alakulásában is éreztette hatását. A túrázó fiatal egyszerû, természetközeli életmódja, lemondása a civilizáció nyújtotta kényelemrõl, az új, szokatlan ruhadivat, amely képviselõjét egyaránt elválasztotta a gyermektõl és a felnõttõl is, a népdal, népzene, néptánc, a régi színjátékok felelevenítése, a különbözõ nemû ifjúság érintkezésének természetessége mind-mind az ifjúsági mozgalom maradandó nevelési értékeinek sorába tartozik.
Ami mindezen túl a legfontosabb: tudatossá vált, hogy az ifjúkor a gyermekkor és a felnõttkor között egy sajátos fejlõdési fokozatot alkot, amelynek önálló pszichológiai törvényszerûségei, életformaelemei, szükségletei és feladatai vannak.
Ez a mozgalom az elsõ lépésnek tekinthetõ azon az úton, amelynek eredményeként megjelent egyrészt a modern társadalmak jellegzetes életkori csoportja és ezzel összefüggésben a "tizenéves" vagy "tinédzser" fogalma, másrészt az ezzel összefüggõ, társadalmilag is elfogadott ifjúsági kultúra jellegzetes viselkedésformáival és fogyasztási szokásaival. Mivel a tradicionális társadalmakban a serdülõknek nem kellett annyi mindent megtanulniuk ez a folyamat - az ifjú- és gyermekkor közötti átmenet - jóval rövidebb és zökkenõmentésebb volt, mint századunkban. Ez a számos ritualizált elemet tartalmazó társadalmilag is elfogadott és tolerált folyamat elõsegíti, hogy a pszichoszexuális érési folyamat könnyebben megbeszélhetõ, feldolgozhatóvá váljék a serdülõ számára. Van egy idõszak, amikor a felnõtt világ lehetõvé teszi és el is várja tõlük, hogy többé már ne legyenek gyermekek, tegyék le játékaikat és gyermekes szokásaikat. A napjainkban a nyugati társadalmakban jelentõs mértékben megnövekvõ, tágabb életkori határok közé kerülõ idõszak összefügg a gyermekek jogainak általános bõvülésével és az oktatás megnövekedett szerepével.