1592-ben, 32 éves korában érkezett Rómába a spanyol pap José Calasanza (1557-1648), aki a Keresztény Tanítás Testvéri Közösségének tagjaként hamarosan bekapcsolódott annak népnevelő munkájába, egyik "vasárnapi iskolájának" tanítójaként a Rómában élő szegény gyermekek hittan-, írás-, és olvasástanításába. Ott szerzett tapasztalatai alapján hozta létre 1597-ben a hírhedt Trastevere szegénynegyedben, a St. Dorothea plébánián első hétköznap is oktató ingyenes iskoláját, majd 1601-ben megalapította első Scuole Pie (Kegyes Iskola) elnevezésű intézetét, amelyben ekkor már hétszáz növendék tanult. Ezt követően nyolc társával közösen létesítette a Kegyes Iskola Kongregációját (Congregatio Scholarum Piarum), és elhatározta, hogy további életét teljes mértékben a szegény gyermekek nevelésének szenteli. Az új kezdeményezés felkeltette a pápa, VIII. Kelemen figyelmét, aki magára vállalta az iskolaépület bérleti díját és engedélyezte az alamizsnagyűjtést.
Az iskolában ekkor már tíz pap és hét világi tanár tevékenykedett, akik az írás, olvasás, latin és hittan mellett - ebben a korban új kezdeményezésnek számító módon - nagy gondot fordítottak a számtan oktatására is. A kongregáció már 1617-től szerzetes jellegű közösségként működött, de csak XV. Gergely pápa jóváhagyó irata alapján Az Istenanyáról nevezett Szegény Szerzetespapok Kegyes Iskoláinak Rendje (Ordo Clericorum Regularium Pauperum Matris Dei Scholarum Piarum) elnevezéssel válik fogadalmas szerzetesrenddé. Az új rend tagjai 1622. május 7-én a klasszikus szerzetesi fogadalmak (szegénység, tisztaság, engedelmesség) mellett tettek először fogadalmat arra, hogy különleges gondoskodást fejtenek ki a gyermekek oktatása és nevelése terén. A rendalapító iskolái címerére Mária nevét írta, és oltalmába ajánlotta közösségét és annak működését. [180]
Az iskola jó híre hamarosan Itália határain túl is elterjedt, sorra alakulnak rendházaik és iskoláik Spanyolországban, a Habsburg Birodalom közép-európai területein: Ausztriában, Lengyel-, Cseh-, és Morvaországban, valamint Magyarországon. Az iskolák szervezésénél a rendalapító elsősorban a jezsuita iskolák mintáját követte (pl. az oktatás szervezeti formái, módszertana, büntetési formái stb.), de hatással volt arra Gersonnak, a párizsi egyetem tanárának valláspedagógiai felfogása is. [181] Az alapítást követő évtizedekben a rend munkáját számtalan nehézség, külső értetlenség, belső megosztottság közepette végezte. 1643-ban az inkvizíció a rend alapítóját leváltotta elöljárói tisztéről, három évvel később a pápa egyszerű fogadalmas közösségé fokozta le a szerzetesközösséget. Az ekkor már Európa-szerte számos iskolát működtető rend alapítójának úgy kellett meghalnia, hogy bizonytalan volt számára rendjének jövője. Kalazanciust 1767-ben szentté avatták, majd 1947-ben XII. Pius pápa a kersztény népiskolák védszentjévé nyilvánította. [182]
A piarista iskolák jellegzetes vonása, hogy bennük egyforma gondot fordítottak a nemesi származású és az alsóbb néprétegekből kikerülő gyermekek nevelésére és oktatására. Egységes vezetés alatt álló iskoláik már a kezdeti időben is három alsóbb és általában hat középfokú, gimnáziumi osztályból álltak. A gyermekeket általában hat éves korban vették fel a legalsó osztályba, ahol helyesen beszélni, imádkozni, írni és olvasni tanultak. A második osztály legfőbb feladata az írás gyakorlása volt, ezenkívül egy külön erre a célra, számukra összeállított könyv segítségével gyakorolhatták az olvasást. Az évfolyam olvasmányait úgy állították össze, hogy ne csupán a gyermekek, hanem szüleik is okulhassanak azokból. Arra törekedtek, hogy minden gyermeknek saját olvasókönyve legyen, ami abban az időben egyedülálló dolognak számított. Az olvasókönyv történeteit beszédgyakorlatok keretében dolgozták fel. Ebben az osztályban kezdődött el a számtanoktatás a négy alapművelet tanításával. Minden nap foglalkoztak a katekizmussal, amihez a rendalapító Krisztus urunk életének és szenvedésének némely titka című könyvecskéjét használták. A harmadik osztályban a korábbi tantárgyak mellett nagy súlyt fektettek a gyakorlati életben is jól hasznosítható matematikai ismeretek oktatására.
Nagyon fontosnak tartották, hogy az alsóbb néprétegek tehetséges gyermekei számára biztosítsák intézeteik gimnáziumi tagozatán a továbbtanulás lehetőségeit. Jól tükrözi ezt a törekvést, hogy például firenzei iskoláikba 1680-1703 között 70 és 88% között volt a kiskereskedő, kézműves családból származó növendékek száma, 6 és 24% között mozgott a tehetősebb polgári származásúak (ügyvéd, orvos, hivatalnok) és mindössze 4-7,5 % között váltakozott a nemesi családból származó gyermekek aránya. A felső-ausztriai Hornban 1775-ben a tanulók szüleinek 18%-a napszámos és szolgáló, 20% a mezőgazdaságban tevékenykedett, 53% kereskedő és kézműves, Kremsben ezzel szemben csak 6% származott az alacsonyabb városi rétegből és 7% a paraszti származásúak aránya [183]
A piaristák ügyeltek tanáraik alapos pedagógiai és szaktudományos felkészítésére. Ez megnyilvánult például abban, hogy minden kezdő tanárnak néhány éves tanítási gyakorlatot kellett szereznie az elemi tagozaton és csak azt követően taníthatott a gimnáziumi latin osztályokban. Törekedtek arra, hogy élő kapcsolatban legyenek a gyermekek szüleivel és ügyeltek arra is, hogy az alsóbb társadalmi rétegekből származó gyermekek továbbadják családtagjaiknak az iskola által közvetített valláserkölcsi tartalmakat és értékeket. Igyekeztek a szülőket bevonni az iskola életébe; például meghívták őket az iskola rendezvényeire és kikérték véleményüket, sőt kritikai észrevételeiket is elfogadták.
A jezsuita iskolákban rendkívül népszerű iskolai színjátszással kapcsolatos elmarasztaló véleményével Kalazancius szemben állt kora uralkodó pedagógiai felfogásával. Azt legfeljebb akkor találta elfogadhatónak, ha valamely színdarab közvetlen erkölcsnemesítő szándékkal íródott. Egyik rendtársához írt levelében a következőképpen összegezte ezzel kapcsolatos elmarasztaló véleményét:
"Hallom, hogy a tanulók színjátékokat akarnak adni. Ezt, még ha jó dolgot tartalmaz is, tartsák kísértésnek, hogy a tanulók érzékgyönyörködtető dolgokkal elszórakozva elvonassanak a tanulástól, ami nagyobb haszon; azért legyen rá gondjuk, hogy tanulják először az Isten szeretetét s azután a tudományokat; s hogy a világiak is halljanak valamit, igyekezzenek minden hónap közepén beszédet mondatni a templomban mise alkalmával, amikor ott több nép van." [184]
A színjátékok helyett - a jezsuitáknál is meglevő - akadémiának nevezett tanulói önképzőköröket támogatta, ahol a tanulók saját munkáikat mutathatták be, tanulmányaikkal kapcsolatos dolgozataikat adhatták elő és vitathattak meg. A szülők és a társadalmi környezet nyomására később a rend vezetői szakítottak ezzel a szigorú tilalommal és iskoláikban lehetővé tették ezeknek a széles körben népszerű színjátékoknak a bemutatását.
A piarista iskolák - akárcsak a jezsuiták - nagy súlyt helyeztek az ünnepi rendezvények zenei és énekes tartalmaira (pl. ünnepélyes istentiszteletek gyermekszólistákkal és az iskola minden diákjának kóruséneklésével), ezért a piarista iskolákban nagy hagyományai voltak az ének és zeneoktatásnak. Későbbi piarista iskoladrámáikban a bibliai és a szentek legendájából származó témák mellett gyakran megjelentek történelmi és aktuális napi eseményeket (pl. a törökök feletti győzelmet) feldolgozó témák is. A színdarabok kiválasztása során arra törekedtek, hogy abba minél több diákot (énekeseket, táncosokat, zenészeket) bevonjanak, és azokat idővel nem csak latinul, hanem anyanyelven is előadták. Ennek következtében egy-egy jelentősebb rendezvény az iskola tanulóinak és a település lakóinak egyaránt maradandó közösségi élményt nyújtott. [185]
Már utaltunk rá, hogy a XVII. század kiemelkedő egyénisége, Comenius alkotta meg a nevelés történetében az első részletesen kimunkált pedagógiai rendszert. Az iskolai oktatásra vonatkozó elvek, törvényszerűségek, szabályok összegzésével elrendezte és rögzítette az addig felhalmozódott értékes tapasztalatokat. De többet is tett ennél: saját zseniális gondolataival, a maga korában utópisztikusnak ható elképzeléseivel gazdagította ezt a rendszert. Pedagógiája így már nem csak a múlthoz kötődött, hanem a jövő perspektíváit is felvázolta.
Comenius életútján végigtekintve érzékelhettük, hogy ez a kikristályosodott oktatástani-iskolaszervezettani rendszer nem egy pillanat alatt teremtődött meg. A mester kései műveiben még tovább finomított, alakított elképzelésein.
Embereszménye, az embernek a világban elfoglalt helyére vonatkozó nézete is hasonló fejlődésen ment keresztül. A reneszánsz emberének mérhetetlen önbizalma nála már - akárcsak kortársai többségénél - alapjaiban rendül meg. Korai művében, "A világ útvesztôjé"-ben az elvesztett harmónia helyét a bizonytalanság gyötrő érzése váltotta fel. Hite segítette át ezen a krízisen. Az ember végső célja az üdvözülés, de ahhoz, hogy ezt elnyerhesse, előbb ezen a földön kell értelmes, tevékeny életet élnie. Már nem ura a világnak, de értelmével képes felfogni a természet jelenségeit, s azokat felhasználva a természet szerves részeként tud élni.
Comeniusnak az emberről, az embernek a világban elfoglalt helyéről való felfogása tehát jelentős változáson ment keresztül. Ez a fejlődés tükrözte azt a folyamatos átalakulást is, amely az európai ember gondolkodásmódjában végbement. A reneszánszban megtalált harmóniáját, a magát az Istenhez mérő ember mérhetetlen önbizalmát a manierizmus kiüresedett, kiábrándult életérzése, az "útvesztőben" bolyongó vándor magányérzete váltotta fel. Ezt követte a barokk kétségbeesett küzdelme a világ és az ember harmóniájának újrateremtéséért.
Kopernikusz természettudományos felfedezése, - miszerint nem a világ kering a Föld körül, hanem a Föld a Nap körül - egyben azt is jelentette, hogy az ember nem a világegyetem központja, a teremtés végső célja. Ahogyan Hauser Arnold írja: "Az ember kicsiny, jelentéktelen tényező lett az új, varázsától megfosztott világban." [186] A belső ellentmondásokkal, feszültségekkel terhes barokk művészet jól érzékelteti az ember "borzongását", aki saját létezését a végtelen térhez viszonyítva parányi porszemként éli át.
Ezzel együtt - s ez is a barokk egyik sajátos ellentmondása - a trónról való letaszítottság érzése egyfajta büszkeséggel is eltölti a barokk kor emberét. Hiszen a végtelen világ kicsiny részeként is képes feltárni, megérteni, s fokról-fokra meghódítani a természetet. A megismerésbe és az értelem erejébe vetett hit olyan új fegyvert adott az ember kezébe, mellyel csak valamivel később, a felvilágosodás korában tanul meg majd igazán bánni.
Tovább fejlődött az a gyermekkép, gyermekfelfogás is, amelynek kialakulása a reneszánszban kezdődött. Elsősorban a felső társadalmi osztályokban, rétegekben talált visszhangra a nézet, miszerint a gyermekkor a krisztusi ártatlanság, védtelenség és erkölcsi kiszolgáltatottság időszaka az ember életében. Mind többen hangsúlyozták a szülők felelősségét gyermekeik erkölcsi nevelésében. Egyre több illemtankönyv látott napvilágot, amelyek célul tűzték ki a gyermekek morális védelmét, a káros hatások kiküszöbölését.
Az oratoriánusok. A gyermekfogalomban, a gyermekkor megítélésében végbement változás jól tetten érhető a francia oratoriánusok nézeteiben. Az Oratoire egy 1613-ban alakult kongregáció volt, melynek tagjai a francia forradalomig mintegy ötven bentlakásos iskolát alapítottak. A gyermeket természeténél fogva ártatlannak, jónak tartották. "Isten alkotásai vagyunk - hangoztatták - nincsen tehát okunk azt hinni, hogy természetünk rossz". A gyermekben meglévő értékek felszínre hozására törekedtek, nagyobb szabadságot biztosítottak tanítványaiknak, mint a többi iskolákban.
Port Royal. A kor ellentmondásait tükrözi a katolikus valláson belüli megújhodást hirdető janzenizmus (Cornelius Janzen holland teológus után) híveinek felfogása. A janzenisták egy része a franciaországi Port Royal kolostorban létesített iskolát. Ők a gyermekek krisztusi ártatlanságáról vallott nézetet elegyítették a középkor pesszimista szemléletmódjával. Szent Ágostonhoz hasonlóan úgy vélekedtek, hogy az ember a bűnbeesés óta hordozza magában a bűnre való hajlamot, és Isten megszentelő kegyelme nélkül tehetetlenül áll a világban. A keresztség által azonban mindannyian részesülünk a megszentelő kegyelemben. Ezt Isten csak azoknak nyújtja, akiket erre érdemesnek tart. Az üdvösségre csak úgy lehet reményünk, ha a keresztség adta ártatlanság állapotát (l'innocence chrétienne) megóvjuk a romlott természet kényszerével szemben. A gyermekség szent: a Szentlélek lakozik benne. Ezért kell tőle aggályos gonddal távol tartani minden káros befolyást: a családi otthon gyakran világias, hívságos légkörét éppúgy, mint a korabeli kollégiumok versengésre és besúgásra késztető tömegnevelését. [187]
A gyermek tehát Isten kegyelméből, a keresztség felvételével ártatlanná válik, de lelke rendkívül esendő, fogékony a bűnre. Ezt példázza az az ima is, melyet a Port Royal iskolájának bentlakó leánynövendékei mondtak nap mint nap: "Legyetek olyanok, mint a ma született gyermekek!" [ ... ] "Add Urunk, hogy egyszerűségünkben és ártatlanságunkban örökké gyermekek maradjunk, mint ahogy a világ lakói örökké gyermekek tudatlanságukban és gyöngeségükben!" [188]
Jacqueline Pascal (Blaise Pascal húga) a Port Royal bentlakó iskolásai számára írt szabályzatában külön hangsúlyozza a gyermekek állandó felügyeletének fontosságát. "Tökéletesen őrizni kell a gyermekeket, soha nem hagyván őket egyedül, semminő helyen, legyenek bár egészségesek vagy betegek." [189] Ezt az őrizetet "szelídséggel és egyfajta bizalommal" kell gyakorolni. Ha a gyerekkel elhitetjük, hogy a folytonos ellenőrzés forrása a szeretet, akkor nem lesz számukra visszatetsző a felnőtt állandó jelenléte.
Egy másik elv is felbukkan ebben a szabályzatban: a gyermekeket nem szabad dédelgetni, idejekorán hozzá kell szoktatni őket a szigorhoz. Ez a gondolat nem új, már Montaigne és Comenius is szót emelt a kicsinyek babusgatása ellen.
A XVII-XVIII. században a magasabb társadalmi körökben gyakori volt a kisgyermekek túlzott kényeztetése, babusgatása. Mindez nem egyfajta "gyermekközpontú" felfogásmód eredményeként jelentkezett, hanem abból adódott, hogy a felnőttek gyakran tekintették szórakoztató játékszernek a kicsinyeket. Eszközként használták fel őket, nem törődtek valós igényeikkel. Ez a visszás gyakorlat joggal váltotta ki a pedagógusok ellenérzését.
A Port Royal kisiskoláiban a szeretet pedagógiája érvényesült. A tanítók nem a lélektelen szigor, hanem a részvétteljes szeretet segítségével kívánták tanítványaikat segíteni a saját rosszra hajló természetük ellen vívott harcukban.
A Port Royal iskolai reformtörekvéseiben jelentős szerepet játszott Blaise Pascal (1623-1662), a kor kiemelkedő francia írója, tudósa. Az olvasás tanításakor az ő hangoztató módszerét alkalmazták. Emellett ő volt az, aki - magasabb szinten - Montaigne műveinek tanulmányozását is bevezette.
A tananyag, a művelődés anyagának kiválasztása az ésszerűség szempontjai szerint történt. Descartes hatását sejteti, hogy fontos szerepet szántak a matematikának. Az anyanyelvet, a franciát az abban a korban szokatlanul nagy mértékben alkalmazták. Latin grammatikát is francia nyelven tanultak a gyerekek, s az antik klasszikus szerzők műveit is először francia fordításban ismerték meg, csak ezután olvasták eredetiben.
A tanítók arra törekedtek, hogy leleményes módszereik révén a tanulás kellemes, szórakoztató foglalatosság legyen.
Merész újításaik nem bizonyultak hosszú életűnek. A jezsuitákkal folytatott balsikerű teológiai konfrontációik következményeképpen kisiskoláikat 1660-ban be kellett zárniuk.
Ha összegezni kívánjuk a gyermekséghez, a gyermekkorhoz való viszony változásának lényegét, akkor azt mondhatjuk: kettős morális magatartás alakult ki a gyerekekkel kapcsolatban. Egyfelől meg akarják védeni őket az élet szennyes oldalaitól, az erkölcsileg káros hatásoktól - ezzel mintegy meghosszabbítják, "konzerválják" a gyermekkort. Másfelől pedig a jellem és az értelem felfokozott ütemű, siettetett fejlesztésével mihamarább meg akarják szabadítani őket gyermekies vonásaiktól - így viszont "öregítik" őket. [190]
Jellemző fejlemény a kifejezetten gyermekeknek szánt illemtankönyvek tömegének megjelentetése, amelyek a helyes viselkedés egyes elemeit próbálják az értelem közvetítésével meggyökereztetni. Másfelől ezek az illemtankönyvek többségükben a felnőttséget állítják követendő példaként a gyermek elé: az a jó, az a kívánatos, ha a gyermek felnőttként, ha a fiú férfiként él.
E kor pedagógusai már mélyrehatóan foglalkoznak a gyermek erkölcsi nevelésével, de ezt kizárólag a felnőtt szempontjai alá rendelik. Mintegy "behatolnak a gyermek lelkébe" (ahogyan a pszichohistória klaszszikus képviselője, Lloyd deMause írja [191]), de nemigen érdekli őket e lélek mássága, a felnőttétől eltérő mivolta. A gyermekközpontú pedagógiát csak a későbbi korok teremtik meg.