Szent István király megkoronázása idején egy forrongásban-átalakulásban levõ, régi és új hit között vívódó társadalom élére került. Az új király felismerte legfontosabb feladatait: a magyar társadalom új, feudális struktúráját kellett kibontakoztatnia, a feudális államszervezetet kiépítenie, s mindehhez a gazdasági fejlõdés alapjait lefektetnie. A jövõ érdekében - hogy a magyar nép betagolódhasson az európai nemzetek közé - a kereszténység felvétele is szükséges volt.
A keresztény egyház szervezetének kiépítése együtt járt az egyházi iskolák megteremtésével, s ez kettõs célt szolgált: klerikusokat képeztek, akik az egyházi szolgálat ellátásán túl világi értelmiségi funkciókat is betöltöttek. Szent István több kolostort alapított bencés szerzetesek részére. Ezek közül kiemelkedik a Szent Márton hegyi kolostor, amelynek elsõ szerzetesei még Géza fejedelem hívására, 996-ban érkeztek ide, csehországi és lengyelországi térítõútjuk után. Letelepítésüket - mint ahogyan azt az 1001-ben megújított alapítólevél is tartalmazza - a királyság megerõsítése (pro stabilitate regni) indokolta.
Iskola is mûködött ebben a kolostorban: a bencések tervszerûen oktatták-nevelték a szerzetesi életet választó magyar fiatalokat. A Szent Márton hegyi kolostor szerzetesei közül késõbb számosan lettek István király országépítõ munkájának segítõivé. (A magyar kultúrtörténet e fontos helyszíne 1810-ben kapta a Pannonhalma nevet Guzmics Izidor bencés tanártól.)
Szent István alapítása volt még a pécsváradi, zalavári, bakonybéli és a zobori bencés kolostor is. Ezekben is folyt oktató-nevelõ munka, de nyilván egyszerûbb formában, mint a szellemi központban, Szent Márton hegyén.
Elsõ királyunk két érsekség (Esztergom és Kalocsa), valamint nyolc püspökség alapításáról intézkedett (Gyõr, Veszprém, Pécs, Csanád, Eger, Vác, Nagyvárad, Gyulafehérvár). Ezeken a helyeken székesegyházi iskolák mûködtek.
A Gellért püspök által az 1030-as években megszervezett csanádi székesegyházi iskoláról részletes leírást tartalmaz a XIV. századi szövegezésben ránk maradt Szent Gellért életrajz.
Ebbõl a - szakemberek által hitelesnek elismert - dokumentumból tudjuk meg, hogy az iskola elsõ tanára Valter magiszter volt. (A "magiszter" kifejezés elöljáró voltára, vezetõ tisztségére utal.) Valter a dunántúli Bakonybél kolostorából jött a Maros menti Csanádvár iskolájába.
A Gellért-legenda így szól e székesegyházi iskola életérõl: "Az egyik napon harminc férfi - nemrég vették fel a keresztséget - jött [Gellért] püspökhöz és kérték, hogy vegye maga mellé fiaikat, s a tudományokban való kiképzés után szentelje õket papokká. A püspök befogadta és Valter magiszter vezetése alá rendelte õket, egy erre a célra alkalmas házat is adva nekik, hogy ott oktatást nyerjenek tõle a "grammatica" és a "musica" tudományaiban. Rövid idõ alatt nagy elõrehaladást tettek [az ifjak] az említett tudományokban." [76]
Valter magiszter tehát a grammatica és musica (vagy ahogyan a Gellért-legenda további részeiben szerepel: a lectura és cantus, vagyis olvasás és éneklés) ismeretére tanította növendékeit. A tanulók között nemcsak gazdag, hanem szegény emberek gyermekei is voltak. A tehetségesebbek az alapfokú ismeretek megszerzésén túl magasabb egyházi mûveltségre (latin grammatika, diktámen, kompútusz) is szert tehettek. Ennek birtokában akár magas egyházi méltóságra is emelkedhettek, püspök is válhatott némelyikükbõl. A többiek az alapfokú egyházi mûveltséggel felvértezve a plébániás falvak lelkészei lettek. (Szent István ugyanis elrendelte, hogy minden tíz falu építsen egy templomot, s ennek papját pontosan meghatározott javadalommal lássák el.)
A csanádi székesegyházi iskola tehát ilyen szellemi központ szerepét töltötte be, innen kapta lelkészeit a környezõ csanádi falvak többsége.
A falusi lelkészek képzésének más módja is volt. Ha a faluban mûködõ papok összegyûjtötték a tanulni vágyó fiúkat, átadhatták nekik mindazt, amit maguk is tudtak: Olvasni és énekelni tanították õket, bevezették õket az egyházi szertartásokba, megismertették velük az alapvetõ egyházi latin szókincset, a liturgikus szövegeket és énekeket. Mindezek birtokában az egyházmegye székhelyén a püspök pappá szentelhette ezeket a fiúkat.
Sajátos pedagógiai helyzet volt ez: A falusi papok megtanították mindazt a növendékeiknek, amit maguk is tudtak, de ehhez nem rendelkeztek pedagógiai-módszertani ismeretekkel. Ennek nem is érezték hiányát. A közfelfogás úgy tartotta, hogy ha valaki tud valamit, akkor arra is képes, hogy azt másnak megtanítsa. Ez a pedagógiai alapállás az egész középkorra jellemzõ. A tanulásnak ez a módja a társadalmi felemelkedésnek is kiváló eszköze volt: szegény sorsú szülõk gyermekeibõl lehettek így megbecsült lelkipásztorok vagy akár tudós klerikusok.
A XI-XII. század fordulóján - a Szent István korabeli állapotokkal szemben - megerõsödött a feudális birtokosok helyzete. Ezért újra kellett rendezni a szolgasorsúak tanulásának lehetõségeit, hogy - a klerikus pályára lépõk számával - ne csökkenjék túlságosan a magánbirtokok termelõereje.
A Könyves Kálmán korában megtartott esztergomi zsinat határozatot hozott, miszerint: "Senkinek a szolgája nem emelhetõ a klerikusok rendjébe, hacsak elõtte ura nem ad számára teljes szabadságot." [77] (Az engedély nélküli "betûismeretre oktatás" büntetése 50 pénz volt.) Emellett az is világos, hogy ez a zsinati határozat a szolgarendûek klerikussá nevelését nem tiltotta, csak a földesúr engedélyéhez kötötte.
Ez a társadalmi mozgás - tehát a szolgasorú gyerekek klerikussá emelkedésének folyamata - nem mindig volt zavartalan. Idõnként erõre kaptak az ezzel ellentétes nemesi tendenciák. A szolgarendûek, a jobbágyok fiai-lányai ezért rendszerint nem részesültek iskolai oktatásban. Az élethez, a termeléshez szükséges tudnivalókat õk a hétköznapok gyakorlatában sajátították el.
A XI-XIV. században hazánkban is megerõsödtek a székesegyházi iskolák. (A kolostorok iskolái ezzel párhuzamosan egyre inkább csak a jövendõ szerzetesek oktatásával-nevelésével foglalkoztak.)
A tananyag itt is - akárcsak Európában másutt - az alapkészségek megtanulása után a latin grammatika, a diktámen és a kompútusz volt. A XII. században keletkezett esztergomi diákjegyzet bizonyítja, hogy az utóbbi két ismeretkört gyakran kiegészítették a tanulók életpályára való felkészítéséhez alkalmas választott ismeretekkel (például a levelek fogalmazásának, szerkesztésének tudnivalóival).
Az 1344-bôl származó zágrábi iskolaszabályzat részletesen leírta a székesegyházi (káptalani) iskolák életét. A szegény tanulók ingyen tanulhattak, szállást és élelmet is ingyen kaptak. Ennek fejében a hét meghatározott napján körüljárták a várost, és a jómódú családokhoz betérve összegyûjtötték az iskolának szánt adományokat. (Ezt nevezték mendikálásnak.) A zágrábi szabályzat szerint tehát a mendikánsokat ingyen kell tanítani, míg azok a gyerekek, akiknek szülei "keserves munkával keresik kenyerüket" természetben és pénzben fizettek a tanítónak. A vagyonosok, a "földi javakban bõvelkedõk" hasonlóképpen pénzben és természetbeni adományokkal rótták le tartozásukat.
Szigorú fegyelem uralkodott az esztergomi székesegyházi iskolában. 1397-ben a felügyelõi látogatás jegyzõkönyve írásba foglalt egy tanulságos esetet. A tanító fegyelmezés céljából meg akart vesszõzni egy diákot, de az szembeszegült vele. A többi tanuló nem sietett a tanító segítségére - bár az hívta õket -, ezért büntetésbõl valamennyi diákot karcerba (iskolai fogdába) zárták.
A világi fõurak, a királyok gyermekeinek nevelése már a XI. századtól kezdve a nyugat-európai mintát követte. Az uralkodók udvari klerikust tartottak maguk mellett, akinek egyik legfontosabb feladata a trónvárományosok nevelése volt. E tanítás középpontjában a vallás-erkölcsi tudnivalók átadása állott, de a legmagasabb rangú nemes ifjak egy része grammatikával is foglalkozott.
Az 1077 körül keletkezett Szent Imre legendában és az 1109 körül írt Szent István-legendában egyaránt olvashatunk utalást erre: István királyt és fiát, Imre herceget "már gyermekkorában teljességgel átitatta a grammatika tudománya". A latin szövegekkel való foglalkozás mellett legfontosabb feladatuk a testedzés, a fegyverforgatás elsajátítása volt. A legenda szerint maga István király is szerkesztett egy erkölcstanító könyvecskét fiának, melyben az igazságos keresztény király tudnivalóira oktatta a fiatal herceget. (Valójában a "Libellus de institutione morum ad Emericum ducem" címû munkát az udvari klerikus - talán éppen Szent Gellért - írta a király intenciói alapján.)
Szent István király e könyvecskében fia lelkére kötötte, hogy õrizze meg hûségesen katolikus hitét, becsülje meg az egyházi és világi tisztségviselõket, legyen igazságos a törvénykezésben. Pártfogolja a más országból érkezõket, kérje ki döntés elõtt a királyi tanács tagjainak véleményét. A gyermekét szeretõ édesapa a következõ szavakkal intette s buzdította fiát: "Illik pedig, hogy odaadó figyelemmel hallgatván eszedbe vésd apád parancsait [...] fogadj szót, fiam, gyermek vagy, gazdagságban született kis cselédem, puha párnák lakója, [...] gyönyörûségben dédelgetve és nevelve; nem tapasztaltad a hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet lemorzsoltam. Itt az idõ, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak puhánnyá s finnyássá tehet, ez pedig férfiasságod elvesztegetése s a bûnök csiholója és a törvények megvetése; hanem itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi..." [78]
A serdülõ Imre hercegre - a grammatikai tanulmányokon kívül - nemsokára más is várt, ahogyan az az Intelmekben is megfogalmazódik: "ki-ki életkorának megfelelõ dolgokban forgolódjék, tudniillik az ifjak fegyverben, a vének a tanácsban...". [79]
Akárcsak Európában másutt, a nemes ifjak legnagyobb hányadának nálunk sem volt életcél a klerikuspálya. A XII-XIV. században hazánkban is jelentõs világi-lovagi mûveltség bontakozott ki.
A fõúri nevelés mintáját nálunk is a királyi udvar adta. A IV. Béla udvarában nevelkedõ nemes ifjak csoportját egy korabeli oklevél "collegium iuvenum" néven említi.
Nyugat-európai lovag költõk, trubadúrok is megfordultak magyar földön. (Így például itt járt Peire Vidal és Oswald von Wolkenstein.) A nemzetközi lovagregények nálunk is közismertté váltak. A Roland-ének, Trisztán és Izolda históriája, Nagy Sándor hõstetteinek feldolgozása - mind a nemes ifjak lelki gyarapodását, épülését szolgálták.
Maga Szent István király is példaképként szerepelt ifjúságunk elõtt: a bölcs államférfi, az egyházszervezõ, a keménykezû király eszményét testesítette meg. Késõbb, a XIV. században Szent László, a lovagkirály alakja lett a magyar lovagi eszmény kifejezõje.
Míg a nemes ifjak László király vitézségérõl hallgatták a dicsõítõ énekeket, (s maguk is ilyen hõstettekrõl álmodoztak), addig az alacsonyabb rendekbõl származó fiatalok egy része már külföldi egyetemeket keresett fel, hogy tudását gyarapítsa. A környezõ országokban egymás után alakultak az egyetemek: 1348-ban a prágai, 1364-ben a krakkói, 1365-ben a bécsi univerzitász nyitotta meg kapuit. Korábban a magyar fiatalok a bolognai és a párizsi egyetemet keresték fel szívesen.
Nagy Lajos - Vilmos pécsi püspök szorgalmazására - 1367-ben alapított egyetemet Pécsett. Ez az intézmény néhány évtized múltán megszûnt. Új egyetem létesült Zsigmond uralkodása alatt Óbudán, 1395-ben. Az oktatás valamennyi karon megindult, s az intézmény szoros kapcsolatot tartott fönn a bécsi egyetemmel: Az óbudai filozófiai fakultáson bécsi magiszterek oktattak, a bécsi egyetemen pedig óbudai bakkalaureusok. Ez az intézmény sem volt hosszú életû: 1414 után már nem található róla adat.
Az egyetem mind Pécsett, mind Óbudán a helyi székesegyházi iskolából fejlõdött ki. A teljes egyetemi szervezet azonban egyik helyen sem tudott megerõsödni (feltehetõen a javadalmak hiánya és a külföldi egyetemek nagyobb vonzereje miatt), s nemsokára ismét káptalani iskolaként mûködtek tovább ezek az intézmények.