A harmincas évek

Vissza [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)]
Vissza [Újklasszicizmus és újnépiesség (1919-1944)]
Vissza [A húszas évek]


A húszas évek derekának frankhamisítási botránya megtépázta a Bethlen-kormány tekintélyét, a begyűrűző világgazdasági válság pedig megrendítette helyzetét. 1931 augusztusában Bethlen István beadta lemondását, s előbb Károlyi Gyula gróf, majd 1932 októberében Gömbös Gyula (1886-1936) alakított kormányt.

Gömbös a háború idején hivatásos katonatiszt volt, 1919-ben részt vett a szegedi ellenforradalmi kormányban s Horthy bizalmas híve lett. Jelentős szerepe volt a második királypuccs leverésében és a Bethlen-féle egységes kormánypárt nagyarányú győzelmének megszerzésében az 1922-es választáson. Bethlen mégis félreállította a szerinte túl radikális Gömböst, aki előbb saját („fajvédő") pártot alapított, majd 1928-ban kiegyezett Bethlennel, s 1929-től honvédelmi miniszter. Miniszterelnökként meghirdette 95 pontból álló Nemzeti Munkatervét, amely alapvető reformok bevezetését szorgalmazta egy korporatív (hivatásrendi) állam megteremtése céljából. Szeme előtt Mussolini és Hitler példája lebegett (a kancellárrá kinevezett Hitlert a kormányfők közül elsőként kereste fel). A Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek betiltását tervezte, helyükbe munkáskamarákat akart állítani. 1935-ben ismét szembekerült Bethlennel, ám a kormányzót maga mellé állítva most ő kerekedett felül. Bár hatalmas fölénnyel nyerte az újabb választást (ahol nem riadt vissza a nyílt terror alkalmazásától sem), pályáját derékba törte betegsége, majd halála. Utódai kezdetben felhagytak radikális reformelképzeléseivel, belpolitikai egyensúlyra törekedtek, hogy Magyarország minél kedvezőbb helyzetben használhassa ki a gyorsan változó nemzetközi erőviszonyokat az elcsatolt területek visszaszerzése érdekében. Ám óvatosságukat feladták a harmincas évek végén, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy számottevő támogatást egyedül a nemzetiszocialista Németországtól kaphatnak.

A harmincas évek szépirodalma ismét kimagasló teljesítményeket hozott, s nem csak az irodalom. Ekkor teljesedett ki Bartók [A kép megjelenítése] művészete (Cantata Profana, 1930, Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, 1936, Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, 1937). A munkásmozgalomhoz is kötődő avantgárd festészet legjobbjai közül sokan hazatértek az emigrációból a húszas évek derekán (Kernstok Károly, Kassák Lajos, Bortnyik Sándor, 1893-1976), s itthon az ifjabb nemzedékben is voltak tehetséges követőik (mint a Kernstok-tanítvány Derkovits Gyula, 1894-1934). 1929-től festők és szobrászok dolgozhattak ösztöndíjasként a Római Magyar Intézet frissen épült műteremházában - az ő alkotásaikból kerültek ki a „római iskolá”-nak nevezett irányzat monumentalitásra törő, újklasszicista szellemű művei (az iskola legjelesebb festője: Aba Novák Vilmos, 1894-1941). Az 1928-ban alapított szentendrei művésztelepen bontakozott ki a magyar avantgárd újabb hulláma a harmincas évek derekán; elsőként Vajda Lajos (1908-1941) és Korniss Dezső (1908-1984) [A kép megjelenítése] fogalmaztak meg „szentendrei" programot 1935-ben: azt tűzték ki célul maguk elé, amit a népművészethez forduló Bartók és Kodály már megvalósított a zenében.

A tömegkultúrában továbbra is hódított a magyar nóta és az operett, s ha nem is zárkózott fel melléjük, de gyorsan terjedt - a húszas évek technikai találmányainak, a rádiónak és a gramofonnak [A kép megjelenítése] köszönhetően - a jazz és a modern tánczene (a onestep, a charleston, a tangó és a swing). Az irodalmi elit meglehetős ellenérzéssel fogadta az új tömegdivatokat; például a jazzről igen elutasítóan írt Molnár Ferenc (Egy, kettő, három, 1929) és Kosztolányi Dezső (Közéleti kitűnőség, 1930): „A jazz-bandnek megvan az a föltétlen előnye, hogy mellette nemcsak gondolkozni nem lehet, hanem még érezni sem" - olvashatjuk az Édes Annában.

Természetesen már a film a korszak legnépszerűbb művészeti, illetve szórakoztatóipari ága. Amit Heltai Jenő írt egyik szonettjének poénjaként a moziról - „Egy centiméter igazi költészet / És háromezer méter butaság" -, igencsak találónak tűnik. (Heltai találmánya maga a „mozi" szó is.) Az első két magyar hangosfilmet 1931-ben mutatták be, s közülük a Hyppolit, a lakáj (rendezője: Székely István) akkora sikert aratott, hogy évtizedekre eldöntötte a magyar filmek műfaját, tematikáját és színészi játékát. Sőt a színészek megválasztását is: például a nagyszerű komikusnak, Kabos Gyulának (1888-1941) [A kép megjelenítése] mindegyik „biztosra menő" filmben szerepelnie kellett, a hősszerelmes ifjút Jávor Pálnak (1902-1959) vagy Ráday Imrének (1905-1983), a végzet asszonyát pedig Karády Katalinnak (1912-1990) kellett alakítania.

A kor futószalagon gyártott tucatfilmjeiben sajátos egyveleget alkot a kabarétréfák dramaturgiája és a népszínművek társadalomképe. A hősök csaknem mindig kifogástalan úriemberek, akik sírva vigadnak, cigányoznak (mintha az ország kizárólag a kedélyes és patriarchális vidékből állna s talán még a budai Várból), de ha véletlenül mérnök vagy ügyvéd a hős, az is inkább tűnik levitézlett katonatisztnek vagy elszegényedett arisztokratának. Ritka, hogy - mint A kölcsönkért kastély című filmben (1937, rendezője: Vajda László) - a polgári értékek is akkora súllyal szerepeljenek, akár az eszményített vidéki dzsentrié. S a szériatermékekhez viszonyítva még a Zilahy Lajos (1891-1974) regényéből készült Halálos tavasz (1939, rendezője: Kalmár László) is méltán keltett figyelmet (és botrányt) az akkor merészen erotikusnak számító jeleneteivel és igényes lélektani ábrázolásával.

Az irodalmi élet immár nem két-, hanem hárompólusú. Németh László [A kép megjelenítése] joggal beszélt „háromféle kultúra" egyidejű létezéséről a korabeli Magyarországon (Ember és szerep, 1934): az újkonzervativizmus és liberális ellenzéke mellé fölzárkózott a népi írók mozgalma is.

A Nyugat immár harmadik évtizede meghatározó tényező, vonzásköre újra nő, s első nemzedéke az indulásához hasonló színvonalú műveket ír. Negyedszázados jubileumán Móricz joggal jelentette ki: „A Nyugat huszonötödik évét azzal kezdi, amivel az elsőt: magvat termelni a jövőnek." A jubileumi fényképről [A kép megjelenítése] Hevesi András (1902-1940), Lengyel Menyhért (1880-1974), Ascher Oszkár (1897-1965), Szép Ernő (1884-1953), Erdélyi József (1896-1978), Gellért Oszkár (1882-1967), Móricz Zsigmond, Laczkó Géza (1884-1953), Babits Mihály, Tóth Aladár (1898-1968), Török Sophie (1895-1955), Schöpflin Aladár (1872-1950), Füst Milán, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes néz ránk.

Osvát Ernő már nem lehetett közöttük. 1929-ben, egyetlen lánya halála után, önkezével vetett véget életének. Babits Mihály [A kép megjelenítése] és Móricz Zsigmond [A kép megjelenítése] lettek a lap új szerkesztői, de együttműködésük csak néhány évig tartott, annyira különbözött szerkesztői felfogásuk. Móricz meg akarta nyitni a lapot a közéleti témák előtt, akár annak árán, hogy engedményt tesz a színvonal terén. Babits viszont kitartott az eredeti tradíció mellett. Végül Móricz 1933-ban megvált a Nyugattól, majd 1939-ben átvette a Kelet Népét, a népi írók egyik fórumát. (Nem elhanyagolható epizód a Nyugat történetében, hogy Babits levette a folyóirat impresszumáról az 1919 óta emigrációban élő Ignotus mindaddig kegyeletből feltüntetett nevét. Ez is szerepet játszott abban, hogy az Ignotusszal szolidáris József Attila [A kép megjelenítése] 1930-ban közzé tette Babits elleni hírhedt pamfletjét.) 1941-ben, Babits halálával megszűnt a Nyugat, mert a folyóirattal szemben ellenséges hatóság nem hosszabbította meg a lap engedélyét. A kiszemelt utód, Illyés Gyula [A kép megjelenítése] Magyar Csillag néven indított új folyóiratot, [A kép megjelenítése] amely 1944-ig jelent meg. Sokan a Magyar Csillag-időszakot a Nyugat negyedik korszakának tekintették.

BABITS MIHÁLY (1883-1941) [A kép megjelenítése] a harmincas években már a magyar irodalmi élet nem hivatalos vezető posztját töltötte be. 1927-től a Baumgarten-alapítvány kurátoraként az ő tiszte lett, hogy eldöntse, kik kapják meg az évente odaítélt díjakat. [A kép megjelenítése] A Nyugat irányítása pedig (a folyóirat súlyánál fogva) közvetlen beleszólást jelentett az ország kulturális életébe. Mindez nagy tehertétel volt Babits számára és nem kevés kockázattal járt, mert tévedései - például József Attila mellőzése - jóval jelentősebb visszhangot váltottak ki, mint telitalálatai. Babits igyekezett megfelelni feladatának, pártfogásába vette az új tehetségeket (közöttük Erdélyi Józsefet, Németh Lászlót, Halász Gábort, Illyés Gyulát), és elviselte, hogy utóbb közülük nem egy szembefordult vele. A kor valamennyi fontos kulturális kérdésében igyekezett állást foglalni - így pl. az irracionalizmus növekvő befolyásával szemben már 1928-ban felemelte szavát Az írástudók árulása című, tanulmánnyá táguló recenziójában. E szerep lankadatlan figyelmet és nem kevés erőfeszítést követelt tőle, de azzal az előnnyel is járt, hogy - befogadva az új szellemi áramlatokat - segített át- és újraértelmezni saját költészet-felfogását.

Indulásakor, a századelőn Babits - élesen elutasítva a magyar lírában uralkodó élményköltészetet - az európai századforduló esztéticizmusát követő, bölcseleti igényű tárgyias lírával jelentkezett (Levelek Iris koszorújából, 1909, Herceg, hátha megjön a tél is, 1911). Korai ars poeticája (A lírikus epilógja, 1903) a maga köréből kikívánkozó én és a külvilág benne zajló harcát fejezi ki: „A mindenséget vágyom versbe venni / de még tovább magamnál nem jutottam." Páratlan formaérzék jellemzi költészetét, s a klasszikus ókori és a századvégi művészet mély megélése; Ignotus [A kép megjelenítése] méltán írta 1909-ben, hogy „Babitsnak kultúr-szerelmei vannak". Kivált azokban az években (1908-1911) kényszerült rá csaknem kizárólag a könyvei társaságára, amikor tanárként az isten háta mögötti Fogarasra helyezték. Itt fordította le Dante Isteni színjátékának első részét, a Pokolt. Megismerkedett a pozitivizmus szigorú okság-felfogásának ellenfeleként fellépő francia filozófus, Bergson (1859-1941) tanításával, amely radikális különbséget tesz az objektív, külsőleges, fizikai idő és a szubjektív, bensőséges, megélt idő között. Babits Esti kérdés című verse (1909), amely egyetlen 53 soros körmondatból áll, a bergsoni időszemlélet jegyében növeli időtlenné az esti meditáció pillanatát. A Bergson filozófiája című, nemzetközi összehasonlításban is úttörő tanulmányában (1910) pedig a tudat viszonylagos függetlenségének visszaállítójaként ünnepelte a francia bölcselőt.

1911-ben Pestre került. A nagyváros kitágította látókörét, már közéleti problémákra is figyelt - például a Május huszonhárom Rákospalotán című verse (1912) egy vérbe fojtott munkástüntetésre reflektált. Ekkor írta első jelentősebb elbeszélő művét, A gólyakalifa című regényt (1913), amelynek elkényeztetett ifjú hőse álmaiban egy szerencsétlen életű, előbb asztalosinasként, majd díjnokként tengődő alakmás sorsába képzeli magát, s tudata lassan eggyé válik a másikéval. Amikor az álombéli én öngyilkos lesz, a hőst is holtan találják. Babits műve föltehetően többet köszönhet Robert Louis Stevenson fantasztikus regényének, a személyiség önálló életet élő jó és gonosz oldalát megjelenítő Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetének (1886), mint a tudat alá szorított ösztönökről és az „álommunkáról" adott mélylélektani magyarázatnak.

A Recitativ című verseskötet (1916) második fele már a háború okozta válság hatására bekövetkező fordulatot jelezte Babits pályáján. Háborúellenes verseket írt (Húsvét előtt, 1916, Fortissimo, 1917), [A kép megjelenítése] amelyeket utóbb „istenes énekek"-nek nevezett. (A Fortissimót közreadó Nyugat-számot a hatóság elkobozta és a költő ellen eljárás indult.) A világégés eszmei számvetésre késztette: A veszedelmes világnézet című esszéjében (1918) leszámolt a háborút szellemileg előkészítő antiintellektuális filozófiai kultúrával - beleértve korábbi vezérlőcsillagait, Schopenhauert és Nietzschét is.

Az őszirózsás forradalommal rokonszenvezett, a kommün idején visszavonult, az ellenforradalom idején mégis zaklatásban volt része. Nyilvános vallomásban határolta el magát a forradalomtól, de az új kurzustól is; kinyilvánította, hogy a költő szükségképpen „konzervatív", azaz hagyomány- és értékőrző (Magyar költő kilencszáztizenkilencben, 1919). Később a Sziget és tenger című verseskötetéhez (1925) írt bevezetőjében hitet tett magyarságának és katolicizmusának egylényegűségéről. A húszas évek a kísérletezés időszaka. Önéletrajzi ihletésű regénye, a Halálfiai (1927) súlyosan elmarasztaló ítélet a fölött a félfeudális középosztály fölött, amelyhez a költő családja is tartozott.

Babits az elsők között érzékelte a harmincas évek növekvő barbarizmusát. Az Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című ellenutópikus példázatában (1931) az örökös harcban elmerülő világ félelmetes látomását adta elrettentésképpen; e műve kevéssé ismert, holott a legegységesebb hangnemű valamennyi regénye közül. Babits a humanista hagyományhoz fordulást javasolta ellenszerként: Az európai irodalom története című terjedelmesebb értekező művének (1936) bevallott célja, hogy a nemzetek fölötti közös kulturális örökség ápolására neveljen. A Versenyt az esztendőkkel! című verseskötetében (1934) és kivált az abban található Csak posta voltál című költeményében (1932) az egyéniség valódi szerepét a hagyományok közvetítésében és folytatásában látja.

A harmincas évek Babits költői megújulását hozták (Mint különös hírmondó, 1930, Ősz és tavasz között, 1936). A korai korszakát jellemző individualizmus most - fölerősödő katolicizmusának jeleként is - a szabad akarat problémájává szelidült (Az elbocsátott vad, 1934). Utolsó nagy versei közül a Balázsolás (1937) azért is int a halál egyszerű tudomásulvételére, mert az egyéni sorsnak már nem tulajdonít igazán nagy jelentőséget. Babits értékmegőrző, klasszicizáló szándékának következetes végigvitele a Jónás könyve (1939), [A kép megjelenítése] amelyben saját szellemi önéletrajzát rejtette az ismert bibliai história mögé. Az ő Jónása is olyan időket él meg, amikor zűrzavar uralkodik. Kétféle választ ad erre: először a magányba menekül, utóbb vállalja látomásait és a bűnös világ végét jövendöli. Mindkétszer kudarcot vall, mert mindkétszer vétkezett: előbb gyáva volt, el akart rejtőzködni az erkölcsi feladatvállalás elől, utóbb viszont kevély, mert csak egy világégést tart méltó büntetésnek. Nem tudja, hogy az igazság személytelen; a látomás a fontos, nem a látó. Míg a Bibliában Ninive megtér Jónás szavaira, Babits költeménye nyitva hagyja ezt (sőt a város lakói csúfot űznek a prófétából); a Jónás imája című szubjektív utóhang pedig mégis hitet tesz a prófécia szükségessége mellett - amit a kortársak úgy értelmeztek, mint felszólítást a fasizmus elleni tiltakozásra.

Babits és Kosztolányi utolsó alkotói periódusa a megújulás kivételes példája. E korszak már a nagy nemzedék búcsúja jegyében telt: 1936-ban meghalt Kosztolányi, 1937-ben Juhász Gyula, 1938-ban Karinthy Frigyes. Füst Milán (1888-1967) [A kép megjelenítése] a ritka kivételek egyike, hiszen hosszú pályája messze átnyúlt az 1945 utáni időszakba. Ő viszont elszigetelődött a Nyugaton belül, s húsz éven át nem adták ki műveit (egyedül a Válogatott versei jelent meg 1934-ben). Holott ekkor írta legjelentősebb színművét, a shakespeare-i királydrámák igézetében született Negyedik Henrik királyt (1931) és legismertebb regényét, A feleségem történetét (1942). [A kép megjelenítése] Mindkettőnek meghatározó eleme az a Füst Milán-i gondolat, hogy a boldogság voltaképp a boldogtalanság egyik létezési formája csupán, s az emberi döntések csak káprázatok a végzet uralta világ színpadán.

Itt említjük meg a Babitsnál valamivel előbb született, a Nyugat mozgalmán kívül álló Móra Ferencet (1879-1934), [A kép megjelenítése] akinek ifjúsági irodalmunk nagyszerű alkotásait köszönhetjük (Rab ember fiai, 1908, Kincskereső kisködmön, 1918 [A kép megjelenítése]). Legnépszerűbb műve az Aranykoporsó című regény (1932), amely Diocletianus császár korában, a keresztényüldözések idején játszódó tragikus szerelmi történet.

Röviden utalnunk kell a Nyugat által 1919 után soha vissza nem fogadott Szabó Dezső (1879-1945) [A kép megjelenítése] pályafutására is, amely újabb fordulatokat vett a húszas-harmincas években. Az elsodort falu (1919) [A kép megjelenítése] szerzőjeként az ellenforradalom legsikeresebb írója, s harcos antiszemitizmusa is lelkes visszhangot váltott ki. De már 1920 végén szembekerült a magát „keresztény kurzus"-nak nevező új rendszerrel, s maró hangú cikkek sorában támadta. (Nemzetgyalázásért el is ítélték, ám börtönbüntetését nem kellett letöltenie.) Feltámadás Makucskán című elbeszélése (1931) a Bethlen-korszak művészileg is jelentős, szellemes szatírája. 1934-től nyolc éven át adta ki legfontosabbnak tekintett vállalkozását, a Ludas Mátyás Füzeteket. Publicisztikája nyomán alakultak ki Magyarországon és az utódállamokban a népi gondolat híveinek szervezetei (például a Bartha Miklós Társaság, amelynek egy ideig tagja volt József Attila és Illyés Gyula is), s bár ezek nem mindig fogadták el az ő szertelen, kiszámíthatatlan személyiségét, de többé-kevésbé kapcsolódtak ideológiájához. Hitler hatalomátvételétől kezdve harcot folytatott a náci fenyegetés és hazai szálláscsinálói, a nyilasok ellen. 1938-ban, röviddel az Anschluss után írta Hungarizmus és halál című tanulmánysorozatát, amelyben teljes szellemi arzenáljával támadta az új veszedelmet.

A harmincas évek arculatát elsősorban már az újabb generációk formálták. A Nyugat második nemzedéke (Erdélyi József, 1896-1978, Szabó Lőrinc, 1900-1957, Márai Sándor, 1900-1989, Németh László, 1901-1975, Illyés Gyula, 1901-1983, Szerb Antal, 1901-1945, József Attila, 1905-1937), amely a húszas években indult, ekkor jutott zenitjére, s már színre lépett a harmadik nemzedék is (Gelléri Andor Endre, Radnóti Miklós, Vas István, 1910-1991, Weöres Sándor, Ottlik Géza, 1912-1990). Míg a második nemzedék legfőbb új fórumai a Válasz (1934-1938) [A kép megjelenítése] és a Szép Szó (1936-1938), [A kép megjelenítése] a harmadiké az Apollo (1934) és az Ezüstkor (1943).

Némi túlzással az esszét mondhatnánk a második nemzedék kedvenc műfajának; az egyik, jellegadó csoportja alapján „esszéíró nemzedék"-nek is szokás nevezni. Németh László [A kép megjelenítése] például méltán ítélte jelentősebbnek a maga értekező munkásságát, mint szépírói életművét. A múlt század ötvenes-hatvanas évei, majd a századelő után ez a periódus a magyar esszé harmadik nagy korszaka.

A legjelentékenyebb esszéíró (Németh László mellett) a szellemtudományos orientációjú SZERB ANTAL (1901-1945) [A kép megjelenítése] volt (Magyar irodalomtörténet, 1934, [A kép megjelenítése] Hétköznapok és csodák, 1935), akinek A világirodalom története című könyve (1941) mind a mai napig a legkedveltebb kalauz ebben a témakörben. Szerb Antal rendkívüli hatásának titka - túl azon, hogy bámulatos anyagismerettel rendelkezik és elbűvölően tud csevegni - talán éppen abban rejlik, hogy iróniával közelít az ún. „nagy ügyek" minden fajtájához (s tette ezt egy olyan korban, amikor szinte mindent illett halálosan komolyan venni). Őt mindenekelőtt az alkotó egyénisége izgatta, számára egyedül ez volt személyes ügy. Szépprózai művei (A Pendragon legenda, 1934, Utas és holdvilág, 1937) szándékoltan kevert műfajú, ötletes fantáziajátékok, amelyek a filosz, illetve a kamasz lélek öntörvényű természetét mutatják be, a lehető legképtelenebb helyzetekkel szembesítve. (A nagyobb igénnyel írt, ám kevésbé hibátlan Utas és holdvilág egyfelől Cocteau Vásott kölykök című 1929-es regényével rokonítható, másfelől a századforduló idején divatos, a művészi és polgári létet szembeállító művekkel.)

Érdemes egybevetni a magyar irodalom Szerb Antal által felvázolt fejlődésképét Németh Lászlóéval. Szerb Antal [A kép megjelenítése] éppúgy világirodalomban gondolkodott, mint Babits, s magától értetődőnek tartotta a különféle kulturális hatások átvételét és áthasonítását, míg Németh László [A kép megjelenítése] - hol kimondatlanul, hol kimondva - nemzeti kultúránk önállóságát féltette ettől. Legmesszebb a Kisebbségben című röpiratában (1939) ment el, ahol egyenesen a „híg magyarok" érvényesülését és a „mély magyarok" kudarcát látja egész 19. századi irodalmunkban. Így nemcsak az „asszimiláns" Petőfivel nem tud mit kezdeni (negatív Petőfi-értékelésével különben egyedül állt a népi táborban is), hanem - Adyt követve - „a nemzeti költőt megmintázó" Arannyal sem (amivel viszont mások is egyetértettek; a Petőfiről méltató könyvet író Illyés Gyula [A kép megjelenítése] egyenesen „őszintétlen költő"-nek mondta Aranyt).

Szerb Antal sem hallgatta el kritikai észrevételeit Petőfi „biedermeier élményvilágá"-ról és a Júlia-dalok konvencionalizmusáról, vagy azt, hogy Arany, a „legmagyarabb magyar költő" mindent egyesíteni tudott magában (népit és nemest, romantikust és realistát stb.), csak a városlakó polgár világa maradt számára idegen, s ez az egyetlen hiány múlttá távolítja őt. De Szerb Antal a magyar irodalomtörténet legnagyobb teljesítményeiként vetett számot életművükkel, s amikor Petőfit Byronhoz és Heinéhez hasonlította, ezzel nem az eredetiségét vitatta, hanem a nemzeti kultúrán is túlmutató jelentőségét hang-súlyozta.

Kétségtelen, hogy Szerb Antal a népiességet irodalmi belügyként kezelte, s megfellebbezhetetlen művelődésszociológiai ténynek hitte, és ennek szellemében szögezte le, hogy „a népköltő végeredményben mégsem a nép számára írt", mert „általában a nép nem olvas verseket, más dolga van, akkor és most és mindörökre". A népi írók azonban éppen ezen akartak változtatni, s azért különböztették meg magukat „népi"-ként a 19. századi népiességtől, mert számukra a néphez tartozás elsősorban társadalmi és politikai kérdés volt, s csak másodsorban irodalmi.

Szerb Antal mellé szokás állítani Halász Gábort (1901-1945), aki 1932-től a Nyugat egyik vezető kritikusa, a Magyar Csillagnak pedig állandó munkatársa. Halász legnagyobb irodalmi élménye a felvilágosodás százada volt; racionalista beállítottságára jellemző első és egyetlen tanulmánykötetének címe: Az értelem keresése (1938). Az irracionalizmus térhódításával szemben ellenszerként a realizmus korszerűségét hirdette meg - már csak ezért sem indokolt kettejük rokonítása. Szerb Antal méltányolni tudta Proust művészetét, ellenben lebecsülte Joyce-ét, míg Halász Gábor nagyra tartotta az Ulyssest és szétesőnek érezte Proust regényfolyamát. A két ellentétes vélemény nyilván visszavezethető formafelfogásuk különbözőségére: Szerb Antal vonzalmára a kiszámíthatatlan és nyitott, illetve Halász Gáboréra a minden elemében tervszerű kompozíció iránt. Csak a sorsuk volt közös: mindketten munkatáborban haltak meg.

Azt, hogy e korban a nagy ügyek kerültek divatba, mi sem mutatja jobban, mint a második nemzedéket megosztó és később egész kultúránk kártékony örökségévé vált ún. „népi-urbánus ellentét". A vita tulajdonképpen a megkésett magyar fejlődés elkerülhetetlen modernizációjának mikéntjéről folyt. A népi írók (Illyés Gyula, Sinka István, 1897-1969, Veres Péter, 1897-1970, Tamási Áron, Kodolányi János, Féja Géza, Németh László stb.) a magyarság sorsát mindenekelőtt a parasztságéval azonosították, s a megoldást egy radikális földreformtól, illetve a jogfosztott nép öntudatosodásától és felemelkedésétől remélték. Jóllehet a riasztó társadalmi állapotokért a vezető szerepet betöltő történelmi osztályokat tették felelőssé, a kibontakozás lehetőségét keresve (ha nem is mindannyian, de többségükben) egyaránt elutasították a városiasodás liberális és szociáldemokrata útját. Bár a népiek irodalmi tevékenysége esztétikai szempontból is karakterisztikus (elsősorban az újrealizmussal hozható kapcsolatba - a „nép" mellett a másik kulcsszavuk a „valóság"), mozgalmuk elsősorban politikai célzatú volt, nem művészi.

A velük szemben álló urbánus írók (legélesebben a Szép Szó köre: József Attila [A kép megjelenítése] és Ignotus Pál, 1901-1978, [A kép megjelenítése] Ignotus fia) méltán vetették szemükre, hogy a parasztságra korlátozódó horizontból a múltra lehet inkább rálátni, semmint a jövőre. Nemcsak felháborító volt (a háttérben a nemzetiszocialista Németország antiszemitizmusával), hanem abszurd is a népi íróknak az az ambíciója, hogy elérjék mind a politikai, mind a kulturális elit, sőt a kultúrát elsősorban fenntartó polgári (főként zsidó) közönség „leváltását" is. Az urbánusok különösen nehezményezték, hogy 1935 tavaszán találkozóra került sor a népiek és Gömbös Gyula miniszterelnök között, aminek végül nem lett semmi kézzelfogható eredménye. (Igaz, 1937-ben viszont a kommunistákkal működtek együtt a népiek a Márciusi Frontban.)

A népi tábor valójában meglehetősen tarka képet mutatott. Szabó Pál (1893-1970), Veres Péter, Erdei Ferenc (1910-1971) és Darvas József (1912-1973) a szocializmus irányába tájékozódott, míg Bibó István (1911-1979) és Kovács Imre (1913-1980) a polgári demokráciával rokonszenvezett, Németh László politikai pártokhoz nem köthető, „harmadik utas" álláspontot vallott, Erdélyi József, Sinka István és Matolcsy Mátyás (1905-1953) viszont az antiszemita szélsőjobboldallal tartott. S nem akadt olyan számottevő erő az országban, amelyet a népi írók megnyerhettek volna céljaiknak - sőt éppen a fordítottja történt, amikor egyikük-másikuk csatlakozott a szélsőséges jobboldali vagy baloldali mozgalmakhoz.

A megnövekedett politikai érdeklődés az irodalmi szociográfia műfajának virágzását hozta. Igaz, nem a népi írók voltak a kezdeményezők ebben, hanem Nagy Lajos (1883-1954), [A kép megjelenítése] akinek a német újtárgyias irányzat hatását tükröző Kiskunhalom című műve (1934) [A kép megjelenítése] - szülőfalujának társadalomrajza - mintha személytelen fényképsorozat lenne: az objektivitás tökéletes illúzióját képes nyújtani. S hogy a tényirodalom iránti igény mennyire a levegőben volt, olyan példákkal is alátámaszthatjuk, mint Márai Sándor talán legjelentősebb műve, az Egy polgár vallomásai, amelyben részletesen beszámol szűkebb-tágabb családja életútjáról vagy Kassák Lajos nyolckötetes önéletrajzi munkája, az Egy ember élete (1927-35), [A kép megjelenítése] amely legolvasmányosabb szépprózai alkotása.

Ám a népi íróké az érdem, hogy az irodalmi szociográfia az esszé mellett a korszak másik vezető műfaja lett. Hivatásuknak tekintették, hogy az országot járva, a helyszínen ismerjék meg a súlyos gondokat, s ezeket dokumentumszerű pontossággal mutassák be műveikben. A hivatalos Magyarország minden nemzeti baj egyedüli okát Trianonban, a történelmi egység szétesésében jelölte meg. A népi írók szociográfiái bebizonyították, hogy ami megmaradt, azzal sem törődnek igazán; az ismeretlen és pusztuló magyarság felfedezésre és orvoslásra vár (Illyés Gyula: Puszták népe, 1936, Szabó Zoltán, 1912-1984: A tardi helyzet, 1936, Cifra nyomorúság, 1938, Kovács Imre, 1913-1980: Néma forradalom, 1937, Féja Géza, 1900-1978: Viharsarok, 1937, Kodolányi János, 1899-1969: [A kép megjelenítése] Baranyai utazás, 1941 stb.).

A népi írók táborából Németh László mellett Illyés Gyulát kell kiemelnünk, akinek pályája igen változatosnak mondható a többiekéhez képest.
ILLYÉS GYULA (1902-1983) [A kép megjelenítése] hosszú párizsi emigrációval, baloldali és avantgárd múlttal a háta mögött kapcsolódott be a húszas évek derekán a magyar irodalmi életbe. Ahogy József Attila, ő is részt vett a Bartha Miklós Társaság (a Szabó Dezső és Móricz Zsigmond nyomdokain haladó, népi orientációjú fiatalok szervezetének) tevékenységében, de - költőtársától eltérően - ott maradt annak jobboldali fordulata után is, sőt tagja lett a rövid életű Magyar Nemzeti Szocialista Pártnak. A harmincas években a Nyugatban és a Válaszban egyaránt otthon volt, a Nyugat utódaként indított Magyar Csillagnak [A kép megjelenítése] ő a szerkesztője. Jóllehet Babits Mihály messzemenő támogatását élvezte, mégis egyik kezdeményezője lett a népi írók mozgalmának. A maga társadalmi krédóját így rögzítette egyik 1935-ös naplójegyzetében: „Egy célom volt mindig. A zsellérség és a cselédség sorsán javítani. E célból mindenkivel társulok."

S a Puszták népe (1936) valóban elsőként ábrázolta hitelesen (a megjelenésekor nem kis megdöbbenést keltve) az uradalmi cselédek keserves életét, egyúttal példát mutatva a népből jövő értelmiségi lelkiismereti önvizsgálatára is. A cím, amely kultúrtörténeti toposz, a mű végére összetett jelentésű metaforává válik. A pusztában bujdosó, de megváltható és végül üdvözülő nép képzetével szemben itt a bujdosó és megválthatatlan emberek kilátástalan sorsa tárul elénk. A Puszták népe hatálytalanította az idillikus falukép valamennyi válfaját. Illyésnek - az avantgárd korszakát felváltó - népies-tárgyias költészete is a harmincas években válik jelentőssé (Testvérek, 1935, A kacsalábon forgó vár, 1937).

Az újkonzervativizmussal és liberális ellenzékével egyaránt szemben álló „harmadik kultúra" lehetőségét fölvetve NÉMETH LÁSZLÓ (1901-1975) [A kép megjelenítése] először nem a népi írók mozgalmára gondolt, hanem az önmaga elé programként kitűzött külön útra. Ő ugyanis egész nemzedékének szószólója kívánt lenni, s ennek érdekében igyekezett megőrizni szellemi függetlenségét mindenkivel, így az indulásakor rá legnagyobb hatást gyakorló Szabó Dezsővel és az őt barátságába fogadó s a Nyugat vezető kritikusává emelő Babitscsal szemben is. 1932-ben szakított a Nyugattal, ekkor vágott bele emberpróbáló vállalkozásába, az egyedül írt és szerkesztett Tanu című lapba (1932-36), [A kép megjelenítése] s a korszerűség jegyében próbált tájékozódni a kortárs európai irodalomban. Később azonban - nem vállalva tovább a teljes magányt - részt vett a népi mozgalomban, a felfogásához legközelebb álló írói csoportosulásban.

Németh is abból a romantikus eredetű föltevésből indult ki, hogy minden nemzet számára adott a lehetőség önálló, eredeti kultúra létrehozására. Ám hogy e lehetőség megvalósuljon, szerves fejlődésre van szükség: az értelmiség csak a népből fokozatosan kiemelkedve teremthet olyan irodalmat, amely egyszerre korszerű és nemzeti. A magyar polgárosodást viszont szervetlennek ítélte, s úgy hitte, ebben Ady nyomdokain jár - holott a megkésett magyar fejlődést ostorozó Ady [A kép megjelenítése] éppen azért bírálta polgárságunkat, mert úgy vélte, fölösleges engedményeket tesz, azaz nem eléggé radikálisan számolja fel az elavult feudális szerkezetet. Míg a Huszadik Század köre túlságosan lassúnak találta a polgárosulás ütemét a századfordulón, a népi írók - néhány évtized távlatából - éppen ellenkezőleg, túl gyorsnak.

Németh László szépprózai munkássága, amely a Nyugat pályázatát megnyerő Horváthné meghal című novellával indult (1925), csak a harmincas években bontakozott ki igazán. Ekkor írta legsikerültebb regényét, a Gyászt (1935), amelynek hősnője, Kurátor Zsófi férje halála után belemerevedik gyászába, s amikor elveszíti egyetlen gyermekét is, a gőgös gyász élete értelme lesz és dermesztő magányra kárhoztatja őt. A faluközösség életét szigorú törvények szabályozzák - aki vét ellenük, azt szájukra veszik, kiközösítik. Ám a közösséget hajdan összetartó szokásrendszer időközben kiüresedett: Kurátor Zsófi éppen azért válik eltorzult személyiséggé, mert maradéktalanul betartja az özvegytől elvárt viselkedésformát, aminek negatív következményeit a falubeliek is elítélik. A történetet mindvégig a hősnő nézőpontjából látjuk; maga Németh László „tudatregény"-nek nevezte könyve műfaját.

SZABÓ LŐRINC (1900-1957) [A kép megjelenítése] csupán politikai nézeteiben került közel a népi írókhoz, művészi krédója távol állt az övékétől. Az ő költészetére is az expresszionista indulás (Fény, fény, fény, 1925, A Sátán műremekei, 1926) után az avantgárdtól való fokozatos eltávolodás a jellemző a harmincas években. A Te meg a világ című kötet (1932) még a német újtárgyiasság hatását mutatja.

A harmincas évek elején írt jelentősebb verseinek beszédhelyzete jellegzetesen perlekedő, mindig készen a kényelmetlen dolgok eltökélt és apodiktikus kimondására: „az igazság idegállapot / vagy megfogalmazás" (Az Egy álmai, 1931), a szerelem „két önzés titkos párbaja" (Semmiért Egészen, 1931). Az Egy álmai a schopenhaueri, sőt stirneri individualizmust emeli programmá: „Ketten vagyunk, én és a világ, / ketrecben a rab, / mint neki ő, magamnak én / vagyok a fontosabb."

Klasszicizálódásának dokumentuma a Különbéke című kötet (1936), melyben korábbi mesteréhez, Babitséhoz hasonló vonzalmat mutat az átköltés iránt, de - Babitscsal szemben - őt nemcsak nyugati minták ösztönözték, hanem keletiek is (pl. Dsuang Dszi álma, 1935). A kötet címadó verse (1933) riasztó képet fest a világról, ahol „az ész az érdek rimája"; kényszerű önvédelemnek a sztoikus magatartást javasolja. A verszárlat („egyre jobban kezdem szeretni / a gyerekeket") jelentése nem az, hogy az ártatlanságukat szereti, hanem hogy a törvényesen engedélyezett felelőtlenségük vonzza. Maga körül csak önzést és gyűlöletet lát, s az őszinte gyermeki gonoszság az egyetlen, amit nem bélyegez meg a morál. A kisfiáról írt Lóci-versek - mint Rába György megállapítja - voltaképpen mítoszok: a „kiélésre vágyó lélek természetmagyarázatai".

Szabó Lőrinc a rá különösen nagy hatást gyakorló Georgeről (1868-1933) a Nyugatba írt nekrológjában (1933) úgy mutatta be a német költő útját - a szépségkultuszától és panteizmusától harcos antihumanizmusáig -, hogy egyúttal saját eszméi alakulásáról is vallott. A tömegeket megvető, végletes individualizmustól sikerült eltalálnia a harmincas-negyvenes évek fordulóján a nemzetiszocialista Németország elfogadásáig. Lelkes cikket írt Hitler, a szónok címmel (1939), s 1942-ben részt vett a jobboldali tollforgatókat tömörítő Európai Író-Egyesülés weimari kongresszusán. Amikor 1945-ben igazolóbizottság előtt kellett felelnie, védőbeszédében (utóbb Bírákhoz és barátokhoz címmel jelent meg) az 1939-es német-szovjet megnemtámadási szerződésre hivatkozott, illetve arra, hogy „mint külső szemlélő” a német és orosz „szocializmus összefogásától” várta „a Rossz visszafejlődését, a Jó erősödését”.

Még Illyés Gyula és Szabó Lőrinc költői pályájánál is változatosabban alakult JÓZSEF ATTILÁé (1905-1937), [A kép megjelenítése] a második nemzedék legjelentősebb lírikusáé.

Más költők rövidebb-hosszabb tanulóidő után megtalálják saját hangjukat és elszakadnak a követett mintáktól. József Attila viszonylag gyorsan jelentkezett eredeti teljesítménnyel. Megfáradt ember című verse (1923) mintegy tájhangulatként jeleníti meg a fáradt ember lélekállapotát, határtalan gyengédségét és szeretetvágyát, míg a Tiszta szívvel (1925) szinte provokáló módon fogalmazza meg a mindenétől megfosztott ember végletes válaszát végletes helyzetére: „Harmadnapja nem eszek, / se sokat, se keveset. (...) Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök." (Az utóbbi verset Ignotus [A kép megjelenítése] méltatta a Nyugatban, Hatvany Lajos [A kép megjelenítése] pedig úgy nyilatkozott róla, hogy belőle „fogják megismerni a kései korok, hogy mi történt az összeomlás utáni szerencsétlen nemzedékkel". Horger Antal nyelvész professzort viszont annyira felháborította e vers, hogy szerzőjét eltanácsolta a szegedi egyetemről.)

József Attila azonban később sem hagyott fel a kortársait áthasonító kísérleteivel. A Nyugat (Ady, Juhász Gyula és az általa nem szívelt Babits) eredményeitől a Kassák-féle avantgárd szabadversen át Erdélyi József újnépies költészetéig mindent kipróbált. Félelmetes imitáló képessége volt: nemcsak saját verseit írta át szívesen újra meg újra, hanem a kortársaiét is - Babitsot alighanem éppen azzal sértette meg legmélyebben, hogy a verseire „korrigált" változatokat ajánlott. Legnagyobb hatással Kosztolányi [A kép megjelenítése] volt rá: József Attila kései korszaka poétikai szempontból igen közel áll Kosztolányi kései korszakához (kivált a Számadás kötet tömör sorsösszegző költeményei, az Őszi reggeli, Vörös hervadás voltak rá ösztönzőek).

Hasonlóképp nyugtalan kísérletezés jellemezte József Attila politikai-ideológiai tájékozódását is. A megtapasztalás és próbatétel szinte kényszeres szomja hajtotta egyszer az anarchista mozgalomba, másszor a népi orientációjú Bartha Miklós Társasaságba, előbb az illegalitásban tevékenykedő kommunista pártba, utóbb a Szocializmus című folyóirat szociáldemokrata körébe, majd az általa alapított Szép Szó urbánus táborába, ahol „felekezeten kívüli" baloldali platformra helyezkedett, s Marx és Freud összeegyeztetésére törekedett. „Mig megvilágosúl gyönyörű / képességünk, a rend, / mellyel az elme tudomásul veszi / a véges végtelent, / a termelési erőket odakint s az / ösztönöket idebent..." - olvashatjuk A város peremén című ódájában (1933). Azzal, hogy az „ösztönök"-et a „termelési erők"-kel együtt említi, hangsúlyozni kívánja, hogy nem lehet belenyugodni az emberi boldogtalanságba, s fontosnak tartja, sőt politikai programmá teszi az ösztönök harmóniájának emberi igényét is. A magyar származású, világhírű Koestler Artúr (1905-1983), aki személyesen ismerte és rendkívül nagyra tartotta József Attilát, a külföldi olvasók számára így foglalta össze véleményét a költőről: „Egyfajta huszadik századi Villon volt, kinek mind élete, mind pedig költészete korának két csalfa pólusa: Marx és Freud körül forgott, s halálában mindkettő áldozatának is tekinthető."

Bár József Attila írt agitációs célzatú politikai verseket is, de A város pereménben és a külvárosi táj félelmetes vízióit festő tájköltészetében (Külvárosi éj, Téli éjszaka, 1932, Elégia, 1933) sikerrel mentette át a líra nyelvére a marxista történetbölcseletet. Az Eszmélet című (1934) nagy gondolati költeményében (egyes értelmezői szerint: versciklusában) pedig rendkívül összetett kifejezését adta kora disszonáns világállapotának. Némelyik verse, mint az 1933-as Reménytelenül, az egzisztencializmussal mutat rokonságot. Az osztályharcos korszakát felváltó Medvetánc-kötet (1934) záróversének állított Mama (1934) [A kép megjelenítése] már pszochoanalítikus kezelésének tapasztalatait kamatoztatja: az elfeledett emlékek és sebek visszaidézése, s együtt, egymást áthatva érvényesül benne a vád, a megbánás és az elérzékenyülés retorikája.

A fiatalon elhunyt költő néhány év alatt hihetetlen nagy utat tett meg művészi fejlődésében. Utolsó kötete, a Nagyon fáj (1936) [A kép megjelenítése] 20. századi líránk egyik csúcsa. A kései versek (Tudod, hogy nincs bocsánat, Talán eltűnök hirtelen stb. - valamennyi 1937-es) az életből való kikopás tragikumon túli rezignációjának torokszorító dokumentumai: „Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat. / Légy, ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad. (...) Ne vádolj, ne fogadkozz, / ne légy komisz magadhoz, / ne hódolj és ne hódits, / ne csatlakozz a hadhoz."

Figyelemre méltó József Attila értekező munkássága is. Az Ihlet és nemzet címmel tervezett és töredékben maradt korai esztétikai művében a Párizsban megismert „tiszta költészet" eszményét kísérelte meg kidolgozni - egy időben az expresszionista stílust a vágással eredetien társító Medáliák című vers-ciklusával (1928). Később a „tiszta" és az „elkötelezett költészet" összeegyeztetésének elvi dilemmáját úgy próbálta megoldani, hogy a varázsénekben, illetve a „névvarázs" jelenségében jelölte meg a kettő közös alapját. A varázsének költőisége iránt a legkisebb kétség sem merülhet fel, ugyanis az archaikus kultúrákban még nem ismerik a prózát és az önállósult elvont gondolkodást, ugyanakkor a varázsformulák sohasem érik be azzal, hogy a közönség gyönyörködtetését szolgálják, hanem valamilyen, a közösség szempontjából fontos cél varázserővel történő elősegítése a feladatuk, azaz a szó közvetlenül cselekvés-értékű. József Attila ezzel analóg módon vélte kiterjeszthetőnek a tiszta költészet poétikai követelményeit a politikai költészetre.

A Szép Szó körébe [A kép megjelenítése] tartozott Németh Andor (1891-1953), Remenyik Zsigmond (1900-1962) és Fejtő Ferenc (1909-) is. A Bécsben Kassák Lajos szerkesztőtársaként tevékenykedő, Koestler Artúrral közös elbeszéléseket író, kifinomult és művelt Németh Andor barátsága különösen fontos volt József Attila számára, akinek tehetségét Németh az elsők között ismerte föl és mindvégig kitartott mellette. Az 1938-ban Párizsba emigrált, jelentős politológiai életművet létrehozó, ma is tevékeny Fejtő Ferencnek köszönhető a költő első - és máig a legjobbak között számon tartott - pályaképe (1938).

A fél világot megjárt Remenyik Zsigmond figyelemre méltó elbeszélő, mintegy húszkötetnyi írásának utóbb az összefoglaló Apocalypsis humana címet adta. A nyárspolgári világ rendíthetetlen ostorozója; mint azt Olivér és az emberi világ című elbeszélésében (1936) írja: „Az író bejelenti, hogy munkájáért igen, de munkája anyagáért, e világért semmi szín alatt nem vállal felelősséget." Vándorlásainak élményei mellett történeti és filozófiai búvárkodásai is mély nyomot hagytak műveiben, ahol nem meglepő, ha egy londoni vagy dél-amerikai csapszékben az ivócimborák Spinozáról vagy Bernard Shaw-ról cserélnek véleményt. Remenyik rokonszenvezett a népiekkel is; Bűntudat című önéletrajzi írása (1937) a paraszti nyomorúságot feltáró tényirodalom egyik remeke.

A második nemzedék prózaírói közül mindenekelőtt MÁRAI SÁNDOR (1900-1989) [A kép megjelenítése] nevét kell kiemelni, akinek már az első írói korszaka is igen jelentős. Márai művészete - minden műfaji és tematikus változatossága ellenére - meglepően egy nézőpontú, azonos gesztus-készletű: mintha ugyanaz a magatartásképlet ismétlődne örökösen vándorló, nyughatatlan hőseiben. „Három életforma van - írta egyik naplójegyzetében -: az ulyssesi, a jézusi, a fausti. A többi adóalany." Ő az ulyssesi utat járta be, élte meg igazán.

Már első jelentős művének, az Egy polgár vallomásai című regényes életrajznak (1927-35) lapjain olyan alteregót állít elénk, akinek sehol sincs maradása, aki számára az utazás a legfőbb iskola. Joggal nevezték a regény címszereplőjét modern Wilhelm Meisternek, aki azonban nemcsak fordított utat jár be, mint Goethe hőse (a tisztes polgári lét elől „dezertál" a művészsorsba), de az életét sem szövik megbízható párkák (mint a másikét), s így semmi garancia arra, hogy valaha is révbe ér. Mintha az otthontalanság volna - ha nem is a természetes, de - a megszokott létállapota Márainak. Szűkebb pátriájából, a kassai polgári környezetből kiszakadva (melynek épp olyan hiteles és szép rajzát adja az Egy polgár vallomásai, mint a dunántúli cselédségnek a Puszták népe) nem lelt másikra, amellyel alapvetően azonosulni tudott volna.

A Szindbád hazamegy című regénye (1940) is, amely példátlan bravúrral, kivételes beleélő képességgel idézi fel Krúdy Gyula írói világát, stílusát (annyira, hogy Krúdy legjobb regényeivel vetekszik), valójában önarckép. Szindbád utolsó napjának története tulajdonképpen a Trianon előtti ország elsüllyedésének látomása; a hős halála egyúttal régi szokások, hagyományok, életmódok végérvényes letűnését is jelenti. A Budapesten magát otthontalannak érző, a vidéki „szép szokások" emlékét őrző Szindbád éppen azért érzi kötelességének az emlékezést, hogy a múlt ne vesszen el egészen, nyomtalanul: „Jelet kell hagynom - gondolta ilyen pillanatokban, csukott szemekkel -, hogy volt egy másik Magyarország."

Márai a szabadelvű, citoyen eszmény magasáról ítélte kártékonynak a magyar úri középosztályt, s az elsők között nevezte a század legnagyobb járványának az új szélsőséges politikai mozgalmakat. 1933-ban Messiás a Sportpalastban című írásában hitelesen és bátran számolt be Hitler szónoki teljesítményének egyszerre alpári és fenyegető üzenetéről. Márai legjobb színműve, A kassai polgárok (1942) antifasiszta allegória. Az 1311 őszén játszódó történet középpontjában a nádor és Kassa város konfliktusa áll: a polgárok fölveszik a harcot a hűbéri önkény ellen. Az, hogy a főszereplő kőfaragó mester a válságos időkben tőrre cseréli fel vésőjét (aminek ára van: miután megölte a nádort, nem térhet vissza korábbi foglalatosságához) éppúgy példázatos értékű, mint hogy amikor külföldi útra küldi fiát tanulni és önismeretet szerezni, ezt köti lelkére: „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél."

Márai kétszer választotta az önkéntes száműzetést: először 1919-ben, az ország jobboldali, másodszor 1948-ban, az ország baloldali fordulata miatt. Az 1943-44-es, még itthon írt Naplója is példa nélkül áll kérlelhetetlen szigorával; Márai pozíciója nemcsak fölötte van a háborús eseményeknek, hanem mintegy kívül is azokon. Később, az életfogytig tartó emigráció évtizedeiben, az alkotóművész kultúraféltése elutasíttatta vele az amerikai konzumtársadalom perspektíváját is. Kívülállása egyszerre volt kényszerű és vállalt. Csupán nyelvi és szellemi közösségre találhatott a magyar irodalomban, illetve az európai kultúrában. Ám ez nem ellensúlyozhatta fokozódó elmagányosodását, elszigetelődését. A történelem ismételten megtréfálta őt: utólag nosztalgikusan tekintett vissza arra, amit hevesen tagadott korábban, mert ami felváltotta a múltat, nemritkán még hitványabbnak bizonyult.

A Nyugat második nemzedékébe tartozik Hunyady Sándor és Pap Károly is. Hunyady Sándor (1890-1942) sikeres színpadi szerző volt (Lovagias ügy, 1936), de jelentősebb novellistaként. Igaz, elbeszéléseiben is szívesen él színpadias fordulatokkal (pl. a Júliusi éjszaka már-már hopponmaradt vőlegénye akkor szerzi vissza az előkelő család megbecsülését, amikor tetten érik a komornával). Családi album című önéletrajzi regényében (1934) szeretetteljesen idézte fel az apja, Bródy Sándor mellett töltött gyermekkorát.

Pap Károly (1897-1945) rabbi családból származott, de szakított családjával, s egész élete a zsidó múlttal folytatott elkeseredett, olykor kétségbeesett küzdelem jegyében telt el. Önéletrajzi ihletésű Azarel című regényének (1937) és Irgalom című novelláskötetének (1937) közös hőse egy kisfiú, s az ő nézőpontjából látjuk idegenkedését és lázadási kísérleteit mindenfajta ortodoxiával szemben. Pap Károly is a Nyugat novellapályázatán tűnt fel, 1926-ban. A kommün alatti tevékenységéért nemcsak a börtönt kellett elszenvednie, hanem azt is, hogy 1936-ban a neki ítélt Baumgarten-díjat letiltotta a hatóság. Különös, társtalan jelenség a korabeli irodalomban. Nagy vihart kavart Zsidó sebek és bűnök című vitairatával (1935), amelynek az a kiinduló tézise, hogy a zsidó öngyilkos nép. Pap Károly szerint „halálos álom" az asszimiláció is, a cionizmus is. Az egyetlen megoldás: „az önként vállalt szenvedés" - a zsidó nemzeti kisebbség tragikus helyzetének vállalása. Aligha lehet véletlen, hogy éppen a népi tábor (Németh László, Illyés Gyula) üdvözölte Pap könyvét, hiszen hasonlóképpen a múlt századtól örökölt nemzetjellem(ek)ben gondolkodott.

Irodalmunk új fejleménye az is, hogy a húszas-harmincas évek fordulóján színre lépnek az utódállamokba (Romániába, Csehszlovákiába, Jugoszláviába) szakadt magyarság írói. Itt csupán az erdélyi irodalomból emelünk ki három jelentős alkotót: Kuncz Aladárt, Dsida Jenőt és Tamási Áront.

Kuncz Aladár (1885-1931) Kosztolányival egyidős, de csak ebben a periódusban bontakozott ki írói és szerkesztői munkássága. 1914-ben a háború kitörése Franciaországban érte, és mint ellenséges állam polgárát a franciák internálták (társai között volt Németh Andor is). A rossz bánásmód összehozta a foglyokat és közösséggé formálta őket. Élményeit írta meg emlékiratszerű regényében, a Fekete kolostorban (1931), amely az egyetlen jelentős műve. 1923-ban költözött Kolozsvárra és meghatározó szerepe volt az erdélyi magyar irodalom újraszervezésében, ő a transzszilvánizmus gondolatának atyja. Bánffy Miklós gróf (1873-1950) és Áprily Lajos (1887-1967) társaságában alapította az Erdélyi Helikont (1928). [A kép megjelenítése]

Dsida Jenő (1907-1938) elsősorban kiváló formaérzékével tűnt ki. Leselkedő magány című verseskötete (1928) a háború utáni generáció kiábrándultságát tükrözi. Nagycsütörtök című kötetének (1933) címadó verse Krisztus áldozatvállalásához hasonlítja a kisebbségi költő sorsát. Radnóti Miklóshoz hasonlóan Dsida is pásztori idillekben fejezte ki megbékélés-vágyát, de játékosabban-ironikusabban.

Tamási Áron (1897-1966) Ábel a rengetegben című regénye (1932) [A kép megjelenítése] gyerekember hősének hányattatásaiban is a kisebbségbe került erdélyi magyarság kiszolgáltatottsága kap érzékletes megjelenítést. Tamási később trilógiává bővítette Ábel életútját (Ábel az országban, 1933, Ábel Amerikában, 1934). Az utolsó kötet végéről szállóigévé vált mondat - „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" - mintegy foglalata Tamási legfőbb mondanivalójának.

A harmadik nemzedék is jelentős teljesítményekre volt képes, jóllehet pályája épp hogy elkezdődött, s a háború és a vészkorszak nem egy életutat zárt le idő előtt.

A reváns vágyában égő politikai vezetés cserében a német segítségért előzékenyen megszavaztatta az ún. zsidótörvényeket és - ideológiai késztetéseinek is engedve - belevitte az országot a Szovjetunió s ezzel az antifasiszta koalíció elleni háborúba. Sokan külföldre menekültek vagy - mint Bartók Béla - tiltakozásképpen emigráltak. Nemcsak a zsidó származású írók, művészek élete forgott veszélyben, hanem a műveik is indexre kerültek - jellemző, hogy még a János vitéz zenés színpadi változatát is betiltották, mert Heltai Jenő írta a dalszövegeket. E tragikus korszak abszurditását mi sem mutatja jobban, mint hogy Erdélyi József azzal érvelt a már halott József Attila „tehetségtelensége" mellett, hogy félzsidó volt, amiért a családtagok azután jogi úton vettek elégtételt. Vagy hogy a Szabó Dezső és a népi írók által legfőbb tekintélynek elismert Ady Endrét is kiutasították a nyilasok „zsidóbérenc" volta miatt a magyar irodalom panteonjából.

RADNÓTI MIKLÓS (1908-1944) [A kép megjelenítése] költészete is az expresszionizmustól indult és az újklasszicizmus irányába fordult. Jellegzetes pásztorköltészetéhez az antik minták mellett Francis Jammes (1868-1938) neoprimitív lírájától kapott ösztönzést (akit szívesen fordított magyarra). Az életében megjelent utolsó kötetben, a Meredek útban (1938) közölt Első eclogáját további hét követte. Radnóti számára az ekloga klasszikus szövegekre való rájátszást jelentett inkább, semmint új szöveg előállítását. Tehát eklogái közelebb állnak a kései Babits líraeszményéhez (a Jónás könyve is alárendeli a teremtést az átírásnak), mint József Attiláéhoz.

Radnóti életművének paradox vonása, hogy miközben sorsa egyre inkább a zsidósághoz kapcsolta, költőként mind jobban azonosította magát a nyelvi és kulturális közösségként felfogott magyarsággal. Posztumusz megjelent kötetét (Tajtékos ég, 1946) az otthonteremtés gesztusa és nyelve uralja. Részben a munkaszolgálatos behívóra várva, részben a tábor embertelen körülményei között írta legjelentősebb költeményeit (Nem bírta hát, Álomi táj, A la recherche..., Erőltetett menet, Razglednicák [A kép megjelenítése] [A kép megjelenítése] - valamennyi 1944-es) - az utolsó verseit tartalmazó kis füzetet halála után találták meg a Bor melletti tömegsírban. A borzalmak elviseléséhez a felidézett békés otthon idealizált képéből merít erőt; ritka, hogy a rettenet közvetlenül jelenjen meg, mint a vészkorszak fölött méltó ítéletet mondó Töredékben (1944).

WEÖRES SÁNDOR (1913-1989) csodagyerekként indult, már tizennégy évesen publikált. Fülep Lajos tanítványa volt a pécsi egyetemen, majd az irodalomtörténész Várkonyi Nándor (1896-1975) és a tradicionalista kultúrfilozófus Hamvas Béla (1897-1968) vonzáskörébe került. Korai versei közül a Hajnal (1931) a látványlíra expresszionista-szimbolista megújítása. Már ekkor tökéletes formaérzék jellemzi, szívesen próbálja ki a vers zenei hatáslehetőségeit (Száncsengő, 1931, A tündér, 1937).

Medusa című kötetével (1944) ért el költői pályájának első magaslatára. Az itt található Dalok Naconxypan-ból című ciklus (1939-40) - a cím Gulácsy Lajos festőművész képzeletbeli birodalmára utal [A kép megjelenítése] - álomszerűségével és eredeti képalkotásával a szürrealistákéhoz hasonló eredményre vezet (bár Weörestől mi sem állt távolabb, mint az „automatikus írás") és jól reprezentálja a költő bölcseleti tájékozódását is: „Hol lila fák közt lankadoz a lélek, / ott alszik a huszonnégy nagy madár / kővé vált párnán. Azt hinnéd, nem élnek, / de csőrükön az álmuk ki-be jár."

A szépprózából mindenekelőtt Gelléri Andor Endre és Szentkuthy Miklós érdemel figyelmet.

Gelléri Andor Endre (1906-1945) korán érő novellista tehetség volt (fontosabb kötetei: Szomjas inasok, 1933, Kikötő, 1935, Villám és esti tűz, 1940), akinek stílusát Kosztolányi méltán nevezte „tündéri", Nagy Lajos pedig „álommal beoltott" realizmusnak. Például a Hűvösvölyi nászutasok című elbeszélésében (1934), amely Óbuda ágyrajáró szegényeinek nyomorúságos világát villantja fel (ahol az ifjú pár vágyainak netovábbja, hogy a nászéjszakát a Hűvösvölgy zöldjében töltse, s a násznép keservesen adja össze a villamosjegy árát), a narrátor hangja némelykor lírába vált át: „A bokrok félrehajtott fejjel álltak a néma hegyeken. Az utak kapuja nyitva volt feléjük. És a báva éjjeli lepkék lámpának nézték a csillagokat, s a fényükbe szerettek volna szállni. A mesék törpéi is látszódtak már: ezüst szakállukra zöld fényport hintettek a jánosbogárkák lámpásai. A mécsvirágok fehérek voltak, mint a főpapból lett szellemek. - Az éjszaka, a furcsa kutya, éhesen várta a hangokat."

Szentkuthy Miklós (1908-1988), akire talán egyedül hatott Joyce példája, Prae című avantgárd esszéregényében (1934) tulajdonképpen egy regény megírásának előkészületeiről számol be, s közben ironikus betekintést nyújt egy magányos értelmiségi szellemi élményeibe és gondolkodásmódjába, ahogy megpróbál eligazodni a modern Európa totális válságában. A folyamatos cselekményt asszociációkon alapuló narrációs szerkezet helyettesíti.

A bőség zavara lehetetlenné teszi a korszak valamennyi jelentős alkotójának és alkotásának említését. Ám befejezésképpen legalább röviden utalni kell Rejtő Jenőre (1905-1943), [A kép megjelenítése] aki ponyvaíróként is az irodalomtörténet klasszikusa lett. Mindenekelőtt a P. Howard álnéven publikált légiós regényei (Menni vagy meghalni, 1937, Piszkos Fred, a kapitány, A tizennégy karátos autó, 1940) arattak megérdemelt sikert különleges, abszurd humorukkal, pompás szójátékaikkal és a kalandszerkezet mesteri bonyolításával. Rejtő nyelvi leleményei közül nem egy vált szállóigévé.

Humorára jó példa lehet az alábbi részlet (a nagy műalkotások még Karinthy Frigyes által kezdeményezett tréfás szinopszisának stílusában): „...a Sing-Singben tízszer is átfutottam Lohengrin, a Hattyúlovag históriáját. Ez a mélyenszántó történet végképpen átformálta a gondolkozásomat, midőn megértettem a mű örök, emberi tanulságát: hiába titkolod múltadat: a nő előbb-utóbb rájön, és te röpülsz, mint egy hattyú" (Az elátkozott part, 1940). Könnyen lehet, hogy Rejtő hősének Lohengrin-értelmezése alig önkényesebb, mint amivel az irodalom hivatásos kritikusai, elemzői szolgálnak.

Vissza [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)]
Vissza [Újklasszicizmus és újnépiesség (1919-1944)]
Vissza [A húszas évek]