A húszas évek

Vissza [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)]
Vissza [Újklasszicizmus és újnépiesség (1919-1944)]
Tovább [A harmincas évek]


A háború éveiben, majd a forradalmak és ellenforradalom idején igen súlyos veszteségek érték a magyar kultúrát. (Csak azért nem mondunk „rendkívüli” veszteséget, mert akkor nem maradna szavunk a következő háború pusztításának méreteire.) 1919-20-ban a reformnemzedék jelentős személyiségei hagyták el az országot (köztük Ignotus, Jászi Oszkár, Lukács György és Kassák Lajos) - a polgári radikálisok, a Vasárnapi Kör és az avantgárd alkotók túlnyomó része (nemcsak az írók, hanem a képzőművészek is). Az antiszemita indulatok nem egy későbbi Nobel-díjas tudósunkat kényszerítettek ugyancsak erre az útra. Lukács György talán legnagyobb hatású korai munkája, A regény elmélete (1920) Berlinben jelent meg, Kassák Lajos életművének legjelentősebb darabjai, számozott szabadversei és A ló meghal a madarak kirepülnek című nagy költeménye [A kép megjelenítése] pedig Bécsben.

A trianoni béke nemcsak a történelmi Magyarország területének kétharmadát és több mint hárommillió magyart szakított el az új, immár önálló magyar államtól, hanem a művelődés jelentős tartalékaitól is megfosztotta. (Például a kolozsvári egyetemet Szegedre, a pozsonyit Pécsre kellett áthelyezni.) Trianon sokkhatása teszi érthetővé, hogy az ellenforradalom miért kapott akkora támogatottságot. Átmenetileg még Kosztolányi Dezső [A kép megjelenítése] is (akinek szülővárosa és családja került át Szerbiába) engedett a „korszellem” parancsának, amikor Szabó Dezső oldalán a Magyar Írók Nemzeti Szövetségét szervezte és irredenta szellemű [A kép megjelenítése] antológiát szerkesztett.

Az új hatalom retorziókkal sújtotta a szellemi életet is. A Nyugatot a forradalmak előkészítésével vádolták. Móriczot megbilincselve vitték el csendőrök kihallgatásra otthonából, Babitsot megfosztották egyetemi tanári címétől, majd rendőri felügyelet alá helyezték, amit csak 1922 elején oldottak fel. Babitsot is, Füst Milánt is elmozdították tanári állásából. (Az üldöztetések elleni tiltakozás ihlette Móricz Zsigmond [A kép megjelenítése] Légy jó mindhalálig és Füst Milán [A kép megjelenítése] Ádvent című regényét - mindkét mű 1920-ban született.) A meghirdetett „keresztény-nemzeti kurzus” antiszemita dühe nem ismert határokat: az emigránsok közül nemcsak Jászi Oszkár vagy Ignotus nevét hurcolták meg, hanem az apolitikus Bródy Sándorét is, de még Molnár Ferenc is átmenetileg nemkívánatos személynek minősült.

Nemcsak a kultúrpolitikai kormányzat igyekezett sürgősen elfeledtetni a forradalmak emlékét, hanem a kor hangadó értelmiségei is. A két háború közti, de az 1948 utáni államszocialista korszakot is minősíti, hogy az 1918-19-es forradalmak okait és természetét alaposabban elemző, kevésszámú regény közül a legjelentősebb, Sinkó Ervin (1898-1967) Optimistákja (1928-1935) emigrációban született és először csak Jugoszláviában jelenhetett meg, 1952-54-ben.

Nem Szabó Dezső volt az egyetlen, aki pálforduláson ment keresztül. A száműzött Rákóczi című könyvével (1916) még a kuruckodó, hamis nemzeti öntudattal áthatott történetszemlélet ellen fellépő Szekfű Gyula (1883-1955) 1920-ban megjelent Három nemzedék című nagy hatású könyvében [A kép megjelenítése] már a reformkor szabadelvű politikusait is hibáztatta azért, hogy a magyarság (állítólag) gyanútlan és védtelen maradt a kívülről-belülről támadó veszedelmekkel szemben. A századfordulót Szekfű a hanyatlás korszakaként írta le. Újkonzervatív nézőpontból utasította el a forradalmakat; szerinte kizárólag lassú és szerves folyamat hozhat lényeges változást. A könyv korabeli hatására jellemző, hogy még Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának első és egyedül sikerült részében, a Tündérkertben (1922) is föltehetően Szekfű koncepciója cseng vissza, amikor a radikális változásokat akaró, szárnyaló és hebehurgya Báthory Gábor fejedelemmel szemben az óvatos, realista, a korlátokat figyelembe vevő Bethlen Gábor bizonyul értékesebbnek.

A nagyhatalmak elismerése fejében bevezetésre került magyar parlamentarizmus végül nem az angolszász mintát követte, hanem a dualista korszak gyakorlatát folytatta. A miniszterelnök, Bethlen István gróf (1874-1947) „irányított”, illetve „konzervatív demokráciát” akart. A régió elmaradottságára hivatkozva vetette el a „tömegdemokráciát”, s lett a választójog korlátozott mértékű kiterjesztésének hirdetője és megvalósítója. A fontosabb politikai tényezők - így a Habsburg-párti legitimisták és a Habsburg-ellenes kisgazdák, valamint a féllegális fegyveres alakulatok (tiszti különítmények) és a szociáldemokrata-liberális erők - ellentéteit kihasználva elérte legfőbb célkitűzéseit: a kisgazda többségű nemzetgyűlés hatalmának visszaszorítását és a választásra jogosultak számának szűkítését (az 1920-as választáshoz képest). Hogy mit jelentett az „irányított demokrácia” 1921-1922-ben, azt kellőképpen érzékelteti, hogy nem a nemzetgyűlés legerősebb pártja adta a miniszterelnököt, hanem a kormányzó által kinevezett miniszterelnök (Bethlen István) lépett be a kisgazda pártba, hogy azt hamarosan felszámolja. Összeboronálta a keresztény nemzeti párttal, s többségi kormánypártot hozott létre, amelyet méltán neveztek (röviden) Egységes Pártnak.

Bethlennek nemcsak arra volt gondja, hogy a különféle politikai erőket leszerelje (beleértve a Szociáldemokrata Pártot is, amely a szabad működés és a beígért amnesztia ellenében lemondott a vasutasok és közalkalmazottak szervezéséről s a liberálisokkal való együttműködésről), hanem arra is, hogy határozott oktatás- és kultúrpolitikával nyerje meg terveinek az értelmiséget. 1922-ben korábbi belügyminisztere, gróf Klebelsberg Kunó (1875-1932) vette át a vallás- és közoktatásügyi tárcát. Klebelsberg „újkonzervatív” (illetve - ahogy ő maga szívesebben nevezte - „neonacionalista”) programot hirdetett meg. A magyarság „kulturális fölényé”-vel próbálta kompenzálni Trianon súlyos következményeit. Síkra szállt az általános tankötelezettségért, s értelmiségünk versenyképességének fenntartása érdekében ösztönözte a kutatómunkát (még a középiskolai tanárok körében is).

Bethlen nagy súlyt helyezett rá, hogy megbízható emberei álljanak a különféle társaságok élén (az 1888-ban alakult Magyar Protestáns Irodalmi Társaságnak 1927-ben ő maga lett a világi elnöke). Az ő javaslatára és pártfogásával indult a Magyar Szemle című folyóirat (1927-1944) Szekfű Gyula szerkesztésében, mint ahogy Klebelsberg személyes kezdeményezésére a Napkelet (1923-1940), amelyet Tormay Cécile (1876-1937) és Horváth János [A kép megjelenítése] szerkesztettek. (A Napkelet már nevével is jelezni kívánta szembenállását a Nyugattal.) Az újkonzervativizmus mellett nagy volt a befolyása a „békebeli” ónkonzervatív irányzatnak is, melyet mindenekelőtt Herczeg Ferenc és folyóirata, az Új Idők [A kép megjelenítése] képviselt. Az Új Időknek 1930 körül 30 ezer előfizetője volt - több, mint az összes többi szépirodalmi lapnak együttvéve.

A húszas években annyira hatásos volt a hivatalos újkonzervativizmus, hogy a liberális hagyomány olykor védekezésbe szorult vele szemben. Az utóbbit elsősorban a Nyugat képviselte ebben az időszakban is. A támadások nemcsak a kiszolgáltatottság érzését erősítették, hanem az összetartozásét is. Az emigrációban élő Ignotus nevét továbbra is föltüntette a lap, holott ő nem vehetett részt ténylegesen a szerkesztőmunkában. Osvát Ernő [A kép megjelenítése] pedig egyre inkább Babits Mihályra [A kép megjelenítése] és Gellért Oszkárra (1882-1967) [A kép megjelenítése] támaszkodott. Ha valakit közülük különösen hevesen támadtak, mint a század eleji pesti polgárság kicsinyes és groteszk világát fanyar hangulatú színművekben bemutató Szomory Dezsőt (1869-1944), [A kép megjelenítése] a többiek kiálltak mellette. Figyelemmel kísérték egymás működését; például Juhász Gyula (1883-1937) 1923-as jubileumi ünnepségén részt vett a két hajdani, de időközben elhidegült jó barátja, Kosztolányi és Babits, [A kép megjelenítése] s ott találni Móra Ferencet (1879-1934), Somlyó Zoltánt (1882-1937) és a Juhász által pártfogolt fiatal József Attilát (1905-1937) is. [A kép megjelenítése]

Szigethy Istvánnak a húszas évek íróiról készített karikatúrája [A kép megjelenítése] kellőképpen érzékeltetheti a Nyugat részesedését az irodalmi életben, a folyóirat hihetetlen szellemi potenciálját. A Nyugat tábora olyan nagyságrendű alkotókkal bővült ekkor, mint Nagy Lajos és Tersánszky Józsi Jenő.

Nagy Lajos (1883-1954) [A kép megjelenítése] pályája korábban indult ugyan, de ebben az időben fonódott egybe a Nyugattal: 1922 és 1929 között a lap főmunkatársa. 1921-ben jelentette meg politikai karikatúráinak gyűjteményes kötetét, a Képtelen természetrajzot. Tersánszky Józsi Jenő (1888-1969) a Kakuk Marci ifjúsága című regényével (1921) bizonyította írói kvalitását; e műve első darabja lett a két évtizeden át írt regénysorozatának. A törvényen és társadalmon kívüli, de szabadon élő, vidám és csavaros eszű Kakuk Marcival sikerült jellegzetes és ugyanakkor jelképes figurát teremtenie.

Ám az is igaz, hogy a húszas években induló ún. második nemzedék legtehetségesebb tagjai közül csak kevesen csatlakoztak a Nyugat-mozgalomhoz. Mindenekelőtt Szabó Lőrinc (1900-1957) [A kép megjelenítése] számítható ide, aki nemzedékének József Attila után legjelentősebb költője. Szabó Lőrinc Babits tanítványaként kezdte pályáját és mesteréhez hasonlóan tekintette feladatának a versfordítást (e tekintetben senki sem ér fel hozzá századunk gazdag fordításirodalmában). De néhány év után ő is önálló útra tért, az expresszionizmus hatása alá került (Fény, fény, fény, 1925, A Sátán műremekei, 1926), s Pandora címmel saját folyóiratot alapított (1927).

Nagyobb súllyal esett latba, hogy a Nyugat „alapító atyái” rövidebb-hosszabb alkotói válsággal küzdöttek. Különösen szembetűnő ez Karinthy Frigyes [A kép megjelenítése] esetében, aki nagyszerű indulása után megtorpant, és a Capillária című ellenutópikus példázatot (1921) követően sokáig nem jelentkezett jelentős művel. Bár továbbra is a pesti humor koronázatlan királya, adós maradt azzal a teljesítménnyel, amit tehetsége alapján vártak tőle. A kisebb mesterek írtak ugyan jelentős verseket (pl. Tóth Árpád: [A kép megjelenítése] Esti sugárkoszorú, Körúti hajnal, 1923, Juhász Gyula: [A kép megjelenítése] Tápai lagzi, 1923, Anna örök, 1926), de nem képesek költészetük jelentékeny megújítására. Az útkeresés Babitsnál is, Kosztolányinál is egy egész évtizedet vett igénybe. A líra ismét visszaszorult a szépprózához képest. Példa lehet erre Kosztolányi, akinek húszas évekbeli költészete meg sem közelíti elbeszélő művészetének színvonalát.

Alighanem egyedül KOSZTOLÁNYI DEZSŐnek (1885-1936) [A kép megjelenítése] sikerült ebben az időszakban maradéktalanul érvényre juttatni a liberális örökséget. A szélsőjobboldali Új Nemzedék című folyóiratban játszott dicstelen, ám rövid életű szereplése után a polgári értékrend és az alkotói önállóság legmagasabb szintű összeegyeztetője lett. Nincs példa 20. századi történetünkben arra, hogy valaki egyszerre hozzon létre hozzá hasonló színvonalú novella- és regényirodalmat, lírát és publicisztikát. Jelentőségét csak a hetvenes években induló írónemzedék mérte fel igazán; kultusza ma József Attiláéval vetekszik.

Kosztolányi pályáján három nagyobb szakasz különböztethető meg. Az első a pályakezdéstől a tízes évek végéig tartott, ekkori költészete alapvetően impresszionista és szecessziós, ami később kiegészült expresszionista elemekkel is. A szegény kisgyermek panaszai (1910) irodalmunk legegységesebb világképű és hangnemű verseskötetei közé tartozik. Már itt úgy értelmezi a gyermekkort, mint olyan teljességet, amihez képest a felnőtté válás elszegényedést, beszűkülést hoz. A szecesszió keresetten naiv világának fölidézése közben megteszi az első lépést az expresszionizmus felé (az utóbbit mindenekelőtt a napraforgó szerelmi őrületét felvillantó kis remekmű képviseli; igaz, az eredetileg Bácskai rajz című, 1913-ban írt verset Kosztolányi [A kép megjelenítése] utóbb illesztette be a kötetbe). A látszólag pillanatnyi benyomások rögzítése mögött valójában egységes világlátás áll: a mélylélektani felfogást magáévá tevő Kosztolányi szemében a tudattalan tartalma a legfontosabb, ez pedig a gyermeki élmények újraélésével válik hozzáférhetővé. A kötetet nyitó, Mint aki a sínek közé esett kezdetű vers a költői megnyilatkozás rendkívüliségét a halál előtti pillanat megvilágosodásához hasonlítja - itt viszont Kosztolányi egész életművében középpontban álló gondolat jelenik meg (s a német egzisztencialista bölcselő, Heidegger „halálhoz mért lét” felfogásával rokonítható). Korai novellái közül a legismertebb az Appendicitis (1911), amelynek szürke, szorgalmas kishivatalnok hősét a vakbélműtéte során felé megnyilvánuló szokatlanul nagy figyelem kiveti élete megszokott rendjéből, s tragikomikus módon fejleszti ki saját jelentőségtudatát.

A húszas évekre esik Kosztolányi középső korszaka. A bús férfi panaszai című versciklus (1924) A szegény kisgyermek... erőtlen folytatása. A Meztelenül című kötet (1928), amely kortársai nagy megrökönyödésére szakít a Kosztolányira jellemző míves formákkal és kizárólag szabadverseket tartalmaz, mint kísérletezés jelentős: előkészíti a harmincas évek új magaslatra vezető költészetét. Ugyanakkor a húszas években válik Kosztolányi [A kép megjelenítése] igazán jelentős elbeszélővé, 1920 és 1926 között írja valamennyi regényét (Nero, a véres költő, 1922, Pacsirta, 1924, Aranysárkány, 1925, Édes Anna, 1926).

A Neroban megpróbált leszámolni 1919 utáni illúzióival: egymást kizáró tevékenységként mutatva be a művészetet és a politikát. E műve mindenekelőtt a kiszámíthatatlan és értelmetlen pusztításba torkolló zsarnokság rajza. Az Édes Anna viszont épp a megfordítása: a tökéletes kiszolgáltatottság ugyancsak katasztrófához vezető kórtörténetének ábrázolása. [A kép megjelenítése] E regény cselekménye a kommün bukását követő időkben játszódik, s közvetlen utalást tesz magára Kosztolányira is - így még inkább egyértelmű a szerző személyes érdekeltsége a korszak megidézésében. (Érdekes megoldás, hogy Berény Róbert 1919-es plakátja [A kép megjelenítése] mintegy részévé válik a szövegnek.) Kosztolányinak a mélylélektan által inspirált felfogása szerint a „lent” és a „fent” világa között nincs lényegi különbség: az abszolút kiszolgáltatottság és az abszolút szabadság végső soron azonos következményekkel jár - mindenkinek vagy önmagunknak: egyformán kiszámíthatatlan a függés.

A két középső regény Kosztolányi gyermekkorának világát, Szabadkát jeleníti meg, de - mint azt fiktív neve, Sárszeg is jelzi - korántsem nosztalgikusan. A Pacsirta lélektani regény a bűntudat és a részvét okozta csapdahelyzetről, illetve a szeretetről, amely gyűlöletet álcáz. Az Aranysárkány pedig a 19. század pozitivista-racionalista öntudatának gyanútlanságát és törékenységét példázza tanárember hőse sorsában. (A szülő kiszolgáltatottsága mindkét műben fontos szerepet kap.)

Kosztolányi harmadik korszaka a húszas évek végétől kezdődött, s a novella mellett újra a líráé a főszerep. Az önálló kötetként kiadott novellafüzér (némelyik értelmező szerint: regény), az Esti Kornél (1933) és a folytatásának tekinthető Esti Kornél kalandjai című ciklus (az 1936-os Tengerszem című kötetben) részben túllép a mélylélektani felfogáson. Kosztolányi már úgy látja - összhangban purista, nyelvtisztító álláspontjával -, hogy a nyelv nem eszköze, hanem létezési formája a tudatnak, azaz voltaképp azonos vele. Önmaga képmásának, Esti Kornél alakjának megteremtésével különös szerepjátékra vállalkozik, amelynek állandó és legfőbb ihletője a világ - abszurditások sorozataként megélhető - vak zűrzavara, amelyben „Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák.” (Esti Kornél, 12. fejezet, 1933). Régóta kedvelt témáit (a halálközelséget, a kisemberek észrevétlen maradó tragédiáit stb.) az Esti Kornélban és más, ekkor írt novelláiban a korábbinál magasabb, egyetemes szintre képes emelni, nemritkán az egzisztencializmushoz hasonló nézőpontból (pl. Az utolsó fölolvasás, 1933, Caligula, 1934, illetve Kínai kancsó, 1931, Fánika, 1934).

Utolsó éveiben nemcsak prózáját újította meg, hanem a líráját is. Számadás című kötetének (1935) címadó szonettfüzére (1933) a részvétet nevezi meg legfontosabb emberi értékként - méghozzá egy olyan világban, amely kiismerhetetlen zűrzavarba süllyedt (Litánia, 1932). Az egyetlen bizonyosság, hogy meghalunk - de a halál az élet felől felfoghatatlan, az életet viszont csak a halál felől lehet megérteni és értékelni (Halotti beszéd, 1933). Kosztolányi nem hisz semmiféle túlvilági (vagy utókori) vigaszban vagy kegyelemben: „Utókor? / Megyünk az úton s elfödi nyomunk a / futó por” (Utókor). Megvetően utasítja el a szociális megváltás hirdetőit (Forradalmár, 1930), ars poeticáiban ironikusan-játékosan hárítja el az önmagukat komolyan vevő kordivatokat (Költő a huszadik században, 1931, Esti Kornél éneke, 1933). A kötet utolsó két verse közül a Hajnali részegség (1933) fölveti ugyan annak lehetőségét, hogy „mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam”, ám a kötetet záró Ének a semmiről (1933) - mintegy válaszképpen - nyomatékkal állítja a transzcendencia hiányát, az ember vigasztalan világba vetettségét. Halász Gábor találóan írta Kosztolányiról: „A szeme könyörtelen, de a szíve a torkában dobog.”

Kosztolányi mellett MÓRICZ ZSIGMOND (1879-1942) [A kép megjelenítése] a nagy Nyugat-nemzedék legjelentősebb elbeszélője. Az 1908-ban publikált Hét krajcár című novella, majd az azonos című novelláskötet tette ismertté nevét. Korai regényei (Sárarany, 1910, Az Isten háta mögött, 1911) - a naturalizmus szellemében - a környezetét elpusztító ösztönemberek színpadaként ábrázolják a falu, illetve a kisváros hierarchikus, zárt világát. Talán Móricz ekkori teljesítménye a leginkább eredeti, még ha esztétikai színvonalát tekintve fölöttébb egyenetlen is.

A húszas években már a történelmi osztály teherbíró képességének fölmérése állt érdeklődésének középpontjában: akár a 17. századba vetítve (Tündérkert, 1922), akár a jelenben (Kivilágos-kivirradtig, 1926, Úri muri, 1928, Rokonok, 1932). A harmincas években pedig - az ekkor zászlót bontó népi mozgalomhoz közeledve - figyelme ismét a falusi és a városi szegénység felé fordult. Az új koncepciót reprezentáló művei közé tartozik a Barbárok című kötet (1932) [A kép megjelenítése] balladaszerűen megírt, csodálatos címadó novellája, és egy tiszaháti paraszt, Joó György „önvallomásán” alapuló tényregénye, A boldog ember (1935).

„Csoda ez a nyelv - írta a Barbárokról Kosztolányi -, a gondolatok sajátságos, utánozhatatlanul-keleti tagolása, a szavak ázsiai tempója s messze-messze muzsikája, a pusztai emberek alanytalan, korcs mozdulatai”. Az elbeszélés dicséretében benne van a pusztai világ akaratlan elmarasztalása is: „ázsiai” ez a nép, itt Európában, a 20. század elején. Nemcsak az emberségükből kivetkőzött rablógyilkosok barbárok, az egész megrekedt, megmerevült pásztorélet barbár.

A boldog ember 1914-ig követi hőse életútját, s keserű irónia fejeződik ki abban, hogy a megírás időpontjában, a gazdasági világválság éveiben „boldog” korszaknak tűnik a századelő nyomorúsága, olyannak, amelyről még érdemes beszélni. Joó György nem lázad sorsa ellen; úgy beszél megpróbáltatásairól, ahogy az időjárásról vagy az elemi csapásokról. Ezzel szemben Móricz kései betyárregényei (Betyár, 1937, Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941, Rózsa Sándor összevonja szemöldökét, 1942) a lázadó népi hős alakját rajzolják meg. E műveiben szakít a korábbi, dokumentumszerű ábrázolásmódjával, s mesehősökké avatja betyárfiguráit; Rózsa Sándor egyenesen az 1848-as szabadságharc parasztforradalmár vezérévé lép elő.

Befejezésképpen még szólni kell a húszas évek kulturális életének néhány kedvező fejleményéről. Ugrásszerűen megnőtt az újságolvasók [A kép megjelenítése] és a közkönyvtárakba járók száma. 1927-ben Supka Géza régész (1883-1956) azt indítványozta, hogy évenként rendezzenek országos könyvnapot. Javaslata nyomán 1929. május 12-én megnyílt az első könyvhét, amely hagyománnyá vált. (Supka volt egyik kezdeményezője az írók érdekvédelmét ellátó, 1932-ben alapított Írók Gazdasági Egyletének és a harmincas évek elején szervezett írótalálkozóknak is.[148])

Vissza [A romantikától az avantgárdig (1849-1919)]
Vissza [Újklasszicizmus és újnépiesség (1919-1944)]
Tovább [A harmincas évek]