Apor Péter:
METAMORPHOSIS TRANSYLVANIAE

azaz

Erdélynek, régi együgyű alázatos idejében való gazdaságából e mostani kevély, cifra, felfordult állapotjában koldusságra való változása, melyen amint életében sosem kapott, hanem Erdélynek régi alázatos együgyűségében holtig megmaradott, úgy a következendő maradváinak örökös emlékezetire írt le hazája felfordult állapotján szánakodó igaz hazafia és gyükeres székely báró altorjai Apor Péter
Végezte penig el munkáját az 1736. És életének 60. esztendejében, alsótorjai udvarházánál

ELSŐ CIKKELY: OKA EZEN ÍRÁSNAK
Kedves maradváink! Ezen régi erdélyi módot és szokást sokat gondolkodtam, ha deákul írjam-e le vagy magyarul. Végtére, hogy tisztábban és értelmesebben az dolgokat kitehessem, és a maradváink is jobban megérthessék, eltökélém magamban, hogy magyarul írjam.
Oka penig ezen írásomnak az, hogy mivel ab anno 1687, amely esztendőben az német legelsőbben bejöve, azoltától fogva látom minden esztendőben új-új mód, avagy amint az német mondja, náj módi vagyon, úgyhogy mentől inkább szegényedünk, annál nagyobb titulusra és cifrább paszamántos köntösökre vágyunk, és már az atyáink szokott eledelit meg sem ehetjük, hacsak német szakácsunk nincsen, és különbnél különbféle drága étkeket nem főz; hogy azért azon időbeli bécsi szokás, amelyben, amint másutt is írám más munkában, midőn erat pingvissimus vitulus et rarissimus titulus [legkövérebb volt az ökör és legritkább a cím], maradváinknál éppen feledékenységben ne menjen, ami kevés eszembe jut, leírom.

HARMADIK CIKKELY: AZ VENDÉGSÉGROL ÉS EBÉDRŐL ÉS VACSORÁRÓL
Az titulusról lépjünk által az vendégségekre és ebédekre s vacsorákra. Legelsőbben is reggeli: kávé, herbathé, csukolátának híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e kávé, talán azt értette volna, hogy állj el mellőle; ha: kell-e thé, talán azt tudta volna, hogy tezed; ha csukolatával kínáltál volna valakit, talán azt tudta volna, ha tudta volna, hol volna Kacsulátafalva Fogarasföldin, hogy az kucsulási patakból kínálod; ha valakit kínáltál volna rozsólissal, talán azt gondolta volna, hogy napfeljötte előtt harmatot szedtél, s avval kínálod, avagy rozsból is sült kenyérrel kínálod. Híre sem vala ezeknek az régi időkben, hanem Brassóban főzték az fahéjvizet, azonkívül az reggeli italt hívták aquavitának, vagy tiszta égettbort ittanak, honnan is az úrasszonyok apró pincetokokban, úgy az nemes- és főasszonyok is úgy kínálták, s kivált az idegen embert. Vagy penig égettbort töltvén tálban, azt megmézelték, egy vagy két fügét vagy egynehány szem malozsaszőlőt tettek köziben, meggyújtották az égettbort, s úgy keverték az tálban kalánnal, azután megoltván az tüzet, azt itták, az fügét utána ették. A férfiak reggeli ital gyanánt jó finom, édes-csípos ürmösbort is ittanak, s egészségesnek tartották, mert nem vala olyan paszomántos gyomrok, mint az mostaniaknak.
Régi magyar étkek ezek valának: tormával disznóláb, káposzta tehénhússal, lúdhússal, szalonnával, vagy télben új disznóhússal, tehénhús polyékával, kukrejttel, árpakásával, de abban soha azelott citromlevet nem töltöttek; tehénhús rizskásával, murokkal vagy peterzselyemmel, röstölt lével, nyárban új hüvelykes borsóval; lúd töröttlével, tyúk sülve fokhagymával, ecettel, szalonnával; borsó vagy héjalva, s arra felül szalonnát perzseltenek, s úgy töltötték az tálban, vagy hajatlan hígan, abban darab szalonnát vagy disznóhúst tettenek; berbécshús spékkel vagy tárkonnyal vagy ecettel, vereshagymával (ennél kedvesebb étke nem volt az öreg Teleki Mihálynak, sem Apor Istvánnak); tehén- vagy disznóhús kaszáslével, ennél s az káposztánál magyar gyomorhoz illendőbb étket nem tartának az régi időben, nyúlhúst fekete lével, csukát tormával vagy szürke lével etc. Vajat nem tettek semmi étekben, hanem az kása közepiben, mikor feladták asztalhoz, mikor kalácsot, lepént, bélest sütöttek, abba tettek vajat vagy penig pánkot, noha inkább ették akkor az új oltasztott hájban forralt pánkot, mint az vajban sültet. A kapornya volt minden éteknek jó ízt adó szerszáma.
A kerék asztalnak híre sem vala, hanem négyszegletű asztal vala az embereknek az eleinél; olyan volt, hogy mind alól, mind feljül kihúzhatták, amint az vendég jött; ha annyi vendég volt, hogy annál el nem tért, toldást tettek az asztalhoz. Az asztal az fal mellett állott, belöl az fal mellett béllett padok voltanak, kül penig karosszékek. Nem francia módon, mint most, hanem tíz órakor ettenek ebédet, hat órakor vacsorát. Mikor közelített az tíz óra, az pohárnok az asztalt megterítette, az főhelyre egy vagy két tángyért tett, az asztalkeszkenyővel betakarván az egész cipót, oda egy vagy két ezüstkalánt tevén, azután asztalkeszkenyővel annyi cipót tett oda tángyérra, amennyit gondolt, hogy elég lészen az asztalhoz ülőknek, és azt az pohárszéken tartotta mindaddig, amíg asztalhoz leültek, azután kinek-kinek beadta az tángyért és cipót keszkenyővel. [...]
Az óntángyér igen ritka volt, mindinkább fatángyérról ettenek. Emlékezem reá, hogy mikor az óntángyér ugyancsak jó formában bejöve, amaz nagy szent ember és nagy úr, Haller János kicsin fatángyérokat csináltatott, s az óntángyérnak az közepiben tette, s úgy fatángyérról ett. Mikor az tíz óra eljött, az étket béfedve az asztalra elhozták, és béfedve lerakták; óntálból ettenek még az nagy uraknál is, mert az egy fejedelmen kívül senkinek ezüsttálból szabad nem volt enni. [...]
Mikor osztán rendet állottanak, az pohárnok eléállott az mosdóvízzel és kendővel; az nagyjánál az embereknek ezüst mosdókorsó volt s ezüstmedence, az alávalóknál vagy réz vagy ón, de medence nem volt; és legelsőbben is az leányokot és asszonyokot megmosdatták, azután a pohárnok az korsóval és kendővel az palota közepin megállott, avval együtt az is, aki az medencét tartotta, az gazda rendre kínálni kezdette az vendégeket ilyen szóval: Mosdjék, uram, kegyelmetek. [...] Mikor már megmosdottak volna, az pap eléállott, és az asztalt megáldotta; azt elvégezvén, az asztalnok a csatlóssal eléállott, annak kendő levén az nyakában, és az étkeket felfedte, az fedőtálakot az csatlós elvévén, azután leültenek. [...] Leülvén, a gazda rendszerént kénálni kezdette az vendégeket: Egyék, uram, kegyelmetek etc. Akkor az nagyjának az inas beadta az kést, az többi az háta megül az öviből elévette a hüvelyit, kivonta a késit. Ott semmi gazdálkodás nem volt, hanem akinek micsodás étek volt előtte vagy legközelebb hozzá, amelyiket szerette, abból enni kezdett ki-ki; nem vala akkor szokás, hogy az vendég innya kérjen, ha valaki akkor mondotta volna, hogy: glasz wein [pohár bor], soha bizony nem tudta volna, akitől kéri, gaz vajat kér-e vagy mit, eleget adatott az gazda. Elsőbben is, mikor annak volt az ideje, veres mázatlan fazékban beadták az ürmösbort, azután megint hasonló fazékban másféle bort, rendre egymás után ittanak [...]. Két kézzel beadják vala az asztalhoz az nagy veresfazék bort, két kézzel veszik vala asztalhoz bé, két kézzel fogván, úgy hajtják vala fel, úgy isznak vala, mégis jóízűn esik vala. Az asszonyoknak rendszerint ezüstpohárban adtanak bort bé, akik, mondani, alig mártották meg az ajkokot benne, s rendre úgy adták elébb. Rendszerént mikor az második fogást elhozták, mikor vígon akartanak lenni, akkor kezdettenek innya; békért az gazda hol két, hol három ejteles fazekat, hol segesvári ejteles, viaszas szép új kupát, azokot másod-, harmad- vagy negyedmagával elköszönte, s úgy ittak mindaddig, míg mind az gyümölcsöt beadták, akkor egyest kezdettenek innya. De nem vala akkor híre az tekel glaz [fedeles pohár], mert ha akkor azt mondottad volna, talán azt értette volna más, hogy kötél gaz kell; hanem vagy almási veres csuporból, vagy járai hólyagos csuporból, vagy segesvári fél ejteles, vagy kisebb szép új viaszas kupából [...]. Mikor az gyümölcsöt beadták, kivált dinnyeéréskor, olyan hosszú szájú üvegekben, melyeket kortyogós üvegeknek híttak, és Porumbákon, Fogarasföldin csináltak, a meggyes bor rendre teli töltve úgy állott az jeges cseberben, mindenkinek asztalhoz egyet-egyet beadtanak, azután még többet, azt olyan jóízűn kortyogdogólag itták. Ugyanakkor, mikor az gyümölcsöt béadták, az vendég szolgái az ebédlőházban vagy palotában bémentenek, ott rendet állottanak, azoknak nagy veresfazékban vagy nagy ezüstpohárban bort adtanak, azok egymásra rendre köszönték, s úgy ittanak urok háta megett. Az asszonyok is a kést magok hordozták; rendszerént egy hüvelyben két kis kések volt s egy villájok, az zsinórra övekhez kötötték, hosszan zsinórral az előruhájok mellett lebocsátották, hogy az hüvelyek vége csaknem az bokájokat érte. Ittak ugyan, de igen ritkán bokályokból is, kivált sert. [...]
Az kristály penig így jöve be Erdélyben elsőbben, mivel avval is az régi időben az pénz nem fogyott haszontalanul, mert volt ugyan az fejedelem házában talán tizenkét kristály, azt mondották, hogy Lengyelországból hozták, de csak raritásnak tartották, hanem in anno 1686 hoztanak legelsőbben Németországból kristályokat Erdélybe. [...]
Bethlen Gergely igaz, régi magyar módon jár vala, azért Magyar Geczinek hívatta magát; én le nem írom, hanem, kedves olvasóm, nézd meg in Mausoleo regum Hungariae [Magyarország királyainak Mausoleumában] Gyula herceget, és írjad alája bátron: Bethlen Gergely. Bezzeg ő sem iszik vala kristályból, ő is az többi között egyszer vendégséget csinál vala, jelen van gróf Mikes Mihály is, de nem mondja vala: adj uramnak egy kristály bort, hanem: Sándor, Gergely [...] (ez kedves szolgája vala), uramnak adj egy darab bort. Azt vagy fazékban vagy kupában adták be, mikor ivutt, erősen ivutt, s Mikes Mihály akkor vonogatja magát az italtól, mond Bethlen Gergely: Uram, kelmed talán kerestályra vágy. Akkor kereskedni kezd a zsebiben, kiveszen egy kopott erszényt, nem ért volna két polturát, kiveszen egy sustákot avagy négy polturát, s adja az inasának, mondván: Eredj, öcsém, hozz kerestályt őkelminek, mert őkelme kerestályra vágy. Így csúfolá meg az kristállyal innya kívánókat. [...]
Asztaltól felkelvén vagy még asztalnál ülvén is, készen volt az hegedű és duda, ottan-ottan az furulya és cimbalom is; azután táncolni kezdettek, nem ugrándoztak kecskemódon, mint most, hanem szép halkal járták, gyakorta kiáltván: három az tánc. Azután volt az lengyel változó, holott hol az férfi hagyta el az leányt, holott hol az leány az legényt, hármat fordulván egymással, magokra is hármat fordulván, úgy választott az legény magának leányt, vagy az leány legényt akit akartanak. Azután volt az lapockás tánc; ezeken kívül a régi magyaroknál, nem az köz-, hanem az úri és főrendeknél, nemcsak az lakodalmokban, hanem vendégségekben is, kedves táncok tudniillik az egerestánc és gyertyástánc, mindenik tánchoz szokott nóta, melyet az akkori muzsikások jól tudtanak.
Az egerestánc ilyen volt: egy sorjában állott kilenc vagy tíz férfi, kivált ifjú legény, ellenben más sorban még annyi leány, közöttök olyan spatium volt, egy pár táncoló tágasan eljárhatott; egyik legény elvitte az más sorban álló egyik leányt, vagy kétszer tánccal megkerülte mind közben, mind kívül az két sorban állókot, azután elbocsátotta kezit a leánynak, külön kezdettek táncolni, de csak abban a lineában; akkor kezdették mondani: Macska, fogd el az egeret; ha jól tanolt leány volt, úgy elfárasztotta az legényt, míg minden egyet-mása a testitől megizzadott, mert elöl az leány, utána az legény úgy kerülték kívül-belöl az két sorban állókat, mikor az legény szemben érkezett az leánnyal, s meg akarta fogni az kezit, az leány akkor visszafordult, erővel penig nem szabad volt megfogni az kezit, hanem ha szép mesterséggel kezire vehette. Mikor osztán megfogta, akkor újólag kétszer-háromszor az leánnyal együtt táncolva az sorban állókat megkerülte, úgy osztán az legény az maga helyére, az leány is az magáéra állott, mindjárt az mellette álló legény az más sorban álló leányt elvitte, azok is úgy járták, és az tánc mindaddig tartott, míg valahány legény s leány volt az két sorban, azok is táncolva egymást megpróbálták. [...]
Most az ilyeneknek semmi keleti nincsen, sem a szép lassú magyar táncnak, hanem azt kiáltják: Vonjad az német, francia, tót táncat; úgy ugranak mind az legény, mind az leány, mint a kecskék.
Az minevétnek híre-helye sem volt, ha eléhoztad volna az minevétet, talán más azt tudta volna, hogy azt kérded, ma mit ett.

NEGYEDIK CIKKELY: A FEJEDELEM EBÉDIRŐL ÉS VACSORÁJÁRÓL
A fejedelem mikor ebédelt vagy vacsorált, tíz órakor felment az konyhamester, megizente, kész az étek, az főpohárnok előjött az több pohárnokokkal, bőrrel borított szepetekben meghámozván elhozták az fejér cipót, az asztalt megterítették; elsőbben az hosszúasztalra környös-körül ezüst, arany fonallal varrott, egy singnyi szélességű abroszt tettenek, azonfeljül úgy terítették bé tiszta fejér abrosszal az egész asztalt. Feladván az konyhán az étket ezüsttálokban, mindenik étekfogónak selyemmel varrott keszkenyőket adtanak, azzal az étkes tálakot általkötötték, s úgy vitték kezekben. [...] Megmosdván, a fejedelem vagy predikátor vagy arra tanított pohárnokinas az asztaláldást szép halkal elmondotta; addig a fejedelem az süvegit levette a fejiből, keziben tartotta; elmondván az asztaláldást, az fejedelem az süvegit megint az fejiben tette, ketten az fejedelemasszonnyal egymás mellé leültenek a főhelyre [...]. Mihelyt az fejedelem leült asztalhoz, az fegyverhordozó inas, aranyas-köves hüvelyű kard s fejedelmi buzogány lévén keresztül téve a karján, mind ott állott az fejedelem háta megett, míg asztaltól felköltek. Mikor az sültet elhozták, az asztalnok kivitte tálastól, s arra készített külön asztal lévén, felbontotta, s tálban rakván, úgy vitte be asztalra. Mikor innya kellett az fejedelemnek s fejedelemasszonynak, az fő-innyaadó eléhozta az bort, keziben lévő ezüsttángyérra kitöltvén benne egy keveset, azt elsőbben az fejedelem szeme láttára megitta, s úgy töltött ugyanott az fejedelem előtt abból az borból innya mind az fejedelemnek s fejedelemasszonynak. Valahányszor ivutt az fejedelem, mindannyiszor az ezüsttángyérra töltött bort meg kellett elsőbben a fő-innyaadónak kóstolni. [...]
Ha innya kezdett az fejedelem, gyakran ivott penig, ott senkinek nem lehetett magát menteni, addig kellett innya, míg kidőlt asztaltól, maga penig egy veder bort megivutt, mégsem részegedett soha el, csak levette fejéből az bársony kozáksüvegit, s mintha megfáradott volna, úgy gőzölgött ki az feje tetejin az bor ereje, s azután még többet ivutt. Egyszer Fogarasban az udvar német gyalogjait az fogarasi vár piacán rendre állították, s valamikor új pohárt köszöntek, mindenkor lőttek; azoknak két hordó bort parancsolt, hogy kihúzzanak az pincéből, addig ittak, míg egymásra dőltenek az vár piacán.
Amíg az fejedelem táncolt az fejedelemasszonnyal, az urak addig mind fennállottanak, valamikor arra fordult az fejedelem, az urak mind fejet hajtottak. Igen kedves muzsikája volt az duda; magyar módon, szép csendesen táncolt, alig láthatta valaki, az lábait mint emeli fel az táncban, igen cifrán igen ritkán láttatott. [...]
Vadászni gyakorta járt, egyébkor könyveket olvasott, kivált az Bibliát, azt estve is, kivált özvegy korában, amíg elaludt, az inassal olvastatta, vagy penig órákot igazgatott. Sok óra volt az házában: az többi között egy az asztalán állott, mint egy bojtos kicsin kutyácska, mikor ütni kellett, megmozdult az asztalon, valahány óra volt, annyiszor az száját feltátotta s annyit ugatott, mintha valóságos kutya lett volna. Az övit fenn, éppen az csecsinél viselte; igen jámbor ember volt, legnagyobb szitka ilyen volt: szamár kurva fia, de ha megharagadott, mindjárt megölette volna az embert. [...]

ÖTÖDIK CIKKELY: A RÉGI ERDÉLYIEK KÖNTÖSIRŐL
[...] Nem értem, de hallottam bizonyoson, hogy régen az főasszonyok geleznában jártak ki-ki maga állapotjához képest, kinek nyusztból való volt, kinek nyestből, kinek petymetből, egyszóval akitől mint tölt ki, aminthogy gyermekkoromban magam is láttam az nagyanyám, Imecs Judith petymetből való geleznáját, s hallottam bizonyoson, hogy más régi főasszonyoknak is még akkor az geleznájok megvolt. A főleányoknak az fejin a nyakszirton feljül, az tetejeken kevéssé alól, hat csontból szőrrel erősen megkötött koronaforma, jóféle gyönggyel megrakott vagy klárissal, akitől mint tölt ki, maga csúpos, hátrafüggő koronájok volt; az asszonyoknak és leányoknak a könyökökig feljebb ugyan bővebb ingek volt, az könyököktől fogva az keziig sípos-ráncos, szoros ujja volt, inneplő pedig olyan táblaforma volt, ki arannyal varrott, ki jóféle gyönggyel rakott ruha volt, amelyet azon ráncos sípforma ing ujjára tettek. Kesztyűjök az nagyobb rendű asszonyoknak selyemből szőtt, némelyeknek az közepin ezüstfonalból varrott vagy szőtt cifraság volt, az alább valóknak tiszta cérnából szőtt kesztyűjök volt, az kesztyűből az végső ujja íziig az kezek ujjai künn voltanak. Nem árulták akkor az leányokot csecsek mutogatásával, hanem ugyan az felé varrott vagy rakott gyolcs volt, mint az kis ing sípján, akivel gallér helyett az mellyit béfedte egész az torkáig, majd addig, ameddig az nyakravalójok volt; ezt igen gyermekkoromban így értem. Igen viselték azelőtt mind az asszonyok, mind az leányok mind belső kis ingen, mind az külső ingen is sűrűn egészen mindenütt megrakva rézből csinált igen apró, mintegy lencse szemnyi islógokot, mert az volt az nevi, úgyhogy egy ingre afféle apró islóg két-háromezer is reá volt rakva s varrva; az olyan ing is a könyökiig bőv volt, azon alól a keze nyeliig szűk, azt hítták sípujjú ingnek. Nem volt akkor ráncban szedett, egész mellyű ingek az asszonyoknak, hanem az ingek elöl meg volt hasítva, annak kötője volt, s úgy kötötték meg az nyakoknál, mert akkor éppen az nyakokig volt fel az ingek, nem bocsátották úgy zsibvásárra az csecseket szemtelenül, mint az mostani asszonyok és leányok, hogy csaknem egészlen, többnyire félig nyakok, csecsek mezítelenül úgy áll, mintha éppen az férfiakot kénálnák csecsekkel. [...]
A kisasszonyok, sőt elévaló főnemes leányok is az fejeken kétfelől, az homlokokra feleresztve sokszínű, festett strucctollakat viseltenek, s igen díszesek voltanak azokkal. A hajokat kétfelől, gömbölyösen csinált vassal megmelegítvén megfodorították, mert akkor híre sem volt az álhajnak; azt kétfelől lebocsátották vékonyon, imitt-amott jóféle gyöngyöt is felfonva elegytettek, akitől kitölt, köziben. Mikor útra mentenek, az nyakokban hosszú fekete fátyol volt, azt a mellyeken keresztülfogták, az közepin valami drágakövű gyűrű volt, éppen az mellyeken az két végit az fátyolnak kétfelől a combokon lebocsátották, hanem amely része az csípőjöket érte, azt ott megakasztották tővel. [...]
Ne hagyjuk el az régi székely asszonyokot. Minden lófő vagy darabant embernek az felesége nagy kontyot viselt, abban nagy két tőt szúrt fel, mintha két szarva lett volna; az konty felől való része az tőnek hólyagos volt, azt a kontyon kívül hagyta, akinek jobb tehetsége volt, annak ezüst volt mind az tője, mind az hólyagja, némelyeknek az hólyagja aranyas, az többinek olyan volt, azmicsodás tőle kitölt, de az akkori asszonyoknak s leányoknak nagyobb dicséreti az, hogy ritka kurvát hallott az ember, kivált az magyarok között. Jut eszemben, gyermekkoromban, hogy egy fattyazó kurva vala Torján, meg is hala az szülésben, annak olyan híre volt, hogy kurva, mintha valami nagy csuda történt volna; de most bizony nem csuda, és talán olyan ritka most az jámbor, amely ritka volt abban az időben az kurva. Nézd meg, erdélyi ember, hogy bizony nem az császár adója szűkíti Erdélyben az pénzt, hanem feleségtekre, lányotokra való haszontalan cifrázás.[...]
A férfiak azért azelőtt az nagyja az embereknek pár nyusztos süveget viselt pompára, medály rajta s abból kolcsogtoll állott ki; de csak az közönséges főemberek is, ha csak jóféle gyöngyből csinált bokrétát is viseltenek; nyárban penig az ifiak virágból való bokrétát is tettenek süvegekben, feljül tévén az köves- vagy gyöngyösbokrétát. [...] Mikor az olyan úrfiak darutollas süvegben lódingoson, tarsolyoson felültenek üszely berzsennyel veresre festett köves, gyöngyös, klárisos szerszámokkal, arannyal szott portai cafrangokkal felöltöztetett lovakra, annak is homlokán (üstöknyomtatónak hítták) bársonyra varrott, drága medályban rakott három s néha két szál darutoll lévén, ezüstkengyelekben lábai, csizmáján aranyos sarkantyú gyémánttal vagy rubinttal, smaragddal megrakva, utána az sastollas, párduc-, tigris-, farkasbőrös szolga, azokon nagy ezüst, aranyos gombok, egynéhány rend ezüst láncokra szorítva, elöl az elkészíttetett, sokképpen cifra vezetékparipák, megugratta szép moderatióval magát az lovon, fútták az töröksípot, trombitát: - bizony akármely király udvara Európában cum recreatione megnézhette volna. [...]
[...] Fekete süveget is igen viseltenek az nagy emberek; selyemből volt csinálva, az nemeseké szép fekete báránygyapjúból; mikor megholt az férfi, olyan süveget vontanak az fejekben, úgy tették koporsóban s temették el, aminthogy most is az temetőben, mikor új sírt ásnak, s régi holttesteket találnak, az olyan süvegek elrothadva meglátszanak, amint én magam is sokat láttam. [...]
Mind felső, alsó rendbéli ember, mihelyt megházasodott, az szakállát meghagyta, s holtáig úgy viselte; az egy Béldi Pál szüntelen beretváltatta az szakállát, s hogy controvertálták, azt mondotta, mikor tatárok rabja volt, nagy szakálla lévén, az tatár ura, ha megharagudott, annál fogva hurcolta, akkor tett fogadást, ha megszabadul, soha szakállt nem visel, s nem is viselt holtig.
Ha valaki abban az időben az szakállát leberetváltatta, nem beretváltatta az haját is egyszersmind, az csúf volt, olyat mondottanak neki, akit szégyenlek kiírni. A fejét majd mindnyájon borotváltatták, ha kopoc volt, nem viselt idegen kurva hajat, akit most barokának hínak, mert ha akkor eléhoztad volna a baróka nevét, más azt gondolta volna, hogy azt mondod, hogy bak róka megyen. Akinek haja nem volt, hogy kopoc volt, szép fekete bíborból vagy bársonyból való sapkát viselt. Az bajusza az száját némelyiknek egészlen befogta, abban soha semmit el nem vágtak, sőt mikor ivutt némelyik, megtölt a bajusza s beszoppantotta. [...] Az uraknak, első főrendeknek az pompára való mentéjek hosszú volt, annak nagy hosszú szélyes galléra, hogy majd az háta közepit érte, az karjának felit, elöl is az mellye felé jócskán leért. [...] Mikor ritkán felöltötték, az ujján való posztó összeráncolódott, ráncolva állott az karjokon. Abban az időben híre-helye sem vala az paszamántnak, hanem nagy híre vala még Pázmány Péternek, azért ha valakinek eléhoztad volna az paszamántot, azt gondolta volna, hogy Pázmányt emlegeted vagy Pázmántot, az Szent István király hadi vezérit. Ezen mentéjeken volt szövés, ki egy ujj szélyes, ki két ujj, ki három, azt oldal-pecsenyének hítták; mindennek inkább proportionate vitézkötés az végin, aki arany, ki ezüst fonalból, ki elegyesen, ki tiszta selyemből való volt, azt varratták sűrűn azon mentére. [...]

Emlékezetes lakadalomról való toldalék, amely volt Gyalu várában az 1702. esztendőben
Sok pompás emlékezetes lakadalomban voltam, melyeket ha mind le akarnék írni, konc papirosak kévántatnának. Én időmben történék egy híres fejedelmi lakadalom Gyalu várában, mikor az néhai jó emlékezetű erdélyi gubernátor, gróf Bánffi György, kedves házastársával, gróf Bethlen Klárával férjnek adák kedves leányokat, gróf Bánffi Annát, gróf borosjenei Székely Ádámnak, melyet az ilyen raritásokban gyönyörködő maradváinknak rövideden így írok le.
Ezen lakadalomban násznagy volt gróf Apor István, ki is meggyszín bársonydolományban, mentében volt, dolományán, mentéjén köves gombok voltanak, mentéje egészlen nyusztháttal bérelve, kit is ezer öreg talléron hozatott volt éppen Muszkaországból. Nyoszolyóasszony volt amaz áldott jó asszony, Haller Györgyné Kornis Anna, mert az szegény Apor Istvánné Farkas Zsuzsánna öreg, beteges volt. Kolozsvárról indult meg az nász népe; míg penig Gyaluban érkeztenek volna, addig az említett gubernátor, gróf Bánffi György hét, drága szerszámokkal felöltöztetett vezeték paripákot vitetvén maga előtt, fényes kísérő sereggel az erdélyi akkori generális commendans, gróf Rabutin eleiben ment, minthogy az akkori Leopoldus császár az lakadalomra invitatus lévén, maga képiben gróf Rabutint praeficiálta [...]. Hosszú szín volt az gyalui vár előtt csinálva, úgy, hogy az majestas helyén kívül ötven asztal volt benne elkészítve; az szín belöl mindenütt be volt vonva díványszonyegekkel, az szín felső felin, napkelet felől, külön volt csinálva az majestas helye, három fok grádicson kellett oda felmenni [...]. Gróf Rabutin elérkezvén, amely három portha triumphalis volt az hosszú szín előtt, ott leszállván az hintóból, az kalap mindenkor az fejiben lévén, nagy pompával az színen belöl való majestas helyére sok ágyúlövés között fölment, és ott az székben leült egyedül; az felesége alatt maradott az több úri asszonyokkal együtt. Az nász népe azután érkezett el, felmentenek elsőben az násznagy az nyoszolyóasszonnyal, vőlegénnyel, vőféllyel, nyoszolyókisasszonnyal, mindenütt nagy reverentiát tévén, felmentenek az majestáshoz, ott állván az első grádics véginél gróf Bethlen Miklós, ott féltérdre állván, az násznagy az véle valókkal köszöntötte az császárt deákul, Rabutin ott ülvén az majestas székiben, az kalap feltéve akkor is az fejében; gróf Bethlen Miklós felelt az köszöntésre. Onnant felkelvén, amint féltérden állottanak, ismét az földig magokot meghajtván, háttal kellett visszajönniek mind az szín közepiig, úgy, hogy az császár képivel szemben estenek, ott legelsőbben is az násznagy s az véle valók az gubernátornak kezit fogták s köszöntötték, onnan mentek, ahol Rabutinné állott, s neki is kezit fogták s köszöntötték, onnan mentek az gubernátorhoz, annak is külön kezit fogták s köszöntötték. Ezek meglévén, úgy osztán az több vendégeknek, elsőbben az uraknak, azután az asszonyoknak, leányoknak kezeket fogták, az szokás szerint az leányt kikérték. Az meglévén, legelsőbben az császár képe asztalára ezüst-aranyas szélyű tálakban felvitték az étket, gróf Pekri Lőrinc lévén az asztalnokja, innya-adója gróf Bethlen Sámuel; egyedül ült az majestás asztalánál Rabutin, mint az császár, mindenkor az kalap fenn lévén az fejiben. Mikor az császár képe enni kezdett, akkor ültenek az ötven asztalhoz az vendégek. Az havasalföldi vajda követje is ott lévén, legelöl ült az magyarok között. Nagy csendesség volt asztalnál is, az színben is, csak suttogva beszéltek egymásnak, az császár képe praesentiájára nézve, amíg megittasodtanak, de azután elég zajgás volt és kiáltozás; eléggé csitolták, hallgassanak, mert az császár képe itt vagyon, semmi haszna nem volt, kivált az fenn udvarló szolgák megrészegülvén, egybe szidták az császárt. Az császár képe Rabutin csak hallgatott, egyedül ett, és mikor más étek kellett, akkor intett, s elvitték előle, s mást hoztak, úgyszintén mikor innya akart, akkor is intett. Egészlen hajnalig, míg az vendégség és tánc tartott, ott kellett ülni egyedül, amint maga másnap megvallotta, nagy poenitentiául. Hosszan az színban végig tíz rendbéli pohárszék volt, az legfelső az császár számára volt, azon sokféle ivóedények voltanak, nemcsak urakhoz, hanem fejedelmekhez, királyokhoz illendők, némelyek tiszta aranyból, némelyek rubintokkal, smaragdokkal, gyémántokkal megrakva, csuda formára tengeri gyöngyházból, csigából csináltattak, s többek affélék, amelyet úgy leírni, amint voltak, lehetetlen. [...]
Az válogatott étkek sokaságát le nem írhatni, hanem ami inkább consideratióra méltóbb, mindenik asztalon különb-különbféle tészta-műbol, sokféle színű festékekkel, nagy öreg tálakban lévő pástétumok voltanak, némelyekben alma-, körtvély-, citrom, narancsfák, szintén úgy zöld levelekkel, azokon úgy függöttenek az alma-, körtvély-, citrom-, narancsforma gyümölcsök; az szarvasokot, őzeket szintén úgy kicsinálták, görlicéket, galambakot az fákon, mely rendesen ültenek egymás mellett; Fogaras várát ad vivum kicsinálták, belső, külső bástyáival együtt, az német silbak, hátán lévén az puska, úgy állott az vár kapujában, rendre az álgyúk az bástyákon, körül az árkában víz volt, az vízben eleven apró halak úgy firkoltanak. Valahány étek-fogás volt penig, mindannyiszor újabb-újabb olyan pástétumokból csinált portékák voltak. Mindazoknak csináló-mestere volt marosszéki Berzenczei Márton, ki Apaffi Mihály öreg regnáns fejedelemnek is konyhamestere volt, és hozzája fogható nem volt Erdélyben. [...]
Az gubernátor maga első nap hamuszín bársonymentében, dolományban volt, mind aranyköves gombok az dolományán, mentéjén, az mentéje nyuszttal béllett, az süvegiben gyémántos medály, az mellyin bal felől az szívénél más-más gyémántos öreg medály, melyet Leopoldus császár adott volt, mikor Bécsben felment volt. Másnap violaszínű bársonydolományban, mentében, azokon mind virágokra csinált, öreg jóféle gyöngyből csinált gombok, az mentéje hiúzmállal volt bérelve, az medályok akkor is süvegiben és az mellyin ott voltanak. Az gubernátorné első nap hajszín bársonyszoknyában, az aljától fogva fel az derekáig mindenütt körös-körül öreg, jóféle gyöngyből csinált virágokkal sűrűn megrakva; másnap tiszta aranyfonalból szőtt szoknyában, nyakán, mellyin, kezin való köves aranyperecek, nyakszorító, reszkető-tok, aranyköves, sok jóféle gyöngyből csinált virágokkal sűrűn megrakott övek, köves medályok annyi volt az testin, magok az ott való vendégek, elévaló német tisztek csudálva nézték. Az több úrasszonyokon, kisasszonyokon is annyi sokféle drága portékák voltanak, azt mondották az német tisztek, hogy merő királyi lakadalom.
Nagy kádak voltak az színen kívül, teli mind borral, valakinek kellett, szabadon merítette, ha fogyott, meg újra telitöltötték, az sokféle odagyűlt, asztalon kívül való szolga s egyéb rendbeli emberek mégsem tudták consumálni.
Mikor megittasodván asztaltól fölkeltenek, majd hajnalig mind tánc volt; azalatt az menyasszonyt bévitték az várban, ott más köntösben öltöztetvén az régi szép, jó szokás szerint, az haját lebocsátván s fényes pántlikákkal megrakván, kihozták az színben. Minekelőtte az menyasszony táncát kezdették vonni, az násznagy az vőlegénnyel s vőféllyel együtt, utána az nyoszolyóasszony az kisnyoszolyóval és az menyasszonnyal felmentenek az majestási helynek alsó grádicsáig, féltérdre állván mindnyájon, az násznagy megköszönte az császár gráciáját, hogy méltóztatott maga képiben praeficiálni, és felkelvén, újabban földig magokot meghajtván mindnyájon, háttal jöttenek vissza az színben, úgy kezdették vonni az menyasszony táncát. Akkor az násznagy, kettőt-hármat fordulván az menyasszonnyal, odavitte az gubernátorhoz elsőbben, azután az gubernátornéhoz, és elbúcsúztatta, úgy adta az vőfély kezére, elvitték az hálóhelyre álgyúlövés alatt. Azután az császár képe nagy pompával leszállván az majestásról, bément az várban, ahol pompásan felöltöztetett ház volt szállásnak, azután az vendégek is, éppen hajnalban szállásokra mentenek.
Másnap nem volt az majestási készület, [...] gróf Rabutin sem volt császár képe, hanem az színben ült ő is az többi közt az vendégekkel, az asztalnál legfeljül az főhelyen az feleségivel együtt, s akkor volt osztán nagyobb ital s vigasság. Rabutin is igen részeg vala, sokszor kiáltotta asztalnál: Nem vagyok ma császár (francia nyelven, aminthogy gróf Rabutin francia nemzet volt); elég patientiám volt tegnap hajnalig, amit elmulattam, most kipótolom. Úgy eldőltek az asztali vendégek az sok ital miatt, mikor táncolni kellett, alig volt egynéhány férfi.
Nem volt abban az lakadalomban sem paszamántos köntösű, sem porozott hajú vagy hátul zacskóban kötött üstökű magyar csak egy is, hanem az német officírek, mind urak, asszonyok, kisasszonyok, úrfiak igaz magyar köntösben voltanak öltözve, mind magyar nótát vontanak, mind magyar táncot táncoltanak [...]. Az szín és vár között igen magos fenyőfa meghántva tetejiig s hájjal egészlen megkenve volt felásva, az tetejiben hét sing angliai posztó, tíz arany s egy ezüst pohár volt feltéve s megkiáltották: valaki felhághat, maga számára elveheti. Sokan próbálták, jó darabig felmentenek, s néha szintén az tetejiig az fának, csak lesuvadtanak róla; utoljára a gubernátornak lévén egy tréfás markalfja, Piszli nevű, jó idein alattomban hosszú vastag vasszegeket csináltatván s patkóverő lévén kezében, azokat rendre úgy verte fel egymás után, s úgy is nehezen hágott; de mikor szintén le akarja volt venni az egyet-másokot a fa tetejiről, éppen leesik vala, az urak is az vár ablakjaiból, az közel állók is nézvén, megijedtenek volt, hogy leesik s szörnyű halált hal, kivált az asszonyok jajgatni kezdének, mindazáltal az környülállók biztatni kezdették, s az fa alá állottanak, hogyha ugyan leesik, megkapják, s úgy szállott le az fáról az egyet-mással együtt.

TIZENKETTŐDIK CIKKELY: AZ ERDÉLYI RÉGI ESKÜVÉSRŐL ÉS SZITKOZÓDÁSRÓL, ALÁZATOSSÁGRÓL
Bezzeg régen, mivelhogy nem valának ezek az éktelen, Istent méltó haragra indító káromkodások, mégpenig híre-helye sem vala, édes hazánkon is vala az Isten áldása. [...] De miolta az éktelen Isten ellen való káromkodás béjöve, micsoda ínségekre s nyomoruságokra jutál, gondold meg, ó, Erdély országa!
Minden szitkozódások az férfiaknak, uraknak, nemeseknek, alábbvaló rendnek ez volt: Aha bustya vére, lelketlen kurva fia, pogány kurva fia, szamár kurva fia. Az asszonyoknak penig ez volt: Aha hamis életű, tűzre való, tuz kénjára való; most penig férfi, asszony, leány, ifjú legény széltiben mondja az adtát, teremtettét, huncfutot (bezzeg az húsz fontot értették volna régen, de mi az az huncfut, inkább elfutottak volna előle), ördög szánkázzék az szegény lelkeden stb., még az gyermek is, mikor szólani kezd, azokot tanolja legelsőbben meg. [...] Most penig, úri asszonyokról nem szólok, de nemesasszonyok, nemesleányok is elegen vadnak, akik széltiben minden szemérem nélkül szaporán elmondják: Isten engem úgy segéljen, s úgy esküsznek, mint akármely nyíri pajkos katonák. Azért is nincsen Isten áldása országunkon, s nem várhatunk utolsó veszedelemnél egyebet magunkra. Egy oláhot felakasztunk három forintos marháért, aki Isten ellen káromkodik, csak nevetik s elhallgatják.

TIZENHARMADIK CIKKELY: AZ KATOLIKA RELIGIÓRÓL
Áldassék, dicsértessék, felmagasztaltassék örökkön-örökké Istennek szent neve, minekutána in anno 1687 az pogány török igája alól felszabadula, dicsőségesen visszamene édes hazánk az angyali apostoli szent magyar korona alá; apostoli szent hütünk nemhogy hervadást szenvedett volna, sőt naponkint szebb s meg szebb virágokkal zöldellik. Midazonáltal szent hütünknek mint volt állapotja az 1687 esztendo előtt, leírni méltónak ítélettem. [...]
Bizony nem is volt az erdélyi vallások között addig olyan gyűlölség, amíg ez az két szó: Nostras, Vestras [Miénk, Övék] bé nem jött; mert nagy úri, nemes és főemberek is, akik más valláson voltanak is, felesen az kolozsmonostori pápista iskolában taníttatták gyermekeket, sőt azt tartották, hogy az katolika iskola merő második udvar, amint nékem az azon időbéli katolikus mester, én időmben igen öreg páter Kőszegi Zsigmond beszélette, mikor Kolozsvárott tanoltam, s az neveket is megmondotta. Értem magam is becsületes kálvinista nemesembereket, akik az katolika iskolában tanoltanak, és azon régi páternek hajdan tanítványi voltanak, s gyakorta látogatták jó szívvel azon öreg pátert mint kedves mestereket, s ajándékozták is, kivált borral.
Megvévén penig in anno 1660 Váradot az török, amint bizonyoson értettem az akkori emberektől, az váradi kálvinista prédikátorok béjővén Erdélyben, azok kezdették legelsőbben azt az fertelmes két szót: Nostras, Vestras, és azok kezdették eltiltani az más vallású urakot s nemességet, hogy katolika iskolában gyermekeket ne taníttassák, mert nékik is vagyon iskolájok. [...]
Bébocsáták ugyan az katolikus pátereket Kolozsvár városában, de micsoda ínség s nyomorúság alatt, majd meghallod. [...] És attól fogva, hogy az fennebb leírt fundatiónkot elvették, mindaddig úgy volt, valameddig én Kolozsváratt hét esztendeig iskolában jártam és ott tanoltam; mikor az kolozsvári iskolából kijöttem, és Nagyszombatban mentem tanolni, akkor is úgy hadtam el az 1693. esztendőben. Mert mindaddig, amíg én Kolozsváratt tanoltam, még templomunk sem volt benn Kolozsvár városában; ahol most az convictus temploma vagyon, ott vala egy ház, az is csak közrend ház vala, abban volt az szentmise; de abban igen kevés ember fért, hanem az szegény katolikusok, ki az ház híjára ment, és az fejit ott ledugta, s úgy hallgatta az isteni szolgálatot, némelyek az kapu boltozatja alatt voltanak, azoknak ott székek volt, némelyiket némelykor az nap sütötte, némelykor az eső verte az udvaron. Hanem egyszer az urak Kolozsvárrá gyűlvén, az páterek comoediát csináltanak, és annak irigyivel, hogy az teátrumot oda csinálják, csináltanak egy színt zsendely alá az udvaron, körös-körül az kert mellyéke mellé penig árnyékocskákot csináltanak. Hogy az comoediának vége lett, akik máshuvá el nem fértenek, azon szín és árnyékocskák alá állottanak az szegény katolikusok, úgy nem sütötte az nap, és nem verte az eső őket. De én magam értem, hogy azt is le akarták rontani az más valláson valók, de mivel Isten kegyelmességéből már Bécs alatt megverték vala az törököt, nem éppen annyira mernek vala az katolikusok ellen bátorkodni. Amíg én Kolozsváratt voltam mint tanoló, mind úgy volt; az prédikáció volt, amint az misemondó ház grádicsán felmentenek, az grádicstornác végihez egy padot tettenek, s az volt az prédikáló szék, hogy mind benn az házban, mind az híjuban, mind az kapu alatt, mind az udvaron az prédikációt meghallhassák.
Harang sem vala egy is, hanem két jókora csengettyű, akikkel iskolákban csengettenek, misére, vecsernyére is azokkal harangoztanak, nem is volt szabad, ahol kálvinisták voltanak, amíg az kálvinisták elébb nem harangoztanak, addig harangozni.
Az szentmise-mondó háznak az piac felől való résziben volt két bolt kétfelől, az Torda utca felől való boltot tartották sekrestyének; az Farkas utca felől való boltban tartották az egyet-mást, mert az kolosmonostori templom egyet-mását is ott tartották. Az kőfal felé azon háznak volt keresztül egy bolt, azt kórusnak tartották, az orgona ott volt, s ott énekeltenek az deákok, körös-körül székek voltanak, azokban ültenek az mesterek, úrfiak és az nemesség fiai, az több résziben az több szegény deákság hallgatta az szentmisét és prédikációt. Annak az végiben volt egy más bolt, keresztül az is, abban az iskolához való egyet-másokot tartották, azon túl volt egy jókora bolt, azt convictusnak hítták, abban tanoltanak, háltanak privatim az úrfiak, fő- és nemesemberek gyermekei. Az előtt volt egy kis tornác, azon ki az utcára egy ajtó, de azt mindenkor zárva tartották. Azon kívül volt egy igen kicsiny bolt, abban lakott az mester, aki az grammaticát, syntaxist tanította, és ugyanaz viselt gondot az úrfiakra, fő- és nemesember gyermekeire, mert az, aki az kis iskolát tanította, az convictusban hált. Azon túl volt egy bolt, amelyben az iskolák könyveit s némely egyet-mást tartották. Azon kívül volt egy ház, abban lakott az az mester, aki az rhetoricát és poesist tanította; annak háza előtt volt egy kis fedeletlen utca; azon túl az város kőfala felé volt faragott fábul elécsinált fedeletlen kert, amely elkertelte az convictus udvarát az szeminárium udvarától; azon kis ajtó volt lakaton, akin az rhétorok mestere által járhasson az deákokhoz. [...] Az szeminárium vala egy középszerű bolt, annak az végiben vala egy igen kicsiny bolt, azokban négy-öt rendiben, mind egymás felett volt az deákok ágyok; volt az közepin egy hosszú asztal, annál tanoltanak, és annál ettenek. [...] S úgy tanol vala az szegény katolikus deák, amíg én Kolozsvárt laktam, tudniillik az 1693. esztendeig egészlen.
Az szemináriumon túl, az város falához közel vala egy rongyos ház, igen nyomorú kis ház vala, egy kálvinista késcsináló lakik vala benne; soha bizony sem pénzért, sem másképpen, amíg Kolozsváratt lakám, nékünk katolikusoknak nem adák.
Már megint visszatérek. Amint az nagy mester háza előtt Farkas utca felé az említett kert, annak az végiben volt egy szép nyáriház, abban volt zöld táblajáték, akit most piliárdnak hínak, de ha akkor mondottad volna hogy piliárd, más azt tudta volna, hogy azt mondod, hogy az pili árt; azon az páterek és mesterek játszottanak, néha az úrfiak és nemesember gyermekei is. Azon belöl az város kőfala felé volt egy igen szép kis kert, puszpángos cifra táblákkal, az az páter gazda kis kertje volt, noha az úrfiaknak, fő- és nemesember gyermekeinek is mulatságokra adott némely táblákot benne, azok is igyekeztenek mentől szebb virágokra magokot szerzeni, és úgy nyárban mindenféle virágokkal teljes szép kis kert volt. Az kőfal felől való végin volt egynéhány szilvafa, az alatt volt feles csiga.
Az nyáriháztól fogva az templom kertiig, mely ott ment el, ahol az kórust írám, volt deszkás kert, és úgy az mesterek és convictus udvara; mintegy négyszögletű udvar volt, az közepin tekéző kő állott (úgy az szeminaristák kis udvara közepin is), ott az úrfiak, fő- és nemesember gyermekei tekéztenek, az szemináristák az magok köveken, némelykor tekéztek az convictus udvarán az páterek és mesterek is, némelykor mind az convictorok, mind az szeminaristák laptáztanak is az magok udvarokon. Mikor penig esős idő volt, akkor az convictoroknak más játékok volt, mikor nem tanoltanak, úgymint ostábla, lúd, prágány s az többi.
Az kapu az templom mellett az piac felé vala kétfelé nyíló; azon amint béjöttek, bal kéz felől volt egy kis bolt, abban tanították az syntaxist és grammaticát, az szép kis világos bolt vala; amellett volt egy más bolt, akiben tanították az principistákot és kisgyermekeket, de az olyan sötét vala (mert magam is abban tanoltam két esztendeig), hogy télben, hacsak négy gyertya nem égett felvonó gyertyatartókban az boltnak majd közepin felfüggesztve, ketteje elébb s ketteje hátrébb, sem az mester könyvből tanítani, sem az gyermekek tanolni nem láttanak, hanem az gyermekek megvonták egymást, gyertyára pénzt adtanak. Amellett volt egy konyhaforma, ahol ostyát sütöttenek, vagy mikor valamit tűznél kellett az mestereknek cselekedni, ott cselekedték; azon túl volt egy középrend faház, ott az rhetoricát és poesist tanították, abban volt ugyan az catechizálás is, az deákok congregatiója, és mikor declamatio volt, ugyan valami comoedia. Amellett volt egy keskeny udvar, annak kőből való kapulábja bolt alatt, ott az tűzrevaló fát tartották. Amely boltot írék, akiben az syntaxist tanították, azon feljül volt egy bolt, abból mentenek egy más kis boltban. Az templom felé az külső boltban lakott az páter gazda, az másikban az egyet-mást tartotta.
Általmenvén az utcán, amint most az jezsuviták temploma vagyon, azon mindjárt innen Farkas utca felé egyszéltiben volt az utca felől egy jókora bolt, abban lakott az második páter; annak az végiben volt egy setét bolt, egyet-más tartó, annak az végiben volt egy ház, az refectorium, abban ettenek, vacsoráltanak; abban két asztal volt, az első asztalnál ettenek az páterek és nagy s középső mester s némely úrfiak. Ott rendszerént öt-hat tál étek volt, noha ritkán volt öt, többször hét, borok valamivel több fél ejtelnél; azért az asztalért az úrfiak fizettenek száz magyar forintot. Az ezen asztalnál ülőknek jó reggel is kenyerek vagy sajt vagy valami felestököm csak kijárt, úgy hasonlóképpen négy órakor is dél után az osonnya, de akkor bort is adtanak, úgyhogy egyszer legalább ki-ki jól ihatott, némelykor kétszer is; ezeknek asztalnál étek után gyümölcsöt is adtanak bé.
Az második asztalnál volt az fizetés nyolcvan magyar forint; ezeknek rendszerént mindenkor volt négy tál étkek, az étek után hacsak almát vagy diót is adtanak, ezeknek borok is kevesebb járt; ezeknek is reggel s négy órakor kenyeret adtanak, bort nem adtak. Innepekben, de kivált sátoros innepekben annyi étkek, borok volt mindenik asztalnál, hogy meg sem ehették s meg sem ihatták, kivált fársáng farkán, de akkor felestökömre, osonnyára sült kolbász s afféle mindenkor elég volt mind az két asztalhoz valóknak, azfelett annyi Agnus Dei-t, olvasót, képet s afféle aprószent ajándékocskákot, kivált az convictoroknak (mert az szeminaristáknak is adtanak valami keveset) annyit adtanak az páterek és az mesterek, hogy alig győzték eljátszodni. Akkor kártyával is szabad volt játszodni, de másszor nem; egyszóval mentől nagyobb vigasságot lehetett, azt követték el.
Amint bementenek itten az kapun, jobb felől egy faház volt, az páterek és az úrfiak inasai laktanak benne, az úrfiak inasi tartásokért akkor fizettenek húsz magyar forintokot. Azon túl volt az konyháravalóknak egy setét ház, azon túl volt az konyha, azon túl az tiszttartó-, kolcsár-, szakácsház, azon túl volt egy kis udvar, annak végiben az lovak istállója, azon belöl egy szép virágos kert, kicsiny; az az második páter kis kerti volt, abban volt egy igen szép kis nyáriház deszkából, nyárban gyakorta ettünk szép időben benne. Ezen az udvaron tartottanak rendszerént tíz-tizenkét őzet az páterek. Itt az piac felé, az második páter háza megett az utcára kifüggő ablakú kis faház volt, abban, mikor felesen voltanak az convictorok, az alábbvaló nemesemberek gyermekei ott voltanak, vagy mikor az convictorok igen kevesen voltanak, az fa szűkiért ebben az házban voltanak; azt kis convictusnak hítták. Annak háta megett megint volt egy faház az sütővel együtt, abban az páterek sütőjök lakott, de némelykor az a szakács is az sütővel együtt. Az tanolásra páterekkel, mesterekkel együtt ennyi alkalmatosságunk vala Kolozsváratt benn az városban.
Mikor az mezőre laptázni nem jártanak az convictorok, recreatióra mentenek az monostori mostani jezsuviták házánál való gyümölcsös szép kertben, ott az pátereknek külön tekézőhelyek volt, az convictoroknak az nagyjának külön, külön az aprajának. Az kertnek az közepiben egy szép nagy öreg nyáriház, mikor rendszerént oda mentünk nyárban, abban az tornácban ettünk ebédet, vacsorát. Ritka esztendő volt, hogy három nap májusban recreatiót nem adtanak; azon három nap azon kertben künn is háltunk; akkor étel, ital bővön lévén, vígan voltunk; estve penig tüzes szerszámokot csináltanak az akkori fejedelem németjei; még apró rézálgyúk is voltanak, az pátereké, azokot rakéták által úgy sütögették ki, azokkal mulatták estve tíz óráig magokot. Ez vala minden tanolásunknak, mind alkalmatosságunknak mind folyása, mind mulatsága hét esztendeig, amíg Kolozsváratt tanoltam. [...]
Nem vala az katolikusoknak magára személyiben sok panasza az regnáns fejedelemre, az öreg Apaffi Mihályra, mert miatta akárki is az maga vallásában nyughatott, de vala az feleségire, aki az egész országot maga akarja vala igazgatni [...]. Bezzeg erre az asszonyra elég méltó panaszok volt az katolikusoknak, mert hallottam, s még ma is élnek sokan, akik Apaffi Mihályné Bornemisza Anna udvarában laktanak, hogy azon fejedelemasszony előtt nagyobb becsületi volt egy kutyának, mintsem egy katolikus embernek; azért is, amint feljebb írám, az katolikus ember gyermekét erővel tette némelyiket kálvinistává, némelyiket penig csalogatott az kálvinistaságra, hol jószág, hol tisztség ígéretivel. [...]

Apor Péter
Syrena