„Nem kitárulkozó. Nem olyan jó ítéletű, mint Cserei Mihály, és nem olyan eredeti, mint Bethlen Miklós. De mestere a szikár, latinon edzett erdélyi prózának s az élet testiségét, a természetet oly elragadóan érzékelteti, mint valami költő.” Ezt a Bethlen, Cserei, Apor közötti pontos hierarchiát Kosztolányi Dezső állapította meg Apor Péter című esszéjében (1935).
Ki merne Kosztolányival „kikötni” - ahogy a régiek mondták: kötekedni, versenyezni? Illés Endre mert. Az ő Apor-esszéje, A dohogó margójára tizenegyszer írtam oda, hogy KD: ennyiszer biztosan merít Kosztolányitól. Még a címet is ebből a mondatából veszi: „Képzeljenek el egy kedélyes, de már megkeseredett, folyton kötekedő, zsémbes, dohogó öregurat…” A „gyükeres székely” , a régi magyar ételek katalógusa, a „paszomántos gyomor” , az üvegpohár-ellenesség, a szakállkultusz, az erdélyi szitkok „eldurvulása” , a múlt-jelen-jövő nézőpontjai - ez is mind Kosztolányi kommentálta lelemény. Illés Endre megszólalásának mégis van újdonsága: „Milyen határozott” Apor „érverése! Milyen tiszta, erős szívhangjai vannak a magyar nyelvnek!” Ezt minden nemzedéknek tudatosítania kellene a maga módján, a maga olvasati példáival. Meg kell tehát erősítenünk a Kosztolányi kiemelte vonásokat (a született csevegő varázsát, „az egész érzéki élet” megörökítőjét, a „visszavágyakozó” kedélyes konzervativizmust), és különösen ezt a tételét: „Történelmi munka ez, amelyben csak ebédeket, vacsorákat, nevezetes lakodalmakat és temetéseket ír le, de hangjában szépirodalom, költészet.” Ahogy a protestáns Cserei Históriája történetírás és emlékirat, akképpen „történelmi munka” és személyes lírai dokumentum a katolikus Apor ugyancsak egyműves írói munkássága: a Metamorphosis Transylvaniae (1736). Kosztolányi, A véres költo remekloje, a Nero-korabeli dőzsölők étlapja és Apor „egész érzéki élet” -világképe között lát rokonságot, ami nem szűkíthető le az Apor által annyira kedvelt gasztronómiára.
A Petronius-Apor virtualitást csak a Cserei-Apor realitásba kell áttennünk, s máris megkapjuk a valós eredményt: protestáns és katolikus között a XVIII. század közepe felé elfoszlóban a szűzmáriás és a bárányos zászló különbsége. Ráadásul életrajzi és irodalmi kapcsolatuk is van: Apor István kincstartó Cserei patrónusa, a születésekor megárvult Apor Péternek pedig felnevelő nagybátyja; Cserei kiegészítésekkel látta el Apor művét az elhunyt nevezetesebb erdélyiekről. Világképük tehát nem sokban különbözik, egyik sem intranzigens, inkább toleránsak. A Metamorphosis Transylvaniae zárófejezete A katolika religióról szól; Apor munkájának egyszersmind ez a leginkább önéletírói hányada. 1687-ben kitakarodik a pogány Erdélyből (s jön helyette a német): egyre „szebb virágokkal zöldellik” újra „apostoli szent hitünk” . Amíg az Apor-fiúcska Kolozsvárott két esztendeig tanult, még templomuk sem volt a katolikusoknak, sütötte Nap és verte az eső őket, mert csak ott hallgathattak misét „a kapu boltozatja alatt” , ahol „az páterek comoediát csináltak” , azaz iskoladrámát adattak elő növendékeikkel. Ahogy ezt a katolikus szemmel látott 1693 előtti Kolozsvárt Apor leírja, az topográfiai, várostörténeti érdekű is; oly hiteles a sok hozzátétellel együtt (játékok és játszóhelyek, étkezési szokások, „az páterek és úrfiak” lakásai, a „konyháravalók setét házai” ), hogy a kolozsvári főtér boltívei alá világi színházat álmodó Felvinczi György egykorú városleíró versével is érdemes volna egybevetni. Nemkülönben érdeklődésre tarthatnak számot Apornak a vegyes házasságok következményeire vonatkozó adatai és megfigyelései. Bornemisza Anna, a bigott református fejedelemné (aki előtt „nagyobb becsületi volt egy kutyának, mintsem egy katolikus embernek” ) ezekbe az ügyekbe tevőlegesen beleszólt, és lehetőleg a protestánsok javára. Hogy ez már az elvilágiasuló XVIII. század, és együtt jár a felekezetek travesztálhatóságával is, arra vonatkozóan a Metamorphosis utolsó fejezetében ott egy anekdotikus példa: Szent Ferenc szerzetének egyik alázatos fia„megyen által Marosvásárhelyen; egy ifjú kufárné (mert a lustos [mocskos] szájú gaz asszonyok huritották [riogatták] inkább) kérdi az pátertől: ťBarát, van-e gatyád?Ť A szerzetes megszégyenli magát, s azt feleli: ťNekem vagyon gatyám, de néked, mint az bestye híres kurvának, nincsen orcád.Ť Bezzeg béfalá az lotyó is.” Az arcátlanság megkapja az erkölcsös visszavágást, de a hangsúly a csiklandós kérdésfelvetésen marad. Erdélyi kommentálója szerint Apor akár a wolffianizmust, a vallási türelmet pártoló ama nézetet is megismerhette, amelynek erdélyi propagátora Lázár János volt. Lázár tankönyveket fordított a Leibnitz-hívő Wolfftól, s ezzel „elősegítette a türelem diadalát” (Kócziány László). A Metamorphosis erdélyi temetési szokásokat tárgyaló 10. cikkelye például konzekvensen előadja a nem katolikus temetések rítusát is.
Apor Péter a legízesebb magyar moralizáló író; mint „a nemesi patriarkalizmus első jelentős irodalmi képviselője” (Tarnai Andor), egyszersmind a legszeretetreméltóbban patriarkális. Már Kosztolányi rátalált a Metamorphosisban erre az Apafi fejedelem ivási szertartását megörökítő jelenetre: „Ha innya kezdett a fejedelem, gyakran ivott penig, ott senkinek nem lehetett magát menteni, addig kellett innya, míg kidőlt az asztaltól, maga pedig egy veder bort megivott, mégsem részegedett soha el, csak levette fejéből az bársony kozáksüvegit, s mintha megfáradott volna, úgy gőzölgött ki az feje tetejin az bor ereje, s azután még többet ivott.” Cserei jól leszólta a gyámoltalan, együgyű, papos, anyámasszony Apafit. Apornak tetszik ez a borgőztől füstölgő fejű ivóbálvány: maga a masszív múlt, a visszaáhított aranykor, a romlatlan régi szokások megtestesülése bársony süvegével. Cserei rosszallóan vagy inkább megvetően említi Apafi vadászatra, olvasásra, órákkal való pepecselésére szűkülő attribútumait. Apornak kedvére való Apafi óvilági jámborsága: dudaszóra, magyar módon, szép csendesen táncol, semmi figura: „igen cifrán igen ritkán láttatott” . Milyen csendes, békés, nyájas, bibliás bekezdése róla ez is - csak az utolsó mondatnál kapjuk fel a fejünket: „Vadászni gyakorta járt, egyébkor könyveket olvasott, kivált az Bibliát, azt estve is, kivált özvegy korában, amíg elaludt, az inassal olvastatta, vagy pedig órákat igazgatott. Sok óra volt a házban: az többi között egy az asztalán állott, mint egy bojtos kicsin kutyácska, mikor ütni kellett, megugatott, mintha valóságos kutya lett volna. Az övit fenn, éppen az csecsénél viselte; igen jámbor ember volt, legnagyobb szitka ilyen volt: szamár kurva fia, de ha megharagudott, mindjárt megölette volna az embert.” A süveges, öves, „magnumáldumás” -os ivóidol Apafi a csecséig felhúzott övével: mint az egyik ősmagyar a hét vezér közül a Nádasdy-Mausoleum (1664) illusztrációin. Apornak ez volt a kedves képeskönyve: óriáscsizmák, méteres bajuszok, Toldi Miklós-buzogányok - ahogy a barokk elképzelte, megvaskosította őseinket. Egyik kortársára rá is szabja Apor Péter ezt a Mausoleum-idealizálást a Metamorphosis 3. cikkelyében: „Bethlen Gergely igaz, régi magyar módon járt vala, azért Magyar Geczinek hívatta magát; én le nem írom, hanem, kedves olvasóm, nézd meg in Mausoleo regnum Hungariae [a magyar uralkodók Mausoleumában] Gyula herceget, és írjad alá bátoron: Bethlen Gergely. Bezzeg ő nem iszik vala kristályból” ! A nájmódi kristálypoharat megvető „Magyar Geczi” asztalánál természetesen „fazékban vagy kupában” adták be a bort. Ez volt aztán a Gyula herceges, szép, romlatlan régi világ! Elvégre Gyula „Horka fia s Erdély meghódítójának, Töhötömnek unokája” - teszem hozzá a lexikonadatot; Erdély fővárosa is Gyulafehérvár. De nézzünk csak a szemébe ennek a Mausoleumbeli Gyula duxnak: „Apafi-süveg” , táskás szemek, szemölcsös arc, nyírt szakáll, villás bajusz, brutális sarkantyúk, csizmák, fegyverek, sötét öblű, titokzatos, hatalmas köpeny.
Erdély természetesen a legszebbnek, a legheroikusabbnak, a legerdélyibbnek látta Gyulát a Nádasdy-Mausoleumból, és irigyelhette Bethlen Gergelyt a hasonlóságért. A kortárs Felvinczi György lefordította a Mausoleum epigrammáit, ebből idézem a bizonyságot Gyula, IX. magyar kapitányról:

Vadászásban mikor futó prédát űzne,
Gyulafehérvárnak helyét akkor lelé,
Melyet bokrok s erdők fogtanak volt már bé,
Noha római nép régen azt építé.

Melyet midőn látna ily pusztán heverve,
Nem állhatná, kezét hogy reá ne vesse.
Mint régi Amphion romlott Thebast lelte,
Kit is romlásából ottan felépíte.

Mint egy új Orpheus erdei lakósát,
Római név alatt megerdősült házát,
Kiességre hozá annak az ő várát,
Így nemesítte azzal Erdély országát.

Méltán mondhatni itt: boldog Acteonok,
Kiknek városokat fog vadászhálójok,
Nem vadnak barlangit, sem vadakat hajtok,
Hanem embereknek sokaságit fogok.

Boldog vagy tés Erdély ez fejedelemmel,
Hogy mások határit nem kívántad vérrel,
De ez alatt bírtad magadot békével.
Adj egy Gyulát, Isten, még győzedelemmel!

A mitológiai mezben felléptetett Amfion-Orpheus-Acteon Gyula „római név alatt megdicsőült” házat és hazát talál, amikor vadászat közben „Gyulafehérvárnak helyét” megleli. Hunor és Magor és Szent László találnak így országot és templomhelyeket maguknak a legendákban. Gyula békés erdélyi honfoglalása és a római emlékek birtokbavétele a legdicsőbb múltbeli igazolás Apor Péter elmúlt időkön csüggő történelemszemléletéhez. A honfoglalásig visszadatált barokk hőseszményt vizuálisan a Bethlen Gergely vonásait viselő Gyula vezér-portré testesíti meg, a képekhez tartozó epigramma a „maradvákra” oly hízelgő„ideológiát” adja hozzá. Adj még egy Gyulát, Isten, győzedelemmel! - ez az óhaja, programja az abszolút konzervatív Apornak is, aki kitartóan Erdély XVII. századi hősies, romlatlan aranykorába kémlel a nájmódi kacatjai között, és a honfoglalókig ellát.
De Apor fia volt a maga XVIII. századi késő-barokkjának is. Az Apafi-óragyűjtemény főhelyen álló „bojtos kicsiny kutyácskája” , amely ugatással jelezte az idő múlását, rokokó szobadísz volt. A Bánffy Anna és Székely Ádám lakodalmán feltálalt „külömb-külömbféle tészta-mű” érzékletes leírása híján megint ösztövérebb lenne egy rokokó-antológia: „mindenik asztalon külömb-külömbféle tészta-műből sokféle színű festékekkel, nagy öreg tálakban lévő pástétumok voltanak, némelyekben alma, körtvély, citrom, narancsfák, szintén úgy zöld levelekkel, azokon úgy függöttenek az alma, körtvély, citrom, narancsfa gyümölcsök; az szarvasokot, őzeket szintén úgy kicsinálták, görlicéket, galambakot az fákon, mely rendesen ültenek egymás mellett; Fogaras várát ad vivum [valósághűen] kicsinálták, belső, külső bástyáival együtt, az német silbak, hátán lévén az puska, úgy állott az vár kapujában, rendre az álgyúk a bástyákon; körül az árakban mind víz volt, az vízben eleven halak úgy firkoltanak [fickándoztak].” Berzenczei Márton fejedelmi konyhamester műremekét iktassuk oda Gyöngyösi és Kőszeghy gasztronómiádái mellé. Hol vannak már a széltől fogant lovak? „Bojtos kicsiny kutyácska” az óramív. Hol a szállott várak veszedelmei, a hős kapitányok? Konyhamester dirigálta tésztamű-illúzió a világ. Marcipánból a metamorfózisok.
Bethlen Miklós emlékiratának három fejezetcímében is benne van a tragédia (Béldi Pál, Bethlen Miklós, Szász János tragédiája); Cserei is előad derekas csatákat, összeesküvéseket. Apor tizenhárom cikkelyben Az titulusokról, Az vendégségről, A fejedelem ebédiről és vacsorájáról, A régi erdélyiek köntösiről; nyájasságáról és utazásáról; szekereiről; kocsijaikról és hintóikról; lakodalmiról és házasságiról; temetésiről; régi tisztességekről; régi esküvéséről és szitkozódásáról és Az katolika religióról írt ráérős, lassú sodrású, zamatos emlékezést. Szójátékai esetlen, csűrt-csavart csinálmányok, de nehézségükben is mosolyt keltők: „Legelsőbben is reggeli: kávé, herbathé, csukolátnak híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e kávé, talán azt értette volna, hogy állj el mellőle; ha: kell-e thé, talán azt tudta volna, hogy tezed [tegezed]; ha csukolatával kínáltál volna valakit, talám azt tudta volna, hol volna Kacsulátfalva Fogarasföldin, hogy az kucsulási patakból kínálod; ha valakit kínáltál volna rosólissal, talán azt gondolta volna, hogy napfeljötte előtt harmatot szedtél, s avval kínálod, avagy rozsból is sült kenyérrel kínálod” (3. cikkely). „A fejét majd mindnyájon borotváltatták, ha kopoc volt, nem viselt idegen kurva hajat, akit most borokának hínak, mert ha akkor eléhoztad volna a baróka nevét, más azt gondolta volna, hogy azt mondod, hogy bak róka megyen." „Abban az időben híre-helye sem vala az paszamántnak, hanem nagy híre vala még Pázmány Péternek, azért ha valakinek eléhoztad volna az paszamántot, azt gondolta volna, hogy Pázmányt emlegeted vagy Pázmántot, az Szent István király hadi vezérit” (5. cikkely).
Apornak ez a tempója, az epikai hangvétele: ez a kényelmes, nyugodt, elkanyargó beszédmondás. És ez a bája, a titka is. Akkurátusan hosszadalmas, és magyarázgató, mint egy néprajzi gyűjtő vagy szociográfus: olyan, aki önmagától gyűjti az anyagot, és maga dolgozza fel „maradváink” - az utókor okulására. Apor nyelvének humora is ilyen naiv, iskolázatlan. Az idézett „csukuláta - Kacsulátfalva” vagy a„paszamánt - Pázmánt” gyermekrajz-ákombákomok Bethlen Miklós vagy Mikes elmevillanásaihoz képest.
A Metamorphosis Transylvaniae egységes elbeszélői tónusát a már szóba hozott 13. cikkely (A katolika religióról) másféle hangra váltja. Apor itt szinte olyan érzékletes „realizmussal” emlékezik vissza kolozsvári iskolai éveire, mint Bethlen Miklós a maga Keresztúri Pál melletti tanulására. Apornak azonban csak a helyrajzai elevenek, karaktert igazán nem tud festeni; egyetlen arcra sem emlékszünk tanítói közül. Ki az a „páter gazda” ?„Szép kis kertje” a „puszpángos cifra táblákkal” azonban emlékezetünkben marad. Ez a hitelesítő topográfus hozzátétel hasonlóképpen: „Az kőfal felől való végin volt egynéhány szilvafa, az alatt volt feles csiga.” A páterek jól tanítottak: hagyták játszani, kiváncsiskodni a gyerekeket. Rácsodálkozhattak a „tíz-tizenkét őzre” , amelyeket „az udvaron tartottak” ; nyári estén szabad volt kinn aludniok a monostori „szép nagy öreg nyáriházban” , és kedvükre szórakozhattak is: „étel, ital bővön lévén, vígan voltunk; estve penig tüzes szerszámokat csináltanak az akkori fejedelem németjei; még apró rézálgyúk is voltanak, az pátereké, azokat rakéták által úgy sütögették ki, azokkal mulatták estve magokot” . Volt aztán még „zöld táblajáték, akit most piliárdnak hínak” ; volt „tekéző kő” , „ostábla, lúd, prágány” . (A ludas és prágányos játékot az Apor-kiadók nem tudják magyarázni.) Mintha két külön kéz írta volna a moralizáló dohogásokat és ezt a friss prózát! Egyetlen helyen van benne idegenszerűség; ott, ahol az öreg Apor rutinosan beleszól fiatalos szövegébe: „de ha akkor mondhattad volna, hogy piliárd, más azt tudta volna, hogy azt mondod, hogy az piliárt” . Ezt a kétféleséget a szerző is érzi. Odaírja a 13. cikkely végére, hogy VÉGE, aztán még egyszer befejezi könyvét: didaktikus önismétléssel visszakanyarítja a régi szokások és a nájmódi ellentétéhez. Észrevette, hogy kiesett szerepéből. Hálásak lehetünk ezért a tévedésért. Egy másik Apor Pétert is megismertünk

*

Apor Péter Kolozsvár után a nagyszombati egyetemen tanult, bölcsész és jogi képzettséget szerzett. Kurucgyanússá lett, még le is fogták, aztán főkirálybíró, főkapitány, báró. Házassága boldogtalan, öregségében megvakul. Sok mindent írt még, verses redakcióban is, de egyik sem ér közelébe a Metamorphosisnak.

*

Szövegkiadás: ~, Metamorphosis Transylvaniae, kiad., utószó TÓTH Gyula, Bp., 1972; ~, Ua., bev. és kiad. KÓCZIÁNY László, szöveggondozás LŐRINCZ Réka, Bukarest, 1978. (A két kiadás egymásnak ellentmondón szól a „Cserei Mihálynak tulajdonított részletek ügyében” .)
Életrajz és irodalom: ÚMIL, I, 1994, 51, 52 (KOMLOVSZKI Tibor); KOSZTOLÁNYI Dezső, ~, Pesti Hírlap, 1935. febr. 17. (és 1940 után több Kosztolányi-kötetben); A m. irod. tört., II, 1964, 435-437 (TARNAI Andor); ILLÉS Endre, A dohogó = I. E., Mestereim, barátaim, szerelmeim, I, Bp., 1979, 18-25; FELVINCZI György fordítása: RMKT XVII, 13., 1988, 203-204.

Kovács Sándor Iván

Szemelvény
Syrena