Merena Rudolf

Festetlen darócban ült a kandalló közelében, gyûrött szárú csizmás lábát az asztalon pihentetve, akár egy paraszt, egy megszállott puritán, gondolta a Madár, legodaadóbb szolgája, csatlósa, intézõje, kinek arcán a nyájas, intésre pajtáskodni kész figyelem tökélyre vitt kompozícióját a hátsó gondolat, a föld alatti rejtekutakat járó eltökélt szándék fenyegette, miközben az egybensült fácánt és pulykát szaggatta gazdája számára.
     Vége lett az õsznek, a paripák a fagyos esõtõl dideregve majszolták az abrakot, éjjelenként a kedvetlen strázsák lankadó éberségén át mezítlábas számûzöttek szivárogtak a birtokra, bújtak az istállóba az állatokhoz, az elhatalmasodó tél benyúlt a nõk lába közé, miként mondogatta, és csak a cigánylányok dacoltak az évszakkal. Kutass fel egy fél tucatot, szólt a Madárhoz.
     (A szolga hamarosan meg is indul, húsz fegyveressel meg egy ponyvás szekérrel a hegyeken túlra, a faszén, pálinka és vérszagú sátortanyák felé. Útja során a Madár majd elõrevágtat, s egy kanyarulat után szélsebesen a város felé fordul, ahol fáklyafénynél várja az öreg gyémánthamisító, akinél harminc évnyi kétes-fényes mûködésének ládikónyi gyümölcsét apránként értéktelen csillogó kavicsokra váltja be. Ezalatt feltápászkodik, a kandallótûz megvilágítja az uralkodói termetet, melyet valami, amit a Madár, mivel az életbõl mit sem ért, öregségnek nevez, ellágyított kissé. Felmegy a széles lépcsõkön kastélyának emeletére, és benyit Clara asszony hálótermébe, az ágyon megpillantja az elhízott szépség gyérülõ vörös hajzatát, azután ahogy van, csizmásan, darócban eleget tesz ama kötelességének, mely által a nõvel legérthetõbben közölhetõ a közöny és megvetés.)
     Clara asszony öt esztendeje fiúgyermeket szült, így vette elejét, hogy a tél közepén csomóra kötött motyójával ki legyen ebrudalva összes birtokairól. Ez is egy üzlet, mosolygott a gazda, mikor hírül vette, hogy Clara áldott állapotban van. Ha fiút szülsz, megtartalak a kastélyban, a hálóteremben, az asztalomnál, ha lányt, kimész a legtávolabbi majorba, vajat köpülsz, mezítláb járod a földeket.

Herr Mayer három évtized során többé-kevésbé jóllakott a világgal. Az ékszereket, igazgyöngyöket, vert pénzeket és gyémántokat rejtõ ládikók, a mesés vérvonalakból származó toporzékoló kancák és fújtató mének, a szén- és ércbányák, a falvak, városok, kastélyok, a kutyahûségû kegyetlen kalózflották, a megbabonázott hálás martalócok, a megvásárolt bíborosok, nagyhercegek, ispánok és vámszedõk, a kitaníttatott szegény diákok, a bitóról leakasztott tehetséges útonállók, az agyonmagasztalt vándorköltõk mind együtt muzsikálták az egykori teológusnövendék dicsõségét, méltatták és rettegték alul és felül, jázminillatú budoárok csipkefélhomályában, eldugott fûkunyhók friss szalmazsákjain.
     (Miután a hálóteremben végzett, Herr Mayer mécsest ragad, kastélya folyosóin szobáiban bolyong, mintha keresne valamit, valakit, ami ott incselkedik és bújócskázik vele a sötét falak között. Késlelteti a találkozás pillanatát, az ólomkakas eljövetelének idejét, amelyik minden éjjel meglátogatja, és súlyos csõrével finoman kocogtatja a homlokát.)
     A borospince mögött nyílt a négyszeres vasajtóval elrekesztett Purgatórium, ahová az engedetleneken, az adósokon, és a merénylõkön kívül azok is alámerültek, akiknek Herr Mayer kulcsszerepet szánt egy-egy nagyszabású tervének kivitelezésében. A tapasztalás és miheztartás végett. A Purgatóriumban kényelmes cellák, pazar ellátás állt a vendégek rendelkezésére, a kínzókamrákat tapintatosan elrejtették, és a kör alaprajzú intézmény kellõs közepén, egy szép márványmedencébe csobogó forrás felett erõs vaskampókon ott lógott a híres-nevezetes kopasztókosár. A száradáskor zsugorodó bõr õsrégi elvén mûködött, összepréselve, meghurkolva áldozatát, aki végül úgy festett, mint egy jókora kötözött sonka.
     A kopasztókosárban egy szál gatyában ott függött a Csepp Filippó, és azzal játszott, hogy lábujjaival igyekezett egyet-egyet elkapni a forrás szétpermetezõ cseppjei közül. Azután néha meglóbálta magát, ringatózott a medence felett, a feszülõ bõrszíjakat húr módján pengetve hozzá.
     (Herr Mayer mécsessel kezében levonul a Purgatóriumba, a borospincében palackot vesz magához – Lacrima Christi – leül a hûvös márványperemre, felnéz a Csepp Filippóra, aki hosszasan, kitartóan és türelmesen állja tekintetét. A vendégek alszanak, az õrök tarokkot játszanak a fal mentén, a forrás vize csaknem kicsordul a medencébõl. Herr Mayer, mielõtt szobájában, az ágy négy sarkára tûzött mesterfáklya között nyugovóra tér, hogy látogatóját fogadja, a Purgatóriumban a Csepp Filippóval issza a bort.)

Több, mint három évtizede, utazóládájában néhány köteg gyenge minõségû Bibliával, ócska ruhában, éhesen és dühösen érkezett Emericus Mayer Bécsbe. Szõke haját varkocsokba fonta a hetekig tartó út változatos viszontagsága, egymást keresztezõ szekérnyomokban lépkedett a külvárosban.
     A fogadóban, ahová betért, fuvarosok, kõmûveslegények és néhány katona báránysültet lakmározott, a fogadós, pocakos, pöttöm kis ember, édesen dudorászva hordta a tálakat és serlegeket, kemencében illatos cseresznyehasábok ropogtak, a gazdasszonynak kapatos, jóllakott vendégek mórikáltak. Emericus Mayer erszényében cipóra és egyetlen italra való összeg lapult. A cipót befalta, és az egyetlen serleg itala felett pipázva arra az elhatározásra jutott, hogy hamarosan, de minél elõbb, nem kettõ, hanem megszámlálhatatlanul sok cipóra, sültre és italra elegendõ arannyal tér ide vissza. Semmi mást nem látott és remélt, mint azt a mihamarábbi elégtételt, amikor abba Bécs külvárosi szerény fogadóba degeszre tömött erszényével toppan be. Négy esztendõ múltával váltotta be önmagának tett ígéretét, valóban, egy este berúgta a fogadó tölgyfaajtaját, vállon veregette az édesen dudorászó fogadóst, aranyat dobott a gazdasszony kötényébe, és a fuvarosokat, kõmûveslegényeket, katonákat kivétel nélkül megvendégelte. Emlékezetes éjszakája volt ez a fogadó szegény történelmének. A prémes, bársonyos, villogó szemû nagyúr, az ifjú dunai kapitány, a fa-, bõr-, nemesfém- és sókereskedelem Duna-menti titánja együtt ivott és mórikált Bécs külvárosában a legényekkel. A cseresznyehasábok vígan lobogtak, a vendégek tetõtõl talpig lerészegedtek, Emericus Mayer pedig hajnalban, a hátsó udvaron, a gõzölgõ igáslovak és szamarak társaságában, miután könnyített magán, belekiabálta a Bécs egén rácsodálkozó telihold képébe, hogy az enyémek lesznek mind. Mind egy szálig. Maga sem tudta volna megmondani, kire, mire gondol egészen pontosan.
     Felesleges felsorolni városneveket, kikötõket, udvarokat és mellékösvényeket, Herr Mayer Európában, Ázsiában és Afrikában egész egyszerûen jelen volt, felbukkant pejlovon és hintóban, fegyveresei és hölgyei kíséretében teljesítette csodálatos misszióját, vagyis vagyonának és hatalmának az összes elképzelést túlszárnyaló megnövelését és kiterjesztését. De mindig, félig a függönyök mögül, nehogy bárkivel is nyíltan, kard ki kard, csatamezõn háborúznia kelljen. Úgy járt-kelt, akár saját megbízottja, önön ellenségei és kárvallottjai cinkosaként, gyakran pajtákban, parasztszobák meszelt falai között éjszakázva, és pimasz, de sohasem kárörvendõ mosolyával, ezerarcú lelkének nyomonkövethetetlen játékaival, a királyoktól a nyomorult útkaparókig mindenkiben bizalmat tudott ébreszteni. Több ízben hajtottak végre ellene merényletet, mérgezték meg, nyolc országban tizenkét esetben ítélték kötél általi halálra, vagy két tucatszor adományoztak neki õrgrófi, hercegi és érseki méltóságot, három tengeren és két folyón szenvedett hajótörést, lovat lõttek ki alóla, megmenekült égõ gerenda alól, egymásnak ugró és összecimboráló asszonyok ármányai közül.
     És már jó tíz esztendeje, hogy amikor az õsz véget ért, visszavonult kastélyába, ahol a születése napját, a november másodikát cigánylányokkal ünnepli meg, mert azok, mint mondogatja, kivetik a tél fagyos kezét lábuk közül.

Éppen az ötvenötödik közeledett. Reggeltájt a Madár bekísérte az udvarra a szekeret, ponyvája alatt a hat cigánylánnyal, akik összebújva, vihogva, átkozódva haraptak a fegyveresek markolászó karjába. Az egyik bástyáról, ki tudja miért, lábszárvédõs, rézsisakos õr zuhant fejjel éppen a szekér mellé. Teste megfeszült, és úgy maradt mozdulatlanul, mire a cigánylányok hangoskodása alább hagyott valamelyest.
     Korán volt még, a kastélytornyok hegye a ködbe fúrt, a Madár fázósan, türelmetlenül intézkedett, hogy fürdõt, reggelit, ruhát, ékszert, vánkost és a kemencébe tüzet a lányoknak, majd leosont a ládikóhoz, amiben gondosan elkülönítette a még valódi, és a már hamisított gyémántokat. A ládikó jobb felében emezek, bal felében meg amazok. Boldognak és büszkének érezte magát, hosszú hullámos, gesztenyeszínû haját beletartotta a hideg szélbe, feje az örömtõl úgy felforrósodott.
     Közben termetes asszonyságok kezdték dézsában, illatos forró forrásvízben füröszteni a ficánkoló lányokat. Ugyanabban a vízben, mint ami felett a Csepp Filippó ringatózott a híres-nevezetes kopasztókosárban.
     (Késõbb felöltöztetik majd õket sötét kimonóba, ötféle pástétomot, füstölt fürjtojást, pácolt halakat szolgálnak fel nekik, de inni nem kapnak még, mert ha ezeket utoléri a bor, akkor nemcsak hogy táncolnak, tombolnak, de törnek-zúznak, száguldanak és megvesznek, olyanok, akár a nádtetõre hajított égõ szalmacsomó, olyanok, mint a hegyomlás, és végül, ha nem vigyáznak velük, éppen olyanok, mint a sivatag.)
     A Madár szaladt gazdáját ébreszteni, ott találta összetekeredett tagokkal, az álomkínoktól, és az ébredésbe, a nappalba, az öntudatba vetett vad reményeitõl csapzottan, az ágy négy sarkára tûzött, leégett és füstölgõ mesterfáklya között, és mint minden alkalommal, a Madár most is rettegett, mert Herr Mayer a megtépett, meggyalázott ágynemûn úgy festett, mint aki ismét megküzdött a halandóság ellen. Nyöszörgött és üvöltött a korai órán, fakóra õszült szõke haja meredezett, fehér szemöldöke valami feledhetetlen felismeréstõl homloka közepére került, megint olyan Minotaurusz, suttogta a Madár, szerencsétlen öreg, szörnyû Minotaurusz, és rázta, rugdalta, fülébe kiabált, mert tudta, ébredés közben bármit megtehet vele, úgysem fog emlékezni rá.
     Herr Mayer úgy ébredt fel, mint ahogyan ledõl egy kõtorony. Törmelék, por, eltemetett állatok és emberek utolsó segélykiáltása töltötte be a termet, azután az elnémuló, letisztuló táj közepén, nyitott szemmel, a kijátszhatatlan ravaszság vigyorával feküdt a gazda. A Madárra helyezte tekintetét, mire az lesütött szemmel, kedveskedõ, dörgölõzõ kandúrnyávogással jelentette, hogy másnapra az ünnepség kormos virágszálai rendben megérkeztek, hogy az éjjel az ezüstbánya mérnökének felesége egészséges leánygyermeknek adott életet, hogy az õrök libatolvajláson érték tetten a szomszédos falu templomának harangozóját, s hogy a Csepp Filippó édesanyja kisborjút vezetett a kastély bejáratához váltságdíjul a fiáért. Herr Mayer egy szót sem szólt, csak nézte a szolgát és mosolygott, nézésének és mosolyának percrõl percre elviselhetetlenebb terhe meggörnyesztette a Madarat, szipogott, és dadogni kezdett, majd hátrafelé araszolva, sûrû bólogatással távozott a terembõl.
     (Nemsokára egészen összeszedi magát Herr Mayer, felöltözködik, de még véletlenül sem darócba, hanem fényes selyembe, prémbe, ékszerekkel, utasítást ad, hogy a Csepp Filippó édesanyját vezessék hozzá a földszinti terembe, ahol a kandalló elõtt, reszketõ, óvatos tûznél, reggelire invitálja majd. De az asszony a kisborjútól semmiképpen sem válna meg egy percre sem, így azután a pislogó, nyelvét öltögetõ kis jószág is ott álldogál a reggelinél. Az asszony leül, de nem eszik, csak bámulja fia fogvatartójának mézédes kedvességét, ahogyan kérleli és pajkosan unszolja, ugyan, ne hagyja már egyedül enni. A Csepp Filippó édesanyja különös asszony, nem olvad és nem bizsereg, szikár és konok a kétségbeesése. Olyan egyszerû, hogy nincs mit mondania, olyan szürke, akár a hegyoldal töredezett palalemezei, szeme, mozdulatai, mint a repedések közül kibukkanó havasi gyopár. Herr Mayer saját kezûleg fogja karon, vezeti a kapuig, ereszti útjára borjával együtt, halkan, bizalmasan nyugtatja, ne féljen, minden a legnagyobb rendben lesz.)
     Kora délutánra a Csepp Filippó kékülni kezdett, keze-lába görcsökben feszült, ujjai kacsokként kapaszkodtak a Purgatórium nehéz levegõjébe. Végiggondolt mindent, végiggondolta a mocsári gólyahírrel benõtt patakpartot, a villámsújtotta vén fûzfát, a néma lány rózsaszínû húsát, az órákat a gyorsan, kósza örvényekkel áramló patak vizében, a vésõje alatt messzepattanó kõszilánkokat is végiggondolta, ahogyan szétszóródnak a pázsiton, a sok-sok oroszlánfejet, lovasharcost, sárkányölõt, kígyókkal évõdõ meztelen Vénuszt. A kopasztókosár szorítása a Csepp Filippóból kipréselte a fejszecsapások és kalapácsütések emlékét, a néma lány kitágult pupillájának, és a harmatos domboldal felett rájuk csodálkozó telihold képének emlékét, fogyatkozó emlékeivel lebegett és ringatózott a márványmedence felett, amelynek peremén a víz csaknem kicsordult. És az õrök abbahagyták a tarokkot, figyelték, ahogyan a Csepp Filippó tagjai összetekerednek az ébrenlét kínjaitól, és az álomba, az emlékeit megõrzõ öntudatlan alámerülésbe vetett vad reményeitõl, sajnálták, és úgy szorítottak érte, akár a száradó bõr kérlelhetetlen szíjai, hogy bírja még egy keveset, hogy megint szóhoz juthasson, és megmenthesse magát.
     (Néhány órával késõbb, miután a cigánylányokat szemügyre vette, Herr Mayer mécsessel kezében lesétál a Purgatóriumba, tükörként csillogó pengéjû késével egyenként vágja el a kopasztókosár szíjait, saját kezével emeli le a Csepp Filippót, borecetes ruhával dörzsöli, gyógyfüvekbõl vajákolt fõzetet csepegtet az elkékült ajkai közé, és dudorászik, énekelget neki, mintha a Csepp Filippó lázas, legyöngült gyermeke volna.)
     Estére Herr Mayer a kandalló elõtt ült, csizmás lábát az asztalon pihentetve, a Madár félrehúzódott, s csak akkor lépett elõ, amikor a gazda serlege kiürült, hogy megint színültig töltse.
     A Madár arról ábrándozott, hogy hagymakupolás palotákat fosztogat, lovasai élén nõket hurcol a sivatagban felállított háremébe, vitorlásokat csáklyáztat, és pompás aranyozott hintókat tartóztat fel erdei utakon. Egy hatalmas, népes város szûzlányaira gondolt. Enyém lesz mind, kiáltott fel sóvár belsõ ujjongással. Mind egy szálig.
     Herr Mayer felment Clara hálótermébe, megejtette, amit szükségesnek tartott, és lefeküdt, nyitott szemmel várta éjszakái nehéz cimboráját, az észrevétlen, ravasz léptekkel közeledõ ólomkakast.

Pirkadat elõtt az istállóban megbokrosodott néhány paripa, szélhárfa-nyerítésük elhalt a ködben, és nem tudni, mi okból, a lovászok, amikor a nyugtalan állatokat az udvarra vezették lecsillapítani, az egyiket nyergelve, felkantározva találták. Szolgák iparkodtak, vállukon szép hasábfákkal, a tûzmester az udvar közepén nádpálcával irányította õket, rakták a születésnapi máglya alapját. Sorról sorra építették a rakást, a tûzmester minden egyes hasáb fekvését ellenõrizte, igazított az illeszkedésén, néha távolabbról figyelte a munkát, hogy már elõre elképzelje a máglya és a felcsapó lángok formáját. A konyhában õzgerinc, szarvascomb, nyúzott nyulak füzére, páclevek és szósztömegek, hentesek mocskos kötényben, szakácsok véreres riadt szemekkel. Megpirkadt, mire szalmával kibélelt cicomás szekéren megérkeztek a muzsikusok, hogy november másodika délelõttjén kezdetét vehesse az ünnepség, amelyen részt vehetett mindenki, a fegyveres õröktõl a vöröstalpú, mezítlábas konyhalányokon át a Purgatórium vendégein keresztül a lovászokig. Volt minden, felesleges felsorolni.
     (Herr Mayer sokáig alszik. Kutat, keres, hajszol, és menekül az öreg Minotaurusz, úgy járkál és tapogatózik önmagában, mint ahogyan kastélyának termeiben és falai mentén, egy-egy pillanatban összezsugorodik, és olyan szûk lesz, mint egy düledezõ fáskamra, máskor kitágul, egymást keresztezõ álomhorizontok távolába vesznek határai. Fellélegzik, hogy végre felébred.)
     A cigánylányokat akkor eresztették ki szálláshelyükrõl, amikor az udvarban már javában lobogott a máglya, a fegyveresek lerészegedtek, a lovászok ostorpattogtatása és a fülsiketítõ muzsika rátelepedett az udvarra, mint kondér aljára az odakozmált pörköltlé. A lányokat Madár kínálta itallal, tudták, merre kell tartaniuk, mohón itták a bort, és ahogyan lassacskán utolérte õket, borzolni, tépni kezdték Madár tarkójának gesztenyeszínû, hullámos haját, pipázgattak, és hozzáláttak perdülni, táncolni, hogy mihamarább lerázhassák magukról a szépséges drága ruhákat.
     Herr Mayer déltájban megevett pár szarvascombot, megivott néhány serleggel, fürkészte a Madárral mind veszettebbül mórikáló lányokat. Az egyik szemet szúrt neki, meg is kérdezte, mi a neve. A sovány, faszén ragyogású cigánylányt Modulnak hívták, õszi szõlõlevélként hullott Emericus Mayer feszes bársonyzekéjére, aztán elpattant tõle, mint a máglyáról az apró, kihunyó szikraszemek. A többit Herr Mayer a Madárra hagyta, és Modullal játszadozott a mûvészi gonddal megépített születésnapi máglya fényében.
     (Modul macskateste a mesterfáklyák között, Herr Mayer haját varkocsokba fonja a véget nem érõ utazás, egymást keresztezõ szekérnyomokon bukdácsolnak, szaladnak és menekülnek, végül olyanok már, akár a sivatag. Herr Mayer végiggondol mindent, Alexandria, Róma, Amszterdam és Bécs bordélyait, végiggondolja a három évtizednyi kalózkodást, a szavak akácmézként csordogáló patakjait és zuhatagait, a ládikókba zárt aranyos gyümölcsöket, a szoruló hurkokat görcsösen nyeldeklõ nyakán, az égõ gerendák ívfényeit, végiggondolja az õselmúltak bizalmas állati melegét, az ólomkakas csõrének kopácsolását homlokán, a Nílus szétterülõ homokszínét, a Duna partmenti sötét kavicsait, a Csepp Filippó zavartalan, türelmes tekintetét. A macskacombok szorítása kipréseli belõle az emlékeket, fogyatkozó emlékeivel hánykolódik az úton, amely éppen olyan, akár egy feledhetetlen felismeréstõl kitágult szem óriási pupillája.)

A Csepp Filippó felocsúdott, körbetekintve mindenütt alélt férfiakat és nõket látott, az udvar közepén hamurakás tetején szakajtónyi parazsat, távolabbról, az istálló környékérõl furcsa vonyításokat hallott, melyek felcikáztak a kastélytoronyra, mintha onnan akarnának visszanézni. Végigtapogatta elgyötört testét, érezte, mindene ép, minden a helyén van. A kitárt kapun át elgyönyörködött a város felé vezetõ országút tiszta egyenesében.
     Bár elindulhatott volna, még maradni akaródzott, keresni-kutatni a születésnapi mulatság szerteszórt ocsmányságaitól, torz maradékaitól elvadult kastély udvarában, termeiben és falai között. Apránként, mint a Madár a valódi gyémántokat, összeszedegette a medence felett elvesztett emlékeit.
     A paripák prüszköltek és rúgkapáltak, zúzmara borította a bokrokat, és a fagytól megfonnyadt sást. A Csepp Filippó órákig bolyongott mindenfelé, látta az embereket, de valahogy nem érezte õket, bár máshol, mindig máshol lehetnék, mondogatta, miközben csizmás lábakon, csapzott testeken, alvók összetekeredett, vonagló torz figuráin keresztül lépkedett.
     (Modul lehengeríti magáról az uralkodói termetet, meztelenül szalad a mosókonyhába, kupacból válogatja füstös, tarka-barka gönceit, batyuba sülteket, kenyeret, süteményt csomagol, istálló mögött rázza fel a szalmacsomón, szõrmék alatt alvó társait. Nemsokára szamarakon indulnak a hegyeken túlra, a faszén-, pálinka-, és vérszagú sátortanyák felé.)

Herr Mayer csodálatosan ébredt. Mintha nem is november harmadika reggele lett volna, hálótermének összes ablakán bezúdult a napsütés. Feltartóztathatatlanul. Valahonnét Modul igazgyöngykacagását és macskalépteit vélte hallani, azután az ablakhoz futott, és észrevette, hogy kastélyának kertjével határos három óceán. Az óceánok horizontjai olyan közel voltak, hogy amikor kezével utánuk nyúlt, nem illantak el. Végiggondolt mindent, és gondolataival egybeesett a három óceán három horizontja.

(In memoriam Mayer Imre.)