read Magyar version | Elõzmények home || presentation | perspectives | feedback
Természetesnek tekintjük, hogy az internetes könyvtárak ingyenesek, de újabban már egyes hálózati könyvkiadók is térítésmentesen bocsátják termékeiket a felhasználó rendelkezésére. Valaki megfizeti a kiadó munkáját, de nem a fogyasztó. Hasonló jelenség a szoftverértékesítésnél, hogy komoly programcsomagok forráskódja nyilvános, másolását nem tiltják. Elképzelhető, hogy fordulat történik a szakkönyvkiadásban. Egyre több az olyan kiadvány, amelynek finanszírozása és fogyasztása nincs összekapcsolva, miként a könyvesboltban, hanem szét van választva, mint a könyvtárban. Mozgalom szerveződik ama tudományos folyóiratok ellen, amelyek legalább a régebbi számaikat nem hajlandók ingyenesen hozzáférhetővé tenni a világhálón. Alakulófélben van például egy francia egyetemi virtuális kiadó, amely föltehetőleg térítésmentesen fogja közzétenni termékeit. S a fordulat aligha korlátozódik a szakkönyvek és
folyóiratok kiadására. Bizonyára újra kell szabályozni az állami (vagy államok fölötti, európai uniós) művelődéstámogatás eddigi rendszerét. Ezért szeretném vitára bocsátani az alanti állításokat.
Abból indulok ki, hogy közpénzből csak olyasmit szabad vásárolni, aminek a hasznát az adófizetők élvezhetik. A művelődési kiadások jellegzetesen ilyenek, hiszen elvben minden tudományos eredmény közhasznú, minden szobor megtekinthető. Az informatikai forradalom következtében az adófizetők ténylegesen is hozzájuthatnak egyre több, közpénzből létesült művelődési eredményhez. De aligha tehető a köztársaság vagy az unió kötelességévé, hogy minden közpénzből támogatott művelődési eredmény ténylegesen el is jusson minden egyes adófizetőhöz. Ám ha valaki arra vállalkozik, hogy akár pénzért, akár ingyen közvetíti a közpénzek felhasználásával létrejött művelődési eredményt az adófizetőkhöz, azt ebben meggátolni nem szabad. Ebből következőleg egyik intézménynek sincs joga az így létrehozott művelődési eredmény közvetítésével olyan vállalkozót megbízni, aki kizárólagosságot köt ki. Az intézmények harmadik személyt kizáró művelődésközvetítési megállapodásai pedig sértik az adófizetők hozzáférési jogát.
Nem szabad korlátozni az adófizetőket ama jogukban sem, hogy hozzáférhessenek a közgyűjtemények anyagához, még ha annak egy része nem feltétlenül az ő befizetéseik nyomán jött is létre. Ezért a közgyűjteménynek sincs joga, hogy anyaga közvetítésével olyan vállalkozót bízzon meg, aki kizárólagosságot köt ki. A közgyűjtemények harmadik személyt kizáró megállapodásai is sértik az adófizetők hozzáférési jogát. Példa: azok a közgyűjtemények, amelyek ismert szoftvergyártónak adták el az általuk őrzött műtárgyak kizárólagos digitális közvetítési jogát, jogsértő és jó erkölcsbe ütköző, tehát érvénytelen szerződést kötöttek. A közgyűjtemények nem korlátlanok a gondjaikra bízott tárgyak birtoklásával kapcsolatban.
Ugyanakkor a közpénzekkel támogatott alkotó is elfogadhat pénzt műve közvetítési jogáért. Példa: egy közpénzből fenntartott zenekar – saját tagjai hasznára - azzal a műsorszóró vállalattal vagy kiadóval köt szerződést, amelyikkel akar. Közpénzből támogatott tudós, ha a munkaadójával kötött megállapodás ezt nem korlátozza, eladhatja a szabadalmait. Ámde olyan alkotást nem szabad közpénzzel támogatni, amelynek közvetítési jogáért az alkotó pénzt követel, annak elmaradása esetén művét nem teszi az adófizetők számára hozzáférhetővé; és nem szabad olyan tudósnak közpénzt adni, aki közleményeit nem bocsátja ingyen és rögvest az adófizetők rendelkezésére. Példa: ne állítsunk olyan köztéri szobrot, ne emeljünk olyan középületet, amelyet csak külön díjazásért lehet megtekinteni. Olyan irodalmi mű tiszteletdíjához se járuljunk hozzá közpénzzel, amely nem válhat ingyen hozzáférhetővé a virtuális könyvtárak polcain. Közfenntartású egyetemeken és kutatóintézetekben ne alkalmazzunk tudósokat, ha az ott elért eredmények - leszámítva a védelmi kutatásokéit - a hálózaton nem válhatnak azon nyomban közkinccsé.
Nem szabad viszont olyan alkotó művét - hozzájárulása nélkül - közvetíteni, aki a mű létrehozásához nem vett igénybe közpénzt. Példa: a zenei adatállományok hálózati csereberéjét lehetővé tevő szoftver igénybevétele csak akkor tisztességes, ha az állomány közpénz felhasználásával létesült (szimfonikus zenekarok). Tisztességtelen dolog elősegíteni, hogy adófizető vállalkozások (sikeres könnyűzenei együttesek) szolgáltatásait bárki ingyen igénybe vehesse.
Összegezve a fent leírtakat: minden, a közösség költségén létrejött adat felhasználási jogának tulajdonosa maga a közösség, s nem az az intézmény, amelyben az adatok létrejöttek. Az adófizetők föltehetően óhajtani fogják, hogy az őket megillető művelődési adatokhoz - kölcsönösségi alapon - más adófizető közösségek tagjai is hozzáférhessenek. Ezért fogják elutasítani a köztársasági vagy akár uniós szintű bezárkózást. Ha az általánosan kötelező, lényegében ingyenes iskolarendszer és közszolgálati műsorszórás után a művelődés más területein sem közvetlenül a fogyasztó fogja viselni a költségeket, a művelődés közelebb kerül a nagy társadalmi ellátórendszerekhez, amilyen az egészségügy vagy a nyugellátás. E területen - a központi művelődéstámogatás sokszázados hagyományának megfelelően - az Európai Unió az Egyesült Államokkal szemben versenyelőnybe kerülhet, az ázsiai térséggel szemben azonban nem.
(A szerző irodalomtörténész, a Sorbonne Nouvelle vendégtanára)