- Arany János -

Szöveggyûjtemény

MÁSODIK ÉNEK.

,... hogy Budából Tholdi György megjõ vala,
Öcscsét.......... gyakran feddi vala.‘

Ilosvai.

1.

Így veszõdék Miklós, nyers, haragos búban,
De van drága dolog otthon Nagyfaluban:
Tán kigyúlt a ház is, úgy füstöl a kémény,
Nagy kolonc köszönget a kút méla gémén.
A malac-nép sí-rí; borju, bárány béget;
Aprómarha-nyáj közt van szörnyû itélet;
A fehércseléd közt a beteg se lomha:
Holmi kis vásárnál népesebb a konyha.

2.

Egy cseléd vizet tesz félakós bögrében,
Mely ha forr a tûzön s nem fér a bõrében,
Akkor a baromfit gyorsan belemártja,
Tollait letörli, bocskorát lerántja.
Van, ki a kis bárányt félti izzadástul;
S bundáját lerántja, még pedig irhástul;
Más a vékonypénzü nyúlat szalonnázza,
Hogy csöpögjön zsírtól ösztövér csontváza.

3.

Másik a malacot láng felett hintálja,
Szõrit kés fokával bõrig borotválja;
Bort ez csobolyóban, az kecsketömlõben,
Kenyeret hoz amaz bükkfa tekenõben...

4.

- Mit jelent e hû-hó gyászos özvegy-házban,
Hol a dinom-dánom régen volt szokásban?
Toldi Lõrincnének most van-é a torja?
Vagy menyegzõjének hozta így a sorja?
Tán megunta gyászos özvegysége ágyát,
S másnak adta élte fonnyadó virágát?

5.

Nincs halotti tora Toldi Lõrincnének,
Napja sem derült fel új menyegzõjének;
Másért sütnek-fõznek, másért lakomáznak:
György van itthon, elsõ szülötte a háznak.

6.

Toldi György nagy úr volt. Sok becses marhája,
Kincse volt temérdek, s arra büszke mája,
Sok nemes vitéze, fegyveres szolgája,
Sok nyerítõ méne, nagy sereg kutyája.
Látogatni jött most negyvened magával,
Renyhe sáska népnek pusztitó fajával,
És a kész haszonnak egy felét fölenni,
Más felét magának tarsolyába tenni.

7.

György az édesanyját hidegen köszönté,
Bár ez a lelkét is majd elébe önté!
„Hát a másik hol van?” fanyalogva kérdi.
Senki sem hinné, hogy kedves öccsét érti.
„Szénát hord szegényke künn a béresekkel,
Hívatom -” de György úr ezt rikoltja: „Nem kell!”
Nem kell! és e két szó úgy esik anyjának,
Mintha a szivébe nagy kést mártanának.

8.

Nem kell? - Ím azonban kelletlen, hivatlan
A fiú betoppan; szive égõ katlan,
Belsejét még most is fúrja és faragja
Szégyenítõ búja, búsitó haragja.
Mégis, mindamellett - mily Isten csodája! -
Egy zokszót sem ejt ki Toldi Györgyre szája:
Lelke gyûlölségén erõt vesz valami,
Valami - nem tudom én azt kimondani.

9.

Amint látja Györgyöt hirtelen, váratlan,
Karja ölelésre nyílik akaratlan;
De az eltaszítja testvérét magától,
Gõgösen fordul el jó atyjafiától.
A szegény anyának könny tolul szemébe,
Kõszivû fiának sírva lép elébe,
Reszketõ ajakkal, keze fejét gyúrván,
Ott reménykedik, de György korholja durván:

10.

„Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,
Ójad fúvó széltül drága gyermekedet;
Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tõle,
Majd derék fajankó válik úgy belõle.
Most van a dandárja réten a munkának,
De foga nem fûlik ahhoz e gazdának;
Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,
S tõvel-heggyel össze hagyja a cselédet.

11.

„Így sirattad mindig, én ha mondtam néha:
Nem válik belõle semmi, csak nagy léha,
Hogy parasztnak is rossz, lebzsel készakarva,
Noha birna dolgot, mert erõs, mint marha.
Most tehetd ablakba: húsa és kövére
Szépen nõ naponkint anyja örömére...”
Szóla György s kitoldá a szót egy kacajjal,
Melyre Miklós felbúg tompa, hosszu jajjal:

12.

„Átok és hazudság minden ige szádban!
Egy betû való sincs, Toldi György, a vádban.
Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette,
Úgy szeressen Isten, ahogy engemet te!
Rossz vagyok parasztnak, rossz vagyok vitéznek,
Béresek között is tõl cudar csihésnek:
Forr epéd, hogy más is márt veled egy tálba,
Vesztenél, ha tudnál, egy vizes kanálba.

13.

„Azért, hogy senkinek láb alatt ne legyek,
Nem bánom én, igen, akár ma elmegyek;
Száz mérföld a világ, erre is, arra is:
Nem bánom én, igen, elmegyek én ma is.
De ami az enyém, azt elviszem innet:
Add ki, bátya, tüstént, ami engem illet;
Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert:
Azontúl - az Isten áldjon minden embert.”

14.

„Itt a juss, kölök; ne mondd, hogy ki nem adtam!”
György kiált és arcul csapja, szintúgy csattan.
Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje,
Bosszuállás lelke költözik beléje;
Szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja,
Ütni készül ökle csontos buzogánya;
György ijedve hátrál, odavan egészen:
E csapás utolsó szélütése lészen;

15.

S Györgyöt e csapással hûs verembe tennék,
Isten kenyerébõl hol többé nem ennék,
Hol, mint egy repedt csont deszka közé kötve,
Ítéletnapig sem forradozna össze:
De midõn az öccse épen megrohanja,
Elsikoltja magát s közéjük fut anyja,
Testével takarja Györgyöt és úgy védi,
Pedig nem is Györgyöt, hanem Miklóst félti.

16.

Most a szörnyü gyermek karját elereszté,
Fejét és szemeit búsan lefüggeszté,
S mintha most ocsúdnék forró-hideg lázból,
Tántorogva ment ki az apai házból.
Méne elbusulva, némán haragjában,
És leült az udvar távolabb zugában,
Ott fejét a térdén tenyerébe hajtá,
S zokogott magában, de senki sem hallá.