|
|
|
|
|
||
I.
A zalai menekült, töredékünk hőse,
Szeráfarcú ifjú volt, nemhogy férfi, nő se,
Akkurát csontozatú, egészséges, nyurga,
A Rendszerváltás szele épp hogy szájbafútta.
Ákos névre hallgatott, büszke fehér sólyom,
Lelke mint a tollpihe, szíve mint az ólom,
Imhol megunta a port, száraz lett a szája,
Vágyott csöppnyi urbánus, budapesti nyálra.
"Gyesznók elé szórjam itt minden létigémet?"
Így szólt Ákos, amint egy reggelen megébredt.
Jeles érettségijét betette a zsákba,
Ahol régóta lapult dacos magyarsága.
Hátra se nézett, s legott fölfeküdt az útnak
Keresztjére - mint látjuk korpuszát az Úrnak,
És megáldá azt a port, ami kivetette
Önmagából s emígy lett Zalának szülötte.
"Mindegy, Pesten mi leszek: ombudsman vagy költő,
hogyha eliszkolhatok" - így lett menekült ő.
S ment, csak ment, tekintetét fölszegte a Holdra,
Léptében lelt életet az aszfaltút fodra.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
II.
Egy BMW kifarol, és kiszól egy szőke,
Köpcös németajkú úr, világít a bőre:
"Háj, Baumann, vóisztdí strásze náh Búdápeszt?"
Ám főhősünk nem érti, mért s kinek mondá ezt,
És azt ismételgeti: Budavárát kéne
Elérnie estelig, s cigarettát kér-e,
S lám, Héroszunk letorpad, tüdejét mereszti,
"Paraszt ám a jóanyád, az a bélkemenczi,
Labanc fertőn megrohadt, Árgyélus királyfit
Tajtékos ölébe kent, csúz-ütötte bájlik,
Szittya öklömtől veres lesz hasadnak színe,
Gyújtom rád a szekered, fojtalak az Innbe,
Fordulj vissza sebtiben, magos lesz az ára
Kérdésednek: engemet hizlal Budavára.
Labanc oda nem hatol: magyar ott a virtus,
Megharapom véknyadat - oroszlánnak tikhús."
S irtózatost bömböle, Ákos szája kútnak
Is jó lett vón, s látta, hogy a labancok futnak,
S ment, csak ment, de bizton ím, kerülve a nagy bajt,
Míg hálásan megcsillant a színmagyar aszfalt.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
III.
Imhol Pesten bandukolt, ronggyá rohadt ökle,
S kéjjel nem tekingetett lenge fodru nőkre,
Mert erkölcsre nevelték szalafői lápon: -
Árnyékszékre hálni járt, s ürített az ágyon.
Hallotta, ki lakik itt: kiskörúti fárosz,
Valahai zalai: elnyelte e város,
S lám, behajt a köröndre nagyszabásu Mazdán,
S Ákos szóla: "Kend légyen kenyéradó gazdám".
Fároszunk nagy kegyesen Ákost béemelte
Maga mellé, s hajtatott váteszi lakhelyre.
Át az ember-csaliton vezetett az útja,
Majd befordult a széles Tolbuhin körútra.
Fölsohajtván, hogy itten beh szívesen lakna,
A ház láttán Ákosnak kibuggyant a könnye.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
IV.
S néhanap ki megjelent: Vág utcai Vátesz...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
(A nagyigényű költemény további tizenöt sora Szálinger Balázs könnyelműségéből kifolyólag vált az enyészet martalékává. Tartalmuk: a Vámház-Tolbuhin körútra gyakorta érkező vendégsereg gyöngye, a harkályarcú repper megpróbálja kiemelni Ákost életének abból a dagonyájából, amely jelenlegi albérlő-élete. Megitat vele fél rekesz kanizsai pívót. A pívó-hívószóra befut a Bakáts tér réme, Háklik Norbert* is, a palóc prózaíró, a két szerző négykezes működésének állandó ereklyéje. A repper és Háklik rituálisan megsemmisítik a Menekült diszkotékáját: sekélyes ízlésvilágának rekvizítumait: elsősorban Bonanza Banzai-kazettákat. Ne feledjük: 1989-et írunk. Az elkámpicsorodott fiatalembert levonszolják az aluljáróban működő Cha-cha-cha bárba.)
V.
"No, zalai menekült, vége hát a dalnak,
Ilyenekből, mint te vagy, van ezernyi raklap.
Ingyenélő kurafi, bús, bonanzás balfék,
Csócsálod a kocsonyám, megeszed a parfét?
Dombos Zala szégyene, kebelmászó kígyó,
Csúz ölelje térden azt, aki szerint így jó,
Az bőrinek alatta leljen nyű-telepre,
Aki szerint dombomon rőt kokas lehetsz te.
Én itt Lírát épitek, s a licenciákat
Jobban megválogatom: alkalmaz a bánat.
Itt nem hallgatsz Bonanzát, hallgassad a sarkon,
Végső eltünésedet ne kelljen akarnom.
A nyakadat megfogom, megcsavarom aztán,
Nem érdekel, hogy ki vagy, szittya turul-ahszlán.
Hasztalan a nyűgölés: kösselek a fához?
Elűzlek most téged én, a kiskörúti fárosz."
"Könyörülj meg rajtam, nagy buzogányfej-ember,
s barátod, a fakopáncs, harkály-arcú repper."
Könyörgött a menekült, ám hiába minden,
S kutyákkal találkozott lent az utca-szinten.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
VI.
Váteszünk megcélozá az új normatívát:
Egész díványt betöltő, förgeteges Dívát
Cipelt haza gyakorta, és keményen gyakta -
a Menekült asztalán bételt pohár akta.
Kilesé az alkalmat: távol jár a Fárosz,
Darvadozó Dívánkat leköté az ágyhoz.
"Na, kisanyám, nyögd, mi ez: szadó-mazó szerkó!
Ákos prezentálja most, hogy' csinálja Ferkó!"
Ám a dívány-méretű Díva eképp ágál:
"Bár beférnél, kistökös, maradj kaptafánál!"
Megragadja rongyait, kiiszkol az ajtón,
S a Menekült nem lázad - hiszen nem egy Ajtony.
Sandán bosszúért liheg. Matat a lakásban.
"Mit lehetne kapásból lefoglalni, lássam!
Kezdjem tán a könyvtárral? Haszontalan holmi.
Tán inkább a fridzsidert kéne kipakolni.
Ám ha van itt térerő: minek cipekedjem?
Bútorszállító kocsi hord el mindent menten."
És - búcsúaktus gyanánt - kredencekbe kotor:
"Lám, akad-e hímparfőm, váteszi dezodor!
Béfúvom véle magam, s megnő tekintélyem,
Hatalmas kan leendek, s magyar leszek mélyen."
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Megérkezvén Zalába hörgő kamionnal,
"Kész a leltár - így beszél - dúskálok bizonnyal:
Van szőnyeg és függöny itt: föl- és letekertem,
S levélszekrény, melyben a mai postát leltem.
Sámli, váza, művirág, minden, ami érték,
S mobilkártya, bár ahogy látom, már leélték."
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
VII.
Süt a Nap, s a körúton lépeget a vátesz,
Istenfélő galambok ülnek vérebëkhez.
Száz lüktető pórusán duhaj ritmus árad:
Lírát lépdel, s fogalmaz új poéziákat.
Ráköszöngetnek, ám őt rég nem fúrja: "Ez ki?"
Hazaér s a kulcslyukba kulcsát beilleszti.
"Lássam hamar postámat: jött-e pénz vagy messzi
Vármegyéből rajongás: írt-e Julcsa, Eszti?"
Ám a postaláda hűlt helyét konstatálja
Jövőlátó két szeme stukkós lépcsőházba'.
"Mi a ménkű?" - így zubog a szitok a szájból:
"Ki az, aki manapság levélszekrényt spájzol?"
Így, dohogván s hörögvén nyit be a lakásba,
Hol jókedvének sírját találja megásva.
Elszáll a körúti vers, s vele a rímkényszer,
A Teremtőt említi nem egyszer, nem kétszer.
Mert a lak, hol esténként időztek több írók,
Adomáztak s kortyoltak kanizsai pívót,
Most pormacskák tág tere, se ágy, se konvektor,
Harminc négyzetméterén nincs lakájos szektor.
Tisztasági papírból estelig való van,
És nincs, csak egy zsebtelep a távkapcsolóban,
Ám a tévé hiányzik (oly szívesen nézte!),
És e jelből ráismer a zalai kézre!
"No, zalai menekült (és itt cifra szólam)
Azt hitted, hogy büntetlen prémet nyúzhatsz rólam?
Hogy jól állhat az neked lenn a répaföldön?
Korhadt fájú saslidérc, asszon rád a ködmön!
Esmént megátkozlak én, sosem lehet túl sok,
Viszkess alapcsontodig, vakard szét a húsod,
A füledre visszeret lehel sűrü gőzöm,
Sav marjon reád sipolyt, gyomrod levegőzzön!"
Ím, nehezen nyugodott meg a szörnyű fárosz,
Hiszen olyan fajta, ki bét mond minden ához,
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Úgy érte az Estcsillag, hogy javában mondja...
Majd a földig törülte az éjféli spongya.
