Stemler Miklós

Japán Sárszegen

Az irónia problematikája és jelentősége a Pacsirtában

A Pacsirta olvasása és értelmezése során úgy tűnik, a "lélektani" megközelítések mellett a humor az az összetevő, melynek vizsgálata termékeny lehet e Kosztolányi regény esetében. Szegedy-Maszák Mihály legalábbis eme olvasati lehetőségre utal, hiszen "ismeretes, hogy ő [mármint Kosztolányi] minden jó írás elengedhetetlen minőségének tartotta a humort".¹ Valóban, Werner főhadnagy alakja, ki teljes katonai pompájában masíroz végig a gőzfürdőn, avagy Füzes Feri, a párbajhős, kitűnő társalgó és szellemileg kissé visszamaradt világfi megnyilvánulásai alapján nem okozhat túl nagy problémát az olvasó számára a komikum jelenlétének megállapítása. Szegedy-Maszák azonban megemlíti e humor furcsa mivoltát is: "Hangsúlyozni kell, hogy a humor ritkán ártatlan, inkább kettős, majdhogynem ellentmondásos jellegű a Pacsirtában."² Ezzel szintén egyet kell értenünk, hiszen például a hátgerincsorvadásos Hartyányi Olivér és Füzes Feri magas röptű vitája Isten létezéséről minden kétséget kizáróan nevetséges hatást kelt, másrészt azonban Hartyányi súlyos betegsége és a téma komolysága miatt ez a nevetés valószínűleg inkább zavartnak, mint felszabadultnak nevezhető. Mindez már azt is implikálja, hogy a humor fogalma esetleg nem teljesen kielégítő a regény értelmezésekor, szükség lehet egy olyan fogalomra, mely pontosabban jelöli a szöveg hatásmechanizmusát. Szegedy-Maszák a humor kapcsán, annak jelentését árnyalandó, Baudelaire komikum-"elméletét" idézi, hasonlóan Paul de Manhoz, aki az irónia kapcsán szintén Baudelaire hasonló tematikájú írásait tartja meghatározónak,³ ahol Baudelaire ennek a jelenségnek nyugtalanító természetét hangsúlyozza, azt az őrülettel kapcsolva össze.

Ez a kapcsolat véleményünk szerint meglehetősen nagy jelentőségű, ugyanis Szegedy-Maszák értelmezésében szintén felbukkan az irónia megjelölés Sárcsevits alakja kapcsán.⁴ Így kézenfekvőnek tűnik, hogy a Pacsirta furcsa, kettős természetű humorát összefüggésbe hozzuk a "megkettőződött természetű" "ironikus szubjektum"⁵ problémájával, hiszen de Man az irónia kapcsán mindig annak "destruktív", zavarba ejtő természetét hangsúlyozza, szemben az "egyszerű" komikummal.

A komikum kérdésének helyére tehát az iróniát helyeznénk a Pacsirta kapcsán. Dolgozatunkban nem csupán (illetve nem elsősorban) a történet szintjén működő iróniát vizsgálnánk, mely egyes személyeket, helyeket, eseményeket kicsinyít le, hanem olyan elbeszélés-technikai eljárásokat tanulmányoznánk, melyek kanonikusnak nevezhetők az elbeszélő jellegű szövegek és/vagy a regény hagyományban, és melyeket Kosztolányi regénye nem "rendeltetésüknek" megfelelően használ, ironikus hatást okozva ezzel. A szöveg értelmezésének megkezdése előtt azonban szükséges kísérletet tennünk az irónia általunk használatos fogalmának "meghatározására", mégpedig oly módon, hogy problémánkat összekapcsoljuk az olvasás összetett kérdésével.

Irónia és intertextualitás

Kevés olyan "filozófiai" (irodalmi, retorikai stb.) "fogalom" szervezett maga köré olyan hatalmas és szerteágazó diszkurzust, mint az irónia. Ez a diszkurzus, illetve még inkább diszkurzusrendszer, amellett, hogy rendkívül szerteágazó, meglehetősen inkoherens is; az antik retorikában található iróniafelfogástól nagyban eltérőek a romantikus iróniateóriák, és például a "romantikus iróniának" is radikálisan eltérő értelmezései léteznek (gondolunk itt például Paul de Man Friedrich Schlegel-kommentárjára, melyben erősen bírálja Peter Szondi hasonló tárgyú írását).⁶ Egy újabb zavarba ejtő jelenség az irónia elméletei kapcsán annak kérdése, hogy egyáltalán létezhetnek-e ilyen elméletek, hiszen az irónia természetéhez tartozik, hogy a róla szóló diszkurzusokat szintén ironikussá teszi, így az esetleges definíciók, teóriák szintén ki vannak téve az ironikus olvasat lehetőségének.

Dolgozatunkban nem célunk a fentebb említett "filozófiai" (irodalmi, retorikai, történeti stb.) problematika közelebbi követése, azonban tulajdonképpeni célunk eléréséhez - azaz Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényének az irónia irányából történő vizsgálatához - mindenképpen szükséges számunkra egy olyan iróniafelfogás, mely alkalmas arra, hogy segítségével megkíséreljük megragadni az irónia működését a narratív szövegekben. Pragmatikus jellege mellett ez a megközelítés sajnálatosan reduktív is lesz, hiszen az összetett problematika több dimenziójáról is lemondani kényszerül. Az esetleges nyereség reményeink szerint eme megközelítés funkcionalitásában fog rejleni.

Az elbeszélő szövegekben működő irónia kapcsán egyrészt említést kell tennünk egyfajta "tematikus iróniáról", mely az elbeszélt valósággal, az elbeszélt történet szereplőivel kapcsolatban nyilvánul meg. Egyszerűsítve: az elbeszélő ebben a konstrukcióban a szereplők világa fölött helyezkedik el, elhitetve magáról, hogy az általa elbeszéltekről szilárd tudással rendelkezik, emellett magát a befogadót is hasonló tudás részesévé teszi, azaz az irónia jelentős részben az olvasás során konstituálódik; ha az olvasó azt nem érzékeli, az abban az olvasatban nem létezik. Az effajta iróniára jó példa lehet a következő, Szegedy-Maszák által már vizsgált szövegrész: "Sárcsevits mint Sárszeg őrlelke virrasztott itt szénfonatos villanykörte mellett, olvasván a Le Figaró-t, haladt a művelt nyugattal, a fölvilágosodott európai népekkel, előre."⁷ Az irónia érzékelése ebben az esetben nem ütközik túlzottan nagy akadályokba, a Sárcsevitsról szóló korábbi szövegrészek segítik az olvasót döntésének meghozatalában. Tudjuk, hogy Sárcsevitcset "városszerte európai műveltségű férfiúnak tartották", mivel a Le Figarót olvassa. A későbbi részben az elbeszélői hang így a "város véleményeként" szólal meg, azonban mivel az olvasó tisztában van eme vélemény megalapozatlan voltával, a szövegrészt ironikusan értelmezi.⁸ A befogadás tehát itt egyfajta előzetes, az olvasás során létrejött ismeretre támaszkodik.

Másrészt ez az interpretáció jogosulatlanul reduktív; az idézet ironikus hatása nem korlátozódik csupán Sárszeg világára, ugyanis találhatók a szövegben olyan szóösszetételek és trópusok, melyek más irányból is értelmezhetőek. A "művelt nyugat", vagy akár a "fölvilágosodott európai népek" és az "őrlelke" kifejezések előhívhatnak egy olyan olvasási módot is, mely például egyfajta politikai beszéd jegyeit ismeri fel a szövegben. Ebben az esetben a megidézett beszédmód alapvetően idegen a regény szövegétől, másrészt funkciója is alapvető változásokon megy át, és elsősorban ezek a tényezők okozzák az ironikus hatást. Ennek az egy példának az esetében is látható tehát, hogy az irónia működése nem korlátozódik csupán az elbeszélt történetre, és vizsgálatánál a különböző szövegek kapcsolatát is figyelembe kell venni, így ez az "egyszerű", "tematikus" irónia is olyan implikációkat hordoz, melyek további vizsgálatot igényelnek.

Az intertextualitás megkerülhetetlen kérdés ezen a ponton, az irónia ugyanis a szöveg integritását veszélyeztető avagy megkérdőjelező tényezőként jelenik meg. Első pillantásra úgy tűnik, hogy az intertextualitás köré fonódó, elsősorban strukturalista és posztstrukturalista ihletettségű diszkurzus⁹ szemben áll az általunk előzőekben vázolt, elsősorban a befogadás oldaláról motivált értelmezési kísérlettel, azonban létezik olyan írás is, mely komolyan számot vet a szövegimmanensnek mondható megközelítések és a receptív aspektust előnyben részesítő intertextualitás-értelmezések összeegyeztethetőségével. Kulcsár-Szabó Zoltán Intertextualitás: Létmód és/vagy funkció? című tanulmányáról van szó,¹⁰ mely egyrészt rávilágít a szöveget önmagában tekintő teóriák vakfoltjaira ("Az olvasóitól >>elválasztott<<, és így >>üres helyeitől<< is >>megfosztott<< >>általános szöveg<< éppenhogy nem válhat tárgyává semmifajta leírásnak, hanem mintegy a >>jelek idealizálásaként<< csak a jelhordozókat teheti meg a szövegközi kapcsolatok vizsgálati tárgyává, amiből viszont már nem szövegek vizsgálata következik... A befogadásban megértés és értelmezés nem a szövegben jön létre, ezt közvetlenül a szövegek egymással való érintkezése sem befolyásolhatja"),¹¹ másrészt ">>a szabadon lebegő<< intertextualitástól, mint >>a határtalan, önhatalmú értelemlehetőségek produkciójától<< idegenkedő Jauss-szal szemben éppen a recepcióesztétika alapján hivatkozhatunk arra, hogy az aktualizált szöveguniverzum mint az értelmezést meghatározó kontextus is csak akkor képezhet funkciót a hatásfolyamatban, ha az intertextuális kapcsolódás felismerhetővé válik".¹² Az intertextualitás tehát szintén az olvasás során realizálódik, a befogadói aktivitás működteti.

Paul de Man Lucinde-"elemzése" kitűnő példa irónia és intertextualitás kapcsolatára (még ha de Man nem is ebből a kérdésirányból vizsgálja a szöveget). A Lucinde olvasói de Man értelmezésében azzal szembesülnek, hogy két, radikálisan összeegyeztethetetlen olvasásmód között kell(ene) választaniuk; a filozófiai beszédmódot ugyanis folyamatosan megszakítja a szexuális aktusra utaló diszkurzus.¹³ A két kód teljes összeférhetetlensége magának a szövegnek (azaz minden szövegnek) a létmódját kérdőjelezi meg ("magának e széttördelésnek a lehetősége veszélyt hordoz minden olyan feltevésünket illetően, melyek alapján meghatározzuk, hogy egy szövegnek milyennek is kell lennie").¹⁴ Noha iróniafelfogásunk nem szükségszerűen ennyire radikális, és bár szövegében de Man egyszer sem említi az intertextualitást, az általa leírt "jelenség" termékenyen értelmezhető ebből az irányból. Talán indokolható, ha a kódok fogalmát kapcsolatba hozzuk Genette architextualitás fogalmával, illetve annak egy sajátos, hermeneutikai értelmezésével. Eszerint az architextuális jelölés, azzal, hogy jelöli a műfaji, műnemi sajátosságokat, "döntően strukturálja az elvárási horizontot",¹⁵ így értelmezhető úgy is, hogy a befogadó számára egyfajta dekódolási módot ír elő. Amennyiben Genette fogalmát kiterjesztjük oly módon, hogy a műfaj-, műnem-megnevezéseken kívül körébe utaljuk a másfajta jelöléseket is (például stilisztikai attribútumok, történetstruktúrák stb.), akkor a Lucinde fejezetének fentebb említett filozófiai diszkurzusa is értelmezhető egyfajta architextusként, mely előír egy olvasásalakzatot, amelyet azonban folyamatosan megtör egy másfajta architextus jelenléte. Másrészt a Pacsirtából származó példa esetében is látható, hogy a szövegrész lényegében egy félrevezető architextuális jelölést tartalmaz, egyfajta politikai diszkurzus sajátosságait idézi meg, megtörve ezzel az olvasás folyamatát.

Az általunk használatos iróniafelfogás tehát alapvetően intertextuális érdekeltségű, másrészt valószínűleg elsősorban az elbeszélő, "prózai jellegű" szövegek esetében használható. Úgy tűnik ugyanis, hogy az effajta szövegek létmódja és felépítése jelentősen eltér a költői szövegekétől. Bahtyin szerint az eltérés abban nyilvánul meg, hogy "a regény nyelve nyelvek rendszere",¹⁶ azaz szemben az "egynyelvű" költészettel, a regény szövegének fundamentális sajátossága, hogy különböző nyelvi rétegek, retorikai regiszterek érvényesülnek benne. Mint köztudott, Bahtyinnak a regény szerkezetét és keletkezését vizsgáló írásai szolgáltak a későbbi intertextualitás-teóriák alapjául, és bár éles különbségtételét a regény és a költészet között a későbbi elméleti rendszerek már nem tartották ennyire magától értetődőnek,¹⁷ a regény szövegstruktúrájáról tett megállapításai olyan implikációkat tartalmaznak, amelyek esetünkben kiemelt fontosságúak. A regényben a nyelv ugyanis Bahtyin alapján nem csupán az ábrázolás eszköze, hanem egyben tárgya is,¹⁸ a regény szövege mindig különböző nyelvi rétegek találkozásának színhelye, anélkül, hogy ezek közül bármelyik is centrumpozícióban lenne, így a "többnyelvűség" azzal is jár, hogy ezek a nyelvek egymással reflexív viszonyba kerülnek. E sajátosságok teszik lehetővé a regény egyedülálló kritikus módját, ahogy Bahtyin mondja, a regény mindig egy adott kor irodalmi nyelvének és szociolektusainak kritikája is.¹⁹ Megfontolva Bahtyin megállapításait, némileg átértelmeznénk a regény eme funkcióját. Az említett kritikus jelleg mindenképpen csupán az olvasás folyamatában válik érzékelhetővé, hiszen a szöveg "materiális adottságában pusztán olyan virtualitás, ami kizárólag a szubjektumban találja meg aktualitását",²⁰ így az, amire ez a "kritika", reflexió irányul, nem elsősorban a regény (avagy a szerző) korának irodalmi nyelve, hanem az a kontextus, aminek segítségével a befogadó a jelentésalkotás folyamatát elvégzi. Ez az értelmezési kontextus nem más, mint az a hagyomány, melyben a befogadó és a szöveg elhelyezkedik, azaz konkretizálva, ez határozza meg azt, hogy a befogadó milyen különböző olvasási módokat "alkalmaz" a szövegen. Úgy tűnik, mindez az általunk (meglehetősen szabadon) újraértelmezett architextualitáshoz vezet; a regény, illetve - kitágítva az eredeti korpuszt - a narratív szövegek "soknyelvűsége" abban áll, hogy különböző architextuális jelölések újabb és újabb dekódolási módokat írnak elő. Ez a soknyelvűség nem csupán, sőt nem elsősorban a regény Bahtyin által hangsúlyozott parodikus természetében áll; a paródia, mint műforma elsősorban egy adott szövegre való reflektálásban érdekelt, azonban a Bahtyin által kifejtett "nyelvi rendszer" különböző architextuális jelölésekkel rendelkező szisztémaként képzelhető el, mely folyamatosan újabb és újabb olvasásalakzatokat kíván meg, "széttördelve" az egységesként tételezett szöveget, hogy újra csak a de Man-i metaforikát használjuk. Bizonyos értelemben (talán mondhatjuk így) a schlegeli "permanens parabázis"²¹ működéséhez hasonlíthatjuk ezt, így a narratív szövegeket téve meg az effajta irónia elsődleges hordozóinak. A Pacsirta esetében ez a fajta irónia döntő jelentőségű, ahogy ezt dolgozatunk további részében értelmezni is kívánjuk.

Beszédes nevek

Az alábbiakban tárgyalásra kerülő narratív eljárások többségének esetében bizonyos fajta kétirányúságot figyelhetünk meg: egyrészt jelenlétük önreflexívvé teszi a szöveget, hiszen általuk a szöveg saját megalkotottságára reflektál, másrészt pedig bizonyos értelemben architextuális funkcióval is bírnak. A Pacsirta érdekessége ebből a szempontból abban rejlik, hogy a különböző formulák által előírt olvasási módokat destruálja oly módon, hogy az architextus által megjelölt olvasási kód képtelen megfelelően működni. A fentebb leírtak igazak a "beszélő nevekre" is.

A beszélő nevek problematikája, a névadás kérdése, régóta fontos téma az irodalomtudományban, bár úgy tűnik, tudományos igénnyel történő tárgyalása elsősorban a 20. század eleje óta jellemző, összefüggésben a pszichológiában ekkor történő paradigmaváltással. Kovalovszky Miklós írása az első (legalábbis saját állítása szerint), mely a témát rendszerező, összefoglaló igénnyel tárgyalja.²² Bár a tanulmányt szervező előfeltevések napjainkban már nem igazán tarthatóak, a szöveg vizsgálata mégis fontos lehet, ugyanis sok esetben véleményünk szerint a beszélő nevek olvasása és értelmezése hasonló automatizmusok révén történik, mint ahogy azt Kovalovszky kifejti. Másrészt általában a Kosztolányi szövegekben szereplő nevek kérdését tárgyaló szakirodalom is problémamentesen használja ezeket a rögzült értelmezéseket.²³ Eszerint tehát a névadás szerves része az irodalmi szövegek működésének és keletkezésének, a beszélő név a szövegbeli alakot jellemzi, értelmezi: "Minden név viselőjének szerves tartozéka, lényegének, jellemének foglalata, melynek sajátos színe, értéke van előttünk."²⁴ A szöveg hatásmechanizmusában ezek a nevek az olvasót irányítják, jelezve az ábrázolt karakter minőségét, milyenségét. Kovalovszky számos példával él elsősorban a magyar irodalom köréből, sőt tanulmányának végén a névadás "fejlődését" is röviden vázolja, mely ezek szerint egyre inkább a valószerűség felé halad.²⁵ Ami számunkra "használhatónak" tűnik ebből a rövid történeti áttekintésből, az az, hogy maga a névadás eljárása is bizonyos értelemben rögzült, illetve rögzített szövegszervező funkció, másrészt értelmezhető az intertextualitás irányából is, hiszen pl. Jókai egyik szereplőjének nevét egy német drámából veszi.²⁶ Így hát a beszélő neveket nem csupán a történet szintjén lehet (és kell) értelmezni, hanem a különböző szövegek párbeszédében is, hiszen az egyes nevek szövegek közt vándorolhatnak (és esetleg újraértelmeződhetnek), másrészt használatukkal a mű lényegében egy kanonikus szövegszervező eljárásra reflektál, ami természetesen egy olvasási módot is előhív. Kosztolányi regényeiben a névadás fontos szövegszervező és értelemkonstituáló eljárás, és ő maga is gyakran foglalkozott a névadás jelentőségével, a névadás problematikájával, ahogy ez Kovalovszky Kosztolányi-idézeteiből is kiderül. A beszélő nevek kérdése Szegedy-Maszák szerint abból a szempontból is fontos Kosztolányi szövegeinek esetében, hogy nyelvszemléletében jelölő és jelölt kapcsolata nem önkényes, így a különböző beszélő nevek eme nyelvszemlélet poétikai megvalósításának eszközei is lehetnek.²⁷

A Pacsirtában több beszélő névként is értelmezhető kifejezés található. Már a történések helyszínének neve, Sárszeg is erősen intencionált ebből a szempontból, kifejezve a város maradiságát és elmaradottságát.²⁸ A Tarkőpuszta kifejezés, a sivárság képzetkörének megidézésével, hasonlóan működik. A Sárcsevits szintén beszélő név, újra csak a Sárszeg esetében már említett jelentéskört megidézve.²⁹ Véleményünk szerint a regény poétikájának szempontjából ezek a nevek kevésbé érdekesek, lévén talán túlságosan is allegorikusak, rövidre zárva ezzel az értelmezést. Így a Pacsirta esetében két névre fordítunk nagyobb figyelmet; az általunk kisebb jelentőségűnek tartott Cifra Gézára, és a szöveg értelmezésének szempontjából kiemelt fontosságú Pacsirtára.

A Pacsirta névnek az eddig elmondottak alapján a szereplő jellemzésében volna döntő jelentősége, mintegy metaforikusan értelmezve őt. Azonban Pacsirtáról már a bemutatáskor kiderül, hogy neve nem illik rá: "Őt nevezték el így régen, Pacsirtának, nagyon régen, mikor még énekelt. Azóta a név rajta ragadt, és viselte, mint kinőtt gyermekruhát." Majd később a szöveg a leírás során újabb állattal teremt kapcsolatot, mintegy rájátszva az eddigiekre, ez azonban meglehetősen messze esik az énekes madártól: "Bámulta őt, gondos figyelemmel, szinte sértőn: ezt a megszokhatatlan arcot, mely kövér is volt, meg sovány is, a húsos orrot, a tág lószerű orrlyukakat."³⁰ Az éppen hazaérkező Pacsirta leírásakor található a következő rész: "Messze-messze, a homály mélyéből, ingadozó járással, kissé kacsázva, egy nő közeledett."³¹ A tizenkettedik fejezetben található egy kicsinyítő tükör is, mely a történet főbb pontjaira utal: Pacsirta egy öreg és csúnya galambot hoz haza Tarkőpusztáról, utalva a történet fő konfliktusforrására. A galamb és Pacsirta között tehát mind metonimikus, mind metaforikus kapcsolat megfigyelhető, ráadásul a regény zárlata a kalicka - Sárszeg (illetve Pacsirta önmagába záródása) párhuzamra is felhívja a figyelmet: "Szelíd - szólt Pacsirta, kinyitva a kalicka ajtaját. -, ráül a vállamra. Ideszáll mindig." Majd: "Pacsirta - rebegte, s az ajtó felé mutatott, és feleségére nézett, boldogan. - Hazarepült - szólt anya. - A mi kis madarunk - tette hozzá apa - hazarepült." Ez a szövegben rejlő megkettőződés olyan eljárás, mely elsősorban a(z egész) szöveg "olvashatóvá" tételéhez nyújt segítséget,³² a Pacsirta névben rejlő feszültségre irányítva a figyelmet.

Cifra Géza leírásában a következők szerepelnek: "Arca sápadt volt, de szűk homlokán, a sapkaellenző alatt, éretten virítottak a meggyszín, nyári pattanások. Mellén lötyögött az egyenruha. Szippantgatta a levegőt, mert állandóan nátha gyötörte, s bal orrlyuka ilyen verőfényes időben is bedugult. Sóhajtott, hogy szuszogását kissé megszépítse. Köhögött is, bár egyáltalán nem kellett köhögnie." Azt az olvasói elvárást, melyet a beszélő nevek eljárása felépít (azaz a név és azt viselő személy közti harmónia), a Pacsirta egyértelműen destruálja, mégpedig úgy - mint ahogy azt a Pacsirta név kapcsán láthattuk -, hogy a név és a személy közt fennálló feszültségre többször is reflektál, ironikusan kezelve ezt a szövegszervező eljárást.

Ezzel azonban még nem merítettük ki a Pacsirta név problematikáját. Az eddigiekben - összefüggésben a beszélő nevek "hagyományosnak" mondható értelmezésével - ezeket a neveket úgy kezeltük, mintha jelentésük a szövegben teljesen rögzített lenne,³³ illetve attól mondhatni függetlenül működnének. Ádám Anikó is lényegében így kezeli Kosztolányi neveit,³⁴ mikor az író egyik cikke alapján problémamentesen azonosítja Édes Annát az édesanyával, illetve a manna jelentéskörével.³⁵ Ez a megközelítés véleményünk szerint elégtelen annyiban, hogy nem veszi figyelembe a név szövegben betöltött funkcióját, hiszen végső soron a beszélő név sem más, mint egy textuális egység. Ebből az irányból a név funkciója és működése Riffaterre szubtextus fogalmához hasonlóan értelmezhető. A szubtextusok olyan látszólag csekély jelentőségű, a narratívában elszórtan ismétlődő egységek, melyek jelentése a narratíva előrehaladtával folyamatosan változik, és melyek azt folyamatosan értelmezik, mintegy második vagy metanyelvi olvasatát kínálva a fő narratív struktúrának.³⁶ Bár a Pacsirta név nem teljesen fér bele a riffaterre-i meghatározásba (lévén egy főszereplő neveként már a tematika szintjén is fontos egység), mégis termékeny lehet értelmezése a szubtextus irányából. A Pacsirta név ugyanis meglehetősen sok, egymástól jelentősen eltérő diszkurzusban játszik fontos szerepet, és így jelentése sem marad változatlan a szövegben. A másik jelentős probléma, mely összefügg a jelentésváltozás kérdésével, a nézőpont, azaz a fokalizáció. Már röviden kitértünk az előzőekben arra, hogy Vajkay az, akinek nézőpontja érvényesül a vasútállomásra vezető úton, ahol a Pacsirta név problematizálódik, és ez őt olyan pozícióba, olyan tudás birtokába juttatja (hiszen ő az, aki tisztában van a névnek és jelöltjének ellentmondásával), mely a későbbi értelmezések során nagy fontosságra tesz szert. A nézőpont pozíciója tehát jelentősen meghatározza értelmezésünket, így ezen a ponton szükségesnek látjuk tisztázni az általunk használt terminológiát. Az elkövetkezőkben a nézőpont helyett Gérard Genette-re támaszkodva a fokalizáció kifejezést használnánk. Azok a narratív teóriák ugyanis, melyek a "nézőpont" (point of view, narrative perspective) fogalmát alkalmazzák, nem tesznek különbséget aközött, hogy az elbeszélt világot a befogadó kinek a nézőpontjából látja, illetve aközött, hogy a szövegben ki beszél ebből a nézőpontból.³⁷ Ahogy Genette rámutat, ez a kérdés nagy fontosságú például abban az esetben, amikor a történet elbeszélésekor az egyik karakter nézőpontja érvényesül, miközben egy külsődleges elbeszélő hang beszél, illetve az olyasfajta én-narrációk esetében, amikor az én-elbeszélő egyben a történet egyik szereplője is, hiszen ebben az esetben a nézőpontok között nincs lényegi különbség, ellenben az elbeszélő hang(ok) eredete "meglehetősen" eltér egymástól.³⁸ Bár a Pacsirta esetében ilyen jelentős problémákat nem okoz a nézőpont és a beszélő meg nem különböztetése, a továbbiakban az egyértelműség kedvéért a nézőpont helyett a fokalizáció, illetve fokalizátor terminológiát használjuk.

Az első kulcsfontosságú rész az első fejezet végén Pacsirta szólítása, illetve az ezt kísérő, fentebb már idézett elbeszélői reflexió. Ahogy Ádám Anikó megállapítja: "éppen a név kiüresedése okozza a melankolikus hangulatot és pontosan kifejezi Pacsirta és szülei szorongásokkal teli kapcsolatát és életét".³⁹ Ebben a részben az időbeli elkülönböződés a lényeges, a név kiüresedése egyben jelezheti Vajkayék és a regény világának kiüresedését, előrevetítve másrészt Vajkayék meghatározó időszemléletét, melyben a múlt terméketlen és folytonos felidézése, értelmezése játssza a döntő szerepet, olyannyira, hogy horizontjukba a jövő idősíkja bele sem fér.⁴⁰ Az év eme kiinduló pozíciója a későbbiek során a különböző diszkurzusokban lényeges jelentésváltozásokon megy át.

Ijjas Miklós és a Vajkay-pár beszélgetése olyan pont a regényben, ahol a Pacsirta név különböző jelentései, illetve értelmezései kerülnek egymás mellé. Ez a beszélgetés azért is fontos lehet, mert Ijjas esetlegesen interpretálható a szöveg implicit szerzőjeként is, hiszen valójában megkezdi Pacsirta történetének megírását.⁴¹ A realizálódó, Pacsirtáról szóló beszéd (mely lényegében úgy kezeli a nevet, mintha az tökéletesen egybeesne jelöltjével), illetve a nem megjelenő, de lényegében Ijjas és Vajkay folytatta "dialógus" közt lévő distancia, melyre az elbeszélés többször is reflektál Vajkay Ákos révén,⁴² nagyszerűen fejezi ki egyrészt a név és az azt viselő személy radikális idegenségét, immár nem az időbeliség síkján; másrészt azt az alapvető feszültséget, mely elsősorban abban áll, hogy az egyes szereplők a legtöbb esetben képtelenek világuknak és önmaguknak az értelmezésére. Az értelmezési kompetencia eme hiánya legélesebben talán Vajkay és felesége éjszakai "veszekedésében" érhető tetten (tizedik fejezet), ahol Vajkay diszkurzusában felvillan az interpretáció lehetősége, azonban ezt a kísérletet felesége beszéde meghiúsítja.

A harmadik jelentős pont, hol a Pacsirta név különböző diszkurzusok és értelmezések kereszttüzébe kerül, a hazaérkezési jelenet: "Vadul elkiáltotta magát: - Pacsirta! - és szinte magánkívül rohant feléje, hogy átölelje. Apa éppúgy kiáltott: - Pacsirta - és már ölelte leányát. [...] egy harmadik hang is megszólalt, távol a sötétben, mint csúfondáros visszhang, kissé nyávogva. - Pacsirta." A kiáltást magyarázó elbeszélői kommentár az első olvasatban a szereplők tudatához képest külsődlegesnek, azaz az elbeszélés szintjén "objektívnak" tűnik. Ezt az értelmezést Vajkay reagálásának leírása bizonytalaníthatja el: "Ismerte ezt a hangot. Hasonlított a többi emberek hangjához, csak bárdolatlanabb volt, őszintébb. Egyszer meg is állt, és indulni akart a sötét felé, de visszafordult. Csak a kezében lévő esernyővel sújtott a levegőbe, hatalmas ütést mérve, melyet nyilván annak az otromba golyhónak szánt." Ezt a részt "elbeszélt tudatként" azonosíthatnánk, azonban a "nyilván" elbizonytalanítja az elbeszélői kompetenciát Vajkay tudatának esetében.⁴³ Ez az elbizonytalanítás visszafele is hat; innen visszaolvasva a kiáltás magyarázata sem egyértelmű (hiszen az elbeszélői kompetencia megkérdőjeleződik), a két értelmezés lényegében egy szintre kerül. A hang eredete tehát nem azonosítható, és ez tág játékteret nyit a Pacsirta név értelmezésének. A szülők és az ismeretlen hang teljesen eltérően kezelik a nevet; Vajkayék olvasata "naivnak" mondható, velük szemben a "vásott kamasz" valamiféle hatalmi pozíciót foglal el. Eme hang azonosítása kapcsán azonban az a kérdés is felmerül, hogy az az elbeszélt világ szintjén mennyiben is létezik objektív dologként, és mennyiben férhető hozzá csupán a hozzá fűződő értelmezésekben. Azt a némileg egyszerűsítő olvasatot, mely szerint a hang csupán az egyik szereplő tudatában létezne, kikezdi az elbeszélői kommentár és az, hogy több szereplő is reflektál a kiáltásra; Vajkay fentebb már idézett értelmezése mellett Pacsirta is felfigyel a hangra. A két interpretáció különbsége az, melyet ebben a részben fontosnak tartunk; Vajkay az, akihez ez a hang "szól" (hiszen ő ismeri), ő az (és kisebb mértékben Pacsirta), aki ismét eljut a helyzet értelmezésének küszöbére. Értelmezésében a két megszólítás radikális különbsége jelképezheti ambivalens viszonyát lányával - mely (legnagyobbrészt) az "előrehaladó" történet során alakult ki, illetve tudatosult -, és ezzel a Pacsirta név jelentésváltozását.⁴⁴

A beszélő nevek jelentősége az Édes Anna esetében is hasonlóan nagy; itt is találhatunk talán túlzottan is egyértelműnek és allegorikusnak mondható neveket, mint például Druma Szilárd (ügyvéd = felesleges beszéd), és a "főszereplő" neve hasonlóan nagy jelentőséggel bír a szöveg egésze értelmezésének szempontjából. Az Édes Anna név sokkal inkább ki van téve a különböző diszkurzusoknak és értelmezéseknek, hiszen egyrészt Anna a legtöbb esetben (erősen fogalmazva) teljesen eltárgyiasulva jelenik meg, másrészt sokkal több diszkurzus fő "témája". Így válik ez a név az édesanya szinonimájává, a hivatalos diszkurzusban így jelent rendes orrú, épfogú cselédet, Vizy számára így lesz kisgazda, majd a későbbi uralkodó diszkurzusban a mintacseléd megfelelője. Miután Anna képtelen kialakítani bármiféle beszédmódot (az egyetlen kivétel a Jancsival történő affér), a név még a Pacsirtánál is kevésbé funkcionál egy szubjektum azonosítójaként, illetve az identifikáció eszközeként. Bár dolgozatunknak nem tárgya és nem feladata Kosztolányi "írásművészetének fejlődését" követni, azt talán mégis megkockáztathatjuk, hogy ezen a téren az Édes Anna előrelépést jelent a Pacsirtához képest, azaz nem csupán az elbeszélői módszer esetleges változásai⁴⁵ mutathatnak ilyen irányba.

Előzetesek

A soron következő eljárás szintén kanonikus pozíciót foglal el a regényhagyomány narratív eljárásainak sorában; az, hogy a regény minden fejezetének elején egy rövid írás elmeséli a fejezet tartalmát, megtalálható már a Don Quijotéban, erősen jellemző a 19. század nagy "realista" regényeire (például Dickens), jelen van Jules Verne kalandregényeiben, és a történetelvű olvasást "előnyben részesítő" szövegek jelentős részében. A fejezetek elején álló szöveg minden esetben elkülönül a szövegtesttől: része is a szövegnek, meg nem is. Mind formailag, mind tartalmilag elkülönül attól, mégis arról szól, azt értelmezi, és végső soron a regény szövetén belül helyezkedik el. Eme fogás feladata úgy tűnik nem más, mint hogy a szöveg, illetve a történet egyes részeire irányítsa a figyelmet, segít az olvasónak eligazodni az események tengerében, tévedhetetlenül jelölve ki a "fontos" részeket és csomópontokat. Hatását így a tematikai elváráshorizont szintjén fejti ki, irányítva az olvasás folyamatát. Jules Verne egyik regényének esetében így néz ki ez az ominózus kiemelés: "Délután öt óra. - Egy utas hiányzik. - Nab kétségbeesése. - Kutatás északi irányban. - A zátony. - Szomorú aggodalmas éjszaka. - Nab a tengerbe veti magát. - A hajótöröttek földet látnak. - Átkelés a tengerszoros gázlóján."⁴⁶ A kiemelés tehát az érdeklődés csigázására szolgál azzal, hogy felvillantja a főbb eseményeket, de fontos részleteket balladai homályban hagy (ki lehet vajon a hiányzó utas?). Érdemes itt felidézni az Esti Kornél első fejezetéből Esti egyik monológját, hol Esti a regényekben fellelhető, ehhez némileg hasonló "olcsó" trükkökről így vélekedik: "Minden regény így kezdődik: >>Egy fiatalember ment a sötét utcán feltűrt gallérral.<< Aztán kiderül, hogy ez a feltűrt gallérú fiatalember a regényhős. Érdekcsigázás. Borzalmas."⁴⁷ Eme megoldástól némiképp eltér a Dickens alkalmazta fogás, mely szintén az adott fejezet főbb történéseire irányítja a figyelmet, vezérelve ezzel a befogadót, de a Vernénél látott "érdekcsigázás" nélkül. A Pacsirta esetében tehát ez az eljárás a "klasszikus sajátosságokkal rendelkező nagyregényeket idézte és parafraezálta".⁴⁸ A Pacsirtában ilyen fejezetismertetőkkel találkozhatunk: ötödik fejezet, "melyben kisvajkai és kőröshegyi Vajkay Ákos bográcsgulyást, borjúszegyet, vaníliás metéltet eszik, és rágyújt egy szivarra". Az adott fejezetben jóval több minden történik ennél (még ha a Pacsirta történetének tempója természetszerűleg nem is éri el a Verne szöveg gyors történéseinek sebességét), ráadásul az adott bevezető bizony egyáltalán nem rendelkezik a Verne szöveg esetében megfigyelt figyelemfelkeltő funkcióval. A beszéd tárgya és a róla szóló beszéd között tehát távolság van, a fejezetről szóló diszkurzus jóval kevesebbet mond a tényleges történésekről, mint ahogy az "elvárható" volna.⁴⁹

A tizedik fejezet esetében éppen ellenkezőleg, a szöveg túl sokat mond a történésekhez képest. A "nagy leszámolás" kifejezés már első olvasásra kilóg a Pacsirta kontextusából, megidézve a krimitörténetek és kalandregények világát, ráadásul a fejezet ismeretében sem nyeri el értelmét. A történet "csúcspontja" tényleg ebben a fejezetben található, azonban a nagy leszámolás elvárt jelentése és a házaspár ténylegesen megtörténő beszélgetése közt még így is szakadék tátong, hiszen - mint már utaltunk rá - Vajkayék veszekedése nem oldja meg a beálló apóriát.⁵⁰ A "mindnyájan jogosan számot tarthatunk" kitétel olyan közösségi viszonyt tételez elbeszélő és befogadó között, mely a szöveg narratív szerkezetétől alapvetően idegen, hiszen bár található a regényben néhány olyan elmélkedés, mely majdnem teljesen egyértelműen az elbeszélői hangnak tulajdonítható (például éppen a tizedik fejezet elején), ezeknek egyike sem szólítja meg direkt módon az (implicit) olvasót. Ez a rész azoknak a szövegalkotó eljárásoknak az ironizálásaként értelmezhető, melyek a szöveget úgy alkotják meg, hogy az egyfajta performatív beszédaktusként a konkrét "valóságra" fejtse ki hatását, és mely implicit olvasóját úgy konstruálja meg, hogy az a szöveg "üzenetének" tökéletes dekódolására képes legyen.

Másrészt azon kívül, hogy a Pacsirta az eljárás félrehasználásával reflektáltan destruálja a saját maga keltette olvasói elvárásokat, és kisiklatja a történetelvű olvasatokat, a fejezetelőzetesek a fejezet szövegének ironikus olvasataiként is funkcionálnak. Az imént bővebben foglakoztunk Ijjas és Vajkayék párbeszédével, mely Ijjast fontos belátásokhoz juttatja: "Az, amit apjáról hallott, fogékonnyá tette mások szenvedésére is. Eddig azt hitte, hogy semmi köze azokhoz, kik körötte élnek, Környeihez, a részeges Szunyoghoz, a rossz ripacshoz, Dobához, ki folyton hallgat, meg Pacsirtához. Igaz, első látásra érdektelenek mind, torzak és görbék, lelkük befelé kunkorodik. Nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdődhetnek a tragédiák. De milyen mélyek, mennyire atyafiai mind. Milyen hasonlatosak hozzá. Ha egyszer elkiáltja ezt, nagyot kiált. Csak hozzájuk van köze." Ez az elbeszélt tudat a konkrét szövegkörnyezetben nincs kitéve a relativizáló irónia lehetőségének, így fennállhat annak a lehetősége is, hogy Ijjas interpretációját és jelentésadását a más fájdalmának átéléséről, ezáltal a "másik" - és rajta keresztül önmagunk - megértéséről és a közösségi lét pozitív voltának felismeréséről kiterjesszük a regény "értelmének" egészére (már csak azért is, mert Ijjas - ahogy már említettük - elképzelhető a regény implicit szerzőjeként, ráadásul belátása elsősorban "írásművészete tökéletesedését" eredményezi). Ezt az értelmezést a fejezet előzetese siklathatja ki, mely annak ironikus olvasatát adja: "melyben egy zöld vidéki költő beszélget az öregekkel". Ez a rész Ijjas lekicsinyítése révén elbizonytalanítja Ijjas kiemelt kompetenciáját, megakadályozva, hogy olvasatát kétkedés nélkül elfogadjuk.

Ismét egyfajta architextuális jelölésről beszélhetünk tehát, melyet a regény ironikus hatást okozva oly termékeny módon használ fel, hogy egészének értelmezésében nagy jelentőségű lehet, hasonlóan a beszélő nevekhez.

Szellemidézés, avagy stílusparódia

A Pacsirta szövegtestében több olyan részlet található, mely nem tartozik bele a szorosan vett szövegbe, mintegy "idegen" elem azon belül: újságcikktöredékek, színházi plakátok, Szunyogh latin nyelvű idézetei stb. Ezek közül az alábbiakban először Pacsirta leveléről lesz szó, mely a nyolcadik fejezet bevezetője szerint teljes terjedelmében olvasható.

A levél esetében a tematikus irónia az általa kialakított diszkurzus és a diszkurzus tárgya (a Tarkövi puszta hétköznapjai) között fennálló distanciából fakad. Az elbeszélő ezt írja a levél stílusáról: "Mihelyt tollat vett kezébe, másképp fejezte ki magát, mint mikor beszélt, az iskolai fogalmazványok hatása alá került, Janecznét látta maga előtt, egykori szigorú tanárnőjét, keményített gallérjában, fekete nyakkendőjével, s félt, hogy hibát ejt, ennélfogva olyan szavakat használt, melyeket élőbeszédben sohasem alkalmazott. Írása el is vesztette természetességét, rendszerint emelkedettebb, lelkesebb lett, mint ahogy akarta." A történet szintjén egyrészt Pacsirta korlátoltságára világít rá ez a levél, de véleményünk szerint funkciója nem csupán Pacsirta jellemzése lehet.

Az "egyszerű" stílusparódiát a levél egyik részlete teszi érdekessé. Pacsirta tarkövi estéit olvasással tölti: "Este hat felé, hogyha meggyújtják a lámpát, Jókai regényét olvasom >>A kőszívű ember fiai<<-t, melyet már ismertem, de csak most élvezem igazi szépségeit. Könnyezek Baradlay Ödönön, és nevetek Tallérosy Zebulonon. Mennyire ismerte nagy írónk az emberi szív rejtelmeit, és mily ékes szavakkal tudta ecsetelni." Mint ahogy láthattuk, Pacsirta elég sok helyet szentel Jókainak, és az ennek kapcsán kialakuló gyanakvásunkat tovább fokozhatja az idézett rész zárlata: "és mily ékes szavakkal tudta ecsetelni". A szöveg tehát e helyen a kimondás szintjén a magyar irodalmi hagyomány egyik kanonizált szövegére nyit horizontot. A dolog érdekességét tovább fokozza, hogy Pacsirta levele nemcsak külön reflektál a Jókai féle romantikus diszkurzus sajátosságaira, hanem azt mondatszerkesztésében, szóhasználatában is megidézi, ráadásul az elbeszélő maga is meglehetősen hosszan kitér a levél stílusára. Pacsirta ilyen fordulatokat használ: "hű, kedves kutya", avagy ilyen mondatokat: "Milyen bájosak a picinyke, sárga tollú csibék is, melyek csipogva bújnak a kotlósok szárnya alá." Jókai esetében ehhez hasonló leírásokkal találkozhatunk: "míg körüle a vérben és rózsafényben úszó légkör lassan áttisztul és átlátszó lesz, mint a világéter, melyen keresztülvonulva hallatják a planéták a nem emberi hallóműszereknek szóló szférák zenéjét".⁵¹ A levélben ez a nagy, hullámzó érzelmek és események leírására hivatott stílus egy unalmas pusztai vakáció leírásának eszközévé válik. Nem csupán egy korlátolt "vénlány" iskolás fogalmazásáról van tehát szó, hanem arról, hogy eme fogalmazás az irodalmi hagyományt idézi meg úgy, hogy azt egy idegen kontextus elemeivel ruházza fel (egyrészt a levél tárgya idegen saját diszkurzusától, másrészt pedig a Pacsirta főbb szövegalkotó és stilisztikai sajátosságaitól is). Ráadásul a levél szövege határozottan elkülönül a regény szövegtestétől, ezzel jelezve idézet voltát. Ebben az esetben az irónia forrása ez a reflektált idegenség.

Létezik ezen kívül olyan intertextuális jelölés is a regényben, melynek vizsgálata fontos belátásokhoz juttathat minket a regény egészével kapcsolatban is. A Párducok mulatozása kapcsán "jelenik meg" Széchenyi István, ki a falról figyeli(/né) a mulatságot: "Csak az asztalok maradtak a régiek, a fekete márványasztalok [...] Meg a nagy kép a falon. Széchenyi István gróf. Ő nem öregedett meg. [...] s nézte, mi lett nemes gondolatából, az eszmeváltó körből, a kaszinóból, melyet az úri társaságok pallérozására, a társas érintkezés tüzesebbé tételére honosított meg. De a vágni való füstben nyilván ő sem látott jól." Mikszáth Galamb a kalitkában című kisregényében szerepel a következő: "Csak a falon lógó Széchenyi István homloka mutatott szigorú, sötét ráncokat. De azért ő sem volt mogorvább, mint tegnap volt, vagy tegnapelőtt. Ej, de hátha mégis ki talál egyszer lépni a rámájából, megrázkódik s mennydörgő hangon rájuk kiált: - Ide hamar a poharamat, hadd morzsoljam össze, hogy ne ihassatok belőle ezentúl!" A szövegszerű hasonlóságon kívül a Széchenyi-kép történetben betöltött szerepe is hasonló. A Mikszáth kisregényben Széchenyi az egyetlen, ki "megbotránkozik" egy korrupt, tisztességtelen politikus (Korláthy) becsületbírósági elnöki megválasztása miatt. Ez az erkölcsi, etikai magaslat megtalálható a Pacsirtában is, ahol Széchenyi szintén az erkölcsök, nemes eszmék elzüllése miatt marasztalná el a mulató párducokat.⁵² Közös azonban az arra való reflektálás is, hogy ez a kép, mely puszta jelenlétével hatna a regényvilágban, képtelen funkciójának megfelelően működni.

Széchenyi István fontos toposz volt Mikszáth, sőt valószínűleg Kosztolányi korának politikai diszkurzusaiban (napjainkban is meglehetősen gyakran felbukkan a különböző beszédekben), az egymástól esetenként jelentősen eltérő beszédmódok saját magukat kívánták legitimálni a rá való hivatkozásokkal, így még az is elképzelhető, hogy a nagyfokú hasonlóság ellenére az intertextuális kapcsolat nem a Mikszáth-szövegre való reflektálásban áll, hanem egy elterjedt toposz felhasználásában.⁵³ Ezenkívül Széchenyi a 19. század magyar "irányregényeiben"⁵⁴ is jelentős szerepet játszott, szintén egyfajta erkölcsi instanciaként (gondolunk itt elsősorban Jókai Egy magyar nábobjára). Mikszáth szövege tehát már ezt a hagyományt ironizálja azzal, hogy Széchenyi képe az elbeszélt valóság szintjén semmilyen befolyással sem bír, a szereplők számára ténylegesen nem is létezik, hiszen csupán az extradiegetikus elbeszélő reflekál rá (Kosztolányi esetében szintén ez a helyzet, hiszen bár a kaszinó leírása és az öregedésről való elmélkedés kezdetén Vajkay Ákos tekinthető a fokalizátornak, Széchenyi esetében már egy külsődleges elbeszélői reflexióról beszélhetünk). A Pacsirta Mikszáth szövegének eljárását "fejleszti" tovább azzal, hogy az elvileg mindeneken felülálló, a hanyatlásnarratívából (öregedés) egyedül kimaradó alak, mely a regény világában az állandó, változatlan erkölcsi érték lenne, tekintete befolyásoló hatalmát (mely szintén elterjedt toposz, gondoljunk csak az "ősök tekintetére") a szivarfüst miatt képtelen "alkalmazni", ebből a szempontból teljesen hasonlóvá válva az alant dorbézoló párducokhoz, elveszítve érinthetetlenségét és ezzel funkcióját. Másrészt ez a jelenet interpretálható a regény önértelmezéseként is, hiszen Széchenyi tekintetét egy olyan nézőpontként lehetne azonosítani, melyből Sárszeg világa teljes egészéből látható, és mely lényegében "kikezdhetetlen", mindenek felett álló lenne. Az, hogy ez a nézőpont a regényvilág egyik jelensége (a szivarfüst) miatt képtelen érvényesülni, egyben a regény egészében megkérdőjelezi egy ehhez hasonló pozíció lehetőségét.

Az eljárás, mellyel a szöveg a megjelenő erkölcsi instanciát "lokalizálja" és lényegében az elbeszélt világhoz köti, nem csupán erre a részre jellemző. A regény világában a vallás, Isten lenne egy olyan instancia, mely képes arra, hogy a világnak, a szereplőknek értelmet adjon, Széchenyi mint egyfajta erkölcsi instancia az esetleges "társadalomkritika" szempontjából lenne meghatározó, illetve esetlegesen Ijjas "megvilágosodása" lehetne még biztos pontot adó értelmezés. A vallás, a transzcendencia sok esetben megjelenik, az első jelentős alkalom Pacsirta vonatútja, ahol egy öreg pap vigasztalja meg: "Csak most pillantott a leányra, kék szemével, mely az Istennel való folytonos szembenézéstől kiélesedett, ez a határozott pillantás már nem sértette Pacsirtát. Úgy tetszett, hogy hűsíti forróságát. Hálásan nézett vissza rá, megköszönve figyelmét." Már ebben a részben megfigyelhető az Isten bizonyos fokú lokalizálása, hiszen a "folytonos szembenézés" olyan viszonyt jelöl, melyben Isten egyszerűen egy másik szubjektumként tételeződik, bizonyos értelemben egyenrangúként az "egyház szürke katonájával". Az ötödik fejezet elején található elbeszélői reflexió is érdekes lehet ebből a szempontból: "Sárszeg kis pont a térképen. Semmi nevezetessége sincs, csak egy zenedéje meg egy rossz közkönyvtára van, de vasárnap délelőtt a Szent István-templom előtt, a derült kék égben láthatatlanul és irgalmasan, igazságosan és rettenetesen ott lebeg az Isten, ki mindenütt jelenlevő, és mindenütt ugyanaz, Sárszegen éppúgy, mint Budapesten, Párizsban és New Yorkban. Délelőtt fél tizenkettőkor van a csöndesmise." Úgy tűnik, hogy az Isten mindenütt jelenlevőségéről és önazonosságáról szóló kitétel identikusan megismétli a keresztény vallás hasonló tételét, az isteni kegyelmet ajánlva fel megoldásként, azonban azzal, hogy Isten jelenlévőségéhez időbeli index (vasárnap délelőtt) és alkalom (csöndesmise) kapcsolódik, a szöveg ironikusan olvassa ezt a hittételt, és Istent lokalizálva megszünteti a regényvilágban annak mindenható voltát.

A következő fontos pont a "leszámolás" jelenete. A feszület képében Jézus lenne a megoldás Vajkayék számára, azonban egyrészt a feszület leírásakor komoly hangsúly van helyezve annak olcsó tömegcikk mivoltára, ezzel bizonyos mértékben a keresztet a szöveg hétköznapi tárggyá degradálja, másrészt szó van Jézus tehetetlenségéről is: "De feje a mindjárt beálló dermedet közönyében bukott előre, és arca már megkövült a kínszenvedéstől. Nem nyújthatta e nő felé sem segítő kezét."⁵⁵ Bár a feszület és vele Jézus jelenléte a továbbiakban vigasztalóan hat, a "leszámolás" - ahogy arra már utaltunk - megoldás nélkül zárul, újra csak megkérdőjelezve az isteni instanciát. Eme jelenet kapcsán még az a rendkívül fontos kérdés is felmerül, hogy a feszület leírásakor ki a fokalizátor, ugyanis a kezdeti nézőpont mindenképpen a feleségé: "De tekintete ekkor önkéntelenül odatévedt az ébenfa feszületre, mely az összetolt hitvesi ágyak fölött lógott a falon." A későbbiekben nincs egyértelmű váltás a fokalizációban, mégis úgy tűnik, hogy fokozatos átmenet észlelhető egy külső fokalizáció felé, legalábbis a "Nem nyújthatta e nő felé sem segítő kezét." rész erre enged következtetni. Mindenesetre a fokalizáció módjának eme homályossága szintén megkérdőjelezheti Isten fölérendeltségét, hiszen nem egyértelmű, hogy kinek az értelmezésében lehet egyáltalán vigasz Jézus jelenléte. A regény zárlatában a Pacsirta szobájában található Mária-kép teremti meg az instancia és az értelmezés ama lehetőségét, mely szerint Mária szenvedése és a fájdalom elviselése "feloldozást", vigaszt jelenthetne Pacsirta számára. A jelenetet bevezető mondat ("Ágya fölött, akár szüleinek ágya fölött a Jézus, egy Mária-kép lógott") azonnal kapcsolatot teremt az előzőekben tárgyalt jelenettel, belehelyezve Pacsirta értelmezését egy tágabb kontextusba, melyben az instancia léte már megkérdőjeleződött. A szöveg megalkotottságának eddigiekben tárgyalt relativizáló ereje úgy tűnik, hogy ebben a részben nem működik, viszont szemben az előző résszel, hol a fokalizáció nem volt egyértelműen tisztázott, itt nagy valószínűséggel egész végig Pacsirta a fokalizátor, amely legalábbis megkérdőjelezi annak lehetőségét, hogy ezt az értelmezést a regény egészére kiterjesszük.⁵⁶

Bár ez a téma mindenképpen további vizsgálatot és szoros olvasást igényelne, az eddigiek alapján megkockáztatjuk, hogy a Pacsirta szövegstruktúrája emez instanciák folyamatos felfüggesztetésével/megszüntetésével kisiklatja azokat az értelmezéseket, melyek az idézett részeket "egy az egyben" olvasván, az ott megjelenő instanciákat teszik meg a regényértelmezés alapjául.