Nem akarattal,

véletlen ejtett,
magába egy
kemény helyre.
Feltört a szívem -
mondom, mint
részegen mikor
ajtót nyit az ember.
S csak később,
láttam, hogy el,
mikor már
mindent öntött a lé.
Már megint a zsidók
- mondom -,
menekülés, vörös tenger.




Alig

Alig.
Múlik az idő.
Még mindig:
tíz, vagy tizenegy.
Várok valakit,
aki végre
rendbe tesz:
a szívemre lelket,
a szájamra nyálat ken.

Kívül óra,
belül semmi
nem mér.
Áll a rendszer.
Lomha testek
mozognak az égen.
Föntről le,
lentről föl.
Kanna vér
úszik az érben.

Meddig bírom.
Meddig bírod.
Ne kérdezd.
Már nem




Leköptem

Leköptem a vizeletem.
Bele az ívbe.
Megrezdült.
Lélek,
de fojt tovább.
A nyakamnál is.
Élek még - jelzi.
Aztán tócsa, hullám.




Befordult

Befordult a szemem,
a konyhában fedő
riad a gázon.
Bent sötét,
kint nem látok.




Leeszi arcomról

Leeszi arcomról,
a kenőcsöt nyalja.
Ez nem a bőröd -
kérdi és nyelvel befelé.
Üreget mélyít:
ezt jelent, azt jelent.
Én hallgatom, szótlan:
Mennyi volt
a krém a boltban?
Ez is egy emlék,
bár nem nyelv
- gondoltam.