Fladnitzbergi hárs

A fladnitzbergi erdőben a fa suhogása!
- ezt hallom álmaimban. Egy regényből
érkezett - miként Goethe Wertheréből a poszáta -
hozzászokott a fekete nyomorult árnyalataihoz
a szűkkeblű hajnal hidegéhez. A jelentése
kétségtelen. Mindig ugyanaz.

Biztosan nyílik meg az őszi mondat
s fogadja magába - mély völgy a szelet -
az olvasóját: nem adja vissza.
Ha fecseg
az ásványok hunyorgó közönyéről
az elfutó lányról a szörnyű győztesről
- másról fecseg. Nincs felesleg.

Vagy: ezt hallom majd az álmaimban?
A hársfát melynek lombját madár lakja?
Mindazt ami - emberként - tapasztalható:
a pusztulást az idő egyértelműségét
a szűnhetetlen hangot
amelynek nincs szüksége senkire?



Nauszikaá

Ebben az éjszakában
Ithakából mi marad? S Alkinoosz kertjéből
ahol a szép somfa nőtt? A jópadú gálya
merre halad? Gazdátlan mind
s mint a vízparti fügének árnyát
kapkodja szét a nagykezű tenger
s a távolba hordja el
Teleholdlencséjével az éj kutat,
de a sóvárgót sem találja meg.
Benne gyalogútját járja
s a hajló ágakra jelzést köt
a három kérdés. Ithakából mi marad?
Alkinoosz kertjéből mi
hol a botnak nevelt somfa nő?
A múlt megrakott
jópadú gályája merre halad?



A duplum

Levegőt hasogató kardok
és hasonlatok:
él még a pillanat
de a t után halott

A könyvek közül egy kiválasztatott.
Abba már bele nem lapoz

A széles peremű árnyék
vagy az árnyék amely a papíron hever?
A szó az amely szüli
vagy a szó az ami a megszületett?
Melyik a test s melyik a ruhája?
- töpreng az aquinói barát
s nem dönt
végül melyik is marad utána

Miként a köröm lassan továbbnő
árnyékként
s mint térképpel a város
az árnyékkal egybeolvad.

A könyvek közül kiválaszt egyet
de bele nem lapoz.