Híd-avatás

Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!"
És kártya perdül, kártya mén:
Bedobta… késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
"Egy fiatal élet-remény."

Az új híd partján ködszitálva
le-föl sétál komor Magány.
Eddig csoportterápiára
járt, mert azt hitte, úgy talán
majd lazíthat kicsit magán.

Ez nem jött be - s az életével
most párbajba ereszkedett,
ez éjfelen. Hová nem ér el
a vigasztaló szeretet,
ácsolt iszonyu mérleget.

Felénél jár - lenéz. A barna
folyó süketlik vastagon.
De mintha rég szólni akarna
s érezné, itt az alkalom,
kél egy-egy árnyék a habon.

Előbb csak a fej nő ki, állig,
s körülforog kiváncsian;
majd az egész termet kiválik,
s ujjonganak mindannyian:
"A számonkérés napja van!"

Fehér köpenyben, mint egy gólya,
a doktor úr emelkedik,
már - hopp! - a híd korlátját fogja -
"Apám, elvetéltél, pedig
szívedben hordtál évekig!"

Chorus:
Vissza! Vissza! Az élő vágyak
vagyunk, nevünk nem hallhatod.
Te nem voltál, csak puszta vázlat,
fércmű, dibdáb, vidám halott,
időnk már nem rabolhatod!

"Helyet!" - visítozik az ügyvéd,
a kongó lelkü Alderán -
"Pénzért eladtam volna önt, még
az ördögnek is - jó Apám!
Mért tagadott meg mostohán?!"

Mint láng a fényt, a köd ziháló
férfit formál ki élesen,
tengerhez szokott hangja vádló:
"Hajóm, utam és életem
felprédálta a félelem!"

Chorus:
Hullj vissza a folyó sodrába,
matróz - nem látod, hogy pirul
Magány?! Szégyenli, hogy az álma
tiéd volt - öntudatlanul!
Túl sokat képzelsz, hulla úr!

Örvény nyílik - és egy tanárnak
alakja mutatja magát,
arcában barázdák cicáznak;
hiába várják a szavát.
Elhallgatja, mi volt a gát.

Szétfutna mind - de késő lenne.
A sok testvér csak sír, zokog;
és, mintha vérpadra sietne
hóhérként, roppant váz robog
a hídra. "Én még itt vagyok!"

Chorus:
Szétporladsz te is, büszke senki!
Érezzük már rothadt szagod,
pénzember! Ő nem tud szeretni.
(Ez, testvérek, csak tetszhalott;
nem győz, de pusztítani fog!)

Egy szürke árny kucorg a pillér
padkáján - rímeket farag,
figyel, számít, figyel - azt hinnéd
ő is egy vágy volt néhanap…
Hát az is volt, és az maradt.

Figyelj! Ahogy sok fürge csontváz
másik hármat emel, ragad -
a hídra fel! - s a vízbe sorjáz!
fürtben, röhögve ugranak;
sokat szólítni sincs szavad.

Néz a Magány - nem érik többé
a régi vágyak vádjai,
de, a mint sűrübbé, sürűbbé
fonódnak sorsa szálai,
érzi, számítja valaki.

S nincs ellenállás e viharnak -
széttörni e varázsgyürüt
nincsen hatalma földi karnak. -
S mire az óra egyet üt,
újra éjfél van mindenütt.




Az előadás

"Colombina, galambocskám!"

Kis szekér döcög be a térre,
rajta felismerhetők a commedia dell'arte kellékei:
egy paraván, színes rongyok,
karikatúraszerű fegyverek. Elővillannak a festett arcok.
Ez sötét középkor, belső vidámsággal teli
drámai kaland. Egy kihívóan illegeti magát:
"Colombina, galambocskám!" - duruzsol hangja
szerelmesen. Válaszul mint ijedt madárka:
"Capitano! Ó, Capitano!"

A máskor szokatlan forgalomban heten-
nyolcan is összeverődünk a téren,
aztán egymással vagyunk elfoglalva.
"A rezonőr még várat magára, lássa
- lehel fülembe a mellettem álló renaissance angyal -
de én tudom a végit…"
Ismét Capitano: "Dottore, büszkeséggel tölt el a tudat!"
Kiváncsiságom egyértelmű,
az angyal mellém lép.

"A szín, lássa, egy mező ábrázata,
ahol szanaszéjjel hevernek a szétszerelt
kirakatbábuk. A cselekmény alighanem
bonyolult és szövevényes, mégsem szokatlan,
egyszerre tűnik (kinek-kinek)
jelentőségteljesnek és értelmetlennek.
ťBüszkeséggel tölt el a tudatŤ - ez
a visszatérő motívum. Colombina majd hagymát tisztít,
hogy sírjon, de túl sok a hagyma, de túl sok a hagyma,
de túl sok a hagyma és fenn a színpadon
már nem látnak a szereplők,
egymáson átesve botorkálnak a széjjelhagyott
műanyag testrészek között, aztán
Colombina mégis megtalálja a színes szövet fedte ketrecet,
ekkor már néhány néző is dörgöli a szemét,
lekerül a lepel és kinyílik a ketrec,
majd fogai közt olajágat tartva előlép,
és - a cselekmény zárlataként - szárnyra kap
a balkáni gerle."

Története hihetetlen.
Erről gondolkodom, amikor tényleg,
a paraván mögül
felszárnyal a rusnya, denevérszerű állat.



Lorcai ballada


Az elszabadult álpolicájhoz bekacsint az este,
hályogot a két szemére, a kezébe fegyvert ad.

Sötét van, sötét van, és az álpolicáj
az alvó faluvégre odaoson.

Egy fékevesztett áltűzoltózenekar is arra jár, arra jár,
"Mit csináltok, ti áltűzoltók?!" Csinna-dratta.

Szinte még éjszakázik az idő, mikor a sok tetemet
elvontatják a döglóval homlokiránt.

Jaj, ti álpolicáj, ti áltűzoltó, mit önkénteskedtek,
nem vagytok ti emberi intézmény.

Nem vagyunk, nem vagyunk, de még leszünk,
mert volt már így, és lesz itt még rend.