5-6. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Az 1578-as évben, mikor Sebestyén portugál király [1] elindult Marokkó meghódítására, április hónapban hajóra szállt Duarte Lopes Benavente-i születésű (Benavente Lisszabontól 24 mérföldre a Tejo mentén található) illető, hogy a Szent Antal hajón Luanda kikötőjébe [2] hajózzon, ami a Kongó Királyságban található. Nagybátyja ügyeit intézvén, különböző árukat vitt a fenti területre.
Hajójukat egy patacho [3] vagyis kis hajó kísérte. Ezt ellátták minden szükségessel, jelzőfénnyel segítették, nehogy letérjen a helyes útvonalról. A hajó megérkezett a portugál fennhatóság alá tartozó Madeirára -- mely Lisszabontól 600 mérföldre fekszik -- és 15 napig ott időzött. Ezen idő alatt friss élelmiszerrel és borral rakták meg a hajót, mert ezekben bővelkedik a sziget. A bor talán az egész világon itt a legjobb. Sokfelé exportálják, elsősorban Angliába. Itt vásároltunk különféle sajtokat és cukrot, melyet nagy mennyiségben állítanak itt elő.
Miután elhagyták Madeirát, elhaladtak a kasztíliai fennhatóság alatt lévő Kanári-szigetek mellett, majd megérkeztek a Zöld-fok szigeteinek egyikére a Szent Antalra. Innen átkeltek Santiago-ra, mert innen irányítják a környező területeket, lévén itt székel a püspök és a káplán kik a lakosság lelki gondozói. Itt a hajósok élelmiszert szereztek be.
Nincs arra lehetőség, hogy megemlékezzünk a Kanári-szigetek nagy számáról vagy a Zöld-fok szigeteiről és ezek történelméről.
Mivel a hajót csak utazásra használták, és a cél a Kongó Királyság elmondom -- ugyanis a két régió történelme szorosan kötődik egymáshoz -- hogy a Zöld-fok szigeteit Ptolemaiosz [4] óta számontartották. Mint nyugati határpont jelenik meg a térképein. A tenger fölé emelkedő hegyfokot Corno Ultimo-nak nevezte, a szigeteket Macarianak (Beata) melyet mi Fortunadas-nak hívunk.
A portugálok, miután partraszálltak [5], kereskedni kezdtek az itt élő népekkel. Sokfajta cikket hoznak, pl. különböző színű üvegholmikat és más csecsebecséket, amik igen kedveltek a bennszülöttek körében, holland szövetet, fejfedőket, késeket, festett szövetet.
Portugáliába rabszolgákat, viaszt, mézet és más élelmiszereket hoznak csakúgy mint különböző színű festett pamutszövetet.
Szemben az afrikai kontinensen helyezkednek el Guinea és a Zöld-fok földjei és vizei, a Leoa [6] hegység mely igen híres és nagy kiterjedésű.
Az említett Santiago szigetről elindulva, a hajó orrát Brazília felé irányították, mert így lehet a kedvező szelekkel haladva és az ott uralkodó időjárásnak megfelelően hajózva, az alkalmas helyen megállva eljutni az utazás céljához.
Két út kínálkozik arra, hogy az említett szigetekről eljussunk Luanda-ba a Kongó Királyság kikötőjébe.
Az egyik Afrika partjai mentén halad. A másik a nyílt óceánt szeli át, felhasználva a tramontana-t [7], mely ezekben a hónapokban állandóan fúj. A portugálok, kasztíliaiak, franciák és az Északi-tenger népei északi szélnek nevezik. A hajók dél-, délkeleti irányba hajózva eljutnak a Jóreménység-fok közelébe, maguk mögött hagyva az Angola Királyság területét. Aztán gyors fordulattal visszatérnek a királyság közelébe, a félteke 27-29 hosszúsági fokai között. Ezt déli féltekének nevezik, szemben a miénkkel, melyet északinak.
Az ellentétes pólus azon pontján a tengerészek tudják, hogy találkoznak azokkal a szelekkel, melyek rendszeresen fújnak, és uralkodóak a mi nyári időszakunkban. Ezeket ők északkeleti-nek vagy többesszámban északkeletiek-nek nevezik, és amely hozzánk Itáliába tavasszal érkezik görög és keleti tájakról. A velenceiek levantiere-nek hívják, a görögök és latinok etesios-nak [8]. Mindig az év meghatározott időszakában fújnak.
Így hajózván a 29-fokig a déli féltekén az északi szél segítségével, egy különös dolog szokott történni. Sokan -- érezve az első szélmozgásokat -- felvonják a vitorlát és a hajót Angola irányába fordítják. Sokszor ez tévedésnek bizonyul és csalódniuk kell. A legjobb, ha jócskán előrehaladnak, megvárják a hűvösebb szeleket és csak azután fordulnak visszafelé, és tartanak a kívánt kikötő irányába. Miután feljegyzések is említik érdemes megjegyezni, hogy a déli félteke 29-fokáig állandó északi szelek fújnak, de itt más -- erősebb -- szelek váltják fel őket, és ez így van az év 6 hónapjában.
A leírt utat követve a Szent Antal találkozott a már említett uralkodó szelekkel, észak-északkeletre vette útját a Kongó Királyság felé, amely jobbkéz felé esik ekkor. 12 nap és éj elmúltával a hajó befutott Szent-Ilona [9] szigetére, melyet nem állt szándékában felkeresni. A sziget onnan kapta nevét, hogy a portugálok először ezen szent napján, május 3-án pillantották meg. Éppoly kicsiny, mint amilyen magányos. A déli félteke 16 fokának környékén fekszik ez a sziget, távol a kontinensektől. Átmérője 9 mérföld. A hajósok 30 mérföld távolságról már észrevehetik néhány hegyét. Ez a sziget a természet csodája, amint kiemelkedik a magas és viharos hullámok közül a végtelen óceánból. Biztos menedéket és felfrissülést nyújt az Indiából jövő hajók legénységének. Erdei sűrűek, ébenfából állnak, amit a tengerészek tűzifának használnak. Mivel a fák kérgén ismeretlenek neveit olvashatjuk, megállapítható, hogy a környéken hajózók bevésték nevüket a kis fákba. A betűk a fák törzseivel együtt nőttek.
A föld bővelkedik gyümölcsökben, mindenekelőtt szőlőben, amit a portugálok honosítottak meg. Ez bőven terem a kis kertekben, melyek a kápolna és a tengerészek hajléka körül találhatók.
Lehet itt látni vadnarancsot, citromot, almát, olyan sokat, hogy egész évben virágoznak, máshol zöld és érett gyümölcsöket vehetünk szemügyre, hasonlóakat a gránátalmához, és ezek ehetőek és jóízűek. A szőlőszemek nagyok, pirosak, lédúsak, magjuk kicsi. Minden évszakban terem narancs, a fügék igen nagyok. Hasonló gyümölcsöt említ Homérosz Korfu szigetén. Találunk itt kecskét, gödölyét mely igen jó húsú, vaddisznót és egyéb négylábút; foglyot, vadtyúkot, galambot és egyéb kisebb-nagyobb szárnyasokat. Ezek az állatok annyira háziasítottak és gyanútlanok, hogy nem félnek az embertől, nem sejtvén, hogy az előbb-utóbb elpusztítja őket. Ezeket az állatokat naponta befogják, és besózva tartósított húsukat adják az erre járó hajósoknak. Sót a tengerparton találnak megkövesedett formában, melyeket a tenger hullámai alakítottak, formáltak.
A sziget talaja porhanyós mint a hamu, vöröses és termékeny. Olyan laza, hogy a lépések nyomán -- mint a homokban -- besüpped a talaj. A fákat egyetlen ember erejével ki lehet dönteni. Nem szükséges a földet megművelni. Az eső nyomán hirtelen sarjadnak fák a magokból. Megterem itt a répa, amely nagyra nő és ízletes, a kelkáposzta, az ánizs, a saláta, a tök, a csicseriborsó, a bab és más zöldségek. Természetesen az érett szemek földrehullanak és művelés nélkül is újra nőnek. Valamennyi hajó hoz magával néhány gyümölcs vagy zöldség palántát, amiket elültetnek a szigeten.
Azok maguktól kisarjadnak, mert a kegyes természet jutalmat ád és kamatostul juttatja vissza gyümölcsét, melyet a tengerészek számára őriz.
Szent Ilonán jó néhány patak folyik, behálózva a szigetet. Vizük iható és egészséges, menedéket nyújtanak a hajóknak, mivel biztonságos kikötőhelyet biztosítanak.
A középpontban terül el az a hely, ahol kápolnát emeltek. Itt őrzik az oltár díszeit, a papi öltözékeket és más -- a misékhez szükséges -- eszközöket. Amikor a hajók megállnak a papok kiszállnak és gyakorolják Istentől rendelt kötelességüket. A szigeten áll egy kunyhó, melyben szinte mindig él 2-3 portugál, mostanában csak egy. Őket vagy betegségük, vagy bűneik miatt hagyták itt, esetleg önként vállalva viselik el a remeteéletet, magányosságukban mintegy vezekelnek bűneikért.
Szent Ilona bővelkedik jó húsú halakban, úgy tűnik, hogy ezek teljesen ellepik a tengert. Elég bedobni a horgot, és amikor kirántják, mindig zsákmánnyal terhes.
Felmerül a kérdés, hogy a portugálok mi okból nem gondoskodtak a sziget megerősítéséről, lévén így alkalmasabb lenne a hajózók számára. Hiszen isteni gondviselésből a hajósok számára mégis építettek menedéket.
Ahogyan Simbolo da Fé című munkájában -- melyet én fordítottam spanyolból -- Luis de Granada [10] írja, erre nincs szükség. Ugyanis az Indiában tartó hajók nem járnak erre, más útvonalat követnek, és nehéz volna a szigetet megtalálniuk. A hazafelé tartó hajók számára útbaesik és könnyen megtalálják.
Nem érné meg a fáradságot, időt és pénzt, sem zsoldosok itteni állomásoztatása, mivel ezt a területet csak portugálok használják. Én erre azt válaszolom, hogy az angolok is eljutnak ide, hiszen már két alkalommal behatoltak ezekre a tengerekre. Egyszer Drake, másodszor éppen ebben az évben. 1588-ban egy másik kalóz, talán ennél is híresebb, Candish [11]. Ez utóbbi zsákmánnyal megrakottan tért haza. Erre az válaszolhatnánk, hogy a körülmények miatt nem lehetséges ilyen távoli területek megerősítése, mivel minden eszközt, felszerelést a sziget megerősítéshez Európából kellene hozni.
Összefoglalásként, a már említett előnyökön kívül, itt az éghajlat mérsékelt, a levegő tiszta, friss és egészséges, csak enyhe szelek fújnak. Az ideérkező, az utazás kellemetlenségeitől beteg, félholt emberek hirtelen -- a sziget jótékony hatásának köszönhetően -- meggyógyulnak és visszanyerik régi erejüket.
Szent Ilonáról elindulva Luanda felé -- mely a Kongó Királyság egyik tartományában fekszik -- felvonták a vitorlákat. 17 napi hajózás után a kedvező szélnek köszönhetően -- megkönnyebbülve -- futottak be a fenti kikötőbe. Ez a kikötő nagy és biztonságos, az azonos nevű sziget mellett található. Erről a továbbiakban még esik szó.
Mint mondtam két út kínálkozik arra, hogy a hajó eljusson Zöld-foktól Luandáig. Az egyiket már leírtam. Ezt korábban nem használták. Először az a hajó járt erre, melyen Duarte úr is utazott. A hajó kalauza Francisco Martins [12] volt, ki jártas ezeken a tengereken. Ő volt az első, aki ezt az útvonalat bevezette az ismert útvonalak közé.
Lássuk a másik utat, mely a kontinens mentén halad.
Santiago szigetétől a Cabo das Palmas (a Pálmák-foka) [13] felé veszik az irányt, innen Sao Tomé felé hajóznak. Ez az Egyenlítő mentén fekszik. Nevét onnan kapta, hogy felfedezése azon a napon történt, amikor ezt az apostolt ünnepelték. A Gabon folyóval szemben a kontinenstől 180 mérföldre található. A folyó nevét onnan kapta, hogy hasonlít ehhez a ruhadarabhoz [14]. A folyó kikötőjét egy sziget védi, mely a torkolatnál emelkedik. A Sao Tomé-ról jövő portugálok kis hajóikhoz hordják ide áruikat (melyek hasonlóak a Guinea-ba vittekhez). Visszafelé elefántcsontot, viaszt, mézet, pálmaolajat és fekete rabszolgákat hoznak.
E szigettől északra egy másik található, melyet Principe-nek neveznek. A kontinenstől 105 mérföldnyire fekszik. Feltételei, adottságai és kereskedelme Sao Tomé-hoz hasonló, de átmérője kisebb. A nagyobb sziget formája csaknem kerek. Átmérője 60 mérföld, kerülete 180 mérföld. Sao Tomé gazdag, kereskedelme jelentős. A portugálok akkor fedezték fel és vették birtokukba, amikor megkezdődött az Indiai Út feltárása.
Számos kikötője van, a legfontosabb az amelyik a város közelében található. Itt kötnek ki a hajók. Rengeteg cukrot állítanak elő és ezzel kereskednek.
Sok templomot emeltek, itt székel a püspök. Sok klerikusa van, valamint a káplán is itt található. A szigetet erőd védi helyőrséggel és tüzérséggel. Ez az erődítmény a kikötő mellett épült és védi azt. A kikötő nagy, biztonságos, sok hajónak biztosít helyet.
Csodálatos dolog az is, hogy amikor a portugálok erre hajóztak, ültettek gyömbért is, amely gyorsan növekedett. A talaj termékeny, és alkalmas arra, hogy táplálja a növényt, melyet más módon nem is öntöznek, mégis bőséges termést hoz. Ugyanis a harmat lehull reggel és az esővel együtt áztatja a földet.
A szigeten 70 cukornád feldolgozó üzem működik [15]. Mindegyik körül házak állnak, melyek mintegy faluként veszik azt körül. Körülbelül 300 ember foglalkozik ezzel a munkával. Ők évente 40 hajót töltenek meg cukorral. Igaz, hogy időnként férgek -- melyek úgy érkeznek mint a pestis -- elrágják a növény gyökerét, amely így elpusztul. Ilyenkor nemhogy 40 de legfeljebb 5-6 hajót tudnak cukorral megrakni. Ez az oka annak, hogy a cukor ilyen drága a mi részünkön. (Európában).
Sao Tomé a szárazföld népeivel kereskedik. Ezek a népek a folyók torkolatánál gyűlnek össze. Ezek a folyók a következők:
Fernao de Poo vagy Pó. Nevét felfedezőjéről kapta [16], az északi félteke 5-foknál található. Torkolatával szemben fekszik az azonos nevű sziget, mely a kontinenstől 36 mérföld távolságra terül el.
A második folyót Borrá-nak nevezik, nagyon üledékes. Aztán itt folyik a Campo, a Sao Bento, az Angra, melyet Raio-nak is neveznek. Itt kereskednek azokkal akikről már megemlékeztünk.
Folytatva a hajóutat Sao Tomé-ról déli irányba indulva rátalálunk a Lopo Goncalves-fokra [17], amely már a déli félteke 1-foknál húzódik, 105 mérföldnyire a fenti szigettől. Innen a szárazföldi szelekkel kell hajózni, kerülve a partokat. Minden nap biztos helyen kell horgonyt vetni, vagy egy földnyelv közelében vagy más, kikötésre alkalmas helyen, egészen addig míg meg nem érkezünk az óriási Kongó folyó torkolatához, amelyet helyi nyelven Zairé-nek neveznek. Ez azt jelenti, portugálul ser, és megfelel a latin sapio-nak. Innen, ha akarunk eljuthatunk Luanda kikötőjébe. Addig 180 mérföldet kell hajózni. Ez a két útvonal kínálkozik a Zöld-foki Santiago-tól induló hajós számára. Közülünk az első útvonalat még csak rövid ideje használják.
Itt az idő, hogy szó essék Kongóról és az ottani viszonyokról!
A Kongó Királyság nagy része az Egyenlítőtől délre fekszik.
Pontosabban, Mbanza Kongó városa a 7° 2'-nél található. A terület fekvéséből adódik, hogy korábban lakatlannak vélték és forró zónának nevezték. Ez a forró égöv. Mindenben tévedtek, ugyanis az éghajlat itt jó, a levegő rendkívül enyhe. A hideg tél nem jellemző, olyan mint az ősz itt nálunk Rómában.
Nem használnak bőröket, nem hordanak ruhát, nem raknak tüzet melegedés céljából. A levegő hűvösebb a hegyekben mint a síkságon. A folytonos esők miatt télen rendszerint a levegő melegebb mint nyáron. Ezek az esők 2 órával dél előtt és 2 órával utána érkeznek, és ezt elég nehéz elviselni.
A férfiak és nők feketék, de egyesek kevésbé, inkább barna színűek.
Hajuk fekete és göndör, némelyiké vöröses. Termetük középmagas, ha eltekintünk fekete bőrüktől, hasonlóak a portugálokhoz. Szemük színe különböző, fekete vagy tengerszínű. Ajkuk nem olyan vastag mint a núbiaiaké, vagy más feketéké, arcuk telt és finom, különböző karakterű, olyan mint nálunk, nem olyan mint Núbia vagy Guinea lakosaié, kiknek arca rút.
A nappalok és éjszakák hossza kevéssé változik, ez egy évben nem több mint negyed órányit.
A tél rendesen abban a régióban akkor érkezik, amikor mi a tavaszt érezzük, vagyis amikor a Nap az északi csillagképekbe lép márciusban. Szeptemberben, akkor amikor nálunk tél van és a Nap a déli csillagképekbe lép kezdődik náluk a nyár.
Télen 5 hónapon keresztül szinte folyamatosan esik az eső, tudniillik április, május, június, július, augusztus hónapokban. Ritka a száraz nap, az eső olyan kövér cseppekben, zuhog, hogy az csodálatra méltó. Ez a víz megöntözi a száraz földet -- mert utána 6 hónapon keresztül nem esik eső -- és miután a talaj eltelt vízzel, hihetetlen módon megduzzadnak a folyók és zavaros vizükkel elárasztják a földeket.
A szelek amelyek ezeken a területeken fújnak azok, melyeket Caesar görög szóval etesios-nak nevez. Ezek rendszeresek minden évben, északról fújnak az iránytű szerint nyugat-délnyugat irányba, elviszik a felhőket a magas hegyek felé, melyek feltartóztatják ezeket. A felhők természetüknél fogva megállnak itt és aztán esővel árasztják el a hegyeket. Látszik is, hogy a magas hegyek eső idején felhőbe burkolóznak. Ebből következik azoknak a folyóknak bővizűsége, melyek innen erednek. Legfőképp ilyen a Nílus, de más folyók is, melyek a Keleti- vagy a Nyugati Óceánba torkollnak, Kongó és Guinea folyói, itt folyik a Niger, melyet így hívtak a régiek és neveznek így ma is, valamint a Szenegál folyó, mely a Nílussal egy helyen ered, és vizét nyugati irányba hordva a Zöld-fok felé tart. A Nílus átfolyik Meroé szigetén [18], Egyiptomon északi irányban, elárasztva azt a száraz és kietlen vidéket. Mivel az évben mindig esik az eső a meghatározott időben. Kongó és Etiópia [19] térségében, nincsen semmi meglepő a folyók áradásában. De az olyan távoli és száraz területeken mint Egyiptom, ahol (Alexandriát és környékét kivéve) sosem esik eső, csodálatos dolog, hogy ez a hatalmas kavargó víztömeg minden évben megérkezik az oly távoli vidékről. Ez kivétel nélkül mindig a meghatározott évszakban következik be, termővé teszi a talajt, és élelmet nyújt embereknek és állatoknak. Emiatt áldották a régiek ezt a folyót. Ahogy Ptolemaiosz IV. könyvében megjegyzi jótevőnek nevezik. Még ma is csodának tartja néhány keresztény, mert a Nílus nélkül éhen halhatnának, mivel életük (ahogy Aranyszájú Szent János mondja) [20] ennek növekedésétől függ. Mindazonáltal ezek a szelek (etesios) nálunk a nyári időszakban fújnak, ott pedig télen. Elkergetik a felhőket a magas hegyek felé, esőt idéznek elő és ennek köszönhetően az ottani tél (mint már említettem) nem olyan hideg, lévén az eső azon a forró vidéken langyos.
Ez hát az igazság a Nílus áradása ügyében, de más ottani folyókra is igaz. Erről sokat vitatkoztak a régiek, és véleményük számos hibás elképzelést tartalmazott.
De nyáron -- ami a mi telünknek felel meg -- a szelek a már említettekkel ellentétes irányba fújnak, az iránytű szerint délről észak-keletre. Ezek kétségkívül hűvösek, mivel az ellenkező, déli pólus felől fújnak és lehűtik a térséget. Nekünk elhozzák a felhőket, ott náluk megtisztítják a levegőt, hozzánk esővel érkeznek, a Földön a természet rendje szerint így oszlanak meg a dolgok. Ezt a körforgást az égbolt és a klíma irányítja, végsősoron pedig az isteni gondviselés. Ez szabályozza az eget, a Nap haladását és más planéták mozgását úgy, hogy a Föld minden pontja részesüljön fényükből, a hidegből, melegből, az évszakokból a lehető legnagyobb arányban.
Bizonyos, hogy ha ezek a szelek nem frissítenék fel a légkört Etiópiában és Kongóban, valamint a szomszédos területeken, akkor itt a meleget nem lehetne elviselni. Ilyenkor ugyanis (az észak-keleti szél időszakában) éjjel 2 pokróccal is be kell takarózni. Ezt a hűvösséget érzik Krétán és a többi szigeteken, Cipruson, Kis-Ázsiában, Szíriában és Egyiptomban. Ők együtt élnek az észak-nyugati, nyugati szelek rendszerével. Ezeket görög módra szép elnevezéssel életet hozók-nak hívják.
Meg kell jegyeznünk, hogy Etiópia és Kongó hegyein csakúgy, mint a szomszéd területeken nem esik hó és nem látni a hegyek tetején sem, hacsak délre a Jóreménység-fok környékén nem. Ezen kívül a portugálok feljegyeztek néhány csúcsot a Nevada hegységben melyek hóval borítottak. Kongó területén nem található sem jég, sem hó, pedig ezeket az aranynál is jobban becsülnék és italokat lehetne hűteni velük.
Ezért a folyók nem a hóolvadástól áradnak meg, hanem a felhőkből lezúduló eső hatására, április, május, június, július, augusztus hónapokban. Ez az időszak néha 15 nappal előbb érkezik, néha később. Ez azt okozza, hogy Egyiptomban előbb vagy később érkezik a Nílus -- a lakosok által annyira kívánt -- áradása.
A régiek bizonyosak voltak benne, hogy a fekete bőrszín oka a Nap forrósága. Ezt azzal bizonyították, hogy dél felé haladva, minél forróbb éghajlatra látogatunk, annál sötétebb az emberek bőrszíne. Igaz az ellenkezője is. Minél északabbra megyünk annál fehérebb embereket találunk, mint a franciák, németek, angolok és a többiek. Ennek ellenére bizonyos, hogy az Egyenlítőtől délre születnek csaknem fehér emberek, mint például Melinde Királyságban, vagy Mombaca-ban [21], melyek az Egyenlítő alatt találhatók.
Hasonló klímájú Sao Tomé, amit először a portugálok népesítették be, korábban ugyanis lakatlan volt. Több mint 100 éve, az itt élő portugálok kongói nőktől született gyermekei inkább fehér színűek.
Duarte úr véleménye az, hogy a fekete bőrszín oka -- a fenti érvek alapján -- nem a Nap, hanem az emberek típusa. Valóban, szavait megerősíthetjük Ptolemaiosz segítségével, aki Líbia térképén [22] feltünteti a fehér etiópokat, kiket saját nyelvén nevez fehér etiópoknak.
Szintén ő említi az ugyanott található fehér elefántokat.
A Királyság négy oldalról határolt; nyugaton az Óceán szegélyezi, északról, keletről és délről szárazföld. Kezdvén a tengeri határral, a Vacas öböl a déli félteke 13°-nál található. Innen észak felé a határ a part mentén húzódik és 4,5°-kal az Egyenlítő előtt végződik. Hossza 630 mérföld. A Vacas öböl közepes nagyságú, de igen jó kikötő bármilyen hajó számára. Nevét onnan kapta, hogy itt nagy számban legelnek tehenek (vacas), ugyanis a talaj itt sík és rendkívül termékeny legelők találhatók rajta.
Itt nyilvánosan árulnak fémeket, különösen ezüstöt. Ez a rész Angola fennhatósága alá tartozik. Ha továbbmegyünk a Benguela folyót találjuk, melyet Angola uralkodójának vazullusa felügyel. Itt sík a vidék, hasonlóan a már említett térséghez. itt folyik még a Longa folyó, amit a portugálok azért neveznek hosszú-nak (longa), mivel felfelé 25 mérföld hosszan hajózható, részben hasonlóan az előző folyókhoz. A Cuanza folyó következik, mely egy kis tóból ered. Ezt a tavat egy olyan folyó táplálja, amelynek eredője az a tó ahonnan a Nílus is ered. Erről a munka más részében még esik szó. A folyó torkolatánál 2 mérföld széles, Mintegy 100 mérföldnyi hosszan hajózható kis bárkákkal sodrással szemben, de nincs kikötője.
Érdemes megjegyezni, hogy ez a térség nemrég óta adófizetője Kongó uralkodójának. A terület főnöke elismerte őt korlátlan urának. Alkalmanként adófizető módjára ajándékot küld neki.
A Cuanza folyó után Luanda kikötője következik, amely a 10. szélességi foknál helyezkedik el. Itt található Luanda szigete. Ez helyi nyelven annyit jelent alacsony föld. Nincsenek hegyei, a terület lapos, csak kevéssé emelkedik az Óceán fölé.
Ezt a térséget a szárazföld, a tenger és a Cuanza folyó találkozása alakította ki, mivel a folyó lerakta hordalékát. A sziget hossza 20 mérföld, legnagyobb szélessége l mérföld, de néhol csak egy nyíllövésnyi. Csodálatos dolog, hogy ha itt leásunk 2-3 arasznyit édesvízre bukkanunk. Ez a legjobb minőségű a környéken. Különös, de amikor az Óceán vízszintje csökken (apály) a víz kissé sóssá válik, ahogy a vízszint emelkedik rögtön édesebbé lesz. Sztrabón tanúsága szerint hasonlít ahhoz, amit Cadiz szigetén Spanyolországban is megfigyelhetünk.
Luanda szigetén találhatók azok a lelőhelyek, ahonnan a Kongó és szomszédai által használt pénz származik. Az asszonyok 2-3 öl mélységbe merülnek a tengerben és megtöltik kosaraikat. Majd a homok közül elkülönítik a kagylókat. Szétválogatják a hímeket és nőstényeket. Ez utóbbi finomabb kagyló, jobban becsülik ragyogó és csillogó színét, mely kellemes látványt nyújt. Kagylók a kongói partvidék teljes hosszában találhatók, de a legjobbak azok, melyeket itt gyűjtenek. Ezek ugyanis vékonyak, csillogóak, barnák vagy szürkék. A többi szín kevésbé értékes. Meg kell jegyeznünk, hogy az aranyat, ezüstöt és más fémeket nem becsülik és nem is használják azokat pénzként, hanem csak a kagylókat. Megtörténik, hogy arannyal, ezüsttel -- akár rúd, akár pénz formájában -- semmire sem mész, mert csak kagylóért vásárolhatsz. Magát az aranyat és ezüstöt is kagylóért szerezheted be.
Ezen a szigeten 7 vagy 8 falu található, ezeket libata-nak [23] nevezik. Központját Espirito Santo-nak nevezik. Itt tartózkodik a Kongóból küldött kormányzó, aki felügyeli az igazságszolgáltatást, és elraktározza a pénzként használt kagylókat. Sok kecske, juh és vaddisznó található itt, melyeket szelídítettek vagy az erdőben élnek. A szigeten nő egy fa, amit encanda-nak [24] neveznek. Nagy és mindig zöldell. Magányosan nő, mert ágai terebélyesednek a magasban. Néhány összefonódik mint a kötél. Ezek, mikor lehullanak a földre gyökeret eresztenek, amiből új csemete nő. Ez a fa így szaporodik. A kérgén belül nő egy szövetszerű anyag, amit megmunkálnak. Megtisztítják, megfelelő hosszúra és szélesre nyújtják, és ezt hordják a nők és férfiak derekukon. Összekötözött pálmatörzsekből pedig hajókat készítenek, kialakítják a hajó elejét és farát. Evezővel és vitorlával mozgatják.
A tengerpart halakban bővelkedik, és a part teljes hosszában halásznak. A szigetről átkelnek hajóikkal a kontinensre. Azokon a szigetecskéken, melyek a szárazföld felé találhatók fák nőnek. Ezeket dagálykor elönti a víz. Apálykor a fák tövénél osztrigákat lehet találni. Ezek belsejében tenyérnyi hús van, ami jóízű, az ottani népek is ismerik. Úgy nevezik; ambisseamatare [25] ami azt jelenti kőhal.
Héját elégetik, ebből jó minőségű meszet nyernek. A parafához hasonlatos anyagot marhabőr cserzésére használják, amiből lábbeli készül. Ez utóbbi anyagot annak a fának a kérgéből nyerik amit mangue-nek [26] hívnak.
Összefoglalásként; a szigeten nem terem sem búza, sem szőlő. Minden szükséges élelmiszert a környékről hoznak. Alapvetően a kagylóra épül a gazdaság. Ahogy más helyeken fémpénzért lehet árukat vásárolni itt kagylókért.
Meg lehet figyelni, hogy nemcsak a Kongó Királyságban, de a szomszédos Etiópiában, Afrikában, Kína királyságaiban, egyes indiai területeken is használnak nem fémből (arany, ezüst, réz vagy ötvözet) készült pénzeket. Etiópiában borsot, Timbuktuban (mely a Niger partján fekszik, amit Szenegálnak is neveznek) kagylóval helyettesítik a fémpénzt, csakúgy mint Azenegues-ben [27] ahol kagylókat használnak. A Bengala folyó környékén a fémmel együtt használják a kagylót. Kínában egy bizonyos fajta kagylót használnak, amit porcelánnak neveznek. A máshol a király jelével ellátott írást használnak, vagy a fa kérgét. Ily módon az árat valamilyen más tárggyal egyenlítik ki.
A fémet nem úgy használják az egész világon, mint ahogy mi Európában vagy a Föld számos más pontján.
A sziget szűkebb része a szárazföldhöz közelebb van. A csatornát a lakók alkalmanként át is ússzák. A tengerszorosban a vízből néhány szigetecske emelkedik ki apálykor. Dagálykor pedig elborítja ezeket a víz. Rajtuk hatalmas fák nőnek és mint már mondtuk tövükben kitűnő osztrigát lehet találni.
A sziget környékén, a szárazföldhöz közel, megszámlálhatatlan bálna úszik. Fekete színűek, gyakran csapnak össze egymással, és el is pusztítja egyik a másikat. Tetemüket a hatalmas hullámok kivetik a partra. Akkorák mint egy közepes nagyságú hajó derékvitorlája.
Ekkor a bennszülöttek csónakjaikkal odamennek, megragadják őket és lecsapolják zsírjukat. Ezt a hajóknál használják fel, mert hozzákeverik a kátrányhoz. Ezeknek az állatoknak a hátán sok kagyló- és csigafajta él. Duarte úr állandóan figyelt de ámbrával nem találkozott. A partvidék teljes hosszában -- ahol sok bálna él -- nem találni sem szürke, sem fekete, sem fehér ámbrát. Pedig ha a bálnákban lenne, akkor azokon a partokon bőségesen fordulna elő ez az anyag.
A kikötő északra fekszik, kijárata fél mérföld széles, itt a legmélyebb a víz. A szárazföldön jobb kézre esik Sao Paulo település. Itt portugálok élnek, kik feleségeiket Spanyolországból hozták. Ennek ellenére a település nincs megerősítve.
A csatorna halban bővelkedik, különösen szardíniában és angolnában. Télen ezek kiugranak a partra. De található itt másfajta hal is; lepényhal, tokhal, márna, sok más jó hal, languszta. Ezek nagyok, fogyasztásra alkalmasak és bőségesen találhatók. Olyannyira, hogy a lakosság nagyobb része belőlük él.
Ebbe a csatornába ömlik a Bengo folyó, amely nagy és 25 mérföld hosszan hajózható. A már említett Cuanza folyóval együtt közrefogják Luanda szigetét. Ezek a folyók lerakva üledéküket, kicsiny szigeteket hoznak létre. Távolabb folyik a másik nagy folyó, melyet Dande-nek neveznek. Ezen 100 tonnás hajók is hajózhatnak. Ez után a Lemba folyó található. Ezen nincs horgonyzásra alkalmas hely és nem is hajóznak rajta. Innen már feltűnik az Onzo folyó, amely abból a tóból ered amiből a Nílus is. Kikötője is van. A Loje folyón nincs kikötő. Az Ambríz hatalmas folyó, Kongó királyi városától 4 mérföldnyire folyik. Neve pisztrángot jelent. Annak a hegynek lábát mossa, melynél Kongó királyi városa terül el. Ezt a hegyet a portugálok Outeiro-nak (Halom) nevezik.
A Lelunda abból a kis tóból ered, ahonnan a Cuanza is. Összefolyik olyan folyóval, mely a nagy tóból ered. Amikor nem esik eső át lehet gázolni rajta, mivel kevés víz van benne. Itt hömpölyög a Zaire is, amely a legnagyobb és legszélesebb a Kongó Királyság folyói közül. Három tóból táplálkozik. Az egyik az a hatalmas tó, melyből a Nílus is ered, a második a már említett kisebb tó, a harmadik pedig az a nagy tó, amit maga a Nílus hozott létre. Bizonyosan nem tudjuk meghatározni kisebb forrásait, mivel a torkolatnál már csak egy ága van. Ez a torkolat 28 mérföld széles. Édesvizet -- mikor tetőpontján van a vízhozama -- 40/50 mérföldre teríti szét a tengeren, néha akár 80 mérföldnyire is. Ezért a hajósok megtalálják és megismerik a helyet a víz kavargásáról. A folyó hajózható felfelé 25 mérföld távolságra nagy hajókkal, egy hatalmas sziklaszorosig, ahol a víz óriási robajjal és dörgéssel hull alá. Ez már 20 mérföldről hallatszik.
Ezt a helyet [28] Cachoeiro-nak nevezik a portugálok, ami vízesést vagy kataraktát jelent, hasonlót azokhoz, melyek a Níluson találhatók. A Zaire torkolatától a kataraktáig sok nagy és lakott sziget fekszik. Az itteni falvak főnökei engedelmeskednek a kongói uralkodóknak. Néha összevesznek, ilyenkor ellenségesen viselkednek egymással szemben.
Hajóikat egyetlen fatörzsből vájják. A fát lungo-nak [29] nevezik. A nagyobb hajókat licondo-nak [30] nevezett fából készítik. Ezek olyan vastagok, hogy 6 ember nem tudja körbeérni, olyan hosszúak, hogy nagyobbrészük 200 embert szállít. Evezőik nincsenek a hajóhoz erősítve, hanem kezükben tartva bátran merítik a vízbe. Mindegyikük rendelkezik egy evezővel és egy íjjal. Mikor csatára kerül sor leteszik evezőiket és megragadják fegyvereiket.
Nem használnak kormányrudat, evezőikkel mozgatják és irányítják hajóikat.
A szigetek közül az első és legnagyobb az, melyet Cavalo-nak neveznek. Ugyanis itt élnek nagyszámban azok az állatok, melyeket a görögök hippopotamos-nak vagy vízilovaknak hívnak.
Itt élnek a portugálok egy faluban, mivel itt biztonságosabb. Vannak csónakjaik mikkel átkelnek a szárazföldre. A folyó déli partján terül el Pinda [31] kikötője. Ide fut be az összes érkező hajó. A folyóban számos állat él, például a krokodil, amely itt óriási. A bennszülöttek kajmánnak nevezik [32]. Aztán található itt a már említett víziló, és egy másik állat is amelynek karma van, farka adarga-hoz [33] hasonló (ambisse angulo-nak nevezik) [34] ezt disznóhalnak is hívják, mert olyan kövér mint egy disznó. Igen ízletes a húsa. Mikor feldolgozzák és tartósítják nincs hal íze, feltételezve pedig, hogy hal. Orra olyan mint az ököré. Közülük néhány eléri az 500 libra súlyt [35].Csónakokról vadásznak rá. Miután megfigyelték, hogy hol szerzi táplálékát, szigonnyal vagy egyéb hajítófegyverrel megdobják. Tetemüket kivonszolják a partra.
Feldarabolva elviszik az uralkodóhoz, ugyanis aki ezt nem teszi meg az életével fizet. Hasonlóan tesznek más halakkal is; a pisztránggal, tinco-val [36], és egy másikkal, amit cacongo-nak [37] neveznek. Ez utóbbi alakja a lazacéhoz hasonló, de nem rózsaszín. Olyan zsíros, hogy sütés közben eloltja a tüzet. Ezeket és más halakat királyi-nak neveznek és mindet a királyhoz szállítják. Szigorúan megbüntetik azt aki ennek ellenkezőjét teszi.
Másfajta halakat is fognak, de ezek neveit feleslegesnek véljük felsorolni.
A Kongó folyónál található egy öböl, amit a portugálok Almadias-nak [Csónakok] hívnak. Ez a Csónakok öble mivel itt csónakok találhatók. Itt ugyanis sokat készítenek belőlük, mivel itt rengeteg csónakkészítésre alkalmas fa nő. Ezekkel látják el a környéket is, mivel a folyó torkolatának közepén három sziget is fekszik. Egyike nagy, ahol kisebb csónakok kötnek ki. A másik kettő kisebb és lakatlan.
Távolabb egy folyót találunk, mely nem nagy. Ez a Barreiras Vermelhas. Neve onnan származik, hogy olyan hegyek között ered, melyek talaja vörös színű.
Itt emelkedik egy magas hegység is, amely a szárazföld belseje felé húzódik. A portugálok Hosszú-hegynek nevezik, mert messzire nyúlik.
Továbbá találunk itt két -- a tenger által kialakított -- öblöt. Ezek szemüveghez hasonló alakúak. Nevük Alvaro Goncalves. Kikötésre igen alkalmas helyek.
Távolabb hegyek és a partvidék található, de ezek nem méltóak említésre, egészen a Szent Katalin-fokig. Ez az Egyenlítő felé a Kongó Királyság határa 2,5°-ra az Egyenlítőtől. Ez 150 mérföldnek felel meg Itáliában.
A Szent Katalin-foknál húzódik a királyság északi határa. Innen keleti irányba 600 mérföld hosszúságú, a Vumba és Zaire folyók találkozásáig tart. Ettől északra az Egyenlítő környékén, mind a partvidéken, mind a szárazföld belsejében kb. 200 mérföld távolságig -- beleértve az előbb említett Lopo Goncalves-fokot is -- a burama nép [38] él a Loango Királyságban. A terület bővelkedik elefántokban. Agyaruk helyettesíti a vasat. Belőle készítik a nyílvesszők hegyét, a késeket és egyéb efféle eszközöket. Pálmalevelekből szőtt ruhával fedik magukat különböző módokon, ahogy majd szó esik róla a jelentés-ben.
Loango uralkodója barátja Kongó urának. Az a hír járja, hogy korábban vazallusa volt. Az emberek zsidók módjára körülmetélik magukat, mint az szokás az ott élő népeknél. Magukban élnek, alkalmanként harcolnak a szomszéd népekkel. Ugyanabból a fajtából valók mint Kongó lakossága.
Fegyverük hosszú pajzs, amely csaknem az egész testet eltakarja. Az empacaca-nak [39] nevezett állat vastag és kemény bőréből készül. Ez kisebb mint egy ökör, kecskebakhoz hasonlatos szarvai vannak. A németeknél is él, ott úgy nevezik: tapír. Ezekről a területekről és Kongóból Portugáliába viszik a bőrét, innen Flandriába, ahol feldolgozzák és bőrpáncélt készítenek belőle. Ezt anta-nak (tapírnak) nevezik.
Támadó fegyvereik; a dárda, mely hosszú és széles vassal van ellátva. Hasonlít az alabárdhoz, vagy a régi rómaiak dárdáihoz. Hosszú nyele van, hogy támadásra is tudják használni, közepe gömbölyített, amelynél megragadva erőteljesen tudják elhajítani a dárdát. Használnak tőrt is, melynek formája hasonlít a dárda vas részéhez.
Loango környékén élnek az anziques-nek [40] nevezett népek.
Ők a történelem folyamán igazán különös, csaknem hihetetlen szokást alakítottak ki. Az a kegyetlen, bestiális hagyományuk, hogy emberi húst esznek, sajátjaikat és közelebbi rokonaikkal együtt.
Ez a terület a nyugati oldalán az ambus [41] népekkel határos, északon Afrikával és a Núbiai sivataggal. Keleten az a második nagy tó határolja, ahonnan a Kongó folyó ered, azon a területen, melyet Anzicana-nak neveznek. Ezeket elválasztja a Kongó Királyságtól a Zaire folyó, melyen -- mint mondtuk -- sok sziget található a tótól lefelé. Egyesek önállóak, szerződést kötvén a folyóról Kongó népével.
Ebben az Anzicana Királyságban sok rézbánya található, valamint nagy mennyiségben fordul elő vörös és sárga szantálfa. A vöröset tacula-nak [42] nevezik. A sárga -- melyet többre értékelnek - neve: quicongo [43]. Ezt porrá törve orvossághoz keverik. Illata kellemes. Pálmaolajhoz is keverik, majd egész testüket bekenik és ezt kellemesnek vélik. De a portugálok másként használják. Ecettel keverik, magukra kenik és így gyógyítják a francia betegséget, melyet azon a nyelven quitangas-nak [44] hívnak.
Egyesek állítják, hogy a sárga szantál valójában pau de águila, [45] mely Indiában is terem Duarte úr mesélte, hogy azok a portugálok kiknek fáj a fejük, a szantálfa parazsa fölé hajolnak és beszívják füstjét.
A jobb megértés kedvéért megemlítem, hogy ez olyan része a fának, mint a diónak a bele, ugyanis a szantálfa belsejét használják erre a célra, mivel a külső rész nem ér semmit.
Sok -- pálmarostból szőtt -- anyagot készítenek különböző módon és színekben, valamint szőttest, melyről a következőkben fogunk beszélni.
A nép egy uralkodónak engedelmeskedik, alatta a hercegek (előkelők) vannak. Gyorsak, harciasak és mindig készek a háborúra. Gyalogosan harcolnak. Fegyvereik különböznek az összes szomszédos nép eszközeitől. Kicsi, rövid íjakat használnak, melyet fából készítenek. Különböző színű kígyóbőrrel tekerik körbe.
Olyan ügyesen készítik, hogy mindegyik az íj részének tűnik. Ez megerősíti az íjat és biztosabb az eredmény.
Az íj húrja egy bizonyos növényből készül, mely a nádhoz hasonlít, de belül tömör, hajlékony és vékony. Ilyet használnak Portugáliában a lovasok a lovaik irányítására. Színe szürke, aranyszürke, fekete.
Ez a növény az anzicos földön nő, valamint a Bengala Királyságban, melyen áthalad a Gange folyó. A nyílvesszők vékonyak és keményfából készülnek. Külön tartójuk van. Olyan gyorsak kilövésükben, hogy noha 28-nál is többet hordanak magukkal, az összeset kilövik a levegőbe, mielőtt az első visszaesne. Hozzátette (Duarte úr), hogy látta néhányszor, amint ügyes alabárdosok a madarakat röptükben ölték meg a levegőben.
Használnak más fegyvereket is, mint balta vagy szekerce, amely különös alakú. Nyele fele olyan hosszú mint a tőré, végén gömb alakú, hogy jobban illeszkedjen a kézbe. Az egészet a már említett kígyóbőrrel vonják be. A rúd végénél erősítik a nyélhez majd az egészet beborítják vele.
A fegyver kétfejű. Az egyik -- a kétélű fegyverek módjára -- félkörív alakú, a másik pöröly. Amikor ellenséggel harcolnak, vagy nyilak ellen védekeznek, gyorsan, gyakorlottan összerendeződnek fegyvereikkel kört alkotnak. Mindegyik azt a teret védi amely vele szemben van. Mikor az ellenfél elhajítja fegyvereit és kilövi nyilait, akkor azok nekiütköznek ezeknek a bárdoknak és lepattannak róluk. Azután a bárdot hátukra veszik és ők lövik ki nyilaikat. Rövid tőreik vannak, melyeket ugyanolyan bőrökkel fednek, hasonlóan a késekhez, melyeket a foglyok oldalukon viselnek.
Övük különböző fajta. A harcosok 3 ujjnyi széles elefántbőrt viselnek. Ez ujjnyi vastag, igen nehéz a használata, ezért tűz segítségével kör formájúvá alakítják és csatokkal ferdén erősítik fel. Ügyesek, gyorsak mint a kecskék ugrálnak hegyeik között.
Vidámak, nem kerülik a halált, egyszerűek, igazak és őszinték, annyira, hogy a portugálok -- másokban nem, de -- bennük bíznak.
Ez annyira igaz, hogy mint Duarte úr mondja, ha az anzicos nép keresztény lenne, a legjobb akarattal szenvednék el -- az örök élet reményében -- a mártíromságot. Az ő példájukkal és tanuságukkal nagymértékben megerősíthetnénk hitünket a pogányokkal szemben lévén annyira hűek, igazak, őszinték és egyszerűek, készek lennének a halálra a világ dicsőségéért és jó néven vennék főnökeiktől ha vele adnák húsukat is evésre.
Azt mondta Duarte úr, hogy mivel ez a nép annyira nyers és kegyetlen, nem állnak velük kapcsolatban, csak mikor ők jönnek kereskedni Kongóba. Rabszolgákat hoznak saját népükből és Núbiából (mellyel határos földjük) szövetet -- mint már mondtuk -- és elefántcsontot.
Visszafelé sót visznek és abból a kagylóból, amit pénzként használnak. Valamint visznek nagyobb kagylókat is, amit Sao Toméból hoznak. Ezeket díszként használják, mivel szépségüket emeli. Visznek ezenkívül portugál árukat is, mint selymet, lenvásznat, üveg csecsebecséket és hasonlókat.
Körülmetélik magukat. Gyermekkorukban különböző sebeket ejtenek az arcukon, így díszítve azt. Így tesznek az előkelők és a köznép is. A megfelelő helyen beszélünk erről.
Emberi húst tartanak a mészárszéken, mint ahogy mi itt marha és más állatok húsát. Ugyanis ők a háborúban fogságba esett ellenséget megeszik. Rabszolgáikat eladják, ha jó pénzt kapnak értük. Ha nem, akkor elküldik őket a mészárosokhoz, ahol feldarabolják és árusítják őket mind sütés, mind főzés céljából [46].
Nagyon különös a következő dolog. Egyesek belefáradva az életbe, vagy nagylelkűségből, vagy hogy mutassák rettenthetetlenségüket, nagyon tiszteletreméltónak érzik, ha alávetik magukat a halálnak. Megválnak életüktől. Felajánlják magukat a mészárosoknak, mint valamely előkelő alattvalói, hogy uruknak nagy szolgálatot tegyenek, és azok egyék meg testüket. Rabszolgáikat kövérre hizlalják, megölik és felfalják. Bizonyos, hogy sok nép eszik emberhúst, mint Kelet-Indiában, Brazíliában és máshol, de csak az ellenségeiket. Az, hogy ők barátaikat, alattvalóikat, rokonaikat is megeszik -- ez példátlan, csak az anzicos nép tesz ilyet. A nép általános öltözéke a következő; a köznépből való férfiak övtől felfelé meztelenek, fejükön sem viselnek semmit, mivel hajuk dús és gyapjas. Az előkelők selyembe és más szövetbe öltöznek. Fejükön hússzínű vagy fekete díszt hordanak, sapkákat, Portugáliából érkezett fejfedőket és más -- arra a vidékre jellemző -- fejékeket. Mindnyájan szeretnek felcicomázva közlekedni, ha van rá lehetőségük.
A nők tetőtől-talpig afrikai módra öltözködnek. A szegények csak övtől lefelé hordanak ruhát, az előkelők és akik tehetik egy olyan leplet viselnek, mely beburkolja a fejüket, de arcukat szabadon hagyja. Lábbelit hordanak, de a szegények mezítláb járnak. Járásuk könnyed, alakjuk szép és jólneveltek.
Nyelvük teljesen különbözik a kongóitól. Ennek ellenére ők könnyen megértik a kongóit mert az világos és könnyű nyelv. A kongóiak csak nehezen értik az anzicos nyelvet.
Vallásukat kérdezve Duarte úr azt mondta nekem, hogy pogányok, semmi mást.
A Kongó Királyság keleti határa (mint már említettük) a Vumba és Zaire folyók találkozásánál kezdődik, egyformán távol a Nílustól, mely bal felé esik.
Magas hegység szegélyezi, csúcsai lakatlanok és Cristais-nak (kristály) nevezik tekintve, hogy sok kristály találnak itt, a sziklák és hegyormok között. Tovább a Sol (Nap) hegységen halad keresztül. Nevét onnan kapta, hogy nagyon magas. Mégsem esik itt hó, nem terem rajta semmi, sőt semmilyen növény vagy fa sincs rajta.
Balkézfelől más hegyek emelkednek, melyeket Salitre-nek (Salétrom) neveznek, ugyanis itt elég sok található ebből az anyagból. Átkelve a Berbela folyón (amely az első tóból ered), eljutunk a Kongó Királyság régi keleti határához.
Így ez a határ a Vumba és Zaire folyók találkozásától az Aquilunda tóig terjed a Malemba vidéken, mintegy 600 mérföldnyi hosszan. A királyság keleti határának vidékétől a Nílus folyóig és a két nagy tóig (melyről még teszünk említést) l50 mérföld a távolság. Ez a terület sűrűn lakott és sok hegy található rajta. Innen hoznak különböző fémeket, szöveteket, és pálmafonatokat.
Ha már ideérkeztünk, szükséges megemlíteni azt a csodálatos mesterséget, amit ezen térség lakói és szomszédai űznek. Különböző szöveteket készítenek, bársonyt (bolyhosat és simát), brokátot, tafotát, szőtteseket és hasonló anyagokat. Nem selyemből készítik ezeket -- amit tőlünk hoznak -- hanem pálmalevelekből. Vigyáznak a kisebb pálmákra, minden évben kivágják azokat. Alacsonyan metszik el, hogy a következő évadban hajlékonyabb legyen. Ezekből a megfelelően kezelt levelekből kihúzzák a nagyon finom és végüknél vékony szálakat. A hosszabb szálak értékesebbek, mert ezekből nagyobb darabokat is tudnak szőni. Ezek a szőttesek különböző formájúak. Lehetnek bolyhosak -- a bársony módjára mindkét oldalon -- lehet damaszt levelekkel díszítve és különböző alakúak.
Készül itt brokát amit itt altibaixos-nak [47] neveznek és értékesebb a mi brokátunknál. Ebbe a szövetbe csak a király öltözhet és az akinek ezt megengedi.
A nagyobb darabok brokátból készülnek, tekintve hogy ennek hossza eléri a 4-5 araszt, szélessége a 3-4 araszt. Incorimas-nak nevezik mivel ennek környékén terem. Ez a Vumba folyó mentén terül el. Készítenek veludes ensacas-t hasonló szélességben, damascos infulas-t, rasos maricas-t, tafetas tangas-t és chamalotes engombos-t. [48]
Ezekből a könnyű szövetekből készítenek nagyobb darabokat, melyeket itt kidolgoznak, ha legalább 6 arasz hosszúak és 5 arasz szélesek. Mindenki ezekbe öltözködik a lehetőségeitől függően. Ellenállnak a víznek, erősek és könnyűek. A portugálok is elkezdték használni a vitorlákhoz és sátrakhoz. Kitűnően bírják a vizet és a szelet.
Az említett nyugati folyópart zárja a Kongó Királyság határát. Vele azonos vonalban, de 150 mérfölddel keletebbre folyik a Nílus. Ez a két víz zárja közre azt a térséget, ahol a fenti holmikat nagy mennyiségben állítják elő. A területi főnökök egy része János papnak engedelmeskedik, másik része a hatalmas Moenhemuge [49] királynak.
Ezen a területen más említésre méltó dolog nincs, hacsak az nem, hogy a Nílustól nyugatra élő népek a Kongó Királyságban kereskednek és tengerpartján. A másik -- keleti -- oldalon élő népek Moenhemuge Királyságon át mehetnek a Mombassa és Mocambique-i tengerpartra.
Ez az előző oldal -- mint mondtuk -- a hatalmas Prata hegységben végződik. Itt kezdődik a királyság negyedik, utolsó határa a déli. Az említett hegységtől a Vacas öbölig tart nyugati irányban. Hossza 450 mérföld. Ez a vonal félbevágja az Angola Királyságot. Balfelől elhalad a már említett Prata hegységnél. Ettől délre a Matamba Királyság található. Nagy és önálló állam. Egyszer ellensége, máskor barátja Angolának.
A Matamba Királyság pogány. Területe a már említett határtól délre a Bavagul folyóig terjed a közönségesen Holdnak nevezett hegység lábáig. Kelet felé a határ a Bagamidri folyó nyugati partja, beleértve a Coári folyót is. A föld bővelkedik kristályokban, egyéb bányákban, élelmiszerben. Levegője jó. Ennek ellenére a szomszédos népekkel kapcsolatot tart, ahogy elmondtuk; Angola és Matamba gyakran háborúzik egymással.
A Bagamidri folyó választja el Matapa királyságot Monomatapától. Ez utóbbi keleti irányban található. Joao de Barros hosszasan ír róla 10. könyvének első fejezetében [50].
A tenger felé eső részeken számos előkelő használja a király címet, de országuk kicsiny. Ezeken a helyeken nincsenek kikötők. Már számos esetben említettük Angola Királyságot, ideje, hogy részletesebben beszéljünk róla. Annál is inkább, mivel régóta független hatalom, korábban királya felvette a kereszténységet. Birtokolta az egész neki kijelölt területet és az idő multával több szomszédos földet is elfoglalt. Ily módon most nagy uralkodó, gazdag és kevéssel kisebb a hatalma mint Kongó uralkodójáé. Mikor neki tetszik fizet adót, máskor visszautasítja annak megfizetését.
II. János portugál király [51] terjesztette el a kereszténységet Kongóban. Azután Angola ura is barátja lett, mivel ő a kongói király alattvalója volt. A két nép háborúzott egymással, majd az angolai uralkodó minden évben küldött valamilyen ajándékot Kongóba.
A kongói uralkodó engedélyével Angola kereskedni kezdett a portugálokkal Luanda kikötőjében. Rabszolgákat cseréltek más cikkekért. A rabszolgákat mind Sao Toméra vitték. Így kialakult ez a kereskedelem, a hajók először arra a szigetre mentek aztán Luandába. Mivel folyamatosan növekedett ez a szállítás, a hajókat Lisszabonból egyenesen Luandába küldték. Kineveztek egy kormányzót, Paulo Dias de Novaist. Neki adta a király a kereskedelem felügyeletét, elődei érdemeiért, akik lehetővé tették ezt a kereskedelmet. [52]
Sebestyén király megengedte neki, hogy meghódítsa a Kwanza folyótól délre eső 33 mérföldes sávot. A szárazföld belseje felé nem szabott határt a hódításnak -- melyet saját költségén kellett fedeznie -- de megillette örököseit is. Sok hajó ment vele és jelentős kereskedelem indult Angolával. Ezt a már említett Luandából irányítják. Itt kötnek ki a hajók. Paulo Dias lépésről-lépésre hatolt a szárazföld belsejébe. Egy bizonyos Anzele nevű helyen épületet emelt, közel a Kwanza folyóhoz -- egy mérföldnyire attól -- mert így kényelmes és a hely szomszédos Angola kereskedelmi útjaival.
Nagyon megnőtt a kereskedelem. A kongóiak és portugálok szabadon vehették és cserélhették áruikat Cabaca-ban. Ez Angola urának székhelye, mintegy l50 mérföldnyire a tengertől. Ekkor az uralkodó megparancsolta, hogy öljék meg a kereskedőket és vegyék el áruikat. Azt állította, azért jönnek, hogy kikémleljék és elfoglalják országát. De valójában úgy tűnik azért tette ezt, hogy megszerezze javaikat. Ugyanis ezek az emberek nem harcosok voltak, hanem kereskedők. Ez megismétlődött abban az évben, amelyben Sebestyén király vereséget szenvedett Berberia-ban. [53]
Látva ezt Paulo Dias felfegyverezte a környéken lévő portugálokat, akiket össze tudott gyűjteni. Két galeota-val (gályával) és más hajókkal -- melyek a Kwanza folyón voltak -- elindult a folyó két partján, hogy meghódítsa ezt a területet. Sok főnököt győzött le fegyverrel. Ezek barátaivá és alattvalóivá váltak. Angola ura látva, hogy vazullusai Paulo Diasnak engedelmeskednek, és a portugálok milyen gyorsan foglalják el a földjét, hatalmas hadsereget gyűjtött ellenük, hogy elpusztítsa őket. Dias kérte a kongói uralkodót, segítse embereivel, hogy meg tudja védeni magát.
Ő küldött is neki egy hadsereget, mely 60 000 főt számlált. Ezt egy unokaöccse vezette, kinek neve Sebastiao Manibamba. Jött még egy kapitány vezetésével 120 portugál zsoldos, mert úgy vélték, hogy azon a területen ez a vállalkozás kifizetődő.
A két seregnek egyesülni kellett, hogy együtt támadjanak Angola királyára. A kongói sereg megérkezett a Bengo folyó partjára, ami 12 mérföldre van Luandától. Itt sok hajót kellett keresni, az átkeléshez. Mivel késlekedtek, és annyi ember átszállításához sok idő kellene, elindultak a folyó mentén felfelé. Ahogy haladtak előre összetalálkoztak az angolai sereggel, mely várt rájuk, hogy megakadályozza őket abban, hogy földjükre lépjenek. A moxicongo nép hadrendje csaknem azonos az angolaival. (Moxicongos-nak hívják Kongó lakóit, mint ahogy spanyolnak Spanyolország lakóit). Gyalogosan harcolnak, a sereget kisebb egységekre osztják, melyeket a csatatérre vezényelnek, használván különböző jeleket és zászlókat, melyekről már tettünk említést. A harci eseményeket különböző jelekkel és hangokkal irányítják. Ezeket a főkapitány adja, ő jelzi, hogy mit kell tenni. Kezdjük a hadmozdulatokkal; visszavonulás, támadás, jobbra vagy balra fordulás és mások. Ezeket különböző erőteljes hangokkal tudatják a fővezér parancsa szerint. Ezek olyanok, mint a mi dob vagy trombita jelzéseink. Három hangszert használnak; az első az a hatalmas dob, amit egyetlen fából készítenek és bőrrel vonnak be. Ezt kicsiny elefántcsont ütővel szólaltatják meg. A másik hangszer olyan mint egy fordított piramis, alul hegyes, felül széles. Vékony fémlemezből készül. Homorú és belül üreges, olyan mint egy fordított kolomp. Ezeket fa ütőkkel szólaltatják meg. Sokszor meg is repesztik, hogy hangja rekedtebb, félelmetesebb és harciasabb legyen. A harmadik eszköz elefántcsontból van. Lehet kicsi vagy nagy, belül üreges. Lyukakon keresztül fújják, melyeket az oldalába fúrnak, a sípot nem a végéhez illesztik. Ezeket a trombitához hasonlóan hangolják. Rajtuk vidám és felemelő zenét játszanak, hogy megindítsa és felemelje lelküket. Így semmibeveszik a veszélyeket. Tehát ezt a három kisebb-nagyobb harci hangszert használják, feltéve ha a fővezér hoz magával a nagyobbakból, hogy jeleket adjon a harcmezőn. A kisebb egységek és csapatok hasonlókkal rendelkeznek, de kisebb hangszerekkel. Minden kapitány -- aki csapatait vezeti -- használja a kisebb hangszereket, és a kezükben tartják a dobot. Ebből következik, hogy amikor hallják a fődob hangját, a trombitáét vagy más hangszerét, a hadsereg minden része ugyanazzal a hangszerrel válaszol. Így jelzik, hogy értették az üzeneteket. Éppen ezért a kapitányok hasonló jelzést adnak. Nemcsak a mindennapi életben használják ezeket, hanem ütközetekben, kisebb csetepatékban is. Ekkor az erős harcosok elöl viszik ezeket és pergőn ütve a kolompot fa ütőkkel. jelzik a harcosoknak a veszélyt, és a feléjük közeledő fegyvereseket. A moxicongo férfiak harci öltözéke a következő; fejéküket különböző tollakkal díszítik mint strucc, páva, kakas és más szárnyasok. Ez hatalmasabbnak mutatja őket és ijesztővé teszi megjelenésüket. Deréktól felfelé meztelenek, nyakukból két oldalt jobbra és balra vaslánc lóg, mely gyermekujjnyi vastag gyűrűkből áll. Ez dísz és, és egyben elszántságukat is mutatja. Deréktól lefelé vászon vagy tafota anyagból készült ruhát viselnek, mely sarkukig ér. Oldalt felhajtva és az övbe tűrve hordják. Erről az övről -- amely mint már mondtuk finom kidolgozású -- csengők lógnak, hasonlóak a fenti hangszerhez. Ezek mozgás és csata közben megszólalnak, erősítik a lelküket, hogy bátran harcoljanak az ellenség ellen. Lábbelijüket portugál módra szíjjal erősítik lábukra.
Harceszközeikről már esett szó; íj, nyílvesszők, kard, tőr de páncél nem. Ezt a két eszközt nem használják együtt.
A közkatonák deréktól felfelé meztelenek, többi felszerelésük: íj, nyílvesszők és tőr. Hozzákezdvén a csetepatéhoz kivonulnak a csatamezőre, szétszórtan állnak fel nyíllövésnyi távolságra, hogy védjék magukat. Ide-oda fordulva gyorsan ugrálnak egyik helyről a másikra, hogy elkerüljék a lövéseket. Az élen néhány rendkívül gyors fiú halad csengettyűket rázva, hogy lelkesítsék a többieket. Mikor a kapitánynak úgy tűnik, hogy a csapat már elfáradt a harcban, ezekkel a hangszerekkel hívja őket. Ezt a jelet ők meghallva megfordulnak és visszavonulnak. Helyüket más csapatok veszik át a harcban, egészen addig míg minden erejükkel részt vesznek a harcban.
Számos összecsapás történt, az első csatát a kongói sereg nyerte. Sokszor küzdöttek még, mindkét fél veszteséget szenvedett.
Híján voltak az élelemnek, sokan megbetegedtek vagy meghaltak, ezért a kongói sereg otthagyta a csatateret és mindenki hazatért.
Paulo Dias nem tudott egyesülni a baráti sereggel, ezért tovább ment, átkelt a folyón és megpihent Lucala-ban, mivel ez egy természet által megerősített hely, hogy harcoljon az angolai uralkodó ellen. Lucala-nál folyik össze a Kwanza és a Lucala folyó, a tengertől 105 mérföldnyire. Ettől az összefolyástól feljebb a két folyó megközelíti egymást puskalövésnyi távolságra, ily módon csaknem szigetet alkot. Az említett folyók találkozásánál emelkedik egy domb. Ezt megszállta Paulo Dias és -- hogy biztonságosabb legyen -- megerősítette. Korábban nem volt ott település mostanra egy kis, portugálok által lakott területté vált.
Így az említett és elfoglalt Lucalaból a Kwanza folyón haladt tovább Paulo Dias a tó felé. Itt a közelben vannak a Cambambe hegyek, melyek mérhetetlen mennyiségű ezüstöt adnak. Ezeket a hegyeket hódítja az említett Dias, értük komoly harcot vív Angolával. Mivel ők tudják, hogy a portugálok számára milyen értékesek ezek az ezüstbányákat rejtő hegyek, nagy erővel állják útjukat. Más helyeken is harcolnak, mert a portugálok átkelnek a Kwanza folyón és folyamatosan fosztogatják az Angola királyság alattvalóit.
Ennek a népnek (angolai) fegyverei a következők; 6 arasz hosszú íj, faháncsból készült húrral. Nyílvesszőik 6 arasz hosszúak, fából készültek és vékonyabbak a kisujjnál. Vas végük horog formájú, másik végére madártollakat erősítenek. 6-7 darabot visznek íjat tartó kezükben, nem használnak tegezt. Tőrük nyele a késéhez hasonló, övükben baloldalt hordják és szemtől-szembe használják. Ismerik a hadmozdulatokat, hadicseleket és más módszereket. Ugyanis sok csatát vívtak a portugálokkal és felismerték, hogy előnyben vannak ellenségeikkel szemben, ha éjjel, vagy esőben támadnak, mert ilyenkor a puskák és ágyúk nem használhatók. Seregüket több egységre osztják. A király személyesen nem vonul a háborúba, kapitányait küldi el. Ezek a népek rögtön elmenekülnek a csatatérről, ha látják kapitányukat meghalni. Ilyenkor semmi sem tartja őket vissza. Elhagyják a csatateret. Mindnyájan ló nélkül harcolnak.
Ha a kapitány nem akar gyalogolni, akkor megparancsolja, hogy a rabszolgák vigyék. Erre három módszerük van, ezeket majd elmondjuk.
Parancs nélkül is megszámlálhatatlanul sokan vonulnak harcba, nem marad otthon fegyverforgatásra alkalmas ember. Nem képeznek élelmiszertartalékot a csatára, (aki visz magával élelmiszert, azt annak szolgája hordja hátán), noha sok állatot tarthatnának, melyeket háziasítva felhasználhatnának és magukkal vihetnének. Erről más helyen még fogunk írni. Ebből következik, hogy a teljes hadsereg megérkezve egy területre, elfogyasztja az ottani élelmiszert és ha nincs mit enni, akkor a vállalkozásnál nagyobb erő -- az éhség -- miatt feloszlatják a sereget és mindenki hazatér.
Nagyon hisznek az előjelekben. Ha egy madár balkéz felől repül el, vagy olyan módon énekel, hogy megértik és szerencsétlenséget hirdet, akkor nem mennek tovább, visszavonulnak. Így tartották ezt korábban az első rómaiak és más pogányok is.
Feltűnő, hogy milyen kevés portugál katonája volt Paulo Dias-nak. Segítséget nyújtott neki az a 300 portugál aki ezen a területen kereskedett. Rabszolgákkal, rokonokkal. Angolából menekültekkel és lázadókkal együtt összesen nem érte el számuk a l5000-et. Mégis olyan nagy ellenállást fejtettek ki a feketék megszámlálhatatlan tömegével szemben, kik Angola alattvalói voltak. Mint mondtuk számuk elérte az 1 000 000 lelket. [54] Azt állítom, hogy ez annak köszönhető, hogy a feketék hadserege meztelen és nincsen védekező fegyverük. Támadó fegyvereik az íj, tőr, ahogy már beszámoltunk róla. A mi kevés katonánk viszont olyan zekében jár, amit kibéleltek és megerősítettek gyapottal, egyenként varrva össze a darabokat. Így a térdüktől a vállukig védi őket. Hasonló anyaggal megerősített sisakot viselnek. Ez megvédi fejüket a nyilaktól és kardcsapásoktól. Ezenkívül hosszú kardjaik vannak. Néhány lovas magával hozta lándzsáját is. Egy lovas felér feketék százaival, tőlük nagyon félnek, mindenekelőtt viszont azoktól, akik puskával vagy ágyúval lőnek. Ez utóbbiaktól különösen, így kevés jól felfegyverezett ügyes fegyelmezett katona legyőz oly sokat.
Angola Királyság hitetlen népekkel teli, mindenkinek annyi felesége lehet amennyit csak akar, ezért igen magas a népszaporulat. Ez nem történik meg a Kongó Királyságban, ahol keresztényi módon élnek szerencsére -- ahogy Duarte úr megállapította -- és hisznek is benne. Angola 1 000 000 harcossal rendelkezik, nemcsak azért mert a férfiak sok asszonyt tartva rengeteg gyermeket nemzenek, hanem azért is mert jó kedvvel mennek háborúba elöljárójuk szolgálatában.
Ezenkívül nagyon sok ezüst, finom réz és más fém bánya található itt, több mint a világon bárhol. Termékeny a földje, alkalmas élelmiszerek előállítására, jószágok -- elsősorban marha tartására. Az igazság az, hogy ezek a népek minden másnál jobban kedvelik a kutyahúst, ezért tenyésztik és hizlalják a kutyákat. Mészárszéken vágják és árulják őket. Egy nagy, jófajta kutya értéke, ha eladják 22 darab rabszolgával ér fel. Ha mindegyik 10 dukátot ér az 330 [55]. Ekkora ár azért az állatért! A pénz amit használnak különbözik Kongó kagylóitól. Olyan continhas de vidro-t [56] használnak, amit Velencében készítenek. Nagyok mint egy dió, de vannak kisebbek, különböző színűek és formájúak. Ezeket használják azok a népek pénzként, díszként és viselik az asszonyok nyakukon és karjukon; anzolas-nak nevezik. Ha rózsafüzér módjára felfűzik, neve missanga. [57]
Angola uralkodója pogány, bálványokat imád, mint mindenki abban az államban. Az igazság az, hogy Kongó uralkodóját követve fel akarta venni a kereszténységet. De, mivel mostanáig nem volt lehetőség arra, hogy papokat küldjenek oda felvilágosítani őket, megmaradtak abban a sötétségben. Duarte úr említette, hogy mikor ő ott tartózkodott, követeket küldtek Kongóba és szerzeteseket kértek -- oktassák őket a kereszténységre. De mivel ott sem voltak nem tudtak küldeni. [58] Most megegyezett a két uralkodó, barátok lettek. Angola uralkodója bocsánatot kért a megtorlásokért és vérfürdőkért, amelyeket a kongóiak és portugálok ellen követtek el Cabaca-ban.
Angola és Kongó népe ugyanazt a nyelvet beszéli, hiszen ahogy már mondtuk egy királyságot alkotnak. Csak a szomszédos népek nyelvétől különbözik nyelvük, ahogy különbség van a portugálok és a kasztíliaiak, vagy a velenceiek és kalábriaiak nyelve között. A szavakat különbözőképpen ejtik máshogy képezve azokat (ha feltesszük, hogy, hogy ugyanarról a nyelvről beszélünk). Kisebb nehézségekkel megértik egymást.
Már mondtuk, hogy a Vacas-öböl félbevágja az Angola Királyságot. Eddig az egyik feléről beszéltünk, most leírjuk az ettől délre fekvő részeket. A Vacas-öböltől a Negro-nak mondott fokig 220 mérföld a távolság az Óceán partja mentén. A terület hasonló a már leírthoz. Sok kisebb főnök birtokolja, akik engedelmeskednek Angola királyának. A Negro-fok keleti irányba tartva félbevágja a Fria-nak nevezett hegységet -- melynek az Egyenlítő felé eső magasabb részeit Nevosanak nevezik -- és a Cristal hegység lábainál ér véget. Ezekből a havas hegyekből származik a Humbe és Zachat tavak vize. Ez a vonal folytatódik a Cristal hegységtől észak felé a Prata hegységen keresztül a Malemba hegységig, ahol mint mondtuk kettévágja a Kongó Királyságot a Coari folyó mentén. Ez hát az Angolai uralkodó területe. Róla nem szükséges többet mondani, sem személyéről, sem udvaráról.
Kezdve hát a Cuanza folyótól az Egyenlítő felé haladva 375 mérföldnyire található a Barreiras Vermelhas folyó, melyben sziklák állnak, miket a tenger ostromol. ezeket morzsolja a víz és ezért mutatja ezt a színt. Innen jobbra (keletre) 450 mérföldnyi távolságot birtokol Kongó ura. Déli irányba a határ keresztülvonul a Cristal hegységen (ez nem azonos az Angolában említettel), valamint a Salitre-hegységen és a Prata-hegység lábainál, átkel a Berbela folyón és az Aquilunda tóban végződik. Ez a határ 500 mérföld hosszú. A negyedik határ a Cuanza folyó mentén húzódik, amely az említett tóból ered és 360 mérföld hosszú. Így az a terület, amit Alvaro kongói király birtokol l685 mérföld kerületű. A királyságot a Zaire folyó keresztezi -- itt van az a fok amit a portugálok Padrao-nak neveznek [59] -- keresztül folyik a Sol és a Cristal hegységeken, és 600 mérföldnyire végződik az Óceántól és l50 mérföldre a Nílustól. Az az igazság, hogy korábban az uralkodó több olyan területet is birtokolt amit azóta elvesztett. Ezek neve csak titulusaiban maradt meg, jóllehet azok már mások birtokában vannak.
"Alvaro, Kongó az Ambundu, Matamba, Quissama, Angola és Angoi, Cacongo, Kongó két királyságának, Amulaca és a pangelunok királya, a Zaire folyó, az anzicok és Anzicana valamint Loango ura stb..."
A Királyság 6 tartományra oszlik, ezek; Bamba, Soio, Sunde, Pango, Bata és Pemba. A legnagyobb és leggazdagabb Bamba, melyet a nemrég elhunyt Alvaro király unokaöccse Sebastiao Manibamba kormányoz. Ez a tartomány a tengerpart mentén terül el, az Ambríz folyótól a Cuanza folyóig észak-déli irányban. Sok kisebb főnököt tart fennhatósága alatt, kik közül a nagyobbak a következők; António Mani Bamba, aki helyettese és testvére Sebastiao-nak, aztán Mani Lemba, Mani Dande, Mani Bengo, Mani Luanda -- aki Luanda sziget kormányzója -- Mani Corimba, Mani Cuanza, Mani Cacanje. Ők a tengerpartot uralják. A szárazföld belseje felé az ambunduk élnek Angola mellett, ők az említett Manibamba alattvalói; Engaze Quinguengo, Motolo, Cabonda és más alacsonyabb rangúak. Megjegyzésre méltó, hogy a Mani szó jelentése Úr és a többi pedig az általa irányított földet jelenti; pl.; Mani Bamba azt jelenti Bamba területének ura, Mani Corimba (ez Bamba egy része) jelentése Corimba ura stb. Bamba tartomány déli irányban Angolával szomszédos, keleti irányban az Aquilunda tónál végződik, Quissama környékén. Ezt köztársaság módjára kormányozzák. Felosztották sok főnök között, kik szabadok és nem engedelmeskednek sem Kongó sem Angola urának. Ezek a főnökök sokat harcoltak Paulo Dias ellen, aztán alattvalóivá váltak, hogy meneküljenek Angola igája alól, és segítségüket felhasználta Paulo Dias Angola ellen.
Tehát ahogy mondtuk Bamba a Kongó Királyság legfőbb területe, kulcsa, pajzsa, kardja és védelmezője. Minthogy ellenséges területekkel határos kénytelen elsőként megküzdeni a támadókkal. Bátor nép él itt, aki mindig kész fegyvert fogni, szembeszállva Angola ellenségeivel. Amikor szükséges, a király felhasználja őket, más területeken kitört felkelés ellen is. Szükség esetén 400000 harcost tud kiállítani a csatamezőre, mert bár hatodrésze csak a Királyságnak, de a legjobb és legnagyobb térségeit foglalja magában. A tartomány fővárosa azon a síkságon fekszik, amely a Loze és az Ambriz folyók között terül el. A tengertől 100 mérföld távolságra fekszik. Neve Bonza. Ez a közös neve annak a földnek melyet ural. Ebben a tartományban kezdődnek azok a hegyek, ahol az ezüstöt és más fémeket rejtő bányák vannak és ezek a bányák Angola felé húzódnak. Ez a leggazdagabb rész azért is, mert itt a tengerparton van lelőhelye azoknak a kagylóknak, melyeket pénzként használnak a Kongó Királyságban. Itt folyik az Angolából hozott rabszolgák cseréje. A portugálok évente több mint 5000 rabszolgát vesznek, kiket elszállítanak és más helyeken eladják őket. A térség népei a legbátrabbak az egész Királyságban. Hosszú és széles kardokkal járnak, mint Esclavónia [60] népei kiket Portugáliából küldtek. Található itt olyan erős ember, aki egyetlen csapással kettévág egy rabszolgát és egy kardcsapással levágja egy bika fejét. Vannak más (hihetetlennek tűnő) dolgok is. Egy erős ember közülük megtart a vállán egy négy hordónyi méretű edényt (amely kb. 325 libra súlyú) [61] mindaddig, amíg ki nem ürül. Magukkal hordják íjaikat és nyilaikat, használatukban gyorsak és ügyesek, tőreik hosszúak, melyekről már beszéltünk az anzicusoknál.
Az itt élő állatok közül elsőként az elefántot említem, mely a Kongó Királyság egész területén megtalálható, de legnagyobb számban Bamba tartományban. Ugyanis ez a tartomány bővelkedik őserdőben, táplálékban, vízben, inkább mint más tartományok, mivel itt sok folyó található (mint már mondtuk) a föld alkalmas arra, hogy táplálja ezeket a nagytestű állatokat. Azt mondja (Duarte), hogy megmérvén néhányszor a porban lábnyomát, ezek közül az egyik 4 arasz átmérőjű. Ebből el lehet képzelni (a rajzolata kör alakú), hogy mekkora lehet a teste ennek a vadállatnak. A lábát malo manzao-nak nevezik, ez annyit jelent elefántláb. Ha Portugáliában, Itáliában, vagy Németországban napjainkban látnak kisebbeket, mint az említettek azok fiatalok, úgy hozták kölyökkorukban ezekre a területekre, hogy megszelídítsék őket. Azt állítják, hogy azokon a területeken 90 évig él és 10-14 éves korban már ivarérett. Egybevág ezzel a ténnyel, hogy látva és lemérve néhány agyarat -- nem szarvát, ahogy egyesek állítják -- ezek kitettek 200 libra [62] súlyt egyenként. Kongó nyelvén az elefánt agyarát manzao-nak nevezik, a kicsiket moana manzao-nak ami azt jelenti az elefánt fia. Fülei olyan nagyok mint a törökök által használt legnagyobb pajzs. Hossza 6 arasz, ovális alakú. Vállai felé kisebbedik, evvel, ormányával és farkával kergeti el a legyeket. Néhányszor leírták, hogy bőrét ráncolva ott is megöli a legyeket ahová fentiek nem érnek el. Ezen a farkon szőrpamacs, vagy sörte van, vastag mint a nád vagy az alfafű, csillogó színű. Az öregebbeké erősebb mint a fiataloké jobban is becsülik. A nép arra használja, hogy az előkelő férfiak és nők díszítik magukat vele Angolában és a szomszédos ambunduknál. Nagyra értékelik, mert szép, ritka ékszer és ilyen hatalmas állatból származik. Olyan tartós mint a kötél, ha egy ember kezeivel szét akarná tépni és teljes erejével húzná -- a karja fárad el előbb mintsem a szőrszál szakadna el. Ezért néhányan kifigyelik, hogy az elefántok mikor mennek szűk lejtős ösvényen, a hátuk mögé kerülnek és bozótvágó késükkel levágják a farkát. Ugyanis ez az állat a szűk helyen nem tud megfordulni, hogy üldözze, nem éri el ormányával sem ellenfelét. Farka olyan ritka, hogy 2-3 rabszolgát is megadnak darabjáért. Mások, kik gyorsak és erősek megtámadják őket legelés közben hátulról és egyetlen csapással megpróbálják levágni a farkát. Aztán rögtön menekülni kezdenek, és kanyarogva futnak, mert ez a nagy test, ha egyenesen fut gyorsabb a legtüzesebb lónál. Ha lassan is de széleseket lépve halad. De kanyarogva futva időt veszít és a vadász biztonságba helyezheti magát. Sokakat ért utol és ölt meg, mert egyenesen futottak.
A régiek -- kik rosszul tájékozottak voltak -- azt írták, hogy az elefántok nem tudnak lefeküdni, hacsak nem támaszkodnak fákhoz. Mivel ezeket a fákat a vadászok gyökereiknél meglazították, az elefánt megroggyanva a fákkal együtt a földre zuhan és ott a vadászok elejtik. De Duarte úr állítja, hogy lefekszenek, letérdelnek, felemelkednek sőt két lábukra állva támaszkodnak a fákhoz, hogy egyenek a leveleiből, vagy vizet igyanak a repedésekből, mert néha csak ott találnak. Vannak izületeik, mint a többi állatnak, csak testük más részein. A lábukban egészen a vállukig, úgy tűnik, hogy nincs több két izületnél. Mikor legelnek, gyökerestül kidöntik a nagyobb fákat válluk vagy hátuk segítségével. A kisebbeket két agyara közé kapva, megcsavarja és kitépi, aztán lelegeli lombját. Megtörténik az is, hogy letörik egy agyara, aztán lehet látni a síkságon elefántokat agyar nélkül. Rágni a rövidebb fogaikkal szoktak, melyek nem olyan hosszúak mint az agyaraik. Az eleséget szájukba ezzel a tömlővel, ormánnyal vagy csővel teszik, melyet kéz, vagy kar módjára használnak. Vége olyan mint egy ujj, ezzel fog meg kisebb dolgokat, mogyorót, szalmaszálat, búzát és teszi szájába, úgy ahogy én magam Filippo láttam Lisszabonban. A nőstények 610 napig vemhesek, nem tudják felnevelni a kicsinyt mivel olyan lassan nő. Későn választják el, és válik alkalmassá a kicsi önálló legelésre. Az anya legfeljebb 7 éves koráig vigyáz rá.
Bőre rendkívül kemény, négy ujjnyi vastag, nem lehet kilyukasztani, vagy puskával átlőni. Mesélik, hogy egy kis ágyúval, amit pedreiro-nak [63] mondanak, meglőttek egyet de nem sérült meg a bőre, csak összezúzta a golyó. Ez az elefánt három nappal később pusztult el felingerelten, néhány rabszolga ölte meg, akik az úton találkoztak vele.
Nem tudják háziasítani, pedig ebből számos előny és haszon származna, különböző dolgokat vihetnének egyik helyről a másikra, és számos más tevékenységet is elvégezhetnének. Mégis elfogják őket mégpedig úgy, hogy mély gödröt ásnak azon a helyen ahol legelni szoktak. Ez a gödör alul szűk, felül széles és így a belezuhant elefántok nem tudnak kimászni belőle. A gödröt lefedik füvekkel és ágakkal, így azok nem veszik észre a csapdát és belezuhannak. Duarte úr elbeszélt egy csodálatos esetet, amit saját szemével látott a Kwanzánál. Egy kis elefánt, mely anyjával ment, belezuhant egy gödörbe. Mivel az anyja nem tudta kihúzni, betemette oly módon, hogy füveket és ágakat szórt rá, míg megtelt a gödör. Ezt azért tette, hogy a vadászok ne örüljenek az elefántkölyöknek, amit ha otthagy megölnek. Ez a szerető anya nem félt az őt körbevevő emberektől, akik kiabáltak, zajt csaptak fegyvereikkel és tüzeltek rá. Bízott hatalmas erejében, hogy ki tudja gyermekét rántani. Mikor ez nem sikerült -- reggeltől délutánig próbálta kihúzni -- akkor a fenti módszert alkalmazta.
Szelíd állat, rábízza magát saját erejére, nem ijed meg, nem támad arra, aki nem bántja őt. A házak közelében tartózkodva sem tesz kárt. Ha az úton találkozik emberekkel nem támadja meg őket, ha azok nem ingerlik, csak könnyedén levegőbe emeli ormányát ha valaki eléáll, de mást nem tesz. Nagyon szereti a vizet, ha a többieket akarja látni lemegy a folyóhoz, mert délben itt szoktak inni. Félig bemennek a vízbe, hogy felfrissüljenek és fürödjenek. Többi testrészüket, mely kívül maradt a vízen ormányukkal locsolják és áztatják. Mivel itt a sok legelő és rét miatt kényelmes életük -- mint mondtuk -- sok elefánt él Kongó Királyságban. Itt -- állítja Duarte úr -- mikor Cacanje-ből Luandába ment, egy kis üde völgyben 100 példányt látott (mert csapatban járnak mint a szarvasmarhák, tevék és más állatok) köztük nagyokat és kicsiket, kik anyjukkal voltak. Ezek voltak az első kicsinyek kiket látott. Ez a térség bővelkedik elefántcsontban (hiszen ott elefántok sokasága él.) Korábban nem foglalkoztak vele, csak azóta becsülik mióta a portugálok elkezdtek kereskedni azzal a területtel. A mezőkön csapatostul tűnnek fel, mivel az évszázadok folyamán mérhetetlenül elszaporodtak és ezért jó kereskedelmet tudnak lebonyolítani belőlük. Nem tudni, hogy létezik-e még akkora állat mint az ottani elefántok, pedig ott él rinocérosz is, ami hasonlít hozzá. Indiában bada-nak nevezik. Akárhogy is áll a dolog az anzicusok földjére hozták néhányat szarvából, mely a rinocérosz orrán nő. Ezt nagyon becsülik és különböző betegségek ellen használják. Így azt lehet hinni, hogy azon a környéken is él néhány.
Oroszlánok az anzicusok földjén élnek, hasonlítanak azokhoz, melyek a világ különböző pontjain élnek. Mindazonáltal Bamba tartományban nem tűnnek fel, itt leopárdok sokasága él, hasonlítanak azokhoz, melyek Firenzében láthatóak. Duarte úr is látta őket és igazolta, hogy valóban leopárdok. Elmesélte, hogy ezeknek az állatoknak van egy különös szokásuk. A fehér embereket nem támadják meg csak a feketéket. Mikor úgy vélik, hogy az emberek alszanak megölik a feketéket, hogy felfalják őket, de a fehéreket megkímélik. Ha a mezőn nem találnak élelmet, -- éhségükben -- nem riadnak vissza attól hogy a házak udvarából rabolják el az állatokat. Károsak a többi állathoz hasonlóan. Azon a nyelven engos-nak nevezik őket. Vadak mint az oroszlánok és hasonló üvöltést hallatnak. Mindenben hasonlítanak hozzá kivéve bundájukat. A leopárd pettyes, az oroszlán egyszínű. Különbözőképpen vadásszák és pusztítják, a fentieken kívül méreggel, úgy hogy a húshoz keverik és megmérgezik. Hálókkal felmásznak a fákra, csalétekként megkötözött gödölyét tesznek ki. Mikor a leopárd jön, hogy megegye, csapdába kerül és minél inkább kapálódzik, annál jobban belegabalyodik. Pusztítják még íjjal, dárdával, puskával, mivel nagy ellensége a feketéknek, a nyájaknak és a szarvasmarháknak.
Mégis Duarte úr elmesélte, hogy volt neki egy l5 napos leopárdkölyke, és azt kecsketejjel táplálta. Ez a leopárdkölyök -- mikor felnövekedett -- kutyaként követte. Szelíd volt, de nem engedte, hogy gazdáján kívül más is hozzáérjen mert ekkor üvöltött, dühöngött, forgatta félelmetes szemeit. Idő múltával a leopárd megölt egy házikutyát és egy zebrát, melyek kedvesek voltak gazdáinak. Mikor Duarte úr látta, hogy az állat veszélyes puskájával agyonlőtte. A leopárd bajszát halálos méregként tartják számon, akinek az ételéhez keverik, keserves halált hal. Emiatt az uralkodó megbünteti azt aki bőrét bajsza nélkül viszi el hozzá.
Él ezen a területen egy állat, amit zebrának neveznek, csakúgy mint Berberia vagy Afrika más provinciáiban. Alakja teljesen olyan, mint egy nagy öszvéré, de nem az, mert a zebra utódokat hoz világra.
Bőre nagyon sima de különbözik más állatokétól. Gerincétől hasáig csíkos. Ez három színt tartalmaz: feketét, fehéret és oroszlánszürkét. Ezek körülbelül 3 ujjnyi szélesek és kör alakban futnak végig a testen, a nyakon, fejen rövid sörényén, füleken, lábukon. Mindenhol a következő sorrendben váltják egymást a színek: fehér, fekete aztán harmadikként az oroszlánszürke, azután megint a fehérrel kezdődik és oroszlánszürkével végződik, mindig azonos sorrendben. Farka az öszvéréhez hasonló színű, kevéssé fényes. Lába, patája az öszvéréhez hasonlít, de megjelenése formás, bájos a lóhoz hasonló. Lépése és futása csodálatosan könnyed és olyan gyors, hogy Portugáliában és Kasztíliában, ha rendkívüli gyorsaságot akarnak kifejezni azt mondják olyan gyors mint az öszvér. Minden évben szaporodik, megszámlálhatatlan sokaságban fordul elő és mindegyik nagyszerű példány. Hasznosíthatnák őket, mivel szelídek szállításra, közlekedésre, háborúban és más alkalmakkor is mint a legjobb lovakat. Szerencse, hogy az emberi szükségtől és kényelemtől a természet megóvni látszik ezt a térséget, a különböző állatokkal együtt, mivel ezek sem az élelemből, sem a jó levegőből nem szenvednek hiányt itt.
Az egész Kongó Királyságban nincs ló, nem tudják az ökröket járomba fogni, vagy felnyergelni, hogy megszelídítve azokat a fogatok elé kössék, vagy esetleg felüljenek rájuk. A zebrákat sem szelídítik meg zablával és nyereggel, így megmenekülnek attól, hogy lovagoljanak rajtuk. Ezért szükséges, hogy embereket alkalmazzanak a szamarak helyett. Így fekve vagy ülve utaznak nyitott vagy fedett eszközeiken. Vagy rabszolgák viszik őket, vagy olyan emberek kik fizetségért végzik ezt a munkát a különböző állomásokon.
Aki gyorsan akar közlekedni az sok rabszolgát visz magával. Amikor az elsők elfáradtak a következők lépnek helyükre és folyamatosan váltva egymást haladnak. Így tesznek a perzsák és a tatárok is lovaikkal. Olyan gyorsan haladnak azok kik hozzászoktak ehhez a fáradsághoz -- ha folyamatosan váltják egymást -- hogy elérik a postakocsi sebességét is.
A szállítási és utazási ügyekről így képet alkottunk, csakúgy mint a zebráról, a nők, férfiak, és zsoldosok öltözékéről a jó katonákról és a pálmafáról.
Vannak más négylábú állatok, valamivel kisebbek mint az ökör, vöröses színűek, kecske módjára szarvat viselnek, mely egyszínű és feketén ragyog. Ezekből különböző díszes holmikat készítenek mint a bivalyéból. Feje és szőre mint az ököré. Bőrét nagyon becsülik, Portugáliába viszik onnan Németországba ahol feldolgozzák Tapírnak nevezik. [64] Kongó királya szeretné, ha lennének emberei, akik ki tudják cserezni és használatra előkészíteni, hogy védekező eszközöket készítsenek belőle. Ugyanis ezek a népek pajzsként és páncélként használják, mivel ellenáll a csapásoknak és mindenekelőtt a nyilaknak.
Ezt az állatot puskával és íjjal ölik meg, de ha észreveszi a vadászt megtámadja megtapossa és megszaggatja patáival és orrával, ha nem tud halálos sebet okozni szarvával otthagyja félig vagy egészen holtan.
Nem hiányoznak a vadbivalyok sem, melyek az anzicusok földjén bolyonganak. Vannak vadszamarak, kiket a görögök ónagros-nak neveznek. Más állatfajták is találhatók itt -- impalanca-nak [65] nevezik. Nagyok, alakjuk az ökörhöz hasonlít, de a nyakuk és fejük magasabban van. Szarva felfelé áll, csavart, három arasz hosszú, ágakra oszlik, végén hegyes. Ebből igen jó kürtöt készítenek. Annak ellenére, hogy erdőkben él nem undorító, nyakbőrét cipőtalpak készítéséhez használják. Húsát fogyasztják, húzhat ekét és használható más földműves munkákhoz. Az itt élők tartanak tehéncsordákat, háziasított szarvasmarhákat. Van disznó, vaddisznó, juh, kecske. Ezek -- ahogy Duarte úr állítja -- 2,3,4 kölyköt szülnek minden alkalommal, legkevesebb kettőt, de egyet sohasem. Mivel a legelők kövérek, mindegyiket saját anyja neveli fel és ezt igazolta Duarte úr, mivel ő is sokat tartott ott ezekből az állatokból.
Vannak hiénák. Ezek rendkívüli módon szeretik a pálmaolajat. Nagyon jó a szaglásuk -- ezt a képességet Vergilius a kutyáknak tulajdonítja -- mert az olajat már messziről kiszagolják és elrabolják éjjel a szalmakunyhóból és azoktól akik az úton viszik és közben lepihennek aludni.
Az olaj -- ahogy mondtuk -- pálmából készül zsíros mint a vaj és szilárd. Csodálatos dolog, ahogy ezek a hiénák megragadják fogaikkal az olajjal telt edényt és úgy viszik mint a mi farkasaink a juhokat. Él itt róka, és ez -- ahogy nálunk is -- elrabolja a tyúkokat. Bamba térségében igen sok vadászni való állat él, mint: szarvas, dámszarvas, gödölye és gazella. Ezekből hatalmas csapatokat látott Duarte úr, csakúgy mint mezei és üreginyúlból, mivel itt nincsenek vadászok akik pusztítanák őket.
Pemba térségében sok cibetmacska él, mit a portugálok algalia-nak neveznek. Vadon élnek, de ezek a népek már a portugálok érkezése előtt háziasították váladékáért, melynek illatát kedvelik. Manibata-ban sok igen szép fehér cobolyt fognak. Ezeket incire-nek nevezik. Bőrét csak az elöljáró engedélyével használhatják, mivel igen nagy becsben tartják. Egynek értéke felér egy rabszolgával. Az anzicusok vidékén szurikátákat vadásznak és ezek prémjébe öltöznek, ahogy ezt majd a megfelelő helyen elmondjuk.
Különféle majmok és ehhez hasonló állatok, kicsik-nagyok különböző fajtákból népesítik be Soio földjét. Ezek közül sokfajta, kellemes időtöltést kínál. Mindenekelőtt az urak használják külsejük miatt, reprezentálnak velük, a majmok oktalanok, de megjelenésük, viselkedésük, tetteik emberhez hasonlóak. Minden említett térségben található ezekből az állatokból, egyik helyen kevesebb a másik helyen több.
Kobrák és kígyók sokasága él itt, különböző fajtájúak és nagyon különösek számunkra. Hatalmas méretűek, láttak néhányat melyek hossza elérte a 25 araszt, szélessége az 5 araszt. Szája és hasa óriási így képes bekapni és lenyelni egy szarvast, vagy hasonló nagyságú állatot. Ezt nagy vízi kobrá-nak nevezik, mivel tápláléka után kimegy a szárazföldre, majd visszamegy a vízbe. Így mindkét elemben él.
A fák ágai közt lesi az állatokat, melyek a szomszédságában keresik élelmüket. Amikor valamelyik kellő közelségbe kerül hozzá, felülről. tekergésével ráfonódik, farkával pedig hozzácsap. Így körülfonva és megmarva megöli. Rögtön ezután elcipeli egy bozótba vagy egy elhagyatott részre ahol bőröstül szarvastul, patástul lassan lenyeli. Megtörténik, hogy ilyen jóllakott és eltelt állatot találnak, amely úgy néz ki mintha részeg vagy alvó lenne. Emiatt akármelyik gyerek megölhetné. Ebben az állapotban marad 5 vagy 6 napig aztán rögtön újból zsákmány után néz. Bőrét a megfelelő évszakban vedli és néhány esetben akkor is, ha sokat evett. Ezeket a bőröket megtalálják, megőrzik, hogy mutassa ennek az álltnak nagyságát. A kobra nagyon megbecsült helyet foglal el a feketék táplálékai között, fontosabbat mint a tyúk. Ezt a finom húst sütve eszik, tudják, hogy sokat találnak akkor ha felgyújtják a sűrű őserdőt és ezek a tűztől megégve a földre kerülnek.
Ezenkívül élnek itt viperák, ezeket jól ismerik a bennszülöttek. Ezek a kígyók olyan mérgezőek, hogy akit megmartak -- 24 órán belül meghal. A feketék ismernek bizonyos fákat, melyek segítségével kezelik a sebet.
Van más állat is, akkora mint a juh. Sárkány módjára szárnya van, farka, orra hosszú, fogai különböző elrendezésűek, nyers húst eszik. Színe kék és zöld, bőre pikkelyhez hasonlít, kétlábú. A bennszülött feketék istenként tisztelik. Néhányat -- nagy tiszteletben tartva -- őriznek, mivel nagyon ritka, az előkelők vigyáznak rájuk nagy haszonnal, mert sok áldozatott mutatnak be nekik. [66]
Találunk itt kaméleont is, ami négylábú a kövek között él, táplálékát a levegőből a szél segítségével szerzi. Akkora, mint egy gyík és hasonlít hozzá, feje hosszú, hegyes, farka fűrészre hasonlít. Nagyobb része égszürke és zöldes színű. Figyelve őket, rövid idő elteltével különböző színeket vesznek fel. Magas köveken és fákon várják, hogy a szél segítségével táplálékot szerezzenek.
Néhány mérgeskígyó farka végén egy bizonyos gömböcske van, ami csörgőhöz hasonlít és hangja is úgy hangzik. Talán azért tette oda a természet, hogy más állatok megmeneküljenek tőle. Úgy vélik, hogy ez a csörgő és a feje kitűnő gyógyszer láz és szívbajok ellen. Ezek a szárazföldi állatok tehát ebben a térségben kóborolnak, közülük néhány hasonló a más részeken élőkhöz.
Végül beszélnünk kell a madarakról, elsőként a struccról, mert ez a legnagyobb közülük. Ezek Sunde és Bata részein és a mozombok vidékén élnek. A kis struccok a Nap tekintetétől felforrósodott tojásból kelnek ki. Tollát harci jelvényként vagy zászlóként használják, pávatollal együtt használva napernyőhöz hasonlít.
Mivel a páváról esett szó, elmondom, hogy Angola ezen részén sok pávát tartanak egy fallal elkerített erdőben. A király nem engedi, hogy más is tartson ilyen madarakat mivel királyi jelvény, mint utaltunk rá. A Nagy Sándorról szóló régi történetekben lehet olvasni, hogy ez a madár milyen kivételezett helyzetben volt, mikor először látták Európában.
Van kakas -- amit indiainak mondanak -- tyúk, liba és kacsa különböző fajtájú, vad és háziasított. Oly sok fogolymadár él itt, hogy a gyerekek hálókkal fogják őket. Lehet látni más madarat is fácánt, amit szalonkának neveznek, galambot, gerlét, valamint számtalan él a papa-figosnak [67] nevezett madárból. Illik tudni a ragadozó madarakat: királysas, sólyom, héja, karvaly és sok más melyeket nem vadásznak.
A pelikán vízimadár -- a portugálok nevezik pelikánnak -- nagy és fehér, a víz alatt úszik. Torka olyan nagy, hogy lenyel egy teljes halat. Ennek a madárnak gyomra olyan erős és a természettől fogva olyan forró, hogy a halat egészben nyeli le. Bőre olyan forró, hogy a helyiek evvel fedik és melegítik hideg hasukat, ezért igen értékes.
Sok a kócsag is itt és a flamingó ami a mocsárban keres táplálékot, királyinak is nevezik. Más állatok a daru madárhoz hasonlítanak, csőrük és lábuk vörös, nagyok mint a gólya, tolluk nagyrészt vörös, fehér és néha szürke. Nagyon szép látvány, a helyiek flamingónak nevezik mivel hasonlít rá. Húsát fogyasztják.
A szürkepapagáj nagy, és jól beszél, a zöld kicsi és keveset beszél. A kisebb madarakat énekesmadaraknak nevezik. Nagyobbak mint a kanári, tolluk és csőrük vörös. Egyesek zöldek és csak lábuk és csőrük fekete, mások teljesen fehérek, néhány szürke, a többi fekete. Énekük kellemesebb mint a többi említett madáré. Úgy tűnik, hogy szinte dalolva beszélnek. A többiek tarka színűek.
Mivel mindegyik különbözőképpen énekel, az előkelők évszázadok óta tartják őket kalitkában őrizve lényegében énekükért és nagyon becsülik őket.
Ez a térség délen az Ambriz folyóval határos a 7,5 foknál a Lelunda és Zaire folyókon keresztül Barreiras Vermelhas-nál végződik, mely a Loango Királysággal határos. A provincia közepén terül el a Soio-nak nevezett vidék, ami székhelye a kormányzónak. A tartomány vezetője a Mani Soio titulust viseli, ami azt jelenti: Soio ura. Ő mindig csak a királyi család tagjai közül kerülhet ki. Aki most uralkodik: Diogo Mani Soio. Uralma alatt tart sok más kisebb főnököt. Néhány terület, amely korábban tulajdona volt -- mint a mambola nép földje -- most a másik tartományhoz tartozik.
A Zaire folyótól északra Palmar helyezkedik el, ami azt jelenti pálmás mivel itt sok nő ebből a fából. Itt néhány birtok határos Loango királyának birtokaival. Korábban Loango Kongó uralma alatt élt, de az idők folyamán szabaddá lett, és barátja nem vazallusa Kongónak. A térség népeit korábban buramaknak nevezték.
A szárazföld belseje felé az Egyenlítő környékén keleti irányban Anzicana állam széléig tart Loango, mindig azon hegyek mentén melyek az anzicusok földjétől elválasztják. Ezt a loangoiak Congo de Amulal-nak nevezik, és Kongó alattvalója volt.
Loango területén sok elefánt él és rengeteg elefántcsont található, amit egy kis darab vasért lehet cserélni, mivel itt nincs bánya és nem tudnak vasat kitermelni és olvasztani. Vasból készítik a nyilak végét és más fegyvereket úgy, ahogy beszámoltunk róla a buramákról beszélve.
Sok pálmaszőttest készítenek, melyekről fentebb beszéltünk, de ezek a szőttesek kisebbek és finomabbak. A föld bővelkedik marhákban és más, már említett állatokban. A lakosok pogányok, öltözetük a kongóihoz hasonló. A szomszédságukban élő ellenségeikkel harcolnak, az anzicusokkal és Anzicana népeivel. Mikor harcba kezdenek az anzicusokkal, engedélyt kérnek Kongótól, mivel csak félig függetlenek. Azt tisztelik, amiben kedvüket lelik. A legfőbb Isten a Nap mint férfi és a Hold mint nő. Továbbá mindenki választ magának egy bálványt, amit kedve szerint imád.
Ez a nép könnyen elfogadná a kereszténységet, mivel sokan akik Kongó közelében élnek már kereszténnyé lettek. A többiek azért maradtak ebben a sötétségben, mert hiányoznak a papok és azok akik az igaz hitre tanítanák őket.
Sunde található legközelebb Kongó Sao Salvadornak nevezett fővárosához. 40 mérföldnyire fekszik attól, de a provincián kívül. Határa egészen a Zaire folyóig terjed, a vízesés környékéig, amiről már esett szó. A folyó mindkét partja hozzátartozik. Északi irányban Anzicanaval és az anzicusokkal szomszédos. Déli irányban a Zaire és a Bancare folyó találkozása a határ egészen a Cristal hegység széléig. Pango határai mentén található a központ, itt a kormányzó székhelye akit csakúgy mint tartományát Sunde-nek neveznek. Ez a helység a vízeséstől délre egy napi járóföldre fekszik. Ez a provincia a legfontosabb, mintegy örököse a Kongó Királyságnak. Ezért mindig az uralkodó elsőszülött fia kormányozza és azok a hercegek, akik uralkodni fognak. Így történt az első keresztény uralkodó esetében is akit Joaonak neveztek. [68] Az ő fia -- Afonso [69] -- itt volt kormányzó majd követte őt a trónon. A királyok mindig szem előtt tartották ezt a szokást és folyamatosan azokat nevezik ki ide kormányzóknak, kik az uralkodásban utánuk következnek. Így tett a jelenlegi király Alvaro [70], aki itt kormányzott míg apja -- kit szintén Alvaronak neveztek [71] -- meg nem halt. Uralkodása előtt Mani Sunde-nek nevezték.
Meg kell jegyezni, hogy a királyságban nincsenek senkinek olyan javai, amelyeket szétoszthatna és örököseire hagyhatna, mert minden a királyé. Ő az aki elosztja a kormányzóságokat, tisztségeket, földeket akinek akarja. Ez a törvény a király fiaira is vonatkozik. Ezért ha valaki nem fizeti az évi adóját, akkor a király elveszi tartományát és másnak adja, mint az megtörtént a jelenlegi uralkodó esetében. Ő, mikor Duarte úr az udvarban tartózkodott, nagyon bőkezű volt, mértéktelen pompával vette körül magát, vazallusainak adományokat juttatott és feladatát nem teljesítette. Ezért a király megfosztotta jövedelmétől, provinciájától és kegyességétől. Ezt azon a nyelven tambocado-nak nevezik. Erről beszélünk részletesen ezen írás más részeiben.
Sok kisebb főnök engedelmeskedik Sunde kormányzójának. A nép kereskedik a szomszédokkal: eladnak és cserélnek sót, különböző színű szövetet, amit Indiából és Portugáliából hoznak és kagylókat pénzért. Kapnak cserébe pálmafonatot, elefántcsontot, coboly- és nyusztprémet és öveket ugyanazon fajta pálma leveléből fonva, amit nagyon becsülnek.
Található itt sok kristály és különböző fém, de ők a vasat kedvelik, azt mondják hogy a többi fém haszontalan. Ugyanis ebből kést, fegyvereket, baltát és ehhez hasonló eszközöket készítenek, melyek szükségesek és emberi használatra alkalmasak.
Ez a térség korábban királyság volt, mely önállóan intézte ügyeit. Északon Sunde, délen Bata, nyugaton Kongó területe, keleten a Nap hegység határolja. Központi területét, ahol a kormányzó is székel szintén Pangonak nevezik, és a Berbela folyó nyugati partján terül el. Korábban Panzelungosnak nevezték, de az idők folyamán neve átalakult Pango-vá.
Ezt a földet keresztül szeli a Berbela folyó, amely egyrészt abból a nagy tóból ered ahonnan a Nílus is, másrészt a kisebb -- Aquilundának nevezett -- tóból. A Berbela végül a Zaire folyóba ömlik.
Noha a legkisebb a provinciák közül, nem fizet kevesebb adót azoknál.
Ezt a területet Sunde után foglalták el és Kongó vazallusává tették. Most már nyelvük és szokásuk egy, nincsen semmilyen különbség. Jelenlegi kormányzóját Francisco Manipango-nak hívják. Kongó legrégibb nemesi családjából származik. Mindig kikérik véleményét a tanácsban, mivel öreg és nagyon bölcs. Több mint 50 éve áll a provincia élén, nem tettek panaszt ellene. A királynak nem kellett leváltania tisztségéből. Kereskedelme hasonló Sunde tartományéhoz.
Határai a következők: északról Pango területe, keleten átlépi a Berbela folyót és megérkezik a Sol hegységhez, valamint a Salitre hegység lábához. Az említett hegységtől déli irányban a Berbela és Cachingo folyók találkozásától a Queimados hegységig tart. Itt terül el tehát Bata tartomány. Fővárosát -- ahol a kormányzó székel -- szintén Batanak nevezik. Korábban Agisymba volt a neve, de ez megváltozott és most Batanak hívják. Hajdan erős, nagy királyság volt. Saját akaratából egyesült a Kongó Királysággal, nem volt háború. Ennek oka talán az előkelők között támadt viszály lehetett. Az önkéntes csatlakozásból következik, hogy előnyösebb helyzetben van mint a többi tartomány, szabadságát és kiváltságait tekintve. Annak ellenére, hogy kormányzását mindig a királyi család tagja végzi, saját akaratából, nincs nagyobb befolyása ennek a tartománynak mint a másik tartománynak, feltéve, hogy a királyi család tagja nem az elsőszülött vagy a következő fiú, mert nem örökölhető a kormányzóság. A király adja számára azzal a kikötéssel, hogy nem bitorolja a hatalmat örökítéssel, vagy lázadással.
A tartomány kormányzója a Kongó Királyság bármely kormányzójánál vagy előkelőjénél közelebb ül az uralkodóhoz. Ő az ország második embere. A saját ügyeiben nem, de mindenki más ügyében ellentmondhat egy rendelet szerint. Ha Kongóban nincs törvényes utód, akkor ő lehet a trónörökös. Pedro Manibata-nak hívják.
Néhány alkalommal a király asztalánál eszik, egy kisebb széken ülve. Ezt egyetlen előkelőnek sem engedik meg Kongóban még a király fiainak sem. Udvara és kísérete valamivel kisebb mint Kongó uralkodójáé. Előtte dobokat, kürtöket és más hangszereket visznek, ahogyan ez a királynak illik. A portugálok közönségesen Bata hercegének nevezik mivel -- ahogy mondtam -- ha nincs utóda a királynak akkor ezek közül kerül ki az új uralkodó.
A szomszédos népekkel mindig harcban áll. Összegyűjthet 70-80000 harcost. Mivel folyamatosan készen áll a szomszédok elleni harcra, ezért a király megengedte számára, hogy emberei között puskával felszereltek is legyenek. Ezt egyik más kormányzónak sem engedi meg. A fiai ugyan rendelkeznek puskával ellátott katonákkal, de ezek a katonák portugálok.
Duarte úr megkérdezte a királyt, hogy miért nem ad engedélyt más kormányzónak is tűzfegyveres csapatok tartására. Ő azt válaszolta, hogy ha esetleg ellene 1000-2000 puskás katonával lázadást indítanának, akkor nem lenne lehetősége hatalma megtartására.
Ha már elmondtuk, hogy Bata hercege tarthat csak tűzfegyvereket, tudni kell még, hogy azért teheti ezt mivel tartománya keleti oldalán a Sol és Salitre hegységek környékén, a Nílus keleti és nyugati partja mentén valamint a Moenhe Muge Birodalom környékén él a Jaga nép. A kongóiak nevezik őket így, saját magukat Agaoknak hívják [72]. Kegyetlenek és harciasak, fegyverrel rabolnak, állandóan behatolnak a szomszédos területekre, néha Bata tartományba is. Ebből következik az a szükség, hogy itt mindig fegyveres harcra készen álljanak és lőfegyvereket tartsanak, hogy meg tudják magukat védeni Kongó lakói.
Bata hercegének számos vazallusa van. Az itt élő népet mozombónak nevezik [73]. Nyelvüket Kongóban megértik. A nép bátortalanabb mint a moxicongo. Az innen származó rabszolgák nagyon makacsok.
Szokásai hasonlók azokhoz a népekéhez, kikről a következőkben fogunk beszélni. A király jövedelme és haszna, mely Bataból származik több mint a duplája az előző tartományokból származóknak.
Pemba területe Kongó közepén, szívében található, amit a már említett határok vesznek körül. Kormányzóját António Manipemba-nak hívják, másodszülött fia az elhunyt Alvaro királynak és testvére a jelenleg uralkodónak. Apja szelíden szerette őt és neki juttatta ezt a kormányzóságot, nem tudván neki jobbat adni, kivéve -- mint ahogy szerette volna -- magát a királyságot, de ezt a királyság törvénye nem engedélyezi.
Ez a terület Kongó állam központja, a korábbi királyok szülőhelye, az ország székhelye és a többi hercegség feje. Ezért a királyi város -- amiről a következőkben minden lehetséges tudnivalót elmondunk -- szimbolizálja az egész birodalmat.
Pemba említett kormányzója az azonos nevű területen székel, ami a Queimada hegység lábainál terül el a Loje folyó mentén. Ez a folyó a tóból ered és Bamba térségén keresztül jut el a tengerhez.
A kongói király udvaroncainak, előkelőinek és szolgálóinak javai, birtokai és kiváltságai ehhez a területhez kötődnek, itt helyezkednek el, mivel szomszédos a királyi udvarral és kényelmes az élelmiszert és a többi dolgot odaszállítani. Néhányan az előkelők közül -- mindenekelőtt azok, kik az említett Bamba tartomány határainál élnek -- sokszor háborúznak, védekeznek Quissama népei ellen, mivel ezek vannak legközelebb hozzájuk és ezek a népek, ahogy említettük fellázadnak Kongó ellen, mivel el akarják érni, hogy szabadon kormányozzák önmagukat.
Itt fejezzük be az első könyvet, amely tartalmazza a Kongó Királyság, valamint 6 provinciájának és környékének leírását.
Következik a második könyv, melyben szó esik Kongó városának fekvéséről, területéről, a kezdetekről mikor az uralkodót megkeresztelték, szokásairól, az udvarról és más -- a nép katonai és békés kormányzásával kapcsolatos -- dolgokról. Ezt követően leírjuk a szomszédos királyságokat és déli irányban a vidéket egészen a Jóreménység-fokáig. Ezenkívül szó esik még az Indiával szembeni tengerpartokról, a szárazföld belseje felé haladva János pap országáról, érinteni fogjuk a Nílus eredetét, születését áradásának okait, mit a tudatlanok csodának vélnek.