1919 őszén megbukott a Tanácsköztársaság. A nyilvánvaló katonai összeomlás után Kun Béláék még egy kísérletet tettek arra, hogy a hatalmat átadják a szociáldemokrata Peidl Gyula kormányának. Ennek azonban meg voltak számlálva a napjai: miután a román csapatok augusztus 3-án és 4-én bevonultak Budapestre, a román katonai főparancsnokság felügyelete alá került a magyar kormány. A proletárdiktatúrából polgári demokráciába való békés átmenet kétségbeesett kísérlete így kudarcra ítéltetett. Augusztus 6-án már egy nyíltan ellenforradalmi kormány, Friedrich István kabinetje került hatalomra.
1919. augusztus 10-én a Vallás és Közoktatásügyi Miniszter a Tanácsköztársaság minden közoktatásügyi rendelkezését érvénytelenítette. Országszerte fegyelmi bizottságokat alakítottak, ahol hamarosan megkezdődött a pedagógusok igazoló eljárása. Felsőségre vonták és állásukból felfüggesztették azokat a nevelőket, akik tevékenyen részt vettek a proletárdiktatúra művelődéspolitikájának megvalósításában.
Igazoló eljárásnak vetették alá a hazai gyermektanulmányi mozgalom képviselőit is. Mint ismeretes Nagy László és munkatársai a hazai reformpedagógia addigi eredményeit a Tanácsköztársaság nevelésügyének rendelkezésére bocsátották, sőt többen fontos pozíciókat vállaltak a forradalom idején. Igazoltatásuk éppen ezért igen nehézkesen haladt, többüket félreállították. Nagy László sorsa is a kényszerű nyugdíjazás lett.
Hamarosan megjelent a kultuszkormányzat rendelete a hazafias szellemnek az iskolák útján való ápolásáról, erősítéséről. Eszerint a pedagógusokra nagy feladatok várnak nemcsak az ifjúság, hanem az egész lakosság jellemének, erkölcsének fejlesztésében.
1919 októberében Huszár Károly kultuszminiszter a következő szavakkal fordult az ország nevelőihez: "Sajnálatosan meg kell állapítanunk, hogy a bolsevik őrület utat talált sok tanító és tanár szívéhez [...] Most ismét a magyar nemzeti szellem és a keresztény erkölcs temploma legyen minden tanterem".
Mások véleménye szerint már a világháború előtt és alatt fokozatosan csökkent a vallásosságnak és a nemzeti érzésnek az "embereket mozgató hatalma". A forradalom után viszont "bevallhatóvá, sőt csaknem kötelezővé lett a vallás és a nacionalizmus"- írja Szerb Antal. Megindult a keresés a "korszerű vallás és a korszerű nacionalizmus" kifejezési formái után. [591] Ezeknek az érzéseknek a felszínre törését hamarosan a politika eseményei is siettették.
1920. június 4-én újabb megrázkódtatás érte az ország népét. A trianoni békediktátum az ország területét drámai módon megcsonkította (325 ezer négyzetkilométernyi területből 93 ezret hagyott meg). Hasonló veszteség érte az országot népesség dolgában: a közel 21 milliós lakosságból 7,615 millió maradt Magyarország terültén, 3,3 millió magyarnak az utódállamok területén kellett továbbélnie. Az elcsatolt területeken maradt a népiskolák kétharmada, a középiskoláknak több, mint fele. A tűrhetetlen viszonyok elől megindult a menekülők áradata: több mint 300 ezer tisztviselő, tanító "repatriált" az utódállamok területéről.
Érthető, ha a népesség legszélesebb rétegeiben visszhangra találtak a nemzeti érzésen alapuló revíziós gondolatok. "A sokk, amelyet az akkori magyar társadalom átélt, mai ésszel és érzelmekkel szinte elképzelhetetlen. Nem volt olyan társadalmi osztály, réteg vagy csoport, amely a trianoni határokba belenyugodott volna, s nem volt olyan politikai párt, amely ne követelte volna a revíziót." [592] A Horthy-korszak első esztendeinek "keresztény kurzusa", "keresztény-nemzeti" ideológiája hamarosan a közoktatás- és művelődéspolitika vezető eszméjévé vált.
Kornis Gyula, a korszak egyik legnevesebb művelődéspolitikusa írta a neveléspolitika aktuális feladatairól a következőket:
"Az első régi: a nemzeti érzés pozitív ápolása [...] Iskoláink tantervében minden nemzeti tárgynak csak egy tengely körül kell forognia: az integer Magyarország körül [...] Meg kell teremtenünk az irredentizmus leghatékonyabb pedagógiáját [...] A nemzeti kultúrpolitika másik fő feladata az ifjúság lelkének megvédése az internacionalizmus szelleme ellen [...] A második feladattal a legszorosabban összefügg a harmadik: a nemzet intelligenciájának visszamagyarosítása, mondhatnánk eljudaizálódásával szembeni hungarizálása [...] Minthogy az itt vázolt szellemet a keresztény morál tartalmazza a legteljesebb mértékben és a leghatásosabb módon, a nemzeti politikai nevelés csak úgy lehet biztosítva, ha keresztény vallásos érzület hatja át." [593]
A keresztény-nemzeti ideológia összetevői között a - keresztény morál középpontba állítása, nemzeti érzés hangsúlyozása és az internacionalizmus elleni fellépés mellett - hamarosan megjelent az antiszemitizmus sajátos oktatási-tanügyi vonatkozásban.
A dualizmus idején a korábban is hazánkban lakó, illetve akkor beköltöző zsidóság jelentős számarányban volt képviselve a különféle értelmiségi pályákon (a közszolgálati helyeket kivéve). Trianon után - főként a az elcsatolt területekről özönlő értelmiségiek miatt - túlzsúfolttá váltak az értelmiségi pályák. Az új kormányzat ezért az egyetemekre felvehető zsidó hallgatók számának korlátozását rendelte el.
Az 1920:25. törvénycikk, a hírhedt "numerus clausus" [zárt szám] törvény eredeti miniszteri szövegezésében még nem volt sem antiszemita, sem ellenforradalmi, csak "egy szegény ország reális takarékossági intézkedését jelentette". [594]
A beterjesztett javaslat első paragrafusa így hangzik: "A tudományegyetemre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra az 1920/21-ik tanév kezdetétől csak annyi hallgató iratkozhatik be, amennyinek alapos kiképzése biztosítható." A törvényjavaslattal foglalkozó parlamenti bizottság módosított a szövegen. Az "...annyi hallgató iratkozhatik be" törlésével a következő szövegrészt iktatták be: "...oly egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók és csak oly számban...". Már a parlamenti viták után került bele a következő passzus: "Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől e felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét." [595]
Az elfogadott "numerus clausus" törvény már valóban politikai szempontból rostálta az egyetemre jelentkező hallgatókat, a tágan értelmezett "nemzethűség" megkövetelésével. Másrészt kétségtelenül hatott a zsidó hallgatók egyetemi számarányára. A nemzetiségek körébe sorolt zsidó hallgatók számaránya ugyanis jóval nagyobb volt a felsőoktatásban, mint a zsidóságnak a népesség körében képviselt aránya. (Az 1918/19-es tanévben a Budapesti Tudományegyetemen a hallgatók 35,3%-a, a Műegyetemen pedig 36,8%-a zsidó származású volt.)
A numerus clausus hatására az egyetemeken jelentősen csökkent a zsidó származású hallgatók aránya az 1920-as évek első felében. (A Budapesti Tudományegyetemen 7,6%-ra, a Műegyetemen pedig 8,6%-ra.) A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy több helyütt nem kívánták tűzzel-vassal végrehajtani a törvény utasításait. A vidéki egyetemeken továbbra is magasabb volt a zsidó hallgatók részesedése.
A törvényt szóvá tették 1925 decemberében az akkori kultuszminiszternek, Klebelsberg Kunónak a Népszövetségben. A miniszter átmeneti rendszabálynak nevezte azt. Klebelsberg Kunó előterjesztésére - aki már korábban sem ragaszkodott a törvény betűjéhez - az országgyűlés 1928-ban módosított szövegén. Eszerint a felvételnél a kérelmező nemzethűségét, erkölcsi megbízhatóságát, tanulmányi eredményeit kell figyelembe venni, valamint azt, hogy "a különféle foglalkozási ágakhoz [...] tartozóknak gyermekei az ezen foglalkozásokhoz tartozók számának és jelentőségének megfelelő arányban" kerüljenek be a felsőoktatási intézményekbe. [596]
Az 1920-as évek végétől a zsidó hallgatók semmiféle diszkrimináció alá nem estek a hazai oktatási-nevelési intézményrendszerben, az 1930-as években számarányuk már a régi volt.
A húszas évek elejének fokozatos konszolidációját nagymértékben elősegítette, hogy a Bethlen-kormány kultuszminiszteri tárcája egy valóban rátermett kultúrpolitikus kezébe került.
Klebelsberg Kunó (1875-1932) jogtudományi tanulmányokat folytatott a budapesti, müncheni és berlini egyetemen, majd a párizsi Sorbonne-on hallgatott államtudományt. Tisza István 1914-ben államtitkárrá nevezte ki. 1921-ben rövid ideig belügyminiszter volt, majd 1922-tôl 1931-ig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élén állt.
Klebelsberg olyan politikai tényezőt fedezett fel ebben a legyőzött, kisemmizett, nemzetközileg elszigetelt országban, amely a teljes kilátástalanságból a biztató jövő felé mutatott. Ez a politikai tényező a kultúra.
A kultúra Klebelsberg politikájában többszörös jelentőségre tett szert. Egyrészt a Trianon sokkját még zsigereiben érző magyar társadalom "szellemi népgyógyításának" eszköze, másrészt pedig a magyar társadalom belső szerkezetének lassú evolúcióját, "konzervatív modernizációját" segíti elő. A magyar társadalom belső szerkezetének fokozatos és igen óvatos átalakítását Klebelsberg a iskoláztatás tartalmának átalakításával, egyfajta "tudásberuházással" kívánta megvalósítani.
Szükség is volt erre a modernizációra, mivel a dualizmus korából átörökített társadalmi rétegek hiányosságokkal küszködtek, nem feleltek meg a kor követelményeinek:
Klebelsberg kultúrpolitikájának sarkalatos pontja tehát a kiábrándult tömegek erkölcsi-szellemi befolyásolása, nevelése. Ennek eszköze az új tartalommal megtöltött keresztény-nemzeti ideológia, a klebelsbergi neonacionalizmus.
"Valami új közszellem van kialakulóban - mondta egyik beszédében Klebelsberg -, amely egyelőre inkább az öntudat alatt húzódik meg, de már munkában van." [597] Az újjászülető nacionalizmusnak ezt az érzését, gondolkodásmódját nevezi neonacionalizmusnak.
Ennek a megújult tartalmú nemzeti érzésnek a gyökerei messzire nyúlnak a magyar nép múltjába. A nacionalizmus sarkallta a magyarságot állandó küzdelemre az osztrák centralizáló és germanizáló törekvésekkel szemben. Trianon után gyökeresen megváltozott a helyzet, a régi érzés elé új célokat kellett állítani. Így lett a neonacionalizmus a történelmi Nagy-Magyarország integritásáért folyó küzdelem legfőbb mozgatórugója. (Ezért mondta a miniszter egyik beszédében, hogy a Trianon utáni Magyarországban "a kultusztárca egyben honvédelmi tárca is".)
A húszas évek elején ez a küzdelem a kultúra síkján folyt, militáns felhangok nem játszottak közre. "A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá" - jelentette ki Klebelsberg 1922 júniusában, amikor a kultuszminiszteri széket elfoglalta. "1922-ben nemcsak őrület, hanem egyenesen komikus lett volna kardot csörgetni, amikor bizony kevés csörömpöltetni való kardunk volt"- emlékezett vissza a miniszter egy későbbi beszédében. [598]
A neonacionalizmusból egyenesen következik a kultúrfölény programja. Klebelsberg az elvesztett háborút a kultúra síkjára terelve akarta ismét megnyerni: "művelt és jómódú nemzet akarunk lenni, szóval fajsúlyosabb, mint a bennünket környező népek". A kulturális fölény megteremtése után kerülhet sor majd a területi revízióra: a kultúrfölény teszi lehetővé, hogy "lefegyverezetten is az Árpád szerezte földön megmaradhassunk és egyszer, megengedett eszközökkel, az elveszítettet visszaszerezzük".
A neonacionalizmus azonban csak akkor válhat igazán tömegeket mozgósító erővé, ha a nemzet egységes és nem szétforgácsolt. Klebelsberg éppen ezért hívja fel a figyelmet a szocializmus ideológiájában kifejezett internacionális eszme nemzetet bomlasztó veszélyeire: "Az ellen a veszedelem ellen kell küzdeni - mondja -, hogy az állam keretén belül a csoportosulás ne akként történjék, hogy a nemzeti gondolatot az intelligencia, a nemzetköziséget a fizikai munkásság képviseli, mert ez a társadalom kettészakadását és a nemzetek felbomlását jelentené." [599]
A népet meg kell tartani a nemzet szervezetén belül, a nemzeti politikának éppen ezért "népbarátnak", "népiesnek" kell lennie. Klebelsberg kultúrpolitikájában éppen ezért nagy súlyt kaptak a nép művelődését szolgáló, a népoktatást fejlesztő intézkedések.
Klebelsberg kultúrpolitikájának egyik "vezérmotívuma" volt a magyar néptömegek műveltségi színvonalának emelése. "Emelni kell a magyar dolgozó tömegek értelmi színvonalát [...] és szisztematikusan nevelni kell minden téren elsőrangú szakembereket, akiknek az a hivatásuk, hogy közgazdasági vezérkara legyenek a magyar termelésnek." [600] Nem elegendő, ha a nép megtanul "egy picit írni, egy picit olvasni, egy picit számolni". A pusztán elemi ismeretek félműveltsége rosszabb a teljes tudatlanságnál.
Klebelsberg népiskolák tömeges felállításával és az iskolán kívüli népművelés megszervezésével kívánta a tömegek kulturáltságának, műveltségének színvonalát emelni. A nyolcosztályos népiskola gondolatát eleve illuzórikusnak tartotta mindaddig, amíg "az iskolahelyiségek kérdése megoldva nincsen".
1926-ban és 1927-ben - a miniszter kezdeményezésére- óriási népiskolai program bontakozott ki. 1926-ban törvényt hoztak a "mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolák létesítéséről és fenntartásáról" (1926:7. tc.).
Az országot 5 km sugarú körökre osztották, és törvénnyel kötelezték a törvényhatóságokat vagy a földbirtokosokat, hogy népiskolát állítsanak. Három esztendő alatt ötezer népiskolai tanterem és tanítólakás épült Magyarországon. A legmodernebb típustervek felhasználásával, téglafalakkal épült, vörösfenyő padlózattal, hatalmas ablakokkal és palatetővel ellátott épületek voltak ezek. (Tanyákon, ahol a házak 50 százalékának a fala vályogból, teteje pedig nádból készült.) Az iskolákhoz háromszobás tanítói lakás és téglából épített udvari melléképületek csatlakoztak.
Klebelsberg tervei között szerepelt a tankötelezettség 14 éves korig való felemelése, de ennek a feltételei akkor még nem érettek meg.
A miniszter elképzelése szerint a nyolcosztályos népiskolát fokozatosan, lépésről-lépésre kellene meghonosítani. Először nem kötelező jelleggel, a helyi szervek kívánsága alapján. Csak 1940-tôl tartotta reálisnak a nyolcosztályos népiskola országosan kötelező bevezetését.
Klebelsberg fontos szerepet szánt a néptanítónak. 1925-ben elmondott parlamenti beszédében egy eszményített, idealizált falusi tanítóportrét vázolt föl képviselőtársainak: "Olyan tanítói karra van szükségünk, amely szereti a falut: ha egy fiatal tanító élete párjául derék, házias lányt választ, aki szerető szívvel osztja meg vele életét, akkor ez a tanító nem fogja magát elhagyatva érezni, mert a tanya népe, ha benne jóakaratú barátot fog találni, felkeresi és megbecsüli. Nem úgy képzelem, hogy csak a tankötelezetteket oktassa, hanem a népnek igazi barátja, lelke legyen a tanító." [601]
1927-ben nagyszabású program indult az iskolán kívüli népművelés fejlesztésére. Szükség volt rá, hiszen az ország 6 éven felüli lakosságának 12 százaléka analfabéta volt. Önművelő egyesületeket akartak létrehozni, ahol a felnőtt lakosság elsajátíthatja az írást-olvasást. A hatalmas költségekkel induló mozgalom néhány év múlva elhalt, s csak a 30-as években - gazdatanfolyamok, iparoskörök alakjában - éledt újjá.
A reformok keresztülvitele nem volt könnyű. A törvényhatóságok és a földbirtokosok fényűzésnek tartották a tömegek iskoláztatását. A minisztérium csak szankciókkal tudta a felülről irányított reformokat megvalósítani. De azok is ellenálltak, akik számára meghirdették. Szegényparaszt és munkásszülők ezreit kellett megbüntetni azért, mert gyermekeiket nem engedték iskolába. Az ok most is ugyanaz, mint régen: télen nem volt ruha, amelyben a gyerek iskolába mehetett volna, nyáron pedig nélkülözhetetlen volt minden munkáskéz.
Elgondolkodtató az a kritika, amelyben a debreceni egyetem pedagógiaprofesszora,Karácsony Sándor részesítette a húszas évek elejének magyar népoktatását. Élesen bírálta a két Ratio Educationis által szentesített magyar iskolarendszert. Véleménye szerint a nyugati mintát követő központosított iskolaszervezet nem felel meg a magyar viszonyoknak, a nép lelki alkatának. Helyette a protestáns kollégiumokhoz szervesen kötődő partikuláris iskolák rendszerét kellene újjáéleszteni. A kollégiumból rektóriára kikerülő fiatalok ugyanis jóval képzettebbek voltak, mint a mai tanítóság nagy része. "A rektor, [a partikuláris iskola tanítója] a legteljesebb és legmodernebb kultúra tényleges birtokosa árasztotta magából ezt a kultúrát, mint valami radium" - írta Karácsony Sándor. A kollégiummal, az anyaintézettel való élő kapcsolata biztosította oktatásában a magas színvonalat, a kultúra egységét. [602]
A kultuszminiszter sokat tett a tömeges sportolás színvonalának fejlesztéséért is. Még minisztersége előtt, 1921-ben törvény született az iskolai testnevelésről (1921:53. tc.). Ez minden iskolában kötelezővé tette a testnevelést fiúknak és lányoknak egyaránt, 12-21 éves korig pedig a leventemozgalom keretei között folytatott testnevelést írt elő. A miniszter a törvény adta lehetőséggel élve kötelezte a községeket és városokat arra, hogy játszótereket létesítsenek, és épületeket adjanak át testnevelési célokra.
A leventeegyesületekbe tömörülő fiatalok tavasszal, nyáron és ősszel sportoltak, katonai jellegű gyakorlatokat végeztek, télen pedig népművelő előadásokon vettek részt. Látnivaló tehát, hogy a mozgalomba a militarista jelleg is beszűrődött, ez azonban a lefegyverzett Magyarországon könnyen indokolható volt. A "leventézés" demokratikus jellege is kitapintható: a népnek szólt, szemben a cserkészettel, amely a középosztályok gyermekeinek kedvelt foglalatossága volt.
A népiskolához hasonlóan - csak magasabb szinten - a "gyakorlatias jelleg" érvényre juttatását kívánta a polgári iskolák tananyagában. "A világháborúból nagyon sok tekintetben megváltozott gondolkozással tértek haza a magyar nemzet fiai - írta 1926-ban -, és ma, szerencsére nyoma sincs annak az ósdi gondolkodásnak, amely az elemi ismereteken túlmenő műveltség elsajátítását felesleges luxusnak tekintette. Az az ember, aki a lövészárokban tapasztalta a mérges gázok romboló hatását, akire géppuskából, repülőgépről lövöldöztek, annak nem kell magyarázni a modern kémia és fizika jelentőségét." [603]
A kultuszminiszter minden 5-10 ezer fős községbe polgári iskolát kívánt létesíteni azért, hogy a műveltségnek ne csak kimagasló "gócai", hanem helyi "kulturális fókuszai" is legyenek.
Az 1927:12. tc. a polgári iskolát középfokú iskolává minősítette. Ez a tanító- és óvóképzőkbe s egyéb szakiskolákba nyitotta meg az utat az oda igyekvő fiataloknak.
A népiskola 4. osztályának elvégzése után a tanuló évenként 14-16 százaléka iratkozott be a polgáriba. Szüleik főként kisiparosok, kiskereskedők, kisbirtokosok voltak, a köztisztviselők gyermekei nem ide jártak. (Ők a gimnáziumi érettségi előnyeit biztosíthatták gyermekeiknek.) A polgári iskola továbbra is a kispolgárság iskolája maradt.
A polgári iskola képzési ideje a fiú- és leánypolgárikban egyformán négy esztendő volt.
Sokat tett Klebelsberg a polgári iskolai tanárképzésért. Egyesítve a férfi tanárok képzését folytató budai Pedagógiumot az Erzsébet Nőiskolával - Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola néven - Szegedre helyezte az intézetet. Új székhelyén 1928 októberében kezdte meg működését a tanárképző főiskola. A képzés időtartamát négy évre emelték fel. A tanárképzőnek három feladatköre volt:
Tartalmas kooperáció alakult ki a szegedi egyetemmel: minden főiskolás - mint rendkívüli hallgató - egyik szaktárgyából az egyetemen is hallgatott előadásokat. A tanárképző főiskola erőssége a pedagógiai - s ezen belül didaktikai-metodikai - képzés volt.
Az 1880-1930 közötti társadalmi fejlődés két fő vonulata Európában a gyári munkásság megerősödése és szervezkedése, valamint az ipari, technikai tisztviselő-értelmiségi réteg színrelépése és politikai szervezkedése. E társadalmi réteg életének ideálja a pontos, szakszerű munka. Életének sikerei már nem a születési előjogok függvényei, hanem a képzettségé, a szakszerűségé. Hivatali előrejutását a fizetési osztályok szigorúan szabályozott rendszere határozza meg, anyagi biztonságát állami nyugdíj garantálja.
Magyarországon ez az új úri középosztály kettős kötődésű. Vidéken még fontos pozíciókat birtokol a régi nemesi vezető réteg gyermeke, a dzsentri. Többségük jogi végzettségre tesz szert, polgári tisztviselő lesz, gondolkodásuk a tradíciókhoz kötődik.
A városi közigazgatásban, a technikai-kereskedelmi bürokráciában már megjelenik a középosztály egy másik típusa, az urbanizált polgár. A dzsentrivel ellentétben jelentős részük nem magyar származású.
Ez a kettős összetételű magyar középosztály az első világháború után már nem rendelkezett olyan anyagi biztonsággal, mint annakelőtte.
"Ha azt keresem és kérdezem - mondta erről Klebelsberg -, hogy a magyar társadalomnak önhibáján kívül súlyos helyzetbe jutott, melyik rétege szorul legjobban támogatásra, akkor meg kell állapítanom, hogy a magyar középosztály, a magyar intelligencia az. A nemzeti katasztrófa ezt a társadalmi réteget sújtotta a legnagyobb erővel. A menekültek ebből a társadalmi rétegből kerültek ki, a B-listások túlnyomó része szintén ebbe a társadalmi rétegbe tartozik." [604] Vagy ahogyan egy másik beszédében fogalmaz: "A legtöbb magyar középosztálybeli család már számolt azzal, hogy a mai generáció helyzete elég nehéz marad, minden reményét gyermekeibe helyezi. Az a felelős miniszter, aki még a gyermekben megnyilatkozó reményt is el akarná venni a középosztálytól, nagy bűnt követne el a nemzet ellen." [605]
Ezt a tőkéjét vesztett, nehéz körülmények között élő keresztény, "úri" középosztályt kívánta Klebelsberg fölkarolni.
Jól látta, hogy a középosztály iskolai végzettsége és szaktudása (a humán gimnáziumi érettségi és a tudományegyetemek jogi kara) már nem felel meg többé a modern kor követelményeinek. A világháború után valóban nagy tömegek áramlottak a műszaki és orvosi pályák felé.
A szakmai struktúra korszerűsítését a középszintű iskoláztatás fejlesztésével is segíteni kellett. A miniszter szorgalmazta a tananyag gyakorlatiasabbá tételét, valamint az élő idegen nyelvek oktatását. (Sok nyelvtanár kapott ekkor külföldi ösztöndíjat.) A modernizálást szolgálta az új középiskola-típus, a reálgimnázium létrehozása is.
Az új iskolatípust az 1924:11. törvény szentesítette. (A törvény megszövegezésében Klebelsberg Kunó mellett részt vett állandó tanácsadója, a későbbi államtitkár Kornis Gyula, Fináczy Ernô a pedagógia és Pauler Ákos a filozófia egyetemi tanára.)
Az 1924. évi középiskolai törvény hosszú vita végére tett pontot. 1905-ben a Társadalomtudományi Társaság vitát indított "a magyar oktatásügy tengeri kígyójának", a középiskolának a reformjáról. A vitatkozók nagy része átfogó változásokat tartott szükségesnek. A humán gimnázium ugyanis "a maga mozdulatlan konzervativizmusával elmarad a gyorsan haladó élet mögött". Művelődési anyaga elavult, egysíkúan filológiai jellegű, "csupán a lateiner pályáknak ad hoc igényeit veszi tekintetbe". [606] A középiskola struktúrájáról folytatott eszmecserében a vitatkozók egy része az egységes középiskola mellett voksolt, mások a differenciálás, a "furkáció" előnyei mellett kardoskodtak.
Az 1924. évi középiskolai törvény a differenciálás híveinek kedvezett. "A kultúra egysége csak szintétikus eszmény - olvasható a törvény miniszteri indoklásában -, amelynek azonban nem felel meg reális lelki egység: egy tudat a kultúra teljes tartalmát nem tudja befogadni. Ennek erőszakolása az egységes középiskolában, amely az összes értékes műveltségi javakat fel akarná ölelni, a legnagyobb mértékű túlterhelésre vezetne." [607] Vagy ahogyan Klebelsberg a törvényjavaslat parlamenti beterjesztésekor fogalmazott:
"Mert, hogy jön létre az egységes középiskola? Úgy, hogy a humanisztikus és realisztikus irányok hívei kompromisszumot kötnek. És mi ennek az eredménye? Az, hogy ezt a kompromisszumot megkötik a szegény gyermek idegzetének kárára, és annyi mindent gyömöszölnek bele abba a tantervbe, hogy lehetetlenné válik azután olyan sok dolgot sikerrel tanítani. [...] a másik megoldás az, hogy nem terhelünk túl, hanem mindenből veszünk egy picikét, mindenből valamit; ez lexikális műveltség, amely ismeretanyagot szolgáltat, de a középiskola célja nem az ismeretanyag felhalmozása, mert annak nagy részét hamarosan elfelejti a gyermek, hanem az elme kiélesítése, ezt pedig sok tárgy tanításával és az emlékező-tehetség megterhelésével elérni nem lehet." [608]
A differenciálás tehát segít elhárítani a tanulói túlterhelés veszélyét, elősegíti az egyéni képességek, a tehetség ápolását, a pályaválasztásra való felkészítést.
A törvény a szétkülönítés elvét úgy kívánta érvényre juttatni, hogy a humán gimnázium és a reáliskola közé domináns iskolatípusként beillesztette a reálgimnáziumot. Ennek fő jellegzetessége az volt, hogy a latin nyelvet mint fő tantárgyat és a német nyelvet (mely mindhárom iskolatípusban kötelező volt) megtartotta, s felvett még egy modern nyelvet (angolt, franciát vagy olaszt). Mindhárom középiskola-típusban azonos súllyal szerepeltek az ún. nemzeti tárgyak (magyar nyelv és irodalom, történelem).
A gimnáziumban a modern nyelvek helyett görögöt tanítottak; a reáliskolából hiányzott mind a latin, mind a görög. A matematika és a természettudományos tárgyak oktatására fordított idő viszont a reáliskolában volt a legmagasabb.
A törvény életbelépése után megszűnt a humán gimnázium "minősítési monopóliuma". Az "egységes jogosítás" elve szerint mindhárom középiskola-típus érettségi vizsgája egyformán jogosított a bármely felsőoktatási intézményben való további tanulmányokra.
Noha az 1924-es középiskolai reform háromféle középiskolát különböztetett meg, a gyakorlatban a differenciálódás tovább folytatódott. A valóságban ötféle középiskola-típus élt:
Az 1929/30-as tanévben gimnáziumból 28, reálgimnáziumból 69, reáliskolából pedig 23 működött az országban.
A lányok középiskoláit az 1926:24. tc. differenciálta. A leánygimnázium - a közös nemzeti tárgyakon kívül - elsősorban a latin, valamint modern nyelvi és irodalmi tanulmányokkal segítette elő a vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemű műveltség elsajátítását. Érettségi vizsgával zárult, mely valamennyi felsőoktatási intézménybe való beiratkozásra jogosított. A görög nem szerepelt a tantárgyak között, csak rendkívüli tárgyként tanították egyes helyeken. Ez az intézménytípus ezért leginkább a fiúk reálgimnáziumához volt hasonlatos.
A leánylíceum feladatát elsősorban a modern nyelvek és irodalmak tüzetesebb tanításával oldotta meg. (Akárcsak a fiú-reáliskolák.) A matematikai-természettudományos irányzat helyett azonban - "a női lelkülethez alkalmazkodva" - az irodalmi és művészeti tárgyak kaptak nagyobb hangsúlyt. Latint csak rendkívüli tárgyként tanítottak. Kiszorult a tantárgyak közül a női kézimunka is, mivel "a gépmunka korszakában felesleges a szemet és testtartást rontó kézimunkával gyötörni a lányokat". [609]
Szerepelt viszont a kézimunka a harmadik középiskola-típus, a leánykollégium tantervében. Gyakorlati jellegű, mérsékelt tananyagú iskolának tervezték. Azért kívánták létrehozni, mivel a tapasztalat szerint a leánygimnáziumba iratkozott lányoknak csak harmada akart egyetemen továbbtanulni. A leánykollégiumot azoknak szánták, akik "jobb anyagi helyzetük következtében nem törekszenek egyetemi tanulmányokra, illetve diplomára, hanem a családban, háztartásban, vagy az előkelőbb társadalmi életbe óhajtanak magasabb műveltségükhöz illő hasznos tevékenységet kifejteni". [610] Ez az iskolatípus nem honosodott meg a gyakorlatban. 1927-ben csupán kettő működött belőle az országban, míg leánygimnáziumból nyolc, leánylíceumból pedig huszonöt.
A két világháború közötti Magyarországon két olyan középfokú szakiskola volt, amely - a középfokú szakképesítés mellett - az egyetemek és főiskolák egyes fakultásaira belépőt biztosított. Ezek a négyosztályos polgárira, illetve bármely középiskola alsó négy osztályára épültek. A leglátogatottabb a felső kereskedelmi iskola volt (nevével ellentétben középszintű iskola volt), s érettségivel zárult. A felső ipari iskola nem adott érettségit, csak végbizonyítványt. Működött még - néhány száz tanulóval - a felső mezőgazdasági iskola is.
A két világháború között Magyarországon négy tudományegyetem működött: a budapesti, a debreceni, a pécsi és a szegedi. Az utóbbi kettő Pozsonyból, illetve Kolozsvárról települt át új helyére. Az egyetemeknek bölcsészeti, orvostudományi, jog- és államtudományi, valamint hittudományi fakultásuk volt. A szegedi egyetemen nem működött hittudományi kar, de volt matematikai és természettudományi kar. A budapesti és a szegedi egyetemen gyógyszerészeti tanfolyam is volt.
Az egyetemekkel együtt nőtt az egyetemi hallgatók száma is. 1866-ban 4955, 1894-ben 5345, 1915-ben 14575, 1924-ben pedig 17353 diák tanult a felsőoktatásban. Ez az emelkedés igen nagymérvű, ha figyelembe vesszük, hogy az ország lakossága Trianon után közel 64 százalékkal csökkent.
Az egyetemek fejlesztését Klebelsberg szívügyének tekintette. A kolozsvári-szegedi egyetem különösen sokat köszönhetett neki. Az áttelepülés utáni mostoha viszonyokat követően a miniszter szorgalmazására és a város hatalmas anyagi áldozatvállalásával 1926 és 1930 között kiterjedt egyetemi épületkomplexum épült klinikákkal, intézetekkel.
Az országban egyetlen műszaki egyetem működött, Budapesten: a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem. Ezen öt tudománykar működött egyenként 2-2 osztállyal:
(A műegyetem bánya- és kohómérnöki, valamint erdőmérnöki kara Sopronban működött.)
A főiskolák körébe tartoztak a hittudományi főiskolák, a jogakadémiák, a tanárképző főiskolák, a gazdasági akadémiák, a kereskedelmi főiskola, a művészeti főiskolák (képzőművészeti és zeneművészeti) és a honvédtisztképző főiskola. 1925-ben nyitotta meg kapuit a Magyar Testnevelési Főiskola.
Az egyetemi hallgatók túlnyomó többsége joghallgató volt. A jogakadémiák hallgatóival együtt a felsőfokú tanulmányokat folytatók mintegy 40 százalékát alkották. A bölcsészeti és orvostudományi karokon egyenként körülbelül annyi hallgató tanult, mint a teológiai főiskolákon és az egyetemek hittudományi karain.
1924-ben - a magyar nevelés történetében egyedülálló módon - törvény született a középiskolai tanárok képzéséről és képesítéséről.
A tanárképzés törvény szintű rendezésére azért volt szükség, mert az 1883. évi középiskolai törvény pedagógusképzésre vonatkozó előírásai már túlhaladottnak bizonyultak. A korábbi törvény értelmében ugyanis a tanári oklevél elnyeréséhez a tanárképző intézet látogatása nem volt kötelező. A jelölt számára - a szaktárgyak és a pedagógia egyetemi előadásainak látogatása mellett - csak a tanársághoz szükséges vizsgák letételét (alapvizsga, szakvizsga és pedagógiai vizsga), valamint az egyéves tanítási gyakorlatot írta elő.
Ennek következtében sokan csak a kilátásban helyezett ösztöndíj miatt léptek be az egyetem bölcsészkara mellett működő tanárképző intézetbe. Korabeli források szerint így a középiskolai tanárok nagy része hiányos gyakorlati pedagógiai felkészültséggel kezdte hivatását. Többször felmerült a gondolat, hogy a középiskolai tanárképzést teljesen különválasszák az egyetemtől.
Az egyetem padjaiból kikerülő fiatal tanárok elméleti és gyakorlati felkészültségének hiányosságaira hívta fel a figyelmet Fináczy Ernô: "Mikor a jelölt elvégezte egyetemi tanulmányait, nem viszi magával a szakmájához tartozó középiskolai anyag teljes készletét, s amit ebből az anyagból egyetemi tanulmányainak folyamata alatt hallott és feldolgozott, azt nem úgy hallotta és nem úgy dolgozta fel, hogy középiskolai teendőivel szorosabb vonatkozásba hozhassa. A tudománynak csak egyes területeivel ismerkedett meg, s ezen is inkább kutató, mint tanító célzattal. Tudományos ismereteiben hézagok maradtak, melyeknek tanári működése vallja kárát." [611]
A probléma megoldását az 1924:27. törvénycikk kísérelte meg. Újból deklarálta, hogy az elméleti tanárképzés elsősorban a tudományegyetemek bölcsészeti karának feladata. A bölcsészeti kar munkájának segítésére a törvény előírta a kar melletti középiskolai tanárképző intézet felállítását, illetve újjászervezését (Budapesten és Szegeden már működött ilyen).
A tanárképző élén az elnök (egyetemi nyilvános rendes tanár) és az igazgatótanács állt. Az intézet testülete nyilvános rendes és rendkívüli egyetemi tanárokból, meghívott egyetemi magántanárokból, fő- és középiskolai tanárokból állt. A négyéves képzés célja az volt, hogy a hallgatók az előadások és gyakorlatok során elsajátítsák a szaktárgyak tanításához szükséges pedagógiai-szakmódszertani ismereteket és készségeket.
A tanárképző intézetek székhelyein az évtized folyamán gyakorló középiskolákat állítottak fel. (Ezek létesítéséig - átmenetileg - a helybeli középiskolákban, egy-egy rátermett gyakorló pedagógus irányítása mellett töltötték gyakorlóévüket a jelöltek.) A gyakorlóiskolák szoros kapcsolatban álltak a tanárképző intézetekkel.
A törvény a tanári képesítés következő feltételeit szabta meg:
Az 1927-ben véglegesített középiskolai tanárvizsgálati szabályzat a következőképpen rendelkezett a tanársághoz szükséges vizsgák sorrendjéről és tartalmáról: A tanári vizsga három fokból állt -
A vizsgák írásbeliek és szóbeliek voltak. Az egyetemen és a tanárképző intézetben tanultakról a következő csoportosításban adtak számot a jelöltek:
Az intenzívebb, eredményesebb középiskolai tanárképzés érdekében - a párizsi École Normale Supérieure mintájára - 1895 óta működött Budapesten a "br. Eötvös József Collegium". A kollégista bölcsészhallgatók itt tanári útmutatás alapján, de az egyéni kutatómunkával (forráselemzés stb.) dolgozták fel szaktárgyaik anyagát. Ehhez intenzív nyelvtanulás járult. A kollégiumi tanárképzés eszménye a "tudós tanár" volt.
Döntő fontosságú volt a kollégista fiatalok fejlődésében az a szellemiség, amelyben a szabadság és a demokrácia eszméje az egyén jogainak megbecsülésével párosult. Az Eötvös Kollégium falai közül a magyar szellemi élet sok későbbi kiválósága került ki ezekben az évtizedekben.
A budapesti Eötvös József Kollégium mintájára létesítették 1931-ben Szegeden az Eötvös Loránd Kollégiumot, ahol az egyetem matematika- természettudományi szakos hallgatóit vették fel.
A húszas évek végének magyar iskolarendszerét a következő ábra segítségével tekinthetjük át:
A magyar iskolák rendszere 1928-ban [612]