A pozitivizmus közvetítésével jelentkezett a század ember- és világképét átformáló további két, egymással és a pozitivizmussal is számos rokon vonást mutató szellemi áramlat a materializmus és az evolucionizmus. Az angol empirizmus által előkészített és a francia felvilágosodás idején, elsősorban az "enciklopédisták" tanításaiban (Lamettrie, Didereot, D'Alambert, Holbach) jelentkező materializmus felfogása szerint az ember és a világ lényege anyagiságában rejlik, csak anyagi lét és történés lehetséges. Az ember ugyanazokból az elemekből tevődik össze és ugyanazon törvényeknek van alávetve, mint minden más anyagi természetű dolog a világban, létét és tudati működését az anyagból lehet csak megmagyarázni. Jóllehet a materializmus széleskörű elterjedése a pozitivizmusnak köszönhető, a két irányzat között bizonyos különbözőségek is tapasztalhatók. A pozitivizmus legfontosabb jellemzője, hogy a tudományos megismerést a pozitív adatokra - a tényszerű tapasztalatokra - korlátozza, ezen túlmenően semmilyen más megállapítást nem tart tudományosan igazolhatónak. A materializmus ezzel szemben a világ anyagi természetének megállapításakor "metafizika"-jellegű tételből indul ki, és ezzel túllép a pozitivizmus módszertani elvein. A materializmus képviselői Ludwig Büchner (1824-1899), Karl Vogt (1817-1895), Johann Melaschott (1822-1893) felfogása szerint az ember szellemi életének minden jelensége magyarázható tisztán mechanikus úton ható fizikai-kémiai erőkkel és törvényekkel.
A másik nagy hatású tudományos irányzata a Darwin származáselméletére épülő evolucionizmus, ami az emberről vallott felfogás forradalmi átalakulásához vezetett. Már a korai biológiai fejlődéselméletek (Cuvier katasztrófaelmélete, St. Hilaire leszármazási azonosságok, Goethe elmélete a növények és állatok változó ősformájáról) is felismerték a fajok változását. Jelentős Lamarck (1744-1829) tétele, amely az élőlényeknek tökéletesedési ösztönt tulajdonít, továbbá megfogalmazza, hogy a környezethez való alkalmazkodás és az öröklődés a biológiai fejlődés során szerzett tulajdonságok.
A leszármazási elméletet terjesztette ki Charles Darwin (1809-1882) "On the Origin of Species by Means of Natural Selection" (A fajok eredete és a természetes kiválasztódás,1859) című művében, melyben a Csendes Óceán térségében gyűjtött anyagai alapján a biológiai fejlődés mozgatórugójának a véletlen mutációkat, az öröklődést és az utódok túltermelését tekinti: Minden élőlénynek több utódja van, mint amennyi fennmaradásához szükséges lenne. Ezek között vannak eltérő formák megváltozott tulajdonságokkal (variációk, mutációk), amelyek a létért folyó küzdelemben (struggle for life) jobban érvényesülnek és nagyobb számban szaporodnak. A kiválasztódás (szelekció) a környezethez legjobban alkalmazkodókat segíti a továbbfejlődéshez. Ebből a kiválasztódásból keletkezik minden állati és növényi faj.
A Darwin elméletének materialista értelmezésével megszülető darwinizmus, az angol tudós természettudományos elméletét filozófiai-világnézeti tanként értelmezte. Az irányzat jelentős képviselője Ernst Haeckel (1834-1919) Isten létének feltételezését, a lélek hallhatatlanságát, az anyag és szellem dualizmusát tagadva az ősnemzésből származtatta az életet, amely szerinte biokémiai folyamat. [406]
A korszak legjelentősebb materialista irányzata a XIX. század második felében elterjedő Marx és Engels által kidolgozott, később V. I. Lenin által továbbfejlesztett dialektikus és történelmi materializmus (marxizmus-leninizmus), amely több elemében elkülönítette magát a pozitivista-materialista szemléletmódtól. A dialektikus materializmus leglényegesebb eleme a dinamikusan értelmezett evolúciós elem, ami természettudományos szempontból elsősorban Darwinra, filozófiai alapjait tekintve Hegelre alapozódik. A pozitivizmussal szemben dinamikusan, dialektikájában közelíti meg a valóság törvényszerűségeit. E felfogás szerint csupán az anyagi világ létezik. Az anyag nem statikusan, mennységi szempontok alapján értelmezhető jelenség, hanem alapvető elv, ami minőségi ugrásokkal, a dialektika törvényei alapján fejlődik, és jut mind magasabbrendű megjelenési és működési formákhoz. Az élet nem vezethető vissza egyszerűen szervetlen anyagi formákra, hanem azok minőségileg magasabbrendű formája, ami érvényes a természeti lény emberre és tudati életére. A történelmi materializmus a történelmi fejlődést és az embert, mint társadalmi lényt elemzi. E felfogás szerint az egyetlen igazi történelemformáló tényező az anyagi létalap, a gazdasági helyzet, a termelés, fogyasztás, a termelő eszközök és termelőerők közötti viszony. A gazdasági struktúrából, mint alapból következik a társadalmi helyzet, az ideológiai felépítmény, amely a jogi, politikai rendet eredményezi, a filozófiai, erkölcs vallás. Az ideológiai felépítmény megmerevedett formái az uralkodó osztályok érdekeit képviselik, akik saját anyagi, gazdasági és társadalmi helyzetének biztosítására és igazolására merevítik meg a felépítmény konstrukcióit. A vallás a "nép ópiumaként" arra szolgál, hogy a kizsákmányolt társadalmi osztályokat a túlvilággal kecsegtetve arra ösztönzi, hogy elviseljék a szociális igazságtalanságot, elnyomást, a kizsákmányolást, ahelyett, hogy harcolnának szociális jogaikért. Az embert meg kell szabadítani ettől az elidegenedéstől, és rá kell döbbenteni arra, hogy szociális jogait érvényesítse. Ez csupán osztályharc útján történhet meg, melynek végső célja az "osztály nélküli társadalom". A felfogás antropológiai szempontból is fontos eleme annak hangsúlyozása, hogy az ember a társadalmi viszonyok összessége, az egyes ember, mint individuális személy másodlagos, funkciója elsősorban a társadalmi haladás szempontjából érdekes.