A XIX. században Európa nyugati régiójában és az Egyesült Államokban egyre dinamikusabban kiteljesedő modern ipari társadalom - és az azzal járó robbanásszerű tudományos és technikai fejlődés - nem csupán a haladás és a töretlen fejlődés biztos tudatát erősítette meg, hanem ezzel párhuzamosan megteremtette a korszak művészeti és szellemi-filozófiai áramlataiban is megfogalmazódó - és a különböző politikai-társadalmi mozgalmak révén széles körben kibontakozó - kritikáját is. A robbanásszerű iparosodás eredményeként megjelenő új életforma gyökértelenné tette a nagyvárosi embert. Egyre jobban eltávolította a természettől, szétrombolta hagyományos kapcsolatait, kötődéseit. A technika fejlődése, a termelés fokozódása, az életszínvonal állandó emelkedése sem tudta ellensúlyozni az atomizálódás, a lelki elszegényedés érzését. Az ipari munka differenciálódása, mechanikussá válása, a racionális értelem túlhangsúlyozása, az egyoldalúan célirányos gondolkodás és cselekvés komolyan veszélyeztette az egyén biológiai, lelki-szellemi létének egységét. Akadályozta individuális erőinek fejlődését, a személyes életforma megteremtésére irányuló törekvéseit.
A pozitivista tudományfilozófiákban megjelenő ésszerűséggel, a korlátlan haladás optimizmusával szemben egyre erőteljesebben fogalmazódott meg az a felismerés, hogy ez az ésszerűség csak felszíni jelenség, a társadalom mély rétegeiben ellenőrizhetetlen, irracionális erők munkálnak.
Ennek az életérzésnek a legfontosabb tartalmi jegyeit megfogalmazó életfilozófia gyökerei a romantikában, Schopenhauer filozófiájában fedezhetők fel. Ezek a gondolatok a század utolsó évtizedeiben kibontakozó kultúrakritikában - elsősorban Nietzsche életműve kapcsán - nyernek majd aktualitást a pedagógiában.
Arthur Schopenhauer (1788-1860) Danzigban (Gdansk), egy kereskedőcsaládban született. Apa nélkül nőtt fel. Anyjához, a szabados életet élő írónőhöz kölcsönös féltékenységgel és gyűlölködéssel terhes, ambivalens kapcsolat fűzte - az anya nem tudta elviselni fia tehetségét. Ez a kiüresedő anya-gyermek kapcsolat egész későbbi életére hatással volt: Schopenhauer visszahúzódó, gyanakvó agglegényként élte le életét. A göttingeni és berlini egyetemen természettudományos és filozófiai tanulmányokat folytatott, majd Jénában doktorált 1813-ban. Ezt követően fő művének, "A világ mint akarat és képzet"-nek elkészítésén munkálkodott. Később Berlinbe kapott magántanári meghívást, ahol a hírneve teljében tündöklő Hegel is oktatott. Tudatosan arra az időpontra tette előadásait, amikor a nagy rivális Hegel is előadott. Arra számított, hogy mindenki az ő forradalmian újszerű filozófiáját kívánja majd megismerni. Miután nagyra törő elképzelése nem vált valóra - üres padsorok előtt fejtette ki gondolatait - lemondott megbízatásáról.
Schopenhauer egy, a hegeli felfogással tudatosan szembenálló filozófiát alkotott. Míg Hegelnél mindent áthat az értelem, addig nála a minden fölött uralkodó vak ösztön, az akarat áll a középpontban. A világ, amelyben élünk - véli a német gondolkodó - a mi képzetünk csupán, melynek igazi lényege az akarat. Csakis az akarat létezik, minden más fikció és látszat. Az értelem másodlagos, az akarat segítőeszköze csupán, amelynek segítségével az akarat megvalósítja céljait:
"Jelenség (Erscheinung) annyi, mint képzet és semmi egyéb; minden képzet, bármilyen fajtájú is, minden objektum csak jelenség. Magában való (Ding an sich) csakis az akarat, mely egyáltalán nem képzet, hanem toto genere különbözik a képzettől [...] Az akarat metafizikai, az értelem fizikai természetű [...] Az akarat az ember szubsztanciája, az értelem az ember járuléka (Accidenz), az akarat anyag, az értelem forma; az akarat a melegség, az értelem a világosság." [407]
Schopenhauer nem alkotott önálló pedagógiai jellegű műveket, sőt Herbartot, a korabeli német neveléstudomány legnagyobb hatású gondolkodóját mélyen lenézte. "Querkopf"-nak - ferde észjárású embernek - tartotta, "aki visszájára öltötte magára értelmét". Nagyhatású - a korabeli bölcselettel radikálisan szembenálló - filozófiai felfogása azonban teljesen új megvilágításba helyezte a nevelés kérdéseit is.
Véleménye szerint az ember alapvető jellemzői az akarat és a jellem a születés által determináltak. A gyermek veleszületett egyénisége megközelíthetetlen, megváltoztathatatlan, ami áthághatatlan korlátokat szab a nevelésnek. Ennélfogva a nevelő feladata, hogy a gyereket gondosan megfigyelje, s egyéniségét a jövő érdekében megkímélje. Nincsen joga azt elnyomni, sőt kötelessége megvédeni a társadalom és az állam behatásaitól.
Minden oktatásnak a szemléletből kell kiindulnia, a korabeli iskolák azonban teletömik a gyermek fejét elvont fogalmakkal, és csak utána adják hozzá a tapasztalatokat. A könyvtudás haszontalan, minden, amit a gyermek megtanul, az legyen emberi rendeltetése szempontjából hasznos. A növendék ne készen vegye át nevelőjétől az ismereteket, hanem saját maga kutasson, gondolkodjék, alkosson és dolgozzon. Az öntevékenység útján szerzett tudás jóval többet ér a készen kapott ismeretnél.
A nevelés legfeljebb az egyén legalitását - a törvényhez, szabályhoz, társadalmi rendhez fűződő külső alkalmazkodását - hozhatja létre, de nem teremthet belülről fakadó moralitást. Az élet értéke ugyanis Schopenhauer szerint nem az erkölcsösségben rejlik, hanem abban, hogy megszabadítja az embert attól az illúziótól, hogy a világon lehetséges a boldogság. A legfőbb életcél az akarat tagadása: a nélkülözés, nyomor, szenvedés és végül a halál, a teljes megsemmisülés. Az életeszmények hiánya, az élet céltalanságának schopenhaueri tana nem inspirálja a nevelőt, hogy a gyermeket erkölcsösebbé tegye annál, amivé a természet tette. Ez az értéknélküliség lehetetlenné teszi a nevelői eljárás helyes vagy helytelen voltának megállapítását.
Miként azt Fináczy Ernô megállapítja: "Schopenhauer műveiben sok drágakő akad: a világos előadás tetszetős mezében megjelenő mélyenjáró gondolatok, találó eszmeszikrák, szellemes antitézisek, meglepő fordulatok, de mindezt végigkíséri az a sötét árnyék, amely nem engedi, hogy higgyünk és reméljünk. Lehet-e sikeres az a nevelés, melyből hiányzik a hit, remény és szeretet?" [408]
A nagy német gondolkodó maradandó érdeme, hogy feltárta azokat a sötét mélységeket, amelyek az emberi lélek mélyén rejtőznek, és így a nyugati filozófusok közül első ízben irányította rá a figyelmet a tudattalan világára. Lázadó gondolataira életében nem igazán figyeltek fel, csupán utolsó műve, a "Parerga és Paralipomena" címen 1851-ben összefoglalt életbölcseleti töredékei hívták fel rá a szélesebb körök figyelmét. A század második felében egyre jobban erősödő pesszimista korhangulat világszerte felfedezte munkásságát, benne tisztelve elméleti megalapozóját. Gondolatai, végletes pesszimizmusa majd a "nagy tanítvány", Nietzsche életművében nyer újabb, magasabb szintű megfogalmazást.
A XIX. század második felének egyik legnagyobb hatású filozófusa Friedrich Nietzsche (1844-1900) Röchenben született protestáns lelkészcsaládban. Apját korán elveszítette, így családja nőtagjai nevelték, akik élete utolsó éveiben is szerető gondoskodással ápolták. A bonni, majd a lipcsei egyetemen klasszikus filológiát hallgat és zenével foglalkozik, majd 1869-ben, huszonöt éves korában meghívják tanárnak a baseli egyetemre. Nagy hatással van életműve későbbi alakulására, barátsága Richard Wagnerrel, akinek hatására megalkotja egyetlen befejezett művét, "A tragédia születésé"-t. 1879-ben elhatalmasodó betegsége miatt leköszön tanszékéről és nyugalomba vonul. Élete utolsó szakaszában írja fő műveit ("Ímigyen szóla Zarathustra", "Túl jón és rosszon", "A hatalom akarása", "Az Antikrisztus", "Ecce homo"). 1889-ben egy sokkoló utcai élmény hatására elméje teljesen elborul és elmegyógyintézetbe kerül. Később anyja és nővére Baselbe és Naumburgba viszik, ahol nagy önfeláldozással ápolják. Élete utolsó éveiben nővérével Weimarba költözik, ahol hamarosan meghal.
Jóllehet életműve 1870-76 közötti, korai szakaszának központi gondolata a kor német kultúrájának - ezen belül a korabeli iskolarendszernek - kíméletlen kritikája, de a nagy gondolkodó egész filozófiájának is talán legalapvetőbb eleme a létező kultúra kétségbeesett tagadása. Annak szenvedélyes hangú bizonyítása, hogy az egész európai racionális és erkölcsi értékrend kiüresedett, elveszítette minden belső tartalmát, minden hagyományos érték átértékelésre szorul.
Isten meghalt - mondja Nietzsche -, csak az ember adhat új értéket önmagának, a világ dolgainak: Egyetlen célja önmaga felemelése lehet. Erre csakis az erkölcsileg és értelmileg független, értékteremtő, felsőbb rendű ember, az "Übermensch" képes, Isten emberi megfelelője - amivé a jövő emberének válnia kell.
Ez az embertípus hordozza az élet teljességét, az ősi, barbár, a kultúra által meg nem rontott egészséget. Nem olcsó, polgári tömegcivilizációra van szükség - vélte Nietzsche -, hanem magas fokú kultúrára, olyanra, mint a régi görögöké volt.
Ezzel összefüggő művelődéspolitikai koncepciója már 1871-ben - "Művelődési intézményeink jövője" címen tartott előadás-sorozatában - megfogalmazódik. Ebben az új, teljesen "megtisztult" és "megújult" gimnáziumi és egyetemi oktatásról fejti ki véleményét, amelyben megvalósul a tanárokkal és diákokkal szemben egyaránt magas követelményeket támasztó elitképzés.
Nietzsche arisztokratikus nézeteit jól példázza az alábbi idézet: "Klasszikus műveltség valami olyan hallatlanul nehéz és ritka, s olyan bonyolult tehetséget kíván, aminél fogva csak az együgyűség vagy arcátlanság ígérheti, hogy ez a cél a gimnáziummal elérhető. [...] Minden nevelés, amely feladatainak elvégzésére egy hivatalt vagy kenyérkeresetet helyez kilátásba (ezekhez tartoznak közép- és felső iskoláink is) nem a mi felfogásunk szerint való nevelés a műveltségre, hanem csupán utasítás arra nézve, hogy alanyunkat miként menthetjük meg és védhetjük meg a létért való küzdelemben." [409]
Legjelentősebb kultúrakritikai elmélkedéseit a "Korszerűtlen elmélkedések" provokáló címmel gyűjtötte össze. Ennek hátterében a Németországban lezajló gyökeres politikai-gazdasági változások álltak. Az 1870-es évek elején Nietzsche úgy érezte, hogy a Franciaország elleni győztes háború, Bismarck birodalomszervezési sikerei, a "Gründerjahre" gazdasági eufóriája, a soviniszta önelégültség nagy veszélyeket hordoz magában a német nép jövője szempontjából. Véleménye szerint a veszélyérzet úgy váltható ki leginkább, ha támadást intéz az összes alapvető - de szerinte talmi - érték ellen. Ezért értekezéseiben idézőjelbe téve - mintegy megkérdőjelezve - sorolja fel a főbb célpontokat: "Birodalom", "Kultúra", "Kereszténység", "Bismarck", "Siker". Ahogyan ő maga jellemzi támadásainak céltábláit: "Egy győztes nemzet sebeihez nyúltam".
Kritikai írásaiban az új német birodalom társadalma és kultúrája a"dekadencia fészkeként" jelenik meg, amelyben különvált és szembefordult egymással a hatalom és a szellem. Az alkotás és bírálat szabadságát megőrző szuverén alkotó - ezek közé sorolja önmagát is - ritka, idegen, magányos. Az "Elmélkedések" első írásában a korszak hírhedt figuráját, a német "kultúrfilisztert" állítja pellengérre. Provokatív módon a német szabadgondolkodás legtöbbre becsült képviselőjét - a Jézus-életrajzáról híres - D. F. Strausst támadja. Rajta mutatja be a saját korlátoltságát erkölcsi tőkévé emelő, a tudományt háziállattá szelídítő kultúrfiliszter veszedelmes típusát.
A másik - a "Schopenhauer mint nevelő" címet viselő - tanulmánya elsősorban a soviniszta német egyetemi oktatást támadja, amely ahelyett, hogy megtanítana helyesen és világosan látni és gondolkodni "lenevel a filozófiáról".
Ennek gondolatmenetéhez kapcsolódik a következő elmélkedés, a "Richard Wagner Bayreuthban". A német kultúra pozitív erőiként értékeli és ünnepli Schopenhauert és Wagnert, akinek zseniális zenéjében a jövő kultúráját építő új tartalmakat véli felfedezni. Schopenhauert elsősorban nem pesszimizmusának erkölcsi ereje, hanem személyisége, s az individuumot a gondolkodás és cselekvés középpontjába állító szemlélete miatt tekinti mesterének.
Az "Elmélkedések" záró tanulmánya, a "Történelem haszna és kára" az elavult dolgokat kutató német szellem, tudomány fölött gúnyolódik. A legerőteljesebb támadást a korszak történelemtudománya ellen intézi, amely csupán arra képes, hogy kortársaiba a hamis birodalmi öntudat káros magvait elültesse és soviniszta pátoszával manipuláljon. Részletesen felsorolja a kor "történelem betegségének" kártéteményeit, és arra keres választ: mi lehet a gyógyulás útja.
Ezzel összefüggésben fogalmazódik meg az egész életművét átható két alapvető gondolata. Az egyik: új értékeket kell keresni, és ennek alapján újjáfogalmazni az erkölcsöt. A másik: az élet feladata nem a többség megjavítása - mely többség az alsóbb rendű eszmények kiszolgálója csupán -, hanem lángelméket kell teremteni, és azokat gondozni, fejleszteni.
E hatalmas feladat elvégzésre csak egy teljesen új generáció lesz majd alkalmas, a jövő fontos alakítója: az ifjúság. Bizakodva szól arról, hogy az eljövendő nemzedék megértéssel fogadja majd gondolatait. A krízis okait felismerve pedig képes lesz majd annak elhárítására. Meggyőződése, hogy az új ember igazi első generációja majd ezután fog felnevelkedni - azaz neveli fel önmagát -, mely generáció képes lesz egy új, valóban emberhez méltó jövő megteremtésére.
Miként azt későbbi nagy művében, az "Így szólott Zarathustrá"-ban megfogalmazza: "Ó testvéreim, új nemességre avatlak fel, s vezérellek titeket: legyetek a jövő nemzői, tenyésztői és magvetői - de ne olyan nemességre törjetek, amit megvásárolhattok kalmárok pénzén: mert keveset ér az, aminek ára van. Ne az váljék a jövőben, hogy honnan jöttök, hanem, hogy hová mentek! Akaratotok és magatokon túllépni akaró lábatok - ez szerezzen néktek új becsületet! [...] Gyermekeitek földjét szeressétek: ez a szeretet legyen új nemességek - fölfedezetlen föld a messze tengeren: vitorlátok azt fürkéssze, fürkéssze egyre! Gyermekeitekben tegyétek jóvá, hogy atyátok gyermekei vagytok: Így váltsatok meg minden múltat! Ezt az új törvénytáblát állítom fölétek!" [410]
Nietzsche - elsősorban kultúrakritikai - gondolatainak hatására született meg 1890-ben Julius Langbehn (1851-1907) német művészettörténész, bölcselő, kultúrreformer "Rembrandt mint nevelő" című műve. A gondolatgazdag - a példaképhez méltó pátosszal megalkotott kiáltvány - a materializmussal, intellektualizmussal, a kor művészi, erkölcsi hanyatlásával feleselő szózat, a becsület, igazság, szépség ősi értékei, az egyéniséget kifejező művészet mellett foglal állást. Rembrandtban az emberben, a zseniális művészben Langbehn a német kultúra előképét fogalmazza meg. A mű mint a német művészetpedagógiai irányzat első alkotása, új korszakot nyitott az esztétikai nevelésben: a művészet népnevelő-emberformáló hatására hívta fel a figyelmet.
A századvég Nietzsche-kultusza a kibontakozó pedagógiai reformmozgalom és a német ifjúsági mozgalom egyik alapvető eszmei bázisát alkotta. Az új típusú nevelést sürgető mozgalom számos teoretikusa ugyanis - Nietzsche nyomán - szintén a korszak negatív társadalmi jelenségeinek radikális bírálatából, a hagyományos kultúra, a régi iskola kritikájából indult ki. Tették ezt abban a hitben, hogy a huszadik században kiteljesedő új nevelés megteremti majd a jobb, a teljesebb emberek világát. A szélesebb körű - a különböző művészeti és társadalmi mozgalmakban kiteljesedő - kultúrakritika számos, az iskolaügy egészére vonatkozó olyan kritikus megállapítást fogalmaz meg, amelyek továbbgondolása - miként majd látni fogjuk - biztos alapot jelentett az európai nevelésügy új alternatíváinak megjelenéséhez.
A korszak másik nagyhatású gondolkodója, a legismertebb modern életfilozófus, a francia Henri Bergson (1859-1941). Munkássága számottevő befolyást gyakorolt a századforduló után kibontakozó új szemléletű - a gyermeki cselekvést középpontba állító - pedagógia elméletének és iskolai gyakorlatának alakulására.
Bergson Párizsban született. Már középiskolás korában kitűnt kiemelkedő matematikai tehetségével, de elemző képessége hamarosan szembeállította a tudomány mögött rejtőző metafizikai problémákkal, így érdeklődése egyre inkább a filozófia felé fordult. Kezdetben vidéki középiskolákban tanított, majd 1900-ban a "Collčge de France" tanára lett. 1907-ben jelent meg világhírű műve, a "Teremtő fejlődés", amellyel egy csapásra a korabeli filozófiai gondolkodás legnépszerűbb személyiségévé vált. Népszerűségét csak növelte, hogy könyvét 1914-ben indexre tették. Ugyanabban az évben a francia akadémia tagjává választotta. További jelentős művei: "Idő és szabadság" (1889), "Nevetés" (1900), "Tartalom és egyidejűség" (1922).
Bergson a XIX. század hagyományait követve a filozófiát nem kívánja elválasztani a pozitív tudományoktól. Műveiben minduntalan kifejeződik a tudomány elismerése, de nem veszi át a hagyományos tudományfelfogást. Eredetileg Comte és Spencer pozitivizmusát követte, de hamarosan túllépett felfogásukon. Bölcseletének fő célja ugyanis a tudományra való filozófiai reflexió, a tudomány filozófiai értelmezése. Koncepciójának kiteljesedése nagyjából egybeesik a modern fizika megszületésével.
Metafizikai kiindulópontja a tér és az idő viszonyainak vizsgálata, mivel a korábbi értelmezéssel ellentétben úgy vélte, hogy alapvető különbség van közöttük. A teret homogén, egymással, egyenértékű és egymáshoz hézagmentesen illeszkedő pontok alkotják, a mozgás a testek térben elfoglalt helyzeteinek egymásutánja. A térbeliséget és vele együtt az anyagot az ember értelmével foghatja fel. Az értelem a cselekvő ember - a homo faber - szerve, aki eszközöket készít és uralma alá hajtja a természetet.
Az idő ezzel szemben oszthatatlan folyamat, kialakulás - lényegében különbözik a térbeliségtől - nem ragadható meg az értelem segítségével. Az idő mint tiszta tartam csak az intuíció útján fogható fel, melyhez az emberek többségének nincsen meg a kellő képessége, mert nem tud elszakadni az értelmi világ beidegződéseitől. Az intuíció nem a gyakorlatot szolgáló módszer, hanem a szemlélődő, a valóság mélyebb rétegét megismerni vágyó ember adottsága.
Bergson szemben áll a századfordulón kibontakozó empirikus pszichológiával, amely mennyiségeket igyekezett a lelki élet különböző jelenségeihez hozzárendelni. Véleménye szerint a lelki élet igazi megismerésére az empirikus (tudományos) módszer nem alkalmas, mivel minden lelkiállapot minőségében és nem mennyiségében különbözik egymástól. Az érzetek nem mérhetők, mert a mérés egyszerű nagyságok összehasonlítását feltételezi. A lelki jelenségek vizsgálatára csak a tiszta intuíció hivatott. Az intuíció az ember ösztönös Én-jét világítja meg. A másik emberi szféra a valósághoz alkalmazkodó, evolúciós úton értelmezhető, haszonelvűen szerveződőértelem.
Az anyagot és az életet ezért a lét ellentétes pólusainak tekinti. Az anyag az élet szétesése és megszakadása, amelyben a szabadság visszasüllyed a szükségszerűségbe, a mozgás a mozdulatlanságba, az élet a halálba. Ebben a szétesés felé tartó világban azonban létezik egy ellentétes irányú fejlődés, az "életlendület" (élan vital), amely a teremtő fejlődés forrása.
Miként "Teremtő fejlődés" című művében megfogalmazza: "Az életlendület, amelyről beszélünk, alapjában véve teremtés-igény. Nem teremthet abszolúte, mert maga előtt találja az anyagot, azaz mozgásának fordítottját. De belekapaszkodik ebbe az anyagba, mely maga a szükségszerűség, s igyekszik belevinni a lehető legtöbb meghatározatlanságot és szabadságot." [411]
Ez a szabadság felé irányuló törekvés kezdetben csak nehezen tör utat magának, de egyre jobban közeledik célja felé, amelyet aztán az emberben ér el: "Ezt a szabadságot szavatolja az emberi forma. Az eszmélet másutt mindenütt zsákutcába terelődött, csupán az emberrel követte a maga útját. Az ember tehát határtalanul folytatja az életmozgást, bár nem sodorja magával mindazt, amit az élet magában hordozott." [412]
Az élet Bergson felfogásában a teremtő fejlődés kibontakozása az anyagban, vagyis a két ellentétes lételv egysége. Ahol élet van, ott értelem is van, de az intuíció csupán az emberre jellemző, mely által az élet önmagára reflektál: "De az életnek belsejébe vinne bennünket az intuíció [...] az érdekmentessé vált, önmagára eszmélő ösztön, mely visszafordulhat tárgya felé és tágíthatja határtalanul. [413]
Az ember cselekedete annál szabadabb, minél inkább személyiségéből, tudatának mélyéről fakad. Az Én legmélyebb rétegei és a cselekedetek között meghatározhatatlan hasonlóság található, miként a művész és alkotása között. Felfogása szerint az "életlendülettel" magyarázható az emberi erkölcs kialakulása és annak különböző megjelenési formái is. Egy adott társadalomban az "életlendület" megállapodása után jön létre a fegyelem erkölcse, amely a társadalmi szükségleteknek megfelelően korlátozza az egyént, és számára az előrehaladás egyetlen útját hagyja nyitva. Ezen a merev társadalmi fegyelmen csupán a felsőbbrendű emberek képesek felülemelkedni, akik alkalmasak az általánosabb érvényű jó és az egyetemes igazság megvalósítására. Ez a nyitott erkölcs az egyetlen remény, hogy az ember ne rekedjen meg a társadalmi konformizmusban.
Bergson gondolatai erőteljes hatást gyakorolnak majd a XX. század első évtizedeiben Európa-szerte kibontakozó - a reformpedagógia egyik sajátos irányzatává fejlődő - "aktív iskola" (école activ) pedagógiai koncepciójára és gyakorlatára. Ez az irányzat is az "életlendületre" és az ezzel összefüggő gyermeki aktivitásra épül.