8.7. A XIX. század első felének magyar neveléstörténete

Első óvodáink

A század elejének a gazdasági-társadalmi fejlődése nyomán nálunk is jelentkezett az óvodák létesítésének igénye. A kapitalizálódó manufaktúrák egyre több munkaerőt igényeltek: férfiakat és nőket egyaránt. Megnövekedett azoknak a városi családoknak a száma, ahol az apa és az anya egyaránt munkát vállalt. Kisgyermekeik gondozása, nevelése megoldatlan problémaként nehezedett rájuk.

Magyarországon az óvodamozgalom kibontakozására elsősorban az angol Samuel Wilderspin elvei hatottak: az óvoda a kisgyermek tervszerű tanításának színhelye legyen. (Wilderspin "Infant Education" című könyve 1823-ban jelent meg Londonban. A művet Joseph Wertheimer fordította németre.) Az angol pedagógus szellemi befolyása mellett erőteljesen érződött még Pestalozzi hatása is - az elemi oktatás módszereit megújító Pestalozzié. Fröbel gyermekkert-elképzelése csak a század második felétől talált nálunk visszhangra.

Az óvodai mozgalom hazai terjesztésébe Kossuth Lajos is bekapcsolódott. 1837-ben veszedelmes hangvételűnek ítélt cikkei miatt Ferdinánd király utasítására bebörtönözték. Három évig tartó fogságának embertelen körülményei családjának sürgető kérésére némileg enyhültek: egy idő után könyvekhez jutott, írószert kapott. Ekkor olvasta el Wilderspin "Gyermeknevelés" című nevezetes könyvét. A Wertheimer-féle német változathoz jutott hozzá, és annyira fellelkesítette a mű, hogy a börtönben lefordította magyarra. A könyvhöz írt előszavában honfitársai figyelmébe ajánlja a hazai óvodák ügyét: "...A ki ember a szó nemesebb értelmében, a ki hazafi, óh azt kérjük, méltassa figyelmére e piperétlen lapok egyszerű szavait". [381]

Az első hazai óvodát már korábban, 1828-ban nyitotta meg Brunszvik Teréz a krisztinavárosi Mikó utcában. [382] Ezt követte hamarosan még kettő: a Vízivárosban, illetve a Várban.

A grófnő lelkesedett a filantropista pedagógiáért, Wilderspin könyvét és Pestalozzi oktatási módszereit ismerte. (Már említettük, hogy a svájci pedagógus módszereit személyesen tanulmányozta Yverdonban.)

Brunszvik Teréz nem a vagyonos polgárok gyermekeit várta óvodájába, hanem elsősorban azokat, akik "tehetetlenek gyermekeik jó neveléssire", akiknek gyermekei "erköltstelenül, éptelenül, zabolátlanul elvadulnak". [383]

Nagyszabású kezdeményezés volt ez: Brunszvik Teréz százötven kisgyermeket akart felvenni intézetébe. Erősen bízott abban, hogy "szerencsés vitel után több ilyenféle oskolák is fognak helyeztetni".

Nem véletlen az "oskola" kifejezés használata. Brunszvik Teréz intézete (és az azt követők is) ugyanis nem a mai értelemben vett óvodák voltak, hanem - kisgyermekiskolák. Széles körű elemi oktatás folyt itt. [384] Pestalozzi didaktikai elveinek szellemében, az általa kidolgozott beszéd- és értelemgyakorlatok (Anschauungsunterricht) óvodai alkalmazása volt ez.

Az óvodaszobában álló székről például a következőképpen beszélgettek, "szemléletileg elsajátítva" ezt a tárgyat: "A széknek négy lába van, ülődeszkája és támlája. Tölgyfából készíti az asztalos és ülésre szolgál. Az ülés négyszögletes; vannak háromszögletű és kerek székek is. Színe sárgás. Nem minden széknek van négy lába. Vannak háromlábúak is, mint amilyen a suszterszék. A lábak és az ülődeszka szükségesek, a támla nem. Vannak párnázott székek is, amelyeket rendszerint karosszéknek mondunk. A szék magasabb, mint a zsámoly és alacsonyabb mint az asztal." [385]

Jól látható a cél: a konkrét tárgyak alapos megismerése, és ezen keresztül a pontos fogalmak kialakítása. Ugyanakkor az is világos, hogy három-öt éves gyermeknek nem túl élményszerű az ilyesféle ismeretszerzés. Biztosan jóval érdekesebb volt a budai és pesti óvodások számára, amikor állatokról, növényekről, különféle mesterségekről folyt a beszélgetés.

De nemcsak így szereztek ismereteket első óvodáinkban. Az éneknek, a muzsikálásnak is megvolt a maga helye, szerepe ezekben az intézetekben. Ezt illusztrálja egy korabeli híradás is. Horváth Ferenc, az Úri utcai óvoda óvója írta Brunszvik Teréznek a következőket: "Csütörtökön, amikor a bástyasétányon mentünk, legjobb énekeseim maguktól rákezdtek a dalra: 'Rügyeznek és bimbóznak a fák'. Amikor kiénekelték magukat, megkérdeztem a Jankovitsot, miért nem más dalt választottak, akkor azt kiáltotta, s vele együtt még néhányan: Azért, mert most itt látjuk magunk előtt a fák új leveleit. Jól van gyermekeim - mondtam - ez a dal igazán jól illett hozzá, tegyétek mindenkor azt, amit illik." [386]

Többnyire olyan dalocskákat, versikéket tanítottak az óvók (az első óvodapedagógusok férfiak voltak), amelyek lehetőséget adtak valamilyen erkölcsi tanulság megfogalmazására, viselkedési szabály megállapítására.

Tanulságosak azok az - az örökérvényű pedagógiai elveket tartalmazó - utasítások, amelyeket Brunszvik Teréz írt az óvoda (kisgyermekiskola) tanítói számára: "A tanító csakis szent hivatására felkészülten léphet az iskolába. Egész magatartásának vidámságból, komolyságból és méltóságból kell összetevődnie: szeretettel teljes, megértő atya gyermekei között. Sohasem szabad elvesztenie nyugalmát és szilárdságát. Cselekvésmódját, hangját átveszik a gyermekek: ahogy a tanító beszél és cselekszik, úgy fognak beszélni és cselekedni a monitorok [387] is a nekik alárendeltekkel. Nem szabad - például - a kicsiket rángatni, megrázni és meglökni. A tanító viselkedésének finomnak, kifogástalannak és nemesnek kell lennie; csak így lehet gyermeket nevelni és képezni." [388]

Első óvodáinkban - az őrzésen, gondozáson kívül - sokféle hasznos ismeretre is megtanították a gyerekeket. Akárcsak az iskolában, itt is folyt már a betűismeret, az olvasás tanítása, ami vallástani ismeretek elsajátításával párosult. A foglalkozások az első időben német nyelven folytak.

Bezerédy Amália nevéhez kötődik az első falusi kisdedóvó létrehozása. 1836-ban a Tolna megyei Hidja-pusztán alapította uradalmi cselédek gyermekei számára. Kislánya, Flóri együtt járt ebbe az óvodába a szegény szülők gyermekeivel. Egy óvó és egy "segédnő" foglalkozott itt a 40-60 főnyi gyermekcsoporttal.

A fiatalon elhunyt alapítónő, Bezerédy Amália híressé vált alkotása az a könyv, melyet kislánya számára írt. A meséket, versikéket, gyermekjátékokat és dalokat tartalmazó, díszes kivitelű kötet "Flóri könyve" címen jelent meg 1839-ben. Tizenhat további kiadást ért meg.

A Flóri könyvének későbbi, átdolgozott kiadásából való az alábbi vers, amely - a réges-régi mintát követve - a "rímekbe szedett illemtan" műfaját követi.

JÓ FELTÉTELEK:
Először ha felkelek.
Hálát adok Istennek;
Szülôimet azonban
Megköszöntöm nyájasan.
És megmosdom azután,
A mint illik, szép tisztán
Megfésülöm hajamat,
Csinosítom magamat!
Úgy örömest nézel rám,
Ha tiszta testem, ruhám.
Csak a ki felöltözött,
Jelenjen meg más elôtt.
Felöltözve ha ettem
reggelit, s megköszöntem,
Oskolába kell mennem;
Én ezt örömest teszem.
Tanulok ott szívesen
S haza jövök csendesen;
Nem állok meg az utczán,
Nem nézek minden után;
Nem kiáltok s csevegek,
rossz gyermekkel nem megyek;
Mert roszat tanulhatnék,
Én is aztán rosz lennék;
Otthon csendes s jó vagyok,
Anyámnak szót fogadok;
Soha sem veszekedem;
Testvérimet szeretem.
Ha szülőimmel nyugszunk,
Beszélem, mit tanultunk;
Szivből ezek örülnek,
S engemet mind szeretnek. [389]

Fontos állomása a magyar óvodaügy történetének a "Kisdedóvó Intézeteket Magyarországban Terjesztő Egyesület" megalakulása 1836-ban. Ez az országos hatókörű társadalmi szervezet vállalta az óvodák szervezését és fenntartását. Tagjai hat esztendőn át évi hat ezüstforintot fizettek be erre a célra. Működésük eredményeként az óvodák száma 1848-ig 89-re emelkedett hazánkban.

Az első óvóképzőt Tolnán hozták létre 1837-ben. Igazgatója,Wargha István a magyar óvodapedagógia elméletének kiváló művelője volt. 1843-ban könyvet jelentetett meg az óvodák fejlesztésének kérdéseiről, módszertani kérdésekről. Címe: "Terv a kisdedóvó-intézetek terjesztése iránt a két magyar hazában" (vagyis Magyarországon és Erdélyben).

Népoktatás

A falusi kisiskolák életében továbbra is jelentős szerepet játszottak az egyházak. Az évszázadok alatt kialakult szervezeti kereteket a két Ratio megerősítette, s a XIX. század elején gazdasági-társadalmi okok még nem tették szükségessé ezek megváltoztatását. Mind a katolikus, mind pedig a protestáns egyházak törekedtek arra, hogy minden faluban - a templom mellett - iskola is legyen.

Kettős cél érdekében működtették ezeket a falusi kisiskolákat. Egyrészt a vallás elemeit és az alapvető erkölcsi ismereteket oktatták itt, másrészt pedig a falusi papság utánpótlásáról gondoskodtak így.

Az iskolafenntartás továbbra is a hagyományos "feudális" módon történt. A tanító fő járandósága a telekhasználat volt, ezt egészítették ki a lakosság különféle természetbeni juttatásai. Közvetlen felettese a falu lelkésze volt. A tanító gyakran kántori teendőket is ellátott, sőt jegyzőséget is vállalt.

A feudalizmus gazdasági rendjében nem volt társadalmi érdek az, hogy a jobbágy írni-olvasni-számolni tudjon, s hogy más tárgyakra oktassák. Egyéni érdeke sem követelte meg ezt: előnye nem származott belőle, munkáját e nélkül is el tudta végezni.

A feudális gazdálkodás szerkezete sem tette lehetővé a tömeges oktatást: a jobbágy terhei ugyanis egész életére szóltak, s egész családjára kiterjedtek. A földművelési és más munkákban a gyermekek is részt vettek szüleikkel együtt. Ez volt az oka annak, hogy a gyerekek közül kevesen járhattak iskolába, csak azok, akinek segítségét otthon nélkülözni tudták.

A század elejétől kezdve azonban fokozatosan megerősödött egy olyan jobb módú, földtulajdonnal rendelkező jobbágyréteg, amely egyre jobban bekapcsolódott az árutermelésbe és kereskedelmi forgalomba. Ők éltek a Ratio nyújtotta lehetőségekkel: iskoláztatták gyermekeiket, mert egyéni gazdasági érdekük is így kívánta. A mezőgazdasági árutermelésbe ugyanis az elemi ismeretekkel már rendelkező parasztok eredményesebben tudtak bekapcsolódni.

ormanentum

A városi elemi oktatás ebben a korszakban is lényegesen különbözött a falusitól. A századfordulón már minden jelentősebb városunkban működött latin iskola. Az ehhez kapcsolt legalsó, elemi osztályokban szereztek elemi műveltséget a város polgárgyermekei.

A második Ratio Educationis önálló, befejezett iskolatípussá fejlesztette a városi elemi iskolát. Latint csak a gimnáziumba készülő gyerekeknek kellett tanítani, a tovább nem tanulók számára új osztályt szerveztek, latin nélkül. A Ratio rendelkezése nyomán, a városi igényeknek megfelelően új - latin nélküli - két vagy háromtanítós elemi iskolákat kezdtek szervezni országszerte.

ormanentum

Felerősítette ezt a folyamatot a Helytartótanács 1845-ben kiadott rendelete, melynek címe: "Magyarország elemi tanodáinak szabályai". Ez a szabályzat két tagozatra bontotta az elemi iskolát. Az alsó elemi két évfolyamának tananyaga mindenki számára azonos volt. A képzés anyanyelven folyt, a nemzetiségek lakta területeken a magyart is tanították. A felső elemi iskola háromosztályos volt. Latint csak a gimnáziumba készülőknek tanítottak, a harmadik osztályban. A negyedik évfolyamot két év alatt végezhették el azok, akik nem tanultak tovább. A tananyag itt mechanikával, fizikával, természetrajzzal, földrajzzal, rajzzal, építészeti ismeretekkel és földméréssel gyarapodott. Így ez a szabályzat létrehozott egy valóban polgári igényeknek megfelelő iskolatípust.

További érdeme, hogy 6-12 éves korig minden gyermek számára kötelezővé tette az alsó elemi két osztályának elvégzését. Ennek elmulasztása esetén a szülők pénzbüntetését helyezte kilátásba.

Tanítónak és segédtanítónak csak azt nevezhették ki, aki elvégezte a tanítóképzőt. A tanítók 30 év szolgálat után nyugdíjra jogosultak.

Többfajta városi iskola létezett tehát ebben a korszakban. A latinos képzést nyújtó elemi a hivatalnoki, a tudományos vagy az egyházi pálya felé egyengette a tanulók útját; a latin nélküliek pedig a közvetlenül hasznos ("praktikus") tananyaggal a polgári pályákra igyekvőknek nyújtott ismereteket.

Tanítóképzés

Ebben az időszakban a korábban egyedülálló jelentőségű normaiskolák már továbbfejlesztésre, korszerűsítésre szorultak. Kevés volt belőlük: egy-egy hatalmas tankerületben egy működött csupán. A képzési idő rövidsége sem tett lehetővé elmélyültebb tanulást, hatékonyabb képzést.

A protestánsok - tanügyi autonómiájukra hivatkozva - nem engedték normaiskolába tanítójelöltjeiket. Kollégiumaikban a lelkészeknek készülő felsőbb osztályos tanulók szert tettek pedagógiai gyakorlatra: tanították elemista társaikat.

A protestánsok mindemellett érezték a rendszeres neveléstani stúdiumok hiányát. Éppen ezért Sárospatakon már 1796-tól kezdve megszervezték a paedagogarcha állást. Olyan tanár volt ez, aki az osztálytanító öregdiákok (latinul: praeceptor publicus) munkáját felügyelte. Az akadémiai tagozaton ettől kezdve már külön vizsgát tartottak a preceptorságra készülőknek neveléstudományból, vagyis "ars paedagogicá"-ból.

Sárospatakon első ízben Tóth Pápai Mihály töltötte be a paedagogarcha állást. 1797-ben neveléstan könyvet jelentetett meg a kollégiumi ifjúság számára "Gyermekek nevelésére vezető út-mutatás" címen. Ez a könyvecske az első önálló magyar nyelvű neveléselméleti-didaktikai szakkönyv. A korábbi időszakból jobbára csak fordításokat találhatunk, amelyek főként a családi nevelés és a nemesi magánoktatás problémáit tárgyalják. [390]

A protestáns kollégiumok teljes tanügyi autonómiája azt is jelentette, hogy - országos egységesítő rendelkezés hiányában - többnyire egymás gyakorlatát sem követték, egymás módszereit sem vették át. Ezért történhetett az, hogy a debreceni Váradi Szabó János 1817-ben hiányolta az ottani kollégiumban a leendő tanítók neveléstani tanulmányait.

Debrecenben 1823-ban szervezték meg a pedagógiatanári állást. Váradi Szabó Jánosnak ajánlották fel, de ő ezt nem tudta elfogadni. Helyette - 1825 novemberében - Zákány József foglalta el a pedagógia tanszék katedráját.

Zákány beiktatásakor - a kor szokásainak megfelelően - székfoglaló beszédben összegezte pedagógiai ars poeticáját. A nyomtatásban is fennmaradt mű jól tükrözi: szerzője egy kiforrott pedagógiaelméleti koncepció birtokában kezdett hozzá működéséhez. Felfogásában egységes rendszerré ötvöződnek korának legfontosabb pedagógiai áramlatai: többek között a Wolff-féle képességlélektan és Kant pedagógiája. Zákány mindezt a sajátos magyar viszonyokhoz alkalmazta, egyéni felfogásán átszűrte. [391]

Az első önálló, többévfolyamos magyar katolikus tanítóképző intézet 1828-ban nyílt meg Egerben. (Ezt megelőzte az 1818-ban létesített hasonló, de német tannyelvű intézet Szepesváralján.) Mindkettő alapítója, Pyrker László, egri érsek volt. A falusi iskolákban tapasztalt hiányosságok ösztönözték arra, hogy intézetet létesítsen a "mesterek kiművelésére".

A jelölteket gimnáziumi végzettséggel vették fel, a felvételi vizsgán a testi alkalmasságot és a beszédkészséget vizsgálták. A két esztendeig tartó tanulmányok során az elemi iskolai tantárgyakat dolgozták fel, tanítás- és neveléstant tanultak, valamint alapos zenei képzésben részesültek. Pyrker kezdeményezésének hatására 1840-ben királyi rendeletre öt hasonló tanítóképzőt szerveztek Pesten, Szegeden, Miskolcon, Érsekújváron és Nagykanizsán.

Közép- és felsőoktatás

A korszak gimnáziumainak legfőbb feladata, az egyetemi, illetve az akadémiai továbbtanulásra való felkészítés mellett a hivatalnoki pályához szükséges ismeretek nyújtása volt. A magyar hivatalos közélet nyelve még mindig - bár egyre csökkenő mértékben - a latin volt. Ez határozta meg a gimnáziumi tananyagot: az innen kikerülő ifjaknak jól kellett beszélniük latinul.

Érdekes módszerrel igyekeztek a gimnáziumok tanulóit latin társalkodáshoz szoktatni. Az anyanyelven való beszéd tilos volt. A latin szóra való ügyelés eszköze a szignum volt, vagyis egy szamárfejet utánzó falap. A tanár kijelölt egy "leselkedő" diákot, aki az anyanyelven megszólaló társa kezébe nyomta a szignumot. Az pedig igyekezett mihamarább átadni ezt a nemkívánatos tárgyat valamelyik tetten ért társának. Büntetést csak az kapott, akinél aznap utoljára maradt a szignum. [392]

A közélet latinságán először az 1790-91. évi országgyűlés ütött rést, amelynek jegyzőkönyvét két nyelven: latinul és magyarul vezették.

A magyar nyelv jogainak kivívása - a biztató kezdet ellenére - nem volt könnyű. A tanügyről való rendelkezés kizárólagos felségjog volt, ez is nehezítette a magyar nyelv iskolai térhódítását. A magyar liberális középnemességnek hosszú harcot kellett vívnia Béccsel addig, amíg 1844-ben végre törvény született: az állam nyelve a magyar, tehát a közép- és felsőoktatás is teljes mértékben magyar nyelven kell, hogy folyjon.

A magyar nyelv ügye már korábban is lelkes pártfogókra talált. A századfordulótól kezdve fellendült az iskolai önképzőkörök nyelvművelő tevékenysége, sorra jelentek meg a magyar nyelvű tankönyvek. Különösen a protestáns kollégiumok tanárai jártak élen ezen a téren.

A reformkori küzdelmek másik vonulata a szakképzés intézményrendszerének kiépítéséért folyt. Két ilyen felsőfokú intézmény működött ekkor: az 1763-ban alapított összbirodalmi Bányászati Akadémia Selmecbányán, és az 1782-ben létesített Mérnökképző Intézet a pesti egyetem bölcsészkarán. Földmérő és vízügyi szakembereket képeztek itt.

A heves viták eredményeképpen 1844-ben királyi rendelet jelent meg a pesti "Ipartanoda" létesítéséről. Ez az intézet 1846-ban kezdte meg működését "József-ipartanoda" néven. Középfokú végzettséget nyújtott: ipari kereskedelmi és mezőgazdasági tagozattal működött.

Ebben a korszakban a pesti tudományegyetem munkáját még a bécsi tanulmányi bizottságtól való teljes függés jellemezte. Az egyetem választott vezetői a rektor és a kari dékánok voltak, de a tulajdonképpeni vezetői jogokat a király által kinevezett elnök és a kari igazgatók birtokolták. Az egyetemi autonómia teljes mértékben formalitás maradt csupán.

A professzori állások odaítélésekor általában többet nyomott latban a királyhűség, mint a tehetség és a tudományos érdemek. Nyomós érv volt a jelölt mellett, ha "minden tudományban jártas" volt, hiszen akkor szükség esetén "bármelyik tanártársát tudja helyettesíteni". Egyetemünk éppen ezért - az orvosi kar kivételével - elmaradt a korszak kiváló külföldi egyetemei mögött.

A tanulmányok nyelve a latin volt. E tekintetben csak az 1844. évi 2. törvény hozott némi változást: elrendelte, hogy bizonyos tárgyakat magyarul tanítsanak. A bölcsészkaron a filozófiai, fizikai és matematikai előadások egészen 1849-ig latin nyelven folytak.

Az egyetem neveléstudományi tanszékét megalapító királyi rendelet 1814. december 4-én kelt. Krobot Jánost nevezte ki a bölcsészkar neveléstudomány-professzorává, egyetemi nyilvános rendes tanári címmel és ranggal. [393] Ebben a korszakban az egyetemi tanszék a professzori tisztséget jelentette. Ezt vagy kinevezett professzor, vagy pedig helyettesként az egyetem másik tanszékének professzora töltötte be. Ez utóbbi megoldás is gyakori volt akkoriban.

Krobot János az 1824/25. tanévben tartott utoljára előadásokat a "paedagogia sublimior", azaz a neveléstudomány tárgyköreiből. Ezt követően a bölcsészkar igazgatójának nevezték ki, így megvált tanszékétől. Őt követően egészen 1870-ig helyettesítéssel töltötték be a neveléstudomány professzorának tisztségét.

Jeles pedagógiaprofesszora volt a pesti egyetemnek Krobot egykori tanítványa, Szilasy János. A szombathelyi papnevelde tanára 1835-ben került a tanszékre. Még 1827-ben jelentette meg Budán nagyszabású kétkötetes könyvét "A nevelés tudománya" címen. Ez a mű tekinthető az első magyar szerzőtől való, magyar nyelven írt, tudományos igényű pedagógiaelméleti összegzésnek.

A második Ratio rendelkezése nyomán a két évfolyamos bölcsészkarra a hatosztályos gimnázium elvégzése után (tehát legalább tizenöt éves korában) léphetett a fiatalember Ez a fakultás - a középkori hagyományoknak megfelelően - nem volt egyenrangú a többivel: a teológiai, a jogi és az orvosi kar előkészítését szolgálta. Éppen ezért minden egyetemi hallgatónak eredményesen el kellett végeznie a filozófiai fakultás stúdiumait.

A középiskolai tanárképzést - az ismételten felvetett javaslatok ellenére - ebben a korszakban még nem szervezték meg a bölcsészkaron. A tanári pályára készülők szabadon választható pedagógiai és módszertani tárgyú előadások hallgatásával szerezhettek neveléstani-oktatástani ismereteket. Az egyetemi tanárképző intézet megalkotása Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter nevéhez fűződik. Az ő kultuszminiszteri tevékenysége a tárgya következő fejezetünknek.

Eötvös József, a polgári forradalom kultuszminisztere

1848 márciusa végre megteremtette a magyar társadalom gyökeres polgári átalakulásának feltételeit. Ezzel párhuzamosan megindította egy új magyar közoktatási rendszer kiépítését is.

Az 1848. évi XI. törvény elrendelte, hogy "minden bevett vallásfelekezet egyházi és iskolai szüksége közálladalmi költségek által fedeztessék", tehát közadóból. Ezzel megszűnt hazánkban az iskolafenntartás évszázados múltra visszatekintő feudális módja.

1948 tavaszára már megnőtt azoknak a tábora, akik a francia és porosz mozgalmak hatására az iskolaügyet teljesen el akarták választani az egyháztól, és felekezetektől független állami közoktatásügyet kívántak.

Vezetőjük Tavasi Lajos volt, a felekezeti iskolák tanárait tömörítő Nevelési Társaság létrehozója. Jelentős szerepet játszott az 1848 júliusában megrendezett pedagógustanácskozás, az első "közös és egyetemes tanítói tanácskozmány" megszervezésében és lebonyolításában.

A konferenciát a pesti egyetemen tartották a korszak kiváló pedagógusegyéniségének, Ney Ferencnek az elnökletével. Minden felekezet, minden iskolafokozat és minden iskolatípus képviselőit össze kívánták gyűjteni. A hívó szóra 257-en jöttek el az ország minden részéből.

A jövőbeni iskolarendszer jellegét illetően a tanácskozás a következő alapelvet fogadta el: "Az álladalom állít iskolákat a tanszabadság teljes biztosításával.[394]

Ezek szerint az állam joga és kötelessége az iskolaállítás, az iskolák anyagi fenntartása, a tananyag és a tanításra vonatkozó követelmények átfogó előírása. De a "tanszabadság" értelmében nem szól bele, hogy ki hogyan, milyen szellemben oktat, ezt a helyi tantestületek bírálják el. A tanításra való alkalmasság kritériuma nem a felekezeti hovatartozás, hanem a pedagógiai képességek birtoklása.

Ennek az elvnek a gyakorlattá válása a különálló felekezeti iskolarendszerek megszűnését eredményezte volna. Csak egy iskolarendszert tartott elfogadhatónak: az államit. Ugyanakkor a község lakosságára kívánta bízni a döntést, hogy iskolájába milyen világnézetű tanítót hív, hogy felekezeti jellegű legyen-e - az egyébként állami fenntartású - iskola, vagy sem.

A tanítói gyűlés küldöttsége 1848. július 28-án átnyújtotta határozatait és ajánlásait Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek.

Az események azonban ekkorra már felgyorsultak: Eötvös már 1848. július 24-én a népképviseleti országgyűlés elé terjesztette a népoktatás rendezéséről szóló törvényjavaslatát.

A törvényjavaslat nem az alsó fokú oktatás részletes szabályozása, hanem keret: a népoktatásügy alapvető elveinek foglalata.

Első paragrafusában Eötvös úgy fogalmazta meg az elemi oktatás célját, hogy segítségével "a gyerekek a tudomány első elemeibe avattassanak".

A törvényjavaslat szövege leszögezi, hogy az állam feladata kettős:

1. Gondoskodnia kell arról, hogy minden helységben legyenek népiskolák,
2. másrészt azt is ellenőriznie kell, hogy minden iskolaköteles gyermek igénybe veszi-e az alapműveltség megszerzésének a lehetőségét.

A tankötelezettség fiúknál hattól tizenkét éves korig, leányoknál hattól tízéves korig tart.
Az állami elemi iskolákban a tanítás ingyenes. Az iskolák fenntartása a község felnőtt lakosságára kivetett iskolaadóból történik. Ez az egyénenként fizetett állami adó öt százalékát teszi ki. Ha ez nem elégséges, mód van államsegély igénybevételére.
Az oktatás nyelve: a község lakossága többségének anyanyelve. Nemzetiségek lakta vidéken a magyar nyelvet is tanítani kell.

Az iskolában olyan tantárgyakat kell tanítani, "amelyek a polgári élet minden viszonyaiban szükségesek, figyelemmel arra, hogy a gyermekek inkább alapos, mint sokféle ismerethez jussanak". Ezek a következők: írás, olvasás, számolás, természettan, természetleírás, hazai történelem és földrajz, polgári jogok és kötelességek, testgyakorlás, éneklés.

A vallástan nem iskolai tantárgy. Ugyanakkor a törvénytervezet meghagyta az iskolák felekezeti jellegét abban az esetben, ha egy helységben egyazon felekezetből legalább ötven iskolaköteles gyermek él. Az ötvenes létszám alatt "közös" (tehát felekezetközi) az iskola.

Hét napon át tárgyalta a tervezetet az országgyűlés képviselőháza. Az élénk és heves vita (több mint 140 felszólalás hangzott el) során heves összecsapásokra került sor a konzervatív és radikális képviselők között.

A nyelvhasználat körüli vita eredményeképp az a módosítás került a szövegbe, hogy a magyar nyelv egyrészt minden elemi iskolában rendes tantárgy, másrészt az oktatás nyelve mindenütt (tehát nemzetiségek lakta vidékeken is) a magyar. Viszont akik ezt nem értik, azoknak anyanyelven kell magyarázni a tananyagot.

Heves vihart váltott ki az iskolák felekezeti jellegének kérdése is. A törvény idevonatkozó paragrafusának tartalma így módosult a vita után: az állam csak közös iskolákat tart fenn minden felekezeti jelleg kizárásával. Ugyanakkor a felekezetek - saját költségükön - létesíthetnek iskolákat. Azok a lakosok, akiknek gyermekei ezeket veszik igénybe, nem mentesülnek az állami iskolaadó alól.

Az országgyűlés felsőháza 1848. augusztus 12-én tárgyalta a törvényjavaslatot. Úgy határozott, hogy részletes megvitatása nem időszerű: békésebb időkre kell halasztani.

A konszolidált idők bekövetkezéséig azonban még jó néhány esztendőnek el kellett telnie. (Csak a kiegyezés után, 1868-ban ért meg a politikai-társadalmi helyzet arra, hogy Eötvös József törvényjavaslatából becikkelyezett törvény szülessék.)

A népoktatási törvénytervezet mellett Eötvös József másik fontos alkotása a pesti egyetem szervezetét újjáalakító alapdokumentum: "A magyar egyetem alapszabályai".

Eszerint a bölcsészeti kar két szakra osztandó, az egyik a filozófiai, történeti és nyelvi tanulmányokat foglalja magába, a másik pedig a matematikai és természettudományi stúdiumokat.

A szabályzat a középiskolai tanárképzés megszervezéséről is intézkedik. Eötvös a bölcsészkar mindkét tagozata mellett egy-egy tanárképző intézetet kívánt létesíteni, kezdetben tíz-tíz kiváló egyetemi hallgató számára. A hallgatók fele lakást, élelmezést és ösztöndíjat kapott volna.

A tanárképzők vezetését az illetékes szak egy-egy egyetemi tanárára bízta. A tanárképző intézetek hallgatói (akik természetesen egyúttal rendes egyetemi hallgatók is) három esztendei tanulmányt folytattak volna itt. Szaktárgyaik alapos elsajátításán túl neveléstudományi és oktatás-módszertani képzés és tanítási-nevelési gyakorlat szerepelt a tervek között.

ormanentum

A politikai történések színpadán időközben - a parlamenti viták helyett - más eszközök jutottak szóhoz. A tanügy kérdései egészen háttérbe szorultak. Bécs fegyveres támadást készített elő a magyar forradalom ellen.

Eötvös nagy ívű tervei, kiérlelt koncepciója egy időre nem realizálódhattak. A sors különös kegye folytán viszont második minisztersége ideje alatt - a kiegyezés után - lehetősége nyílott arra, hogy elképzelései jelentős részét megvalósíthassa.

A tudományos pedagógia hazánkban a XIX. század első felében

A XVIII. század végén Közép-Európában és a régió fejlődésére leginkább ható német nyelvterületen két intézménytípusban oktatták rendszeresen pedagógiát: a papnevelő intézetek (szemináriumok) tananyagában, valamint az egyetemeken, ahol néhány kivételtől eltekintve (pl. Trapp) a filozófiai vagy teológiai tanulmányok keretében szerepelt. Ez a kör a tanítóképzés intézményesülésével - miként ezt a korábbi fejezetben láttuk - a XIX. század elejétől kezdődően szélesedik majd ki. Hazánkban ebben az időben kezdődött meg az önálló pedagógiai tanszékek szervezése: 1814-ben jött létre a pesti egyetemen az önálló pedagógiai tanszék, ahol "magasabb pedagógiát" (paedagogia sublimior) oktatták. Ezzel az elnevezéssel különböztették meg a rendszerbe foglalt elméleti pedagógiát a másutt - elsősorban a tanítóképző normaiskolákban - oktatott részleges gyakorlatias nevelés- és oktatástanoktól. Az egyetemi oktatási igények - továbbá az arra irányuló törekvések, hogy az új diszciplína tudományos rangját elismertessék - megkövetelték hogy az előadók a pedagógiai eszméket és elveket rendszerbe foglalva dolgozzák fel. A pesti tanszék felállítását elrendelő királyi rendelet intézkedik arról, hogy "a felsőbb neveléstudományt (pedagogia sublimior) a harmad- vagy negyedéves teológusok négy rendkívüli órában hallgassák és e tudományszak számára Pesten nyilvános tanszék állíttassék fel, melynek tanárát teológusok és a tanári pályára készülő világiak együtt hallgassák" [395] (A tanszék első professzora Krobot János katolikus paptanár 1825-ig látta el feladatát.)

Az egyetemi képzés keretében hazánkban is a kor széles körben használt pedagógiai elméleteit adaptálják (Schwarz: Erziehungslehre, Lipcse 1802-1808, Demeter: Vollständiges Lehrbuch, Bécs 1811-1813, Milde: Lehrbuch der allgemeinen Erziehungskunde, Bécs 1811,1813).

A korszak legnépszerűbb neveléstudományi kézikönyve a hallei Niemeyer műve, az 1796-ban két kötetben kiadott "Grundsätze der Erziehung und des Unterrichts" volt, amely a század első felében több bővített kiadást is megért. A húszas évektől kezdődően a pesti egyetem ajánlott tankönyvei voltak Milde és Niemeyer munkái.

Szilasy János munkássága

A mildei hagyományokra alapozva jelent meg 1827-ben Budán az elsô magyar nyelvű összefoglaló neveléstudományos mű "A nevelés tudománya" címmel, amelynek szerzője Szilasy János (1791-1859) ebben az időben a szombathelyi papnevelde tanára. Könyvének sikere nyomán 1830-ban a Tudós Társaság első tagjai közé választotta, majd 1835-ben a pesti egyetem teológia professzorává nevezték ki

Neveléstudományi rendszerező munkájának kiindulása rousseau-i fogantatású. A könyv első fejezete "Az ember" címet viseli. Ebben olvashatjuk az alábbi megállapításokat: az ember eredendően jó, mivel "a természetnek jótevő alkotója nemes tulajdonságok által különbözteté meg más állatoktól". Ez az alap, amelyből a nevelés és neveléstudomány rendszerét meghatározó nevelési alapelvek levezethetők. Az ember - véli - két tulajdonságában különbözik a többi élőlénytől, ezek testi erői és lelki tulajdonságai. A lelki tulajdonságok közül a három legalapvetőbb: "az ismerő tehetség" - képesség a megismerésre -, "az érző tehetség" - képesség az érzelmek kifejezésére -, "a vágyó tehetség" - az akarati tevékenységre irányuló képesség. Jóllehet a testi erők és lelki képességek spontán módon is fejlődnek, mégis szükség van az emberi tehetség kifejlődésének elősegítésére, mert nélküle "az elme elhomályosodik, az érző erő eltompul, az akarat satnya leszen". Ezért szükség van a nevelésre, ami elősegíti az ember belső erőinek minél tökéletesebb kifejlődését.

Véleménye szerint a nevelésről kettős értelemben lehet beszélni: Tágabb értelemben "nevelésnek mondjuk mindazt, mi által az ember erőinek kifejtése és tökéletesítése eszközöltetik", így felfogva az ember a környezet és embertársai által élete végéig nevelődik. A nevelés szűkebb értelmezés abból következik, hogy a "nevelés meghatározott rendszabások szerint való kifejtése és tökéletesítése az ember erőinek kivált az életkor első esztendőiben" szükségeltetik. A nevelés kettős értelmezéséből adódóan a nevelés célja is kettős. Miként Szilasy megfogalmazza: "következésképpen kettős célja vagyon a nevelésnek: az első az, hogy az ember jó embernek neveltessék; a másik pedig az, hogy a közéletben hasznos társ legyen". Ennek megfelelően a nevelésnek van egy, a minden ember számára azonos "közcélja", továbbá az egyes emberre vonatkozó "külön" célja.

A nevelési cél megvalósítására irányuló nevelési folyamat sajátosságainak jelezőit az alábbiakban foglalja össze:
a) célirányos - a növendéket a nevelés céljai felé vezeti,
b) "közkiterjedésű" - kiterjed az összes testi és lelki tulajdonságra,
c) "összehangzó" - harmonikus képességfejlesztést tesz lehetővé,
d) természetes - alkalmazkodik a gyermek és az ifjú természetéhez,
e) életkorhoz alkalmazott - szem előtt tartja a gyermek életkori jellemzőit,
f) lépcsőzetes - a nevelődés egymásra épülő folyamatok során valósul meg.

Az eredményes nevelés helyes elvek és szabályok alapján lehetséges, ezért fontos azok szabályainak feltárása és rendszerbe foglalása. A rendszerezés eredményeként jut el a neveléstudomány fogalmának értelmezéséig, amely tárgya szerint "azon szabályok rendbe szedett foglalata, amelyek szerint az ember erői s tehetségei kifejlődnek s műveltetnek". A nevelés tudományát meg kell különböztetni a nevelés mesterségétől, mert ez utóbbi nem csupán a nevelés rendszabályainak ismeretét, hanem bizonyos gyakorlati ügyességeket is feltételez.

A fenti, neveléssel kapcsolatos rendszerezési szempontok alapján a neveléstudomány általános és speciális részre osztható:

Az általános neveléstudomány a minden gyermekre és ifjúra egyaránt érvényes szabályokat foglalja magába négy részre oszlik:
1. A testi erők fejlesztésével,
2. a megismerô-képesség fejlesztésével,
3. az érzelmi képesség fejlesztésével,
4. az akarati képesség fejlesztésével kapcsolatos szabályok rendszerezett együttesére.

A legjobban kidolgozott rész az értelmi nevelés kérdéseivel foglakozik, a tanítás elveinek, szabályainak részletes kifejtésével egy alaposan kidolgozott didaktikát ad. A speciális neveléstudományi részben Szilasy a gyermek egyéni sajátosságaiból, körülményeiből adódó nevelési elvek rendszerezett gyűjteményét adja. [396]

Szilasy János, az első magyar nyelven, magyar szerző által írt rendszerezett és teljes neveléstudományi munka megalkotójaként nyitotta meg a magyar neveléstanok sorát. A hazai pedagógiai irodalomban elsőként vázolta fel a neveléstudomány kategóriarendszerét, belső struktúráját. A neveléstudományi mű egyrészt a korszak mértékadó pedagógiai gondolkodóinak (Locke, Rousseau, Kant, neohumanizmus, filantropizmus, saját kora népszerű szerzői: Niemeyer, Milde) eredménye alapján készült alapos szintézis, másrészt a nyelvújítás utáni, reformkori szép magyar nyelven, világosan és szabatosan megfogalmazott mű: a hazai neveléstudomány szaknyelvének első sikeres próbája, figyelemreméltó önálló alkotás. Nagy érdeme, hogy a korszerű neveléstudományi felfogásokat széles körben népszerűsítette és hozzáférhetővé tette. [397]

Szilasy hatása

Művének hatás jól nyomon követhető a következő évtizedek hazai neveléstudományi összefoglalásaiban Lubrich Ágost jelentős művéig bezárólag, továbbá az 1820-as évektől jelentkező népiskolai tanítástanokban, amit jól tükröznek az 1830-as évektől kezdődően egyre nagyobb számban megjelenő módszertani, didaktikai, neveléstani munkák. Ebbe a sorba sorolható Nemeskéri Kis Pál könyve a "Tanítás módja", amit 1830-ban a helytartótanács megbízásából adtak ki. 1832-ben jelent meg Lesnyánszky András normaiskolai tanító "Didaktika és methodika" című munkája, 1839-ben Mócsi Mihály "Elmélkedés a physiologia és psychologia körében, különös tekintettel a polgári iskolai nevelésre", 1845-ben Széchy Ágoston "Nevelés és tanítástan vázlata" című műve látott napvilágot.

A pedagógiai tárgyú - elsősorban tanítóképzős tankönyvirodalom - az 1840-es években az új tantervi törekvések, tanügyi reformok nyomán, továbbá a felsőoktatási intézményekben (kollégiumok. líceumok, egyetem) valamint az újonnan szervezett középfokú tanítóképzőkben a pedagógiai katedrák felállítása nyomán jelentős mértékben fellendült. Több jelentős pedagógiai tankönyv szerzője volt Beke Kristóf ("Kézikönyv a falusi mesterek számára" 1828, "Neveléstudomány a mesterképző intézetek számára", "Általános tanítástan a mesterképző intézetek számára" 1845), valamint Zimmermann Jakab ("Népszerű neveléstan", "Egészségtan" 1855).

A tanítóképzős pedagógiai tankönyvek mellett említést érdemelnek a református kollégiumi, gimnáziumi és evangélikus líceumi neveléstudományos művek is. Ezek közül kiemelkedő a debreceni Zákány József pedagógiai koncepciója, illetve sárospataki utódjának Szeremlei Gábornak 1845-ben kiadott "Neveléstana". Számos figyelemreméltó munkája jelent meg a Pestalozzi-követô nagykőrösi tanítóképző intézeti igazgatónak Wargha Jánosnak ("Vezérkönyv az elemi nevelés- és tanításra 1836, "Egyetemes oktatástan" 1858, "Neveléstan" 1860, "Nevelés és oktatástan alapvonalai" 1871). Az 1860-as években széles körben használták Mennyei József pedagógiai könyveit, az 1866-ban kiadott "Általános tanítás és tanodai neveléstan"-t, továbbá a "Nevelés és Tanítástan"-t. [398]