A század elejének a gazdasági-társadalmi fejlõdése nyomán nálunk is jelentkezett az óvodák létesítésének igénye. A kapitalizálódó manufaktúrák egyre több munkaerõt igényeltek: férfiakat és nõket egyaránt. Megnövekedett azoknak a városi családoknak a száma, ahol az apa és az anya egyaránt munkát vállalt. Kisgyermekeik gondozása, nevelése megoldatlan problémaként nehezedett rájuk.
Magyarországon az óvodamozgalom kibontakozására elsõsorban az angol Samuel Wilderspin elvei hatottak: az óvoda a kisgyermek tervszerû tanításának színhelye legyen. (Wilderspin "Infant Education" címû könyve 1823-ban jelent meg Londonban. A mûvet Joseph Wertheimer fordította németre.) Az angol pedagógus szellemi befolyása mellett erõteljesen érzõdött még Pestalozzi hatása is - az elemi oktatás módszereit megújító Pestalozzié. Fröbel gyermekkert-elképzelése csak a század második felétõl talált nálunk visszhangra.
Az óvodai mozgalom hazai terjesztésébe Kossuth Lajos is bekapcsolódott. 1837-ben veszedelmes hangvételûnek ítélt cikkei miatt Ferdinánd király utasítására bebörtönözték. Három évig tartó fogságának embertelen körülményei családjának sürgetõ kérésére némileg enyhültek: egy idõ után könyvekhez jutott, írószert kapott. Ekkor olvasta el Wilderspin "Gyermeknevelés" címû nevezetes könyvét. A Wertheimer-féle német változathoz jutott hozzá, és annyira fellelkesítette a mû, hogy a börtönben lefordította magyarra. A könyvhöz írt elõszavában honfitársai figyelmébe ajánlja a hazai óvodák ügyét: "...A ki ember a szó nemesebb értelmében, a ki hazafi, óh azt kérjük, méltassa figyelmére e piperétlen lapok egyszerû szavait". [381]
Az elsõ hazai óvodát már korábban, 1828-ban nyitotta meg Brunszvik Teréz a krisztinavárosi Mikó utcában. [382] Ezt követte hamarosan még kettõ: a Vízivárosban, illetve a Várban.
A grófnõ lelkesedett a filantropista pedagógiáért, Wilderspin könyvét és Pestalozzi oktatási módszereit ismerte. (Már említettük, hogy a svájci pedagógus módszereit személyesen tanulmányozta Yverdonban.)
Brunszvik Teréz nem a vagyonos polgárok gyermekeit várta óvodájába, hanem elsõsorban azokat, akik "tehetetlenek gyermekeik jó neveléssire", akiknek gyermekei "erköltstelenül, éptelenül, zabolátlanul elvadulnak". [383]
Nagyszabású kezdeményezés volt ez: Brunszvik Teréz százötven kisgyermeket akart felvenni intézetébe. Erõsen bízott abban, hogy "szerencsés vitel után több ilyenféle oskolák is fognak helyeztetni".
Nem véletlen az "oskola" kifejezés használata. Brunszvik Teréz intézete (és az azt követõk is) ugyanis nem a mai értelemben vett óvodák voltak, hanem - kisgyermekiskolák. Széles körû elemi oktatás folyt itt. [384] Pestalozzi didaktikai elveinek szellemében, az általa kidolgozott beszéd- és értelemgyakorlatok (Anschauungsunterricht) óvodai alkalmazása volt ez.
Az óvodaszobában álló székrõl például a következõképpen beszélgettek, "szemléletileg elsajátítva" ezt a tárgyat: "A széknek négy lába van, ülõdeszkája és támlája. Tölgyfából készíti az asztalos és ülésre szolgál. Az ülés négyszögletes; vannak háromszögletû és kerek székek is. Színe sárgás. Nem minden széknek van négy lába. Vannak háromlábúak is, mint amilyen a suszterszék. A lábak és az ülõdeszka szükségesek, a támla nem. Vannak párnázott székek is, amelyeket rendszerint karosszéknek mondunk. A szék magasabb, mint a zsámoly és alacsonyabb mint az asztal." [385]
Jól látható a cél: a konkrét tárgyak alapos megismerése, és ezen keresztül a pontos fogalmak kialakítása. Ugyanakkor az is világos, hogy három-öt éves gyermeknek nem túl élményszerû az ilyesféle ismeretszerzés. Biztosan jóval érdekesebb volt a budai és pesti óvodások számára, amikor állatokról, növényekrõl, különféle mesterségekrõl folyt a beszélgetés.
De nemcsak így szereztek ismereteket elsõ óvodáinkban. Az éneknek, a muzsikálásnak is megvolt a maga helye, szerepe ezekben az intézetekben. Ezt illusztrálja egy korabeli híradás is. Horváth Ferenc, az Úri utcai óvoda óvója írta Brunszvik Teréznek a következõket: "Csütörtökön, amikor a bástyasétányon mentünk, legjobb énekeseim maguktól rákezdtek a dalra: 'Rügyeznek és bimbóznak a fák'. Amikor kiénekelték magukat, megkérdeztem a Jankovitsot, miért nem más dalt választottak, akkor azt kiáltotta, s vele együtt még néhányan: Azért, mert most itt látjuk magunk elõtt a fák új leveleit. Jól van gyermekeim - mondtam - ez a dal igazán jól illett hozzá, tegyétek mindenkor azt, amit illik." [386]
Többnyire olyan dalocskákat, versikéket tanítottak az óvók (az elsõ óvodapedagógusok férfiak voltak), amelyek lehetõséget adtak valamilyen erkölcsi tanulság megfogalmazására, viselkedési szabály megállapítására.
Tanulságosak azok az - az örökérvényû pedagógiai elveket tartalmazó - utasítások, amelyeket Brunszvik Teréz írt az óvoda (kisgyermekiskola) tanítói számára: "A tanító csakis szent hivatására felkészülten léphet az iskolába. Egész magatartásának vidámságból, komolyságból és méltóságból kell összetevõdnie: szeretettel teljes, megértõ atya gyermekei között. Sohasem szabad elvesztenie nyugalmát és szilárdságát. Cselekvésmódját, hangját átveszik a gyermekek: ahogy a tanító beszél és cselekszik, úgy fognak beszélni és cselekedni a monitorok [387] is a nekik alárendeltekkel. Nem szabad - például - a kicsiket rángatni, megrázni és meglökni. A tanító viselkedésének finomnak, kifogástalannak és nemesnek kell lennie; csak így lehet gyermeket nevelni és képezni." [388]
Elsõ óvodáinkban - az õrzésen, gondozáson kívül - sokféle hasznos ismeretre is megtanították a gyerekeket. Akárcsak az iskolában, itt is folyt már a betûismeret, az olvasás tanítása, ami vallástani ismeretek elsajátításával párosult. A foglalkozások az elsõ idõben német nyelven folytak.
Bezerédy Amália nevéhez kötõdik az elsõ falusi kisdedóvó létrehozása. 1836-ban a Tolna megyei Hidja-pusztán alapította uradalmi cselédek gyermekei számára. Kislánya, Flóri együtt járt ebbe az óvodába a szegény szülõk gyermekeivel. Egy óvó és egy "segédnõ" foglalkozott itt a 40-60 fõnyi gyermekcsoporttal.
A fiatalon elhunyt alapítónõ, Bezerédy Amália híressé vált alkotása az a könyv, melyet kislánya számára írt. A meséket, versikéket, gyermekjátékokat és dalokat tartalmazó, díszes kivitelû kötet "Flóri könyve" címen jelent meg 1839-ben. Tizenhat további kiadást ért meg.
A Flóri könyvének késõbbi, átdolgozott kiadásából való az alábbi vers, amely - a réges-régi mintát követve - a "rímekbe szedett illemtan" mûfaját követi.
JÓ FELTÉTELEK:
Elõször ha felkelek.
Hálát adok Istennek;
Szülôimet azonban
Megköszöntöm nyájasan.
És megmosdom azután,
A mint illik, szép tisztán
Megfésülöm hajamat,
Csinosítom magamat!
Úgy örömest nézel rám,
Ha tiszta testem, ruhám.
Csak a ki felöltözött,
Jelenjen meg más elôtt.
Felöltözve ha ettem
reggelit, s megköszöntem,
Oskolába kell mennem;
Én ezt örömest teszem.
Tanulok ott szívesen
S haza jövök csendesen;
Nem állok meg az utczán,
Nem nézek minden után;
Nem kiáltok s csevegek,
rossz gyermekkel nem megyek;
Mert roszat tanulhatnék,
Én is aztán rosz lennék;
Otthon csendes s jó vagyok,
Anyámnak szót fogadok;
Soha sem veszekedem;
Testvérimet szeretem.
Ha szülõimmel nyugszunk,
Beszélem, mit tanultunk;
Szivbõl ezek örülnek,
S engemet mind szeretnek. [389]
Fontos állomása a magyar óvodaügy történetének a "Kisdedóvó Intézeteket Magyarországban Terjesztõ Egyesület" megalakulása 1836-ban. Ez az országos hatókörû társadalmi szervezet vállalta az óvodák szervezését és fenntartását. Tagjai hat esztendõn át évi hat ezüstforintot fizettek be erre a célra. Mûködésük eredményeként az óvodák száma 1848-ig 89-re emelkedett hazánkban.
Az elsõ óvóképzõt Tolnán hozták létre 1837-ben. Igazgatója,Wargha István a magyar óvodapedagógia elméletének kiváló mûvelõje volt. 1843-ban könyvet jelentetett meg az óvodák fejlesztésének kérdéseirõl, módszertani kérdésekrõl. Címe: "Terv a kisdedóvó-intézetek terjesztése iránt a két magyar hazában" (vagyis Magyarországon és Erdélyben).
A falusi kisiskolák életében továbbra is jelentõs szerepet játszottak az egyházak. Az évszázadok alatt kialakult szervezeti kereteket a két Ratio megerõsítette, s a XIX. század elején gazdasági-társadalmi okok még nem tették szükségessé ezek megváltoztatását. Mind a katolikus, mind pedig a protestáns egyházak törekedtek arra, hogy minden faluban - a templom mellett - iskola is legyen.
Kettõs cél érdekében mûködtették ezeket a falusi kisiskolákat. Egyrészt a vallás elemeit és az alapvetõ erkölcsi ismereteket oktatták itt, másrészt pedig a falusi papság utánpótlásáról gondoskodtak így.
Az iskolafenntartás továbbra is a hagyományos "feudális" módon történt. A tanító fõ járandósága a telekhasználat volt, ezt egészítették ki a lakosság különféle természetbeni juttatásai. Közvetlen felettese a falu lelkésze volt. A tanító gyakran kántori teendõket is ellátott, sõt jegyzõséget is vállalt.
A feudalizmus gazdasági rendjében nem volt társadalmi érdek az, hogy a jobbágy írni-olvasni-számolni tudjon, s hogy más tárgyakra oktassák. Egyéni érdeke sem követelte meg ezt: elõnye nem származott belõle, munkáját e nélkül is el tudta végezni.
A feudális gazdálkodás szerkezete sem tette lehetõvé a tömeges oktatást: a jobbágy terhei ugyanis egész életére szóltak, s egész családjára kiterjedtek. A földmûvelési és más munkákban a gyermekek is részt vettek szüleikkel együtt. Ez volt az oka annak, hogy a gyerekek közül kevesen járhattak iskolába, csak azok, akinek segítségét otthon nélkülözni tudták.
A század elejétõl kezdve azonban fokozatosan megerõsödött egy olyan jobb módú, földtulajdonnal rendelkezõ jobbágyréteg, amely egyre jobban bekapcsolódott az árutermelésbe és kereskedelmi forgalomba. Õk éltek a Ratio nyújtotta lehetõségekkel: iskoláztatták gyermekeiket, mert egyéni gazdasági érdekük is így kívánta. A mezõgazdasági árutermelésbe ugyanis az elemi ismeretekkel már rendelkezõ parasztok eredményesebben tudtak bekapcsolódni.
A városi elemi oktatás ebben a korszakban is lényegesen különbözött a falusitól. A századfordulón már minden jelentõsebb városunkban mûködött latin iskola. Az ehhez kapcsolt legalsó, elemi osztályokban szereztek elemi mûveltséget a város polgárgyermekei.
A második Ratio Educationis önálló, befejezett iskolatípussá fejlesztette a városi elemi iskolát. Latint csak a gimnáziumba készülõ gyerekeknek kellett tanítani, a tovább nem tanulók számára új osztályt szerveztek, latin nélkül. A Ratio rendelkezése nyomán, a városi igényeknek megfelelõen új - latin nélküli - két vagy háromtanítós elemi iskolákat kezdtek szervezni országszerte.
Felerõsítette ezt a folyamatot a Helytartótanács 1845-ben kiadott rendelete, melynek címe: "Magyarország elemi tanodáinak szabályai". Ez a szabályzat két tagozatra bontotta az elemi iskolát. Az alsó elemi két évfolyamának tananyaga mindenki számára azonos volt. A képzés anyanyelven folyt, a nemzetiségek lakta területeken a magyart is tanították. A felsõ elemi iskola háromosztályos volt. Latint csak a gimnáziumba készülõknek tanítottak, a harmadik osztályban. A negyedik évfolyamot két év alatt végezhették el azok, akik nem tanultak tovább. A tananyag itt mechanikával, fizikával, természetrajzzal, földrajzzal, rajzzal, építészeti ismeretekkel és földméréssel gyarapodott. Így ez a szabályzat létrehozott egy valóban polgári igényeknek megfelelõ iskolatípust.
További érdeme, hogy 6-12 éves korig minden gyermek számára kötelezõvé tette az alsó elemi két osztályának elvégzését. Ennek elmulasztása esetén a szülõk pénzbüntetését helyezte kilátásba.
Tanítónak és segédtanítónak csak azt nevezhették ki, aki elvégezte a tanítóképzõt. A tanítók 30 év szolgálat után nyugdíjra jogosultak.
Többfajta városi iskola létezett tehát ebben a korszakban. A latinos képzést nyújtó elemi a hivatalnoki, a tudományos vagy az egyházi pálya felé egyengette a tanulók útját; a latin nélküliek pedig a közvetlenül hasznos ("praktikus") tananyaggal a polgári pályákra igyekvõknek nyújtott ismereteket.
Ebben az idõszakban a korábban egyedülálló jelentõségû normaiskolák már továbbfejlesztésre, korszerûsítésre szorultak. Kevés volt belõlük: egy-egy hatalmas tankerületben egy mûködött csupán. A képzési idõ rövidsége sem tett lehetõvé elmélyültebb tanulást, hatékonyabb képzést.
A protestánsok - tanügyi autonómiájukra hivatkozva - nem engedték normaiskolába tanítójelöltjeiket. Kollégiumaikban a lelkészeknek készülõ felsõbb osztályos tanulók szert tettek pedagógiai gyakorlatra: tanították elemista társaikat.
A protestánsok mindemellett érezték a rendszeres neveléstani stúdiumok hiányát. Éppen ezért Sárospatakon már 1796-tól kezdve megszervezték a paedagogarcha állást. Olyan tanár volt ez, aki az osztálytanító öregdiákok (latinul: praeceptor publicus) munkáját felügyelte. Az akadémiai tagozaton ettõl kezdve már külön vizsgát tartottak a preceptorságra készülõknek neveléstudományból, vagyis "ars paedagogicá"-ból.
Sárospatakon elsõ ízben Tóth Pápai Mihály töltötte be a paedagogarcha állást. 1797-ben neveléstan könyvet jelentetett meg a kollégiumi ifjúság számára "Gyermekek nevelésére vezetõ út-mutatás" címen. Ez a könyvecske az elsõ önálló magyar nyelvû neveléselméleti-didaktikai szakkönyv. A korábbi idõszakból jobbára csak fordításokat találhatunk, amelyek fõként a családi nevelés és a nemesi magánoktatás problémáit tárgyalják. [390]
A protestáns kollégiumok teljes tanügyi autonómiája azt is jelentette, hogy - országos egységesítõ rendelkezés hiányában - többnyire egymás gyakorlatát sem követték, egymás módszereit sem vették át. Ezért történhetett az, hogy a debreceni Váradi Szabó János 1817-ben hiányolta az ottani kollégiumban a leendõ tanítók neveléstani tanulmányait.
Debrecenben 1823-ban szervezték meg a pedagógiatanári állást. Váradi Szabó Jánosnak ajánlották fel, de õ ezt nem tudta elfogadni. Helyette - 1825 novemberében - Zákány József foglalta el a pedagógia tanszék katedráját.
Zákány beiktatásakor - a kor szokásainak megfelelõen - székfoglaló beszédben összegezte pedagógiai ars poeticáját. A nyomtatásban is fennmaradt mû jól tükrözi: szerzõje egy kiforrott pedagógiaelméleti koncepció birtokában kezdett hozzá mûködéséhez. Felfogásában egységes rendszerré ötvözõdnek korának legfontosabb pedagógiai áramlatai: többek között a Wolff-féle képességlélektan és Kant pedagógiája. Zákány mindezt a sajátos magyar viszonyokhoz alkalmazta, egyéni felfogásán átszûrte. [391]
Az elsõ önálló, többévfolyamos magyar katolikus tanítóképzõ intézet 1828-ban nyílt meg Egerben. (Ezt megelõzte az 1818-ban létesített hasonló, de német tannyelvû intézet Szepesváralján.) Mindkettõ alapítója, Pyrker László, egri érsek volt. A falusi iskolákban tapasztalt hiányosságok ösztönözték arra, hogy intézetet létesítsen a "mesterek kimûvelésére".
A jelölteket gimnáziumi végzettséggel vették fel, a felvételi vizsgán a testi alkalmasságot és a beszédkészséget vizsgálták. A két esztendeig tartó tanulmányok során az elemi iskolai tantárgyakat dolgozták fel, tanítás- és neveléstant tanultak, valamint alapos zenei képzésben részesültek. Pyrker kezdeményezésének hatására 1840-ben királyi rendeletre öt hasonló tanítóképzõt szerveztek Pesten, Szegeden, Miskolcon, Érsekújváron és Nagykanizsán.
A korszak gimnáziumainak legfõbb feladata, az egyetemi, illetve az akadémiai továbbtanulásra való felkészítés mellett a hivatalnoki pályához szükséges ismeretek nyújtása volt. A magyar hivatalos közélet nyelve még mindig - bár egyre csökkenõ mértékben - a latin volt. Ez határozta meg a gimnáziumi tananyagot: az innen kikerülõ ifjaknak jól kellett beszélniük latinul.
Érdekes módszerrel igyekeztek a gimnáziumok tanulóit latin társalkodáshoz szoktatni. Az anyanyelven való beszéd tilos volt. A latin szóra való ügyelés eszköze a szignum volt, vagyis egy szamárfejet utánzó falap. A tanár kijelölt egy "leselkedõ" diákot, aki az anyanyelven megszólaló társa kezébe nyomta a szignumot. Az pedig igyekezett mihamarább átadni ezt a nemkívánatos tárgyat valamelyik tetten ért társának. Büntetést csak az kapott, akinél aznap utoljára maradt a szignum. [392]
A közélet latinságán elõször az 1790-91. évi országgyûlés ütött rést, amelynek jegyzõkönyvét két nyelven: latinul és magyarul vezették.
A magyar nyelv jogainak kivívása - a biztató kezdet ellenére - nem volt könnyû. A tanügyrõl való rendelkezés kizárólagos felségjog volt, ez is nehezítette a magyar nyelv iskolai térhódítását. A magyar liberális középnemességnek hosszú harcot kellett vívnia Béccsel addig, amíg 1844-ben végre törvény született: az állam nyelve a magyar, tehát a közép- és felsõoktatás is teljes mértékben magyar nyelven kell, hogy folyjon.
A magyar nyelv ügye már korábban is lelkes pártfogókra talált. A századfordulótól kezdve fellendült az iskolai önképzõkörök nyelvmûvelõ tevékenysége, sorra jelentek meg a magyar nyelvû tankönyvek. Különösen a protestáns kollégiumok tanárai jártak élen ezen a téren.
A reformkori küzdelmek másik vonulata a szakképzés intézményrendszerének kiépítéséért folyt. Két ilyen felsõfokú intézmény mûködött ekkor: az 1763-ban alapított összbirodalmi Bányászati Akadémia Selmecbányán, és az 1782-ben létesített Mérnökképzõ Intézet a pesti egyetem bölcsészkarán. Földmérõ és vízügyi szakembereket képeztek itt.
A heves viták eredményeképpen 1844-ben királyi rendelet jelent meg a pesti "Ipartanoda" létesítésérõl. Ez az intézet 1846-ban kezdte meg mûködését "József-ipartanoda" néven. Középfokú végzettséget nyújtott: ipari kereskedelmi és mezõgazdasági tagozattal mûködött.
Ebben a korszakban a pesti tudományegyetem munkáját még a bécsi tanulmányi bizottságtól való teljes függés jellemezte. Az egyetem választott vezetõi a rektor és a kari dékánok voltak, de a tulajdonképpeni vezetõi jogokat a király által kinevezett elnök és a kari igazgatók birtokolták. Az egyetemi autonómia teljes mértékben formalitás maradt csupán.
A professzori állások odaítélésekor általában többet nyomott latban a királyhûség, mint a tehetség és a tudományos érdemek. Nyomós érv volt a jelölt mellett, ha "minden tudományban jártas" volt, hiszen akkor szükség esetén "bármelyik tanártársát tudja helyettesíteni". Egyetemünk éppen ezért - az orvosi kar kivételével - elmaradt a korszak kiváló külföldi egyetemei mögött.
A tanulmányok nyelve a latin volt. E tekintetben csak az 1844. évi 2. törvény hozott némi változást: elrendelte, hogy bizonyos tárgyakat magyarul tanítsanak. A bölcsészkaron a filozófiai, fizikai és matematikai elõadások egészen 1849-ig latin nyelven folytak.
Az egyetem neveléstudományi tanszékét megalapító királyi rendelet 1814. december 4-én kelt. Krobot Jánost nevezte ki a bölcsészkar neveléstudomány-professzorává, egyetemi nyilvános rendes tanári címmel és ranggal. [393] Ebben a korszakban az egyetemi tanszék a professzori tisztséget jelentette. Ezt vagy kinevezett professzor, vagy pedig helyettesként az egyetem másik tanszékének professzora töltötte be. Ez utóbbi megoldás is gyakori volt akkoriban.
Krobot János az 1824/25. tanévben tartott utoljára elõadásokat a "paedagogia sublimior", azaz a neveléstudomány tárgyköreibõl. Ezt követõen a bölcsészkar igazgatójának nevezték ki, így megvált tanszékétõl. Õt követõen egészen 1870-ig helyettesítéssel töltötték be a neveléstudomány professzorának tisztségét.
Jeles pedagógiaprofesszora volt a pesti egyetemnek Krobot egykori tanítványa, Szilasy János. A szombathelyi papnevelde tanára 1835-ben került a tanszékre. Még 1827-ben jelentette meg Budán nagyszabású kétkötetes könyvét "A nevelés tudománya" címen. Ez a mû tekinthetõ az elsõ magyar szerzõtõl való, magyar nyelven írt, tudományos igényû pedagógiaelméleti összegzésnek.
A második Ratio rendelkezése nyomán a két évfolyamos bölcsészkarra a hatosztályos gimnázium elvégzése után (tehát legalább tizenöt éves korában) léphetett a fiatalember Ez a fakultás - a középkori hagyományoknak megfelelõen - nem volt egyenrangú a többivel: a teológiai, a jogi és az orvosi kar elõkészítését szolgálta. Éppen ezért minden egyetemi hallgatónak eredményesen el kellett végeznie a filozófiai fakultás stúdiumait.
A középiskolai tanárképzést - az ismételten felvetett javaslatok ellenére - ebben a korszakban még nem szervezték meg a bölcsészkaron. A tanári pályára készülõk szabadon választható pedagógiai és módszertani tárgyú elõadások hallgatásával szerezhettek neveléstani-oktatástani ismereteket. Az egyetemi tanárképzõ intézet megalkotása Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter nevéhez fûzõdik. Az õ kultuszminiszteri tevékenysége a tárgya következõ fejezetünknek.
1848 márciusa végre megteremtette a magyar társadalom gyökeres polgári átalakulásának feltételeit. Ezzel párhuzamosan megindította egy új magyar közoktatási rendszer kiépítését is.
Az 1848. évi XI. törvény elrendelte, hogy "minden bevett vallásfelekezet egyházi és iskolai szüksége közálladalmi költségek által fedeztessék", tehát közadóból. Ezzel megszûnt hazánkban az iskolafenntartás évszázados múltra visszatekintõ feudális módja.
1948 tavaszára már megnõtt azoknak a tábora, akik a francia és porosz mozgalmak hatására az iskolaügyet teljesen el akarták választani az egyháztól, és felekezetektõl független állami közoktatásügyet kívántak.
Vezetõjük Tavasi Lajos volt, a felekezeti iskolák tanárait tömörítõ Nevelési Társaság létrehozója. Jelentõs szerepet játszott az 1848 júliusában megrendezett pedagógustanácskozás, az elsõ "közös és egyetemes tanítói tanácskozmány" megszervezésében és lebonyolításában.
A konferenciát a pesti egyetemen tartották a korszak kiváló pedagógusegyéniségének, Ney Ferencnek az elnökletével. Minden felekezet, minden iskolafokozat és minden iskolatípus képviselõit össze kívánták gyûjteni. A hívó szóra 257-en jöttek el az ország minden részébõl.
A jövõbeni iskolarendszer jellegét illetõen a tanácskozás a következõ alapelvet fogadta el: "Az álladalom állít iskolákat a tanszabadság teljes biztosításával." [394]
Ezek szerint az állam joga és kötelessége az iskolaállítás, az iskolák anyagi fenntartása, a tananyag és a tanításra vonatkozó követelmények átfogó elõírása. De a "tanszabadság" értelmében nem szól bele, hogy ki hogyan, milyen szellemben oktat, ezt a helyi tantestületek bírálják el. A tanításra való alkalmasság kritériuma nem a felekezeti hovatartozás, hanem a pedagógiai képességek birtoklása.
Ennek az elvnek a gyakorlattá válása a különálló felekezeti iskolarendszerek megszûnését eredményezte volna. Csak egy iskolarendszert tartott elfogadhatónak: az államit. Ugyanakkor a község lakosságára kívánta bízni a döntést, hogy iskolájába milyen világnézetû tanítót hív, hogy felekezeti jellegû legyen-e - az egyébként állami fenntartású - iskola, vagy sem.
A tanítói gyûlés küldöttsége 1848. július 28-án átnyújtotta határozatait és ajánlásait Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek.
Az események azonban ekkorra már felgyorsultak: Eötvös már 1848. július 24-én a népképviseleti országgyûlés elé terjesztette a népoktatás rendezésérõl szóló törvényjavaslatát.
A törvényjavaslat nem az alsó fokú oktatás részletes szabályozása, hanem keret: a népoktatásügy alapvetõ elveinek foglalata.
Elsõ paragrafusában Eötvös úgy fogalmazta meg az elemi oktatás célját, hogy segítségével "a gyerekek a tudomány elsõ elemeibe avattassanak".
A törvényjavaslat szövege leszögezi, hogy az állam feladata kettõs:
1. Gondoskodnia kell arról, hogy minden helységben legyenek népiskolák,
2. másrészt azt is ellenõriznie kell, hogy minden iskolaköteles gyermek igénybe veszi-e az alapmûveltség megszerzésének a lehetõségét.
A tankötelezettség fiúknál hattól tizenkét éves korig, leányoknál hattól tízéves korig tart.
Az állami elemi iskolákban a tanítás ingyenes. Az iskolák fenntartása a község felnõtt lakosságára kivetett iskolaadóból történik. Ez az egyénenként fizetett állami adó öt százalékát teszi ki. Ha ez nem elégséges, mód van államsegély igénybevételére.
Az oktatás nyelve: a község lakossága többségének anyanyelve. Nemzetiségek lakta vidéken a magyar nyelvet is tanítani kell.
Az iskolában olyan tantárgyakat kell tanítani, "amelyek a polgári élet minden viszonyaiban szükségesek, figyelemmel arra, hogy a gyermekek inkább alapos, mint sokféle ismerethez jussanak". Ezek a következõk: írás, olvasás, számolás, természettan, természetleírás, hazai történelem és földrajz, polgári jogok és kötelességek, testgyakorlás, éneklés.
A vallástan nem iskolai tantárgy. Ugyanakkor a törvénytervezet meghagyta az iskolák felekezeti jellegét abban az esetben, ha egy helységben egyazon felekezetbõl legalább ötven iskolaköteles gyermek él. Az ötvenes létszám alatt "közös" (tehát felekezetközi) az iskola.
Hét napon át tárgyalta a tervezetet az országgyûlés képviselõháza. Az élénk és heves vita (több mint 140 felszólalás hangzott el) során heves összecsapásokra került sor a konzervatív és radikális képviselõk között.
A nyelvhasználat körüli vita eredményeképp az a módosítás került a szövegbe, hogy a magyar nyelv egyrészt minden elemi iskolában rendes tantárgy, másrészt az oktatás nyelve mindenütt (tehát nemzetiségek lakta vidékeken is) a magyar. Viszont akik ezt nem értik, azoknak anyanyelven kell magyarázni a tananyagot.
Heves vihart váltott ki az iskolák felekezeti jellegének kérdése is. A törvény idevonatkozó paragrafusának tartalma így módosult a vita után: az állam csak közös iskolákat tart fenn minden felekezeti jelleg kizárásával. Ugyanakkor a felekezetek - saját költségükön - létesíthetnek iskolákat. Azok a lakosok, akiknek gyermekei ezeket veszik igénybe, nem mentesülnek az állami iskolaadó alól.
Az országgyûlés felsõháza 1848. augusztus 12-én tárgyalta a törvényjavaslatot. Úgy határozott, hogy részletes megvitatása nem idõszerû: békésebb idõkre kell halasztani.
A konszolidált idõk bekövetkezéséig azonban még jó néhány esztendõnek el kellett telnie. (Csak a kiegyezés után, 1868-ban ért meg a politikai-társadalmi helyzet arra, hogy Eötvös József törvényjavaslatából becikkelyezett törvény szülessék.)
A népoktatási törvénytervezet mellett Eötvös József másik fontos alkotása a pesti egyetem szervezetét újjáalakító alapdokumentum: "A magyar egyetem alapszabályai".
Eszerint a bölcsészeti kar két szakra osztandó, az egyik a filozófiai, történeti és nyelvi tanulmányokat foglalja magába, a másik pedig a matematikai és természettudományi stúdiumokat.
A szabályzat a középiskolai tanárképzés megszervezésérõl is intézkedik. Eötvös a bölcsészkar mindkét tagozata mellett egy-egy tanárképzõ intézetet kívánt létesíteni, kezdetben tíz-tíz kiváló egyetemi hallgató számára. A hallgatók fele lakást, élelmezést és ösztöndíjat kapott volna.
A tanárképzõk vezetését az illetékes szak egy-egy egyetemi tanárára bízta. A tanárképzõ intézetek hallgatói (akik természetesen egyúttal rendes egyetemi hallgatók is) három esztendei tanulmányt folytattak volna itt. Szaktárgyaik alapos elsajátításán túl neveléstudományi és oktatás-módszertani képzés és tanítási-nevelési gyakorlat szerepelt a tervek között.
A politikai történések színpadán idõközben - a parlamenti viták helyett - más eszközök jutottak szóhoz. A tanügy kérdései egészen háttérbe szorultak. Bécs fegyveres támadást készített elõ a magyar forradalom ellen.
Eötvös nagy ívû tervei, kiérlelt koncepciója egy idõre nem realizálódhattak. A sors különös kegye folytán viszont második minisztersége ideje alatt - a kiegyezés után - lehetõsége nyílott arra, hogy elképzelései jelentõs részét megvalósíthassa.
A XVIII. század végén Közép-Európában és a régió fejlõdésére leginkább ható német nyelvterületen két intézménytípusban oktatták rendszeresen pedagógiát: a papnevelõ intézetek (szemináriumok) tananyagában, valamint az egyetemeken, ahol néhány kivételtõl eltekintve (pl. Trapp) a filozófiai vagy teológiai tanulmányok keretében szerepelt. Ez a kör a tanítóképzés intézményesülésével - miként ezt a korábbi fejezetben láttuk - a XIX. század elejétõl kezdõdõen szélesedik majd ki. Hazánkban ebben az idõben kezdõdött meg az önálló pedagógiai tanszékek szervezése: 1814-ben jött létre a pesti egyetemen az önálló pedagógiai tanszék, ahol "magasabb pedagógiát" (paedagogia sublimior) oktatták. Ezzel az elnevezéssel különböztették meg a rendszerbe foglalt elméleti pedagógiát a másutt - elsõsorban a tanítóképzõ normaiskolákban - oktatott részleges gyakorlatias nevelés- és oktatástanoktól. Az egyetemi oktatási igények - továbbá az arra irányuló törekvések, hogy az új diszciplína tudományos rangját elismertessék - megkövetelték hogy az elõadók a pedagógiai eszméket és elveket rendszerbe foglalva dolgozzák fel. A pesti tanszék felállítását elrendelõ királyi rendelet intézkedik arról, hogy "a felsõbb neveléstudományt (pedagogia sublimior) a harmad- vagy negyedéves teológusok négy rendkívüli órában hallgassák és e tudományszak számára Pesten nyilvános tanszék állíttassék fel, melynek tanárát teológusok és a tanári pályára készülõ világiak együtt hallgassák" [395] (A tanszék elsõ professzora Krobot János katolikus paptanár 1825-ig látta el feladatát.)
Az egyetemi képzés keretében hazánkban is a kor széles körben használt pedagógiai elméleteit adaptálják (Schwarz: Erziehungslehre, Lipcse 1802-1808, Demeter: Vollständiges Lehrbuch, Bécs 1811-1813, Milde: Lehrbuch der allgemeinen Erziehungskunde, Bécs 1811,1813).
A korszak legnépszerûbb neveléstudományi kézikönyve a hallei Niemeyer mûve, az 1796-ban két kötetben kiadott "Grundsätze der Erziehung und des Unterrichts" volt, amely a század elsõ felében több bõvített kiadást is megért. A húszas évektõl kezdõdõen a pesti egyetem ajánlott tankönyvei voltak Milde és Niemeyer munkái.
A mildei hagyományokra alapozva jelent meg 1827-ben Budán az elsô magyar nyelvû összefoglaló neveléstudományos mû "A nevelés tudománya" címmel, amelynek szerzõje Szilasy János (1791-1859) ebben az idõben a szombathelyi papnevelde tanára. Könyvének sikere nyomán 1830-ban a Tudós Társaság elsõ tagjai közé választotta, majd 1835-ben a pesti egyetem teológia professzorává nevezték ki
Neveléstudományi rendszerezõ munkájának kiindulása rousseau-i fogantatású. A könyv elsõ fejezete "Az ember" címet viseli. Ebben olvashatjuk az alábbi megállapításokat: az ember eredendõen jó, mivel "a természetnek jótevõ alkotója nemes tulajdonságok által különbözteté meg más állatoktól". Ez az alap, amelybõl a nevelés és neveléstudomány rendszerét meghatározó nevelési alapelvek levezethetõk. Az ember - véli - két tulajdonságában különbözik a többi élõlénytõl, ezek testi erõi és lelki tulajdonságai. A lelki tulajdonságok közül a három legalapvetõbb: "az ismerõ tehetség" - képesség a megismerésre -, "az érzõ tehetség" - képesség az érzelmek kifejezésére -, "a vágyó tehetség" - az akarati tevékenységre irányuló képesség. Jóllehet a testi erõk és lelki képességek spontán módon is fejlõdnek, mégis szükség van az emberi tehetség kifejlõdésének elõsegítésére, mert nélküle "az elme elhomályosodik, az érzõ erõ eltompul, az akarat satnya leszen". Ezért szükség van a nevelésre, ami elõsegíti az ember belsõ erõinek minél tökéletesebb kifejlõdését.
Véleménye szerint a nevelésrõl kettõs értelemben lehet beszélni: Tágabb értelemben "nevelésnek mondjuk mindazt, mi által az ember erõinek kifejtése és tökéletesítése eszközöltetik", így felfogva az ember a környezet és embertársai által élete végéig nevelõdik. A nevelés szûkebb értelmezés abból következik, hogy a "nevelés meghatározott rendszabások szerint való kifejtése és tökéletesítése az ember erõinek kivált az életkor elsõ esztendõiben" szükségeltetik. A nevelés kettõs értelmezésébõl adódóan a nevelés célja is kettõs. Miként Szilasy megfogalmazza: "következésképpen kettõs célja vagyon a nevelésnek: az elsõ az, hogy az ember jó embernek neveltessék; a másik pedig az, hogy a közéletben hasznos társ legyen". Ennek megfelelõen a nevelésnek van egy, a minden ember számára azonos "közcélja", továbbá az egyes emberre vonatkozó "külön" célja.
A nevelési cél megvalósítására irányuló nevelési folyamat sajátosságainak jelezõit az alábbiakban foglalja össze:
a) célirányos - a növendéket a nevelés céljai felé vezeti,
b) "közkiterjedésû" - kiterjed az összes testi és lelki tulajdonságra,
c) "összehangzó" - harmonikus képességfejlesztést tesz lehetõvé,
d) természetes - alkalmazkodik a gyermek és az ifjú természetéhez,
e) életkorhoz alkalmazott - szem elõtt tartja a gyermek életkori jellemzõit,
f) lépcsõzetes - a nevelõdés egymásra épülõ folyamatok során valósul meg.
Az eredményes nevelés helyes elvek és szabályok alapján lehetséges, ezért fontos azok szabályainak feltárása és rendszerbe foglalása. A rendszerezés eredményeként jut el a neveléstudomány fogalmának értelmezéséig, amely tárgya szerint "azon szabályok rendbe szedett foglalata, amelyek szerint az ember erõi s tehetségei kifejlõdnek s mûveltetnek". A nevelés tudományát meg kell különböztetni a nevelés mesterségétõl, mert ez utóbbi nem csupán a nevelés rendszabályainak ismeretét, hanem bizonyos gyakorlati ügyességeket is feltételez.
A fenti, neveléssel kapcsolatos rendszerezési szempontok alapján a neveléstudomány általános és speciális részre osztható:
Az általános neveléstudomány a minden gyermekre és ifjúra egyaránt érvényes szabályokat foglalja magába négy részre oszlik:
1. A testi erõk fejlesztésével,
2. a megismerô-képesség fejlesztésével,
3. az érzelmi képesség fejlesztésével,
4. az akarati képesség fejlesztésével kapcsolatos szabályok rendszerezett együttesére.
A legjobban kidolgozott rész az értelmi nevelés kérdéseivel foglakozik, a tanítás elveinek, szabályainak részletes kifejtésével egy alaposan kidolgozott didaktikát ad. A speciális neveléstudományi részben Szilasy a gyermek egyéni sajátosságaiból, körülményeibõl adódó nevelési elvek rendszerezett gyûjteményét adja. [396]
Szilasy János, az elsõ magyar nyelven, magyar szerzõ által írt rendszerezett és teljes neveléstudományi munka megalkotójaként nyitotta meg a magyar neveléstanok sorát. A hazai pedagógiai irodalomban elsõként vázolta fel a neveléstudomány kategóriarendszerét, belsõ struktúráját. A neveléstudományi mû egyrészt a korszak mértékadó pedagógiai gondolkodóinak (Locke, Rousseau, Kant, neohumanizmus, filantropizmus, saját kora népszerû szerzõi: Niemeyer, Milde) eredménye alapján készült alapos szintézis, másrészt a nyelvújítás utáni, reformkori szép magyar nyelven, világosan és szabatosan megfogalmazott mû: a hazai neveléstudomány szaknyelvének elsõ sikeres próbája, figyelemreméltó önálló alkotás. Nagy érdeme, hogy a korszerû neveléstudományi felfogásokat széles körben népszerûsítette és hozzáférhetõvé tette. [397]
Mûvének hatás jól nyomon követhetõ a következõ évtizedek hazai neveléstudományi összefoglalásaiban Lubrich Ágost jelentõs mûvéig bezárólag, továbbá az 1820-as évektõl jelentkezõ népiskolai tanítástanokban, amit jól tükröznek az 1830-as évektõl kezdõdõen egyre nagyobb számban megjelenõ módszertani, didaktikai, neveléstani munkák. Ebbe a sorba sorolható Nemeskéri Kis Pál könyve a "Tanítás módja", amit 1830-ban a helytartótanács megbízásából adtak ki. 1832-ben jelent meg Lesnyánszky András normaiskolai tanító "Didaktika és methodika" címû munkája, 1839-ben Mócsi Mihály "Elmélkedés a physiologia és psychologia körében, különös tekintettel a polgári iskolai nevelésre", 1845-ben Széchy Ágoston "Nevelés és tanítástan vázlata" címû mûve látott napvilágot.
A pedagógiai tárgyú - elsõsorban tanítóképzõs tankönyvirodalom - az 1840-es években az új tantervi törekvések, tanügyi reformok nyomán, továbbá a felsõoktatási intézményekben (kollégiumok. líceumok, egyetem) valamint az újonnan szervezett középfokú tanítóképzõkben a pedagógiai katedrák felállítása nyomán jelentõs mértékben fellendült. Több jelentõs pedagógiai tankönyv szerzõje volt Beke Kristóf ("Kézikönyv a falusi mesterek számára" 1828, "Neveléstudomány a mesterképzõ intézetek számára", "Általános tanítástan a mesterképzõ intézetek számára" 1845), valamint Zimmermann Jakab ("Népszerû neveléstan", "Egészségtan" 1855).
A tanítóképzõs pedagógiai tankönyvek mellett említést érdemelnek a református kollégiumi, gimnáziumi és evangélikus líceumi neveléstudományos mûvek is. Ezek közül kiemelkedõ a debreceni Zákány József pedagógiai koncepciója, illetve sárospataki utódjának Szeremlei Gábornak 1845-ben kiadott "Neveléstana". Számos figyelemreméltó munkája jelent meg a Pestalozzi-követô nagykõrösi tanítóképzõ intézeti igazgatónak Wargha Jánosnak ("Vezérkönyv az elemi nevelés- és tanításra 1836, "Egyetemes oktatástan" 1858, "Neveléstan" 1860, "Nevelés és oktatástan alapvonalai" 1871). Az 1860-as években széles körben használták Mennyei József pedagógiai könyveit, az 1866-ban kiadott "Általános tanítás és tanodai neveléstan"-t, továbbá a "Nevelés és Tanítástan"-t. [398]