A XVI. század közepének Magyarországára a teljes megosztottság volt jellemző. Az ország három részre szakadt: középső és déli részén a török volt az úr, a nyugati és északi területek Habsburg Ferdinánd uralkodása alatt álltak, s Erdély is hamarosan önálló fejedelemséggé vált. A területi szétdaraboltságot a feudális nemes urak egymás ellen vívott frakcióharcai tetézték.
A magyar katolikus egyház legfőbb vezetői a mohácsi csatatéren elpusztultak. A főpapság a tragédia után politikai küzdelmekbe bonyolódott. Ez is magyarázata lehet annak, hogy a futótűzként terjedő reformáció kezdetben nem ütközött a katolikusok ellenállásába. De előidézhették ezt a kezdeti toleranciát az egyházi körökben is otthonra lelő humanizmus emberközpontú, földközpontú tanai is.
A protestantizmus szélsebes hazai terjedését társadalmi okok is segítették. A hit reformátorai a vallás ősi, tiszta formáihoz akarták visszavezetni a népet és a földi javakban dúskáló, hatalmas gazdasági hatalommal rendelkező katolikus egyházat. Luther tanításai főként a királyi városok németajkú polgárai között leltek visszhangra, Kálvin elveit pedig a mezővárosok tehetős parasztpolgárai fogadták magukévá.
Hamarosan a lutheránusok (evangélikusok) és a kálvinisták (reformátusok) egyházakba szerveződtek, és elfoglalták helyüket - a megújuló katolikus egyház mellett - a feudális társadalom rendjében. A reformáció kezdeti forradalmi lendülete az 1570-es éveken Magyarországon is megtört. A jobbágytömegek követeléseit a feudális főúri körökkel kompromiszszumot kötő protestáns egyházak is csitítani igyekeztek.
Az új vallási eszmék Magyarországon különösen a királyi városok gazdag polgárai körében leltek kedvező visszhangra. Ezekben a városokban a patríciusokból álló magisztrátus (elöljáróság, tanács) döntött a reformált hit befogadásáról vagy elutasításáról. A mezővárosok és falvak esetében mindez a földesúr joga volt. Az alsóbb néprétegeknek, jobbágytömegeknek ebbe nem volt beleszólásuk.
A század közepén a legtöbb város és mezőváros iskolája a protestánsok fennhatósága alá került. Ezekben az iskolákban folyt a polgárság felsőbb rétegeiből verbuválódott protestáns vezetők nevelése-oktatása. Legfőbb cél a belülről fakadó, átélt vallásosság, a pietas kialakítása volt. Mindehhez elengedhetetlenül szükségesnek tartották a három legfontosabb nyelv: a latin, a görög és a héber tanulását (ezeket már Erasmus is javasolta), és a humanisztikus műveltség elsajátítását. Az antik klasszikus szerzőknek elsősorban az erkölcsi kérdésekkel foglalkozó műveit dolgozták fel a protestáns iskolákban. A tudományok csúcsa a reformátorok szemében a hagyományos skolasztikus módszerrel fölépített, de új tekintélyeken nyugvó teológia volt. Ennek tanulmányozása koronázta meg a protestáns kollégium-típusú iskolák akadémiai tagozatát. (A katolikusok hasonló iskoláikban - mint láttuk - nem tették kötelezővé a hittudomány ilyen alapos elsajátítását.)
A protestánsok tehát elsődleges céljuknak a művelt vezető réteg kialakítását tekintették. Hívő emberekét, akiknek őszintén átélt vallásossága klasszikus humán műveltséggel párosul. Ezért létesítettek 6-8 osztályos latin (tehát grammatikai, retorikai és poétikai osztályokat magukban foglaló) iskolákat. Viszont hosszú ideig nem állítottak fel olyan önálló kisiskolákat, ahol a gyerekek anyanyelven szerezhettek volna egyszerű, praktikus alapismereteket. Sőt: még a nagyobb falvakban is hozzáfogtak a kollégium-típusú iskola megszervezéséhez. (Ilyen helyeken az iskola vezetője tanította a felsőbb osztályosokat, a nagydiákok pedig a kezdőknek oktatták az ábécét és a latin nyelv elemeit.)
Az ilyen iskolák kezdő tagozatának osztályai azután olyannyira felduzzadtak, hogy később már a felsőbb tagozatos diákok tanulmányi munkájának nyugalmát is zavarták. Ekkortól - a XVIII. század elejétől - szorgalmazták a protestánsok az önálló kisiskolák létesítését.
A protestánsok kollégium-típusú iskoláiban a gyerekeket igyekeztek minél hamarabb latin nyelvre fogni. A felsőbb osztályokban már a tanulók egymás közötti érintkezésének nyelve is a latin volt. A kezdő kisgyermekek oktatása természetesen anyanyelven folyt.
A XVI. század közepén jelentek meg az első anyanyelvű ábécéskönyvek. Az első, mely töredékeiben fönnmaradt, föltehetőenHeltai Gáspár kolozsvári nyomdájából került ki 1553-ban. Címe a kor szokásaihoz híven terjedelmes: "A keresztyéni tudománynak fundamentuma. Rövid és hosszan való kérdésekbe befoglaltatott, a magyar (írás) olvasásnak módjával egyetemben. A gyermekecskéknek és egyéb együgyű keresztyéneknek épülésére. Kolozsvárban, MDLIII."
Első ábécéskönyveink - ez látható a fenti címből is - az ún. "katekizmus-ábécéskönyv" műfajába tartoztak. A gyermekek értelmi szintjéhez alkalmazkodó kérdés-felelet formában feldolgozott hittételek előtt helyezték el az ábécé betűsorozatait és az olvasásgyakorlást segítő betűkapcsolatokat. (Például: ab, eb, ib, ob, öb, ub, üb stb.) A katekizmus anyagát így - gyakorlószövegként - az olvasás tanulásához is felhasználták.
Az első anyanyelvű tankönyvek sorába tartozik még Bornemissza Péter ábécéskönyve, Geleji Katona István Magyar grammatikácskája. Magyar nyelvtant írt - latinul - Sylvester János is.
Az egyre inkább tért hódító könyvnyomtatás segített terjeszteni a protestánsok magyar nyelvűbibliafordításait (Sylvester Jánosé 1541-ben, Károli Gáspáré 1590-ben keletkezett).
A század közepének társadalmi-politikai-ideológiai küzdelmei új igényeket támasztottak az alsó rétegek iskoláztatásával szemben. Ekkor már szükségesnek tartotta az uralkodó osztály, hogy lehetőleg minden nagyobb településen (városban és falun egyaránt), ahol van papi állomáshely, legyen világi rendű tanító is.
Három, egymással szorosan összefüggő cél elérése érdekében akarták a népoktatást megszervezni:
1. Elsősorban azért, hogy elfogadtassák velük saját felfogásukat arról, hogy a fönnálló társadalmi rend tökéletes, ennek megváltoztatása katasztrofális lenne az ő számukra is. Az alsó néprétegeknek ez az "állapotbéli" kötelességek teljesítésére való nevelése összefonódott a vallásos érzületre neveléssel.
2. Az uralkodó osztály egy szűk körű közvetítő réteget akart létrehozni a népoktatás útján. Olyan réteget, mely műveltsége révén képes arra, hogy az uralkodó osztály nézeteit, eszméit az alsóbb rétegek felé közvetítse, velük elfogadtassa. (Alsóbb sorból származó papok, tanítók, ispánok, más földesúri és alacsonyabb rangú uradalmi tisztégviselôk tartoztak közéjük.) A falusi, jobbágysorból származó fiatalok részére a népoktatásban való részvétel lehetőséget teremtett arra, hogy öröklött helyzetükből kitörve bekerüljenek ebbe a magasabb társadalmi státust jelentő "közvetítő réteg"-be.
3. Azok számára is szükséges lehetett az elemi ismeretek és készségek elsajátítása, akik megmaradtak örökölt státusukban. Így például a városokban a céhekbe igyekvő fiataloknak ebben a korban már tudniuk kellett írni, olvasni, számolni. Mindezek iskolai elsajátítása után került sor a speciális céhes képzésre, a szakmai ismeretek és készségek elsajátítására.
A XVI. században elterjedt tankönyv volt Heyden Sebald latin-magyar beszélgetésgyűjteménye. Ennek egyik dialógusa jól érzékelteti a városi polgárdiákok tanulással kapcsolatos felfogását, gondolkodásmódját:
"- Inkább a tanulás miatt akarok ösztövérkedni, mint a szerelem miatt.
- Miért akarsz oly sokat tanulni?
- Különösen három ok miatt. Először: hogy tudjak, azután, hogy jól és boldogan éljek. Harmadszor, hogy később másoknak is hasznára legyek, és valami hasznom legyen belőle.
- Semmi hasznot nem hoznak a tudományok! Különösen nálunk, magyaroknál... Én inkább valami kereskedő mesterségre adom magamat, mellyel inkább élhetek, nem úgy, mint az efféle tudományokkal.
- Ami inkább kellemes számodra, azt tedd, én ebben nem követlek téged." [161]
Figyelemre méltó, hogy a falusi nép egészének - egészen a XVIII. század végéig - nem volt szüksége az ún. "elemi" ismeretekre: az olvasásra, írásra, bonyolultabb számolásra. Mindennapos munkája még nem igényelte ezeket. Megfelelő olvasmányanyag sem állt rendelkezésükre, hogy - az esetleg elsajátított - olvasástudást gyakorolhassák-használhassák. A parasztgyerekeknek elsősorban a mindennapi gyakorlatban elsajátítható praktikus számtan, az ún. "paraszt-aritmetika" megtanulására volt szükségük. Ennek elsajátításához nem volt szükség iskoláztatásra. Szüleiktől, környezetüktől tanulták meg ezt is, akárcsak a sajátos értékekkel rendelkező népi-paraszti műveltség többi elemét.
Ebben az időszakban jött létre egy fontos intézménytípus, a felsőbb (latin) iskoláktól szervezetileg független, önmagában is "befejezett műveltséget" adó kisiskola. Ez a több, mint háromszáz esztendeig (1560-1868) működő iskolatípus elsősorban a vallási, erkölcsi "állapotbeli" kötelességekről való ismeretek nyújtására, egyes tanulóknak az alapkészségek (olvasás, írás, számolás) és esetenként más praktikus ismeretkörök oktatására szolgáló intézmény volt. Ilyen kisiskolákat hoztak létre a katolikusok, majd - több mint százesztendős késéssel - a protestánsok.
A kisiskolák által nyújtott nevelést-oktatást szervesen kiegészítette a templomi katekizmusoktatás, melyre a plébános vezetésével többnyire vasárnap délelőtt vagy délután került sor. Ide jártak azok a gyerekek is, akik nem vettek részt "mindennapos" iskolai oktatásban.
Magyarországon első ízben az Oláh Miklós esztergomi érsek elnökletével 1560-ban összeülő nagyszombati zsinat rendelkezett a kisiskolák állításáról. E határozat a királyi Magyarország katolikus vallási ügyeivel foglalkozott, s kitért a népoktatásra is. A zsinat elrendelte, hogy minden plébániának tanítót kell alkalmaznia. Ha a falu szegény, akkor több település együttesen fogadja fel a tanítót. Ennek feladata, hogy a "betűismeret első elemeire" oktassa a falvakban élő gyermekeket. Szükséges továbbá a templomi szolgálathoz szükséges egyházi énekek tanítása is. A tanítónak írni is tudnia kell, hogy az arra alkalmas tanulókat ebbe a mesterségbe is bevezethesse. Fontos, hogy a tanító "jó tudományú és tisztes erkölcsű" ember legyen, hogy jó példája révén tanítványai "ne csak tanultakká váljanak, de becsületesekké is". A tanító feladatai közé tartozik az is, hogy a katekizmus szövegét kikérdezze, ezzel is segítve a plébános hitoktató munkáját. Emellett óvakodnia kell attól, hogy "oktatás közben a gyermekek maximális befogadóképességét meghaladó, ostoba és haszontalan problémákkal foglalkozzanak". [162] Ezek ugyanis nem fejlesztik az értelmet, hanem csak megzavarják azt, gátolják fejlődését.
Az egyházi hatóságok tehát az 1500-as évek közepétől azon igyekeztek, hogy a hétköznapi ("mindennapos") és a vasárnapi oktatásbanminél több gyermek vegyen részt. A szülőket is erőteljesen befolyásolták annak érdekében, hogy a "lehetőség szerint minél több gyermek iskolai nevelése" - elv érvényesülhessen. Természetesen ez a törekvés még nem jelentett "tankötelezettséget" - a szó mai értelmében -, hiszen ennek a társadalmi feltételei akkor még nem teremtődtek meg, igény sem volt rá. Falun a gyermekek többségét mint munkaerőt nem tudták nélkülözni, ezért nem mehettek rendszeresen iskolába. Nehezítette az iskolába járást a települések széttagoltsága is, sokan a falvaktól messze, tanyákon, majorságokban éltek. De gátolta a "lehetőség szerint minél több gyerek iskoláztatása" elv maradéktalan teljesülését az is, hogy az iskolás műveltség a XVI-XVII. században még nem tartalmazott a paraszti munkához kapcsolódó praktikus ismereteket.
A városokban más volt a helyzet. A polgárok előtt itt komoly tekintélye volt az iskolában szerezhető műveltségnek, hiszen az a városi élet mindennapjaiban is hasznosítható praktikus, sőt nélkülözhetetlen ismereteket tartalmazott.
A megújhodott katolikus egyház vezetői Magyarországon is a jezsuita rend segítségét vették igénybe a közép- és felsőfokú oktatás megszervezésében. A jezsuiták Magyarországon 1586-ban települtek le, ekkor létesítették első iskolájukat a felvidéki Znióváralján.
A királyi Magyarországon való iskolaalapítást megelőzte egy rövid ideig tartó erdélyi letelepülési kísérlet. Báthory István fejedelem hívó szavára 1579-ben Gyulafehérvárott, Kolozsmonostoron és Kolozsvárott létesítettek iskolát a jezsuiták. A fejedelem 1581-ben Kolozsvárott jezsuita egyetemet is alapított, melynek filozófiai és teológiai fakultásán a humanisztikus tanulmányok ("studia humanitatis") álltak a középpontban.
A kolozsvári jezsuita gimnáziumban tanulók, előmenetele olyan gyors ütemű volt, hogy még a protestáns szülők is - prédikátoraik tiltó szava ellenére - örömmel adták gyermekeiket e jó hírű skólába. "Ha ez így megy tovább - aggódtak a protestáns vezetők - egész Erdély a jezsuitáké lesz." 1603-ban sikerült elérniük, hogy hosszú időre kiutasítsák ezt a katolikus rendet katolikus rendet Erdélybôl.