A XVI. század közepének Magyarországára a teljes megosztottság volt jellemzõ. Az ország három részre szakadt: középsõ és déli részén a török volt az úr, a nyugati és északi területek Habsburg Ferdinánd uralkodása alatt álltak, s Erdély is hamarosan önálló fejedelemséggé vált. A területi szétdaraboltságot a feudális nemes urak egymás ellen vívott frakcióharcai tetézték.
A magyar katolikus egyház legfõbb vezetõi a mohácsi csatatéren elpusztultak. A fõpapság a tragédia után politikai küzdelmekbe bonyolódott. Ez is magyarázata lehet annak, hogy a futótûzként terjedõ reformáció kezdetben nem ütközött a katolikusok ellenállásába. De elõidézhették ezt a kezdeti toleranciát az egyházi körökben is otthonra lelõ humanizmus emberközpontú, földközpontú tanai is.
A protestantizmus szélsebes hazai terjedését társadalmi okok is segítették. A hit reformátorai a vallás õsi, tiszta formáihoz akarták visszavezetni a népet és a földi javakban dúskáló, hatalmas gazdasági hatalommal rendelkezõ katolikus egyházat. Luther tanításai fõként a királyi városok németajkú polgárai között leltek visszhangra, Kálvin elveit pedig a mezõvárosok tehetõs parasztpolgárai fogadták magukévá.
Hamarosan a lutheránusok (evangélikusok) és a kálvinisták (reformátusok) egyházakba szervezõdtek, és elfoglalták helyüket - a megújuló katolikus egyház mellett - a feudális társadalom rendjében. A reformáció kezdeti forradalmi lendülete az 1570-es éveken Magyarországon is megtört. A jobbágytömegek követeléseit a feudális fõúri körökkel kompromiszszumot kötõ protestáns egyházak is csitítani igyekeztek.
Az új vallási eszmék Magyarországon különösen a királyi városok gazdag polgárai körében leltek kedvezõ visszhangra. Ezekben a városokban a patríciusokból álló magisztrátus (elöljáróság, tanács) döntött a reformált hit befogadásáról vagy elutasításáról. A mezõvárosok és falvak esetében mindez a földesúr joga volt. Az alsóbb néprétegeknek, jobbágytömegeknek ebbe nem volt beleszólásuk.
A század közepén a legtöbb város és mezõváros iskolája a protestánsok fennhatósága alá került. Ezekben az iskolákban folyt a polgárság felsõbb rétegeibõl verbuválódott protestáns vezetõk nevelése-oktatása. Legfõbb cél a belülrõl fakadó, átélt vallásosság, a pietas kialakítása volt. Mindehhez elengedhetetlenül szükségesnek tartották a három legfontosabb nyelv: a latin, a görög és a héber tanulását (ezeket már Erasmus is javasolta), és a humanisztikus mûveltség elsajátítását. Az antik klasszikus szerzõknek elsõsorban az erkölcsi kérdésekkel foglalkozó mûveit dolgozták fel a protestáns iskolákban. A tudományok csúcsa a reformátorok szemében a hagyományos skolasztikus módszerrel fölépített, de új tekintélyeken nyugvó teológia volt. Ennek tanulmányozása koronázta meg a protestáns kollégium-típusú iskolák akadémiai tagozatát. (A katolikusok hasonló iskoláikban - mint láttuk - nem tették kötelezõvé a hittudomány ilyen alapos elsajátítását.)
A protestánsok tehát elsõdleges céljuknak a mûvelt vezetõ réteg kialakítását tekintették. Hívõ emberekét, akiknek õszintén átélt vallásossága klasszikus humán mûveltséggel párosul. Ezért létesítettek 6-8 osztályos latin (tehát grammatikai, retorikai és poétikai osztályokat magukban foglaló) iskolákat. Viszont hosszú ideig nem állítottak fel olyan önálló kisiskolákat, ahol a gyerekek anyanyelven szerezhettek volna egyszerû, praktikus alapismereteket. Sõt: még a nagyobb falvakban is hozzáfogtak a kollégium-típusú iskola megszervezéséhez. (Ilyen helyeken az iskola vezetõje tanította a felsõbb osztályosokat, a nagydiákok pedig a kezdõknek oktatták az ábécét és a latin nyelv elemeit.)
Az ilyen iskolák kezdõ tagozatának osztályai azután olyannyira felduzzadtak, hogy késõbb már a felsõbb tagozatos diákok tanulmányi munkájának nyugalmát is zavarták. Ekkortól - a XVIII. század elejétõl - szorgalmazták a protestánsok az önálló kisiskolák létesítését.
A protestánsok kollégium-típusú iskoláiban a gyerekeket igyekeztek minél hamarabb latin nyelvre fogni. A felsõbb osztályokban már a tanulók egymás közötti érintkezésének nyelve is a latin volt. A kezdõ kisgyermekek oktatása természetesen anyanyelven folyt.
A XVI. század közepén jelentek meg az elsõ anyanyelvû ábécéskönyvek. Az elsõ, mely töredékeiben fönnmaradt, föltehetõenHeltai Gáspár kolozsvári nyomdájából került ki 1553-ban. Címe a kor szokásaihoz híven terjedelmes: "A keresztyéni tudománynak fundamentuma. Rövid és hosszan való kérdésekbe befoglaltatott, a magyar (írás) olvasásnak módjával egyetemben. A gyermekecskéknek és egyéb együgyû keresztyéneknek épülésére. Kolozsvárban, MDLIII."
Elsõ ábécéskönyveink - ez látható a fenti címbõl is - az ún. "katekizmus-ábécéskönyv" mûfajába tartoztak. A gyermekek értelmi szintjéhez alkalmazkodó kérdés-felelet formában feldolgozott hittételek elõtt helyezték el az ábécé betûsorozatait és az olvasásgyakorlást segítõ betûkapcsolatokat. (Például: ab, eb, ib, ob, öb, ub, üb stb.) A katekizmus anyagát így - gyakorlószövegként - az olvasás tanulásához is felhasználták.
Az elsõ anyanyelvû tankönyvek sorába tartozik még Bornemissza Péter ábécéskönyve, Geleji Katona István Magyar grammatikácskája. Magyar nyelvtant írt - latinul - Sylvester János is.
Az egyre inkább tért hódító könyvnyomtatás segített terjeszteni a protestánsok magyar nyelvûbibliafordításait (Sylvester Jánosé 1541-ben, Károli Gáspáré 1590-ben keletkezett).
A század közepének társadalmi-politikai-ideológiai küzdelmei új igényeket támasztottak az alsó rétegek iskoláztatásával szemben. Ekkor már szükségesnek tartotta az uralkodó osztály, hogy lehetõleg minden nagyobb településen (városban és falun egyaránt), ahol van papi állomáshely, legyen világi rendû tanító is.
Három, egymással szorosan összefüggõ cél elérése érdekében akarták a népoktatást megszervezni:
1. Elsõsorban azért, hogy elfogadtassák velük saját felfogásukat arról, hogy a fönnálló társadalmi rend tökéletes, ennek megváltoztatása katasztrofális lenne az õ számukra is. Az alsó néprétegeknek ez az "állapotbéli" kötelességek teljesítésére való nevelése összefonódott a vallásos érzületre neveléssel.
2. Az uralkodó osztály egy szûk körû közvetítõ réteget akart létrehozni a népoktatás útján. Olyan réteget, mely mûveltsége révén képes arra, hogy az uralkodó osztály nézeteit, eszméit az alsóbb rétegek felé közvetítse, velük elfogadtassa. (Alsóbb sorból származó papok, tanítók, ispánok, más földesúri és alacsonyabb rangú uradalmi tisztégviselôk tartoztak közéjük.) A falusi, jobbágysorból származó fiatalok részére a népoktatásban való részvétel lehetõséget teremtett arra, hogy öröklött helyzetükbõl kitörve bekerüljenek ebbe a magasabb társadalmi státust jelentõ "közvetítõ réteg"-be.
3. Azok számára is szükséges lehetett az elemi ismeretek és készségek elsajátítása, akik megmaradtak örökölt státusukban. Így például a városokban a céhekbe igyekvõ fiataloknak ebben a korban már tudniuk kellett írni, olvasni, számolni. Mindezek iskolai elsajátítása után került sor a speciális céhes képzésre, a szakmai ismeretek és készségek elsajátítására.
A XVI. században elterjedt tankönyv volt Heyden Sebald latin-magyar beszélgetésgyûjteménye. Ennek egyik dialógusa jól érzékelteti a városi polgárdiákok tanulással kapcsolatos felfogását, gondolkodásmódját:
"- Inkább a tanulás miatt akarok ösztövérkedni, mint a szerelem miatt.
- Miért akarsz oly sokat tanulni?
- Különösen három ok miatt. Elõször: hogy tudjak, azután, hogy jól és boldogan éljek. Harmadszor, hogy késõbb másoknak is hasznára legyek, és valami hasznom legyen belõle.
- Semmi hasznot nem hoznak a tudományok! Különösen nálunk, magyaroknál... Én inkább valami kereskedõ mesterségre adom magamat, mellyel inkább élhetek, nem úgy, mint az efféle tudományokkal.
- Ami inkább kellemes számodra, azt tedd, én ebben nem követlek téged." [161]
Figyelemre méltó, hogy a falusi nép egészének - egészen a XVIII. század végéig - nem volt szüksége az ún. "elemi" ismeretekre: az olvasásra, írásra, bonyolultabb számolásra. Mindennapos munkája még nem igényelte ezeket. Megfelelõ olvasmányanyag sem állt rendelkezésükre, hogy - az esetleg elsajátított - olvasástudást gyakorolhassák-használhassák. A parasztgyerekeknek elsõsorban a mindennapi gyakorlatban elsajátítható praktikus számtan, az ún. "paraszt-aritmetika" megtanulására volt szükségük. Ennek elsajátításához nem volt szükség iskoláztatásra. Szüleiktõl, környezetüktõl tanulták meg ezt is, akárcsak a sajátos értékekkel rendelkezõ népi-paraszti mûveltség többi elemét.
Ebben az idõszakban jött létre egy fontos intézménytípus, a felsõbb (latin) iskoláktól szervezetileg független, önmagában is "befejezett mûveltséget" adó kisiskola. Ez a több, mint háromszáz esztendeig (1560-1868) mûködõ iskolatípus elsõsorban a vallási, erkölcsi "állapotbeli" kötelességekrõl való ismeretek nyújtására, egyes tanulóknak az alapkészségek (olvasás, írás, számolás) és esetenként más praktikus ismeretkörök oktatására szolgáló intézmény volt. Ilyen kisiskolákat hoztak létre a katolikusok, majd - több mint százesztendõs késéssel - a protestánsok.
A kisiskolák által nyújtott nevelést-oktatást szervesen kiegészítette a templomi katekizmusoktatás, melyre a plébános vezetésével többnyire vasárnap délelõtt vagy délután került sor. Ide jártak azok a gyerekek is, akik nem vettek részt "mindennapos" iskolai oktatásban.
Magyarországon elsõ ízben az Oláh Miklós esztergomi érsek elnökletével 1560-ban összeülõ nagyszombati zsinat rendelkezett a kisiskolák állításáról. E határozat a királyi Magyarország katolikus vallási ügyeivel foglalkozott, s kitért a népoktatásra is. A zsinat elrendelte, hogy minden plébániának tanítót kell alkalmaznia. Ha a falu szegény, akkor több település együttesen fogadja fel a tanítót. Ennek feladata, hogy a "betûismeret elsõ elemeire" oktassa a falvakban élõ gyermekeket. Szükséges továbbá a templomi szolgálathoz szükséges egyházi énekek tanítása is. A tanítónak írni is tudnia kell, hogy az arra alkalmas tanulókat ebbe a mesterségbe is bevezethesse. Fontos, hogy a tanító "jó tudományú és tisztes erkölcsû" ember legyen, hogy jó példája révén tanítványai "ne csak tanultakká váljanak, de becsületesekké is". A tanító feladatai közé tartozik az is, hogy a katekizmus szövegét kikérdezze, ezzel is segítve a plébános hitoktató munkáját. Emellett óvakodnia kell attól, hogy "oktatás közben a gyermekek maximális befogadóképességét meghaladó, ostoba és haszontalan problémákkal foglalkozzanak". [162] Ezek ugyanis nem fejlesztik az értelmet, hanem csak megzavarják azt, gátolják fejlõdését.
Az egyházi hatóságok tehát az 1500-as évek közepétõl azon igyekeztek, hogy a hétköznapi ("mindennapos") és a vasárnapi oktatásbanminél több gyermek vegyen részt. A szülõket is erõteljesen befolyásolták annak érdekében, hogy a "lehetõség szerint minél több gyermek iskolai nevelése" - elv érvényesülhessen. Természetesen ez a törekvés még nem jelentett "tankötelezettséget" - a szó mai értelmében -, hiszen ennek a társadalmi feltételei akkor még nem teremtõdtek meg, igény sem volt rá. Falun a gyermekek többségét mint munkaerõt nem tudták nélkülözni, ezért nem mehettek rendszeresen iskolába. Nehezítette az iskolába járást a települések széttagoltsága is, sokan a falvaktól messze, tanyákon, majorságokban éltek. De gátolta a "lehetõség szerint minél több gyerek iskoláztatása" elv maradéktalan teljesülését az is, hogy az iskolás mûveltség a XVI-XVII. században még nem tartalmazott a paraszti munkához kapcsolódó praktikus ismereteket.
A városokban más volt a helyzet. A polgárok elõtt itt komoly tekintélye volt az iskolában szerezhetõ mûveltségnek, hiszen az a városi élet mindennapjaiban is hasznosítható praktikus, sõt nélkülözhetetlen ismereteket tartalmazott.
A megújhodott katolikus egyház vezetõi Magyarországon is a jezsuita rend segítségét vették igénybe a közép- és felsõfokú oktatás megszervezésében. A jezsuiták Magyarországon 1586-ban települtek le, ekkor létesítették elsõ iskolájukat a felvidéki Znióváralján.
A királyi Magyarországon való iskolaalapítást megelõzte egy rövid ideig tartó erdélyi letelepülési kísérlet. Báthory István fejedelem hívó szavára 1579-ben Gyulafehérvárott, Kolozsmonostoron és Kolozsvárott létesítettek iskolát a jezsuiták. A fejedelem 1581-ben Kolozsvárott jezsuita egyetemet is alapított, melynek filozófiai és teológiai fakultásán a humanisztikus tanulmányok ("studia humanitatis") álltak a középpontban.
A kolozsvári jezsuita gimnáziumban tanulók, elõmenetele olyan gyors ütemû volt, hogy még a protestáns szülõk is - prédikátoraik tiltó szava ellenére - örömmel adták gyermekeiket e jó hírû skólába. "Ha ez így megy tovább - aggódtak a protestáns vezetõk - egész Erdély a jezsuitáké lesz." 1603-ban sikerült elérniük, hogy hosszú idõre kiutasítsák ezt a katolikus rendet katolikus rendet Erdélybôl.