Horváth Iván: Viszontválasz

Amiben egyetértek

Igaza van Kulcsár Szabó Ernőnek: vonzódom a rejtvényfejtés herméneutikájához, kiváltképp a filológiai tevékenységben.

Igaza van: a tudományban előnyben részesítem azokat az állításokat, amelyeket be lehet bizonyítani vagy meg lehet cáfolni – azokhoz képest, amelyek úgy vannak megfogalmazva, hogy se bebizonyítani, se megcáfolni ne lehessen őket.[1]

Igaz: önáltatás, ha úgy képzeljük, hogy tárgyalásunk elmélettelen lehet. Önhivatkozással jeleztem, hogy mellesleg épp irodalomelméletet írok. „Ám mindenkinek – írtam –, aki elmélettel foglalkozik, netán új állításokat akar tenni, a vitához viszonylag nagy szabadsági fokú környezetre van szüksége. Előadásom ezt az előzetes célt szolgálta.” A vitakörnyezet szabadságfokának emelése: ez a cél elsősorban gyakorlati. Ami elméleti benne, az sem irodalomelméleti, hanem etikai. Úgy képzelem, hogy valaminő erkölcsi megegyezésnek mindig meg kell előznie az irodalomelméleti vitát – ezért korlátozódtam egyelőre csupán a beszédmód bírálatára. Maga a vita még nem kezdődött el.

Vitapartnerem tiltakozása folytán elismerem, hogy tévedtem, amikor előadásmódjáról tett megfigyeléseimet föltevésszerűen összekapcsoltam a protestantizmusnak a felvilágosodással szemben álló, pietista hagyományával. Ez a magyarázat egyrészt beleillett az én (Kisbali László nyomán kialakított) Gadamer-értelmezésembe, másrészt nem tartalmazott erkölcsi kifogást, szemben néhány lehetséges más magyarázattal. Sajnálom, hogy le kell mondanom róla.

Amiben nem értek egyet

Alig van köztünk egyetnemértés. Egy dologról írtam én, más dologra válaszol ő. Olyan álláspontokat tulajdonít nekem (az irodalomelméleti együgyűségtől a harcos és ráadásul titkolt vallásellenességig), amelyek nem feltétlenül az enyéim, és nem kell őket megvédenem.

Azt mondja például, hogy ellenfele vagyok a herméneutikának. Hiába fogadkoztam ebben az előadásomban is, másutt[2] is, hogy nem vagyok az, hanem eklektikus vagyok, aki a strukturalizmusból is (sokat), a herméneutikából is (kevesebbet) összeválogatott magának. Azt mondja, vallásellenes vagyok – miért? Mivel nem titkoltam lelkesedésemet a felvilágosodás eszméit beteljesítő, nagyszerű protestantizmus, Anderson és Lessing iránt? Azt mondja, hogy szemfényvesztésnek tartom Gadamer és Derrida bölcseletének sarkalatos tételeit, holott csak túlzó, pontatlan megfogalmazásaikat bíráltam, rendszerükkel ezúttal nem törődtem. Előre láttam ezt a félreértést, előre sajnálkoztam rajta,[3] mindhiába. Vitapartnerem a herméneutikát védi, amelyet nem támadtam, ahelyett, hogy a kifogásolt stílusvirágokat védené, amelyeket támadtam.

Kulcsár Szabó Ernő e vitamódszere (hogy elengedi a füle mellett, amit mondok, és ehelyett arra válaszol, amit az álláspontomnak vél) mégsem logikátlan. Alapjául az a többször kifejtett meggyőződése szolgál, hogy előadásom őszintétlen volt, amely nem felfedni, hanem éppenséggel elleplezni kívánta valódi szándékaimat. Azzal vádol, hogy nem azt gondoltam, amit mondtam. Bizonyára ezért hagyja megválaszolatlanul[4] észrevételeim javát. Bizonyára ezért függeszti szemét szövegem helyett arra, aki igazából vagyok.

Nem zavar írásának személyes éle. Én még személyesebb, a vakmerőségig személyes voltam, amikor igéit, főneveit, névmásait, sőt írásjeleit vizsgáltam. Nyelvhasználatunknál nincs személyesebb tulajdonunk. Ami zavar, az az, hogy ő a személyemre és szándékaimra vonatkozó állításait alig alapozza meg szövegem elemzésével. Pedig irodalmárok volnánk. Jobb szerettem volna azt játszani, hogy nincs nyelven kívüli valóságunk.

Amit nem értek

Kulcsár Szabó Ernő jóindulatúan úgy dönt, hogy nem meséli el, milyen rossz véleményük van bizonyos embereknek szerény személyemről, „illetve az azt hordozó hagyományról” [!!]. Nem könnyű pedig lemondania e beszámolóról, mert „az utóbbi negyven évünk miatt a vonatkozó hagyomány” éppenséggel szóba kerülhetne. A laicitásra való hivatkozásomnak „sem oly makulátlan a közelmúltbeli emlékezete”, teszi hozzá. A 33. jegyzetben aztán majdnem megbánja ezt a fogadalmát (hogy tudniillik megkegyelmez nekem), és majdnem elmondja, hogy előadásom „észjárása emlékeztet” arra a bizonyos hagyományra. Közben a főszövegben említődik e hagyományból sok minden: „rosszemlékű világnézeti klasszifikáció”, amelyet „élesztgetek”, és még vagy féltucatnyi tapintatos célzás a kommunizmus vallás- és gondolatszabadság-ellenes erőszakosságaira.

Miről van szó? A kommunizmus időszaka kedvezett volna az andersoni—lessingi protestantizmusnak, amelyért lelkesedem, szemben a gadameri pietista protestantizmuséval, amelyért nem?

És nekem mi közöm az egészhez? A rosszemlékű „negyven” (pontosabban ebből a felnőttkoromra eső húszegynéhány) évvel kapcsolatban nincsenek rossz emlékeim. Erősebben fogalmazok: azt állítom, hogy politikai szempontból e húszegynéhány esztendőből másoknak sem lehetnek rossz emlékei rólam.

Amit nem akarok megérteni

Kulcsár Szabó Ernő már megszokott, homályos célozgatásaiból tehát nem tudtam meg, hogy kerülök bele én magam a történetbe. Valami személyes közöm lenne a kommunizmus hagyományához – de mi?

Vitapartnerem leszögezi, hogy „a hagyomány hermeneutikai értelemben nem tetszőlegesen választható”, de, ha árnyékomat átugrani (e hagyománytól megszabadulni) lehetetlen is, legalább akarnom kellene látni a hagyományt, hogy számolni tudjak vele. Ugyanide vág baljós Gadamer-mottója: „Senki sem tudja egyszerűen kireflektálni magát abból a gondolkodásmódból, amelybe beleformálták.”

Nem akarom megérteni, hogy Kulcsár Szabó Ernő mire célozgat. Belső ellenállás van bennem aziránt, hogy megértsem. Lehet, hogy arra vonatkozik, de az is lehet, hogy nem. Mindenkinek lehet Achilles-sarka – az enyém történetesen ez. Azt a megoldást választom, hogy válaszolok is e célzásokra, meg nem is.

Az ItK olvasóit megkímélem. A világhálón elhelyezem egy idevágó cikkemet 1991-ből.[5] Ha Kulcsár Szabó Ernő célzásaival nem az irodalmi (vagy tudományos), hanem az életrajzi énemre utalt, javaslom, olvassa el. Ha nem erről van szó, akkor a pontatlan fogalmazásmód újabb példájával lettünk gazdagabbak.