Az alábbi cikket 1991-ben (a keltezést később pontosítom) jelentettem meg a Magyar Hírlapban.

Horváth Iván

„Apák és fiúk”

A Corvin Egyetem egyik – szervezőjeként 1990 aug. 1-jén felajánlkozó levelet írtam az Akadémia újonnan megválasztott elnökének, Kosáry Domokosnak. Tudtam, hogy céljaink hasonlóak: ő is szeretné, ha az akadémiai kutatóintézetek – autonómiájuk elvesztése nélkül – szervezett formában vehetnének részt a magyar felsőoktatásban, mindenekelőtt a posztgraduális képzésben. Aztán egy januári interjúban arról panaszkodtam, hogy immár nem érezzük az MTA vezetőinek azt a meleg támogatását, amelyben 1990 tavaszán részesítettek, például erre a fontos levelünkre sem kaptunk választ. Nos, a válasz megérkezett, szintén egy Magyar Nemzet-interjú formájában (febr. 28). Az elnöki nyilatkozat nem kedvezőtlen: ha majd kiépült a posztgraduális iskolák nemzeti szervezete, az Athenaeum, abban (persze megfelelő programokkal) a Corvin is éppúgy részt vehet, mint az állami alapítású egyetemek. Kosáry Domokos utolsó mondataiból azonban olyan üzenetet olvasok ki, amely személy szerint nekem és rólam szól. Nem értem, s ez nyugtalanít. Szövegösszefüggésével együtt idézem: „Tehát: ha az új struktúra kialakul, akkor lesz mihez csatlakozni. Én nem félek semmiféle 'politikai célú' oldalvágástól. Nem féltem akkor sem, amikor még Révai József idején a pártlap főszerkesztője támadott, de akkor sem, ha most a fiatalabb nemzedék próbálkozik ezzel.” Én tehát ugyanazt tenném, amit a pártlap egykori főszerkesztője cselekedett akkoriban, amikor megszülettem? Mit keres itt ez a hasonlat? Újbolsevizmussal gyanúsítana az elnök? Valószínűtlen, hiszen olvasóim és hallgatóim révén a tudományos szakközönség évtizedek óta ismer. Kosáry Domokos tulajdonképpen önmagáról szól: azt mondja, hogy nem félt sem akkor, sem most. Ez végképp érthetetlen. Valóban ritka bátorságra vall (és életrajzát ismerve el is hiszem neki), hogy annak idején nem ijedt meg a Szabad Nép cikkétől. De attól a szemrehányástól, amelyet azért tettem, mert egy fontos közügyben sem levelemre nem válaszolt, sem személyesen, de mégcsak telefonon sem kerülhettem a színe elé, nem gondolhatja komolyan, hogy baja eshetik. Politikai oldalvágás nem történt. Magamfajta kutatóból akad az Akadémián vagy 3-4 ezer. Mindegyikünktől tartana az elnök? Vagy valami közöm lenne a pártlap halott főszerkesztőjéhez? Miért kertel, mire célozgat Kosáry Domokos, miért nem mondja meg világosan, hogy mi a baja velem?

Horváth Márton

Hová lett a vadászkalap, amelyet Rajk Lászlótól kapott apám, és amelyet a rövidlátó Révai József lőtt keresztül? Hol van Gilette mintájú első borotvám, amelyet apámtól kaptam? (Ő a kinyitható fürdőszobai tükör mögött találta abban a Gábor Áron utcai villában, amelybe Péter Gábor letartóztatása után költöztünk.) Mennyi elveszett tárgy, amelyet mind a Munkásmozgalmi Múzeumnak kellene ajándékoznom! Hová lett maga a Munkásmozgalmi Múzeum? A forradalom után évekig ottfelejtettek minket az előkelő budai házban. Anyám vett száz naposcsibét, azok kapirgáltak az omladozó úszómedence körül. Nyulakat, sőt titokban disznót is tartottunk. Aztán a szüleim újra állásba kerültek. A villát a párt adta, a párt elvette, én pedig nyugodtan hívhattam meg osztálytársaimat pesti lakásunkba, és nem mardosott immár a szégyen.

Persze folyton kisült, hogy annak a Horváth Mártonnak a fia vagyok. Anyám úgy tanított, hogy apám hős, aki összesen nyolc évet ült, aki már az illegális Szabad Népet is szerkesztette, aki a kommunista párt fegyveres ellenállását irányította, aki megszökött a halálvonatról... Én megalázott emberekkel beszéltem, akiket a Szabad Nép tönkretett. '62-ben, a gimnáziumban, a gyűlöletes irodalomkönyvből még mindig a Lobogónk: Petőfi ásított rám. Már középiskolásként rendszerellenes voltam, és otthon apámat nemcsak a Rákosi-korszakért vontam felelősségre, hanem azért is, ami rákövetkezett. Alig tanúsított ellenállást. Nem nehezményezte, hogy az osztályból csak egy barátom és én nem vagyunk KISZ-tagok, és talán tudomást sem szerzett arról, hogy egyetemi, később munkahelyi fölvételem előtt végül kétszer is beléptem. Mint párton kívül maradt kommunista, a marxizmus klasszikusait adta a kezembe, és egy eszményi, népuralmi szocializmus lehetősége mellett érvelt. '68-ban, a dubcekizmus látszatgyőzelme idején ennek beköszöntét remélte. Saját politikusi tevékenységét azonban nem volt hajlandó mentegetni, és nem törekedett arra, hogy fölnézzek rá. Állandóan írt, cikket, kéziratban maradó elemzést, rejtjeles álregényt, de mindig a Rákosi-korszakról, amelynek – és benne önmagának – sosem talált, és nem is keresett mentséget. A '72-es resztalinizációs kísérlet idején a Kritika megkérdezte, hogy nem volt-e valami kedvező vonása is a Lobogónk: Petőfi művelődéspolitikájának. Egy volt – válaszolta apám –, az, hogy sosem térhet vissza.

Horváth Márton neve mindörökre a sztalinista művelődéspolitika egyik jelképe marad. A történelmi igazságszolgáltatás ítéletébe ő belenyugodott. Ha szerecsenmosdatással kísérleteznék, hűtlen lennék az ő akaratához is. De génjeit testem, nevelését elmém őrzi. És bármily időszerűtlen is, le kell szögeznem, hogy bizony nem bánom. Én otthon a forradalmat forradalomnak tanultam. S ha az utóbbi években nem kellett korábbi politikai vélekedéseimet, eszem és szavam járását módosítanom, azt otthoni neveltetésemnek is köszönhetem. Miféle ember lennék, ha nem éreznék hálát érte?

De azokat az embereket is meg kell értenem, akik iszonyú sebeket hordoznak, és még azoknak sem tudnak megbocsátani, akik, miként apám, bocsánatot kértek, ha fölmentést nem is. Mint annyi mindent, ezt is csak az idő orvosolhatja. Az idő manapság nagyon gyorsan múlik, és a születési hibák firtatásának szokása hamarosan afféle ellenszenves történelmi emlékké fog halványulni. A Rákosi-korszakot pedig birtokukba veszik a történetírók.

Egy levél 1956-ból

A korszak kutatóinak feladata, hogy megrajzolják az MDP Központi Vezetőségének történetét. Engem persze az is foglalkoztat, hiszen azidőtájt apró gyerek voltam, hogy apám fordulatát mikorra keltezzem. Ezt világítja meg az a levél, amelyet az MSZMP ideiglenes Intéző Bizottságához írt valamikor 1956 november 10. körül. Mivel a szöveg családi érdekességén túl (megfelelő forráskritikával) a történetírás számára is figyelemreméltó lehet, a hagyaték gondozójának, Standeisky Évának bátorítására közzéteszem.

Az MSzMP Intéző Bizottságának

Kedves Elvtársak!

Most értesültem arról, hogy egy legutóbbi aktívaértekezleten Kádár János „rákosistának” bélyegezett. Azok között sorolt fel, akikkel az utóbbi félévben a legélesebb harcban álltam, és akikkel sem most, sem a jövőben semmiféle politikai közösséget nem tudok vállalni.

Szeretnék ezzel a váddal kapcsolatban néhány tényt az elvtársak emlékezetébe idézni.

Az elmúlt tíz év során „sztalinisták” és „rákosisták” voltunk valamennyien, akár vezető helyen, akár alsó beosztásban dolgoztunk. Ez vonatkozik még a börtönbe került elvtársakra is, hiszen senkit nem a politikai felfogása miatt tartóztattak le. A döntőnek tehát a sztalinizmus leleplezése, tehát a XX. kongresszus utáni magatartást kell tekinteni. Ezen időszakban, 1956 tavaszától szilárdan és következetesen harcoltam a helyes politikáért.

1956 tavaszán hosszas munkával kidolgoztam a magyar irodalom újabb jelenségeinek lényegében helyes értékelését. Minden erőmmel igyekeztem jóvátenni a legsúlyosabb bűnt, amit egész mozgalmi munkám alatt elkövettem: kommunista írók munkájának az érdemtelen és indokolatlan meggyalázásának a bűnét. Az írók – ha nem is azonnal – de teljes megértéssel fogadták erőfeszítéseimet, mert megérezték szándékom becsületességét és őszinteségét. Okom van azt hinni, hogy az irántam érzett ellenszenvük rokonszenvvé változott.

Ez év júniusában közöltem többek között Kádár Jánossal is, hogy a soron következő KV-ülésen megfelelő indoklással javasolni fogom Rákosi Mátyás leváltását. Arra kértem, hogy támogassa ezt, és próbálja Révait is hasonló magatartásra bírni. Kádár ellene volt ennek, természetesen nem azért, mert vonzódott Rákosihoz, hanem azért, mert nem látta reálisnak a javaslatot.

A P. B. majd minden tagjánál tiltakoztam a Petőfi-kör elleni katasztrofális határozat ellen, követeltem az írók és újságírók rehabilitálását. Egyre világosabbá vált számomra, hogy a párt és az ország szörnyű válságából csak Nagy Imrével találhatjuk meg a kibontakozást. Kapcsolatot kerestem vele, s az én javaslatomra írta meg a pártegység megteremtését célzó, október 4-i levelét. Sajnos, elsősorban Gerő és Révai ellennállása következtében ennek nem lett meg a kívánt hatása – a huzavona folytatódott.

A Szabad Nép munkáját a P. B. gyarkorlatilag megbénította. A helyzetet feltáró és a Rákosit leleplező cikkem megjelenését megakadályozta. A szerk. biz. átszervezését húzta-halasztotta. Belső határozatot hozott az én leváltásomra. A Gerő-féle vonalat a szerkesztőség kollektívája nem volt hajlandó vinni, a helyes vonal érvényesítését a lapban a P. B. megakadályozta. Ez okozta a tömegek ellenszenvét a párt lapja és a KV iránt.

A legdöntőbb kérdés, az igazi próbakő minden kommunista vezető számára, hogy milyen álláspontot foglalt el a felkeléssel kapcsolatban. Nem szívesen beszélek a saját magatartásomról, de az elvtársak vádjai rákényszerítenek erre.

Amint az elvtársak jól emlékeznek rá, 23-án délelőtt a P. B. elé vezettem a Szabad Nép szerkesztőségének a küldöttségét, amely rendkívüli nyomatékkal tárta fel a való helyzetet. Ugyanaznap délután levelet küldtem be a P. B. ülésére, amelyben azt kértem, hogy este ne Gerő Ernő, hanem Nagy Imre beszéljen a rádióban. Ugyanaznap éjszaka a KV ülésén egyedül szálltam szembe Gerő Ernő gyalázatos „értékelésével”, aki a tömegek „fasiszta fertőzöttségére” és a sajtó „romboló tevékenységére” vezette vissza a felkelés „okait”. Harmadmagammal szavaztam Gerő Ernő elsőtitkári megbízatása ellen. Egyedül szólaltam fel a szovjet csapatok első behívása ellen, – igaz, hogy azzal a nem elvi indoklással, hogy a KV nem ismeri a konkrét katonai helyzetet, tehát nincs módja eldönteni, vajon nélkülözhetetlenek-e a szovjet csapatok. Én fogalmaztam az első Nagy Imre-kormány nyilatkozatát, amely leszögezte, hogy a nemzeti demokratikus forradalom kiváltó okai között döntő volt a tömegek felháborodása a Rákosi-uralom bűnei ellen – amit később Szuszlov is megállapított november 7-i beszédében. A nyilatkozat tartalmazott volna továbbá egy sor konkrét intézkedést, olyanokat, amelyeket néhány napon belül messze túlhaladtunk. A felelősségrevonástól rettegő Gerő-klikk javaslatára a KV a nyilatkozat szövegét elvetette, és egy semmitmondó szöveggel helyettesítette. Ebben a vitában (a KV utolsó előtti ülésén) rendkívül élesen megbélyegeztem a Gerő-klikk áruló magatartását.

Hozzá kívánom fűzni ehhez, hogy a felkelés idején a Szabad Nép, amíg megjelent, lényegében helyes vonalat vitt, megelőzve a P. B. és a KV rendkívül elkésett, felemás döntéseit. Egészen röviden összefoglalva: ezek a tények jellemezték a magatartásomat. Minden személyes elfogultság nélkül állíthatom, hogy sem a felkelés előtt, sem a felkelés alatt nem volt egyetlen olyan KV-tag, aki többet tett volna a helyes politika győzelméért. Nyilván ez a felismerés vezette Kádár elvtársat múlt hét csütörtökén (az utolsó napon, amikor tagja volt még a Nagy-kormánynak) abban, hogy megbízott Harasztival együtt az MSZMP első kiáltványának a megszerkesztésével. Nyilván ez vezette Fehér Lajost, az I. B. tagját, amikor néhány napja azt javasolta, hogy vegyem át a Népszabadság szerkesztését.

Nem a régebbi politikai magatartásomban kell tehát keresnem azokat az okokat, amikért az elvtársak most szükségesnek és helyesnek tartják azt, hogy megbélyegezzenek. Helyesebb, ha ezt a megbélyegzést az utolsó héten tanúsított magatartásomra tekintem válasznak.

Először arra válasz, hogy nem jelentkeztem munkára.

Másodszor arra, hogy nem vállaltam el a Népszabadság szerkesztését.

Harmadszor arra, hogy nem vagyok meggyőződve az adott időpontban a szovjet csapatok másodszori bevonulásának az elkerülhetetlen szükségességéről és hasznosságáról.

Negyedszer arra, hogy az ország egész felnőtt lakosságával együtt én is csak Nagy Imrével és az összes valóban demokratikus erők összefogásával tudom elképzelni a kibontakozást.

Azok az elvtársak, akik minderre azt válaszolják, hogy „rákosistának” bélyegeznek, és kitanácsolnak a közéletből, – kicsinyes bosszúállás és a rágalmazás útját választják. Olyan eszközt használnak, amelyet nálunk Rákosi emelt politikai fegyverré és fejlesztett tökéletessé. A személyi sérelmen túl nem kis veszélyt jelent a születő új párt számára, ha annak vezetői ilyen méltatlan fegyverekkel élnek.

Gondolkodjanak el ezen az elvtársak. Én nem tudom megvédeni a magam igazát. Ki vagyok szolgáltatva. Nem tudok máshova apellálni, mint azokhoz, akik a hibát elkövették. Javítsák ki ezt a hibát, mert a rágalommal nemcsak engem, hanem magukat is bemocskolják.