F-BOOK,
F-CONTENT
1. Érvek az
f-book mellett
Első jelentésem két részből
állt. Először az Informatikai Kormánybiztosság legsürgősebb
államigazgatási feladatait soroltam fel a művelődésügy és -- kisebb
részben -- az oktatásügy terén. Másodszor egy olyan tett véghezvitelét
ajánlottam a Kormánybiztosság figyelmébe, amely -- azon felül, hogy mind a
művelődés-, mind az oktatásügy szempontjából lényeges és hasznos -- a
tömegtájékoztatásban is könnyen és hatásosan közvetíthető eredményt ígér,
s még az Európai Unió figyelmét is fölkeltheti.
E mostani jelentésben ezt a második
indítványt fejlesztem tovább és általánosítom. Egyúttal javaslatot teszek a
gyerek nevére. Az „Ingyenkönyv” nem elég általános (hiszen ne csak
könyvről lehessen szó), és nem elég pontos (hiszen a hozzáférés és
tovább-alakítás teljes szabadsága sokkal több, mint a puszta ingyenesség). Az
ingyenesség ugyanakkor -- teljesen fölöslegesen -- a szegénységre utal. A hírverésben
fölhasználható magyar kifejezést eleddig nem találtam, de angolt igen: f-book,
f-music, f-content, ahol az f: „free”, azaz nemcsak ingyenes, hanem
minden tekintetben szabad is.
A jelenlegi körülmények az f-book
bevezetésének szempontjából nem kedvezőtlenek.
Az e-book térhódítása megtorpanni
látszik. Az első e-book-olvasó készülékek (Rocket eBook és Softbook)
gyártása az idén megszűnt. A második nemzedék (Thomson Multimedia) 2000
októberében jelent meg, nem olcsón (a színes 700, a fekete-fehér 300 amerikai
dollár). Az e-book tisztán szoftveres megvalósításával foglalkozó Adobe és
Microsoft szerint aligha lesz piacképes az olvasókészülék. A könyvkiadók
panaszkodnak: állítólag több ezer dollárba kerül e-book formába önteni egy már
közzétett papírkönyvet, és ebben nincs benne a szerzői jogdíj
megújításának költsége. (The Economist, 2000, okt. 21.)
Jelszavunk tehát az
"f-book", amely "free book"-ot jelent, és az
"e-book"-kal szemben fogalmaz meg alternatívát, mind műszaki,
mind kereskedelmi, mind pedig politikai értelemben.
1.1 Műszaki
érv
Az "e-book" túl korán
jelent meg a piacon. A hálózati képzetes könyv feltehetőleg csak évtizedek
múlva fogja megtalálni végleges alakját. Az f-book "free", azaz:
szabadon fejleszthető, mert nincsenek mögötte szabványoknál merevebb
ajánlások, miként az e-book esetében. A legjobb képzetes könyvek már ma is
gazdagabbak, mint az e-book-ok. Néhány év múlva összehasonlíthatatlanul
jobbaknak kell lenniük.
Gutenberg után is eltartott még vagy
hatvan évig, amíg azt, amit ma könyvnek nevezünk, többé-kevésbé föltalálták. Az
ősnyomtatványoknak nem volt címlapjuk. A kiadó és nyomdász csupán a könyv
végén, a kolofonban nevezte meg magát. Az iniciálékat utólag, kézzel kellett
megfesteni. A könyv gyakran túl nagy volt (inkább mutatós, semmint
kézbeillő), a borító pedig túl nehéz (különösen, amikor anyagául
fémveretekkel ellátott, bőrborítású fát használtak). A
szedőszekrényben nemcsak az ábécének megfelelő kisszámú rekesz volt,
hanem a rengeteg rövidítésjeles betűé és összevont betűcsoporté is,
amelyeket még a kódexek korában, a másolás gyorsítása és a drága pergamen
kímélése végett vezettek be. Ez fölöslegesen nehezítette meg a szedő
dolgát.
Az e-book mögött álló vállalatok
(Gemstar, Adobe, Microsoft) a könyvkiadóknak akarják eladni termékeiket. Nem
kutatják a tartalomgyártás új technológiáit, nem olyan, új típusú könyvön
dolgoznak, amely mind előállításának, mind felhasználásának módjában
gyökeresen szakít a hagyománnyal. Régi tartalmat tesznek a régi rendszerű,
hagyományos könyv hű (de mennél hívebb, persze annál szánalmasabb)
elektronikus utánzatába.
Az
ősnyomdászok szinte kódexeket nyomtattak modern könyvek helyett, a mai
hálózati e-bookok pedig nevetségesen hasonlítanak a nyomtatványokra.
Nyomtatványszerű, hogy a mű lapokra van tördelve, a tipográfiai terv
hagyományos, a számítógépes korszakban szokásos szövegkezelési eljárások
nehézkesek vagy egyenesen tilalmasak (szinte lehetetlen a szövegbe belenyúlni,
módosítani a szöveget, másoknak továbbadni stb.), és bizony a nyomtatott
könyvekre emlékeztet a magas vételár is.
1.2 Gazdasági
érv
Az e-book ajánlásoknak a műszaki
haladást gátló, korai megfogalmazására azért került sor, hogy a letöltéseket a
képzeteskönyv-kiadók ellenőrizni tudják, és az olvasókkal meg tudják
fizettetni. Tudományos művek esetében erre az ellenőrzésre (és
egyáltalán a kiadványok árusítására) nincs okvetlenül szükség, mivel a
tudományos kutatás finanszírozása eddig sem olyan bevételekből történt,
amelyeket a kutatási eredményeket tartalmazó közlemények árusítása eredményezett.
Egy szűk, de művelődési és oktatási szempontból roppant fontos
területen (tudományos célú adatbázisok, hálózati tankönyvek, online
szövegkritikai kiadások) egyre több az olyan képzeteskönyv-kiadó, amely
közvetlenül kötődik egy-egy -- közpénzekből fenntartott -- tudományos
műhelyhez, és amely ezért megengedheti magának, hogy "free
book"-jai olvasóitól ne kérjen pénzt. Az e-book a tudomány
világában semmiképp sem, a közoktatáséban pedig aligha lesz sikeres. Az f-book
félelmetes versenytársnak ígérkezik.
Ráadásul hiába akarják az
e-book-letöltéseket fizetséghez kötni, tudományos művek és tankönyvek
esetén nem lesz nyereség. A kiadók eddig megszokták, hogy a megjelenés
pillanatában véget ér minden gondjuk. A hálózaton viszont a könyvkiadás helyébe
könyvszolgáltatás lép. (Magyarok Bábelben.) A kiadó karbantartási
garanciája mindaddig érvényben marad, amíg a kiadványt katalógusában tartja.
Tudományos és tankönyvek esetében a karbantartás rendszeres frissítést is
jelent, különben a kiadó azonmód kiszorul a piacról. Magyarországon egy közepes
méretű kiadó teljes katalógusa (mondjuk) 600 címből áll. Ugyanennyi
mű karbantartására és frissítésére a legnagyobb kiadó sem lenne képes. (A.
Vuillemin, Édition multimédia et presses universitaires électroniques,
kézirat.) Hasonlatképpen: a Microsoft "Windows Millennium" (2000)
végül is nem más, mint az egykori "DOS 1.0" (1982) frissítése.
Az állandó frissítés olyan igény,
amelynek egy idő után a legerősebb könyvkiadó sem tud eleget tenni,
mert gazdasági teherbíró képessége nem elég nagy. A tudományos mű
szellemének viszont éppen, hogy megfelel a frissítés lehetősége. A
tudománytól idegen a véglegesség eszménye, így a megszövegezés véglegességének
igénye is az. Ha a kiadvány a szerzői alkotóközösség kezében marad, a
frissítés megoldható. A szerzői alkotóközösség állandó munkája viszont
elképesztően drága, és csak a társadalom roppant áldozatával fenntartott
intézményes tudomány tudja működtetni.
Tudományos könyvkiadásra vállalkozni
ma már hosszú távon valószínűleg meghaladja a gazdasági élet
szereplőinek lehetőségeit. Állami vagy államfölötti (európai)
feladat, ugyanúgy, ahogy a nagy könyvtárak fenntartása is az. A magántőke
mindmáig csak támogatóként jelent meg a tudományos könyvtárak létrehozásában.
Üzleti célú tudományos könyvtár, könyvtárépítési vállalkozás nincs. Márpedig a
könyvkiadás mostantól már a világkönyvtár építése.
2. Politikai
teendők
2.1 Gazdaság- és
külpolitika
A hálózat ügyeiben a cenzúrázó
jellegű állami beavatkozás általában nem szokott sikerülni, és ez nem
véletlen: az Internet hibatűrése meglehetősen nagy.
(Előzményeit, a magyar "Address Code" telefonközpontot, majd az
amerikai "Arpanet"-et katonai kutatóintézetekben fejlesztették ki.)
Az állami és államfölötti (európai)
központi gondoskodás korlátozódjék a költségek viselésére. Az f-book és
f-content minden anyagi terhe legyen az államé, fogyasztása pedig legyen
ingyenes.
Az állami mecenatúra jól
beilleszkedik mind a magyar, mind az európai művelődéspolitikai
hagyományba. Az f-book és f-content esetében kivételesen, hagyományai révén
Európa jut versenyelőnyhöz, nem az Egyesült Államok.
Az f-book és f-content teljes
központi finanszírozása ne a könyvkiadói érdekeket szolgálja. Jelenleg a
hálózaton kétféle szövegformátum-fajta figyelhető meg. Az egyik a szabadon
letölthető, másolható, nyomtatható, módosítható, védtelen típus (a síma
*.txt-állománytól a különböző *.sgml és *.html-fajtákig), a másik a
korlátozott, ellenőrzött, kereskedelmi jellegű (az Adobe *.pdf-je, a
Microsoft *.lit-je stb.). Nincs ok arra, hogy a közpénzekből készült
ingyenes f-book-ok miért tartozzanak e második csoportba. Az áttekinthető
állományszerkezetű (*.sgml, *.html) típus mellett szól viszont a
megbízhatóság követelménye: állami megrendelés esetén megkövetelhető, hogy
a képzetes könyv minősége ne csak jó, hanem ellenőrizhetően jó
legyen, ezt pedig csak nyílt forráskódú szövegek esetén lehet elérni.
Hasonlattal: az állam ne vásároljon olyan gépkocsit, amelynek motorháztetejét
csak az eladó nyithatja fel.
A Köztársaság álljon ellen annak az
amerikai törekvésnek, hogy a szoftvertermékek szabadalmaztathatók legyenek. Ma
az Európai Szabadalmi Hivatal (OBE) álláspontja szerint szoftver vagy részlete
csak akkor szabadalmaztatható, ha műszaki újítással jár együtt. Ezt a
helyes álláspontot nem szabad feladni, jóllehet az Unióban Ausztria, Belgium,
Görögország, Hollandia és Írország az amerikai javaslatot támogatja. Az Európai
Parlament 2000. okt. 11-i vitanapján szót kapott amerikai szakértők -- Jim
Bessen (Harvard) és Eric Maskin (MIT) -- szintén a szabadalmaztathatóság ellen
érveltek. (L'Hebdo, 2000, okt. 26.) Elegendő, ha a hálózatra
kerülő szöveges termékek jogállását továbbra is csak a szerzői jog
szabályozza.
Az Egyesült Államokban a szabad
szoftverek mozgalma (a Free Software Foundation, a GNU, a Linux, a FreeBSD
stb.) az, amelyet az f-book és f-content hívei természetes szövetségesüknek
tekinthetnek. Ők is a haladás gátját látják a szoftvertermékek
szabadalmaztathatóságának bevezetésében, és ők is mellékelik műveikhez
a forráskódot, amiként a *.html-szerkezetű f-book is világosan megmutatja
igényes felhasználójának a képzetes könyv mélyszerkezetét, szemben a rejtett
*.pdf vagy *.lit típusú e-book-formátummal. (Az iménti gépkocsi-hasonlat is a
Linux-hű Gilbert Roberttől származik. A Linuxhoz a vásárló
szerszámosládát és részletes használati utasítást kap, a Microsoft termék
motorháztetejét viszont csak a gyári szerelő nyithatja fel, komoly
üzemzavar esetén pedig másik gépkocsit kell vásárolni.)
2.2 Művelődéspolitika
A művelődés hálózati
közvetítésébe beruházott tőke megtérülése alig remélhető; ez
alapvetően állami feladat lesz. Az állam a hálózat által a
művelődés közvetítésének elképzelhetetlenül hatékony eszközét szerzi
meg. Ennek következtében minden egyéb, korábban bevált művelődésközvetítési
módszer leértékelődik. Vagyis teljesen új művelődéspolitikára
van szükség, amely a hálózati közvetítésre összpontosít. Csak az alapelv marad
a régi: az állam a művelődés mennél több értékes tárgyának
közvetítését kell, hogy elősegítse, anélkül, hogy a vállalkozások
tevékenységét megzavarná, netán versengene velük.
Mit tekintsünk értékes tárgynak?
Nem foglalkozom most azzal, hogy
vannak-e elvitathatatlan, örök, szilárd művelődési értékek, vagy
nincsenek. Az bizonyos, hogy vannak tágabb és szűkebb értelmezői
közösségek, és ezek a művelődés tárgyaihoz értékeket rendelnek. A
művelődés tárgyai jól jellemezhetők azzal, hogy értéküket
egyrészt elfogadják-e azok, akiknek politikai hatalmuk vagy a
művelődésre befolyásuk van, másrészt elismeri-e a piac.
A művelődés ama tárgyai,
amelyeket sem a hatalmasok világa, sem a piac nem ismer el, vesztesek;
valószínű sorsuk a feledés.
A befolyásosok és hatalmasok
elismerte tárgyakat "A" típusúaknak nevezem. "B"-nek
azokat, amelyek a piacon tudnak érvényesülni. "AB"-nek azokat,
amelyek mindkét területen megállják a helyüket.
Az "A" tárgyak
előállítóinak jutó összes állami pénz sokkal kevesebb, mint a
"B" tárgyak előállítóinak jutó összes piaci pénz. Ezért az
"A" előállítóit nem szabad meggátolni abban, hogy termékeiket a
piacon is értékesítsék, "AB"-vé vagy "B"-vé tegyék. (Példa:
egy állami fenntartású szimfonikus zenekar is bármelyik sugárlemez-gyártóval
korlátozás nélkül szerződhet.)
Az "A" és "AB"
tárgyak előállítói az állami támogatás fejében kötelesek hozzájárulni
ahhoz, hogy termékeik tetszőleges pontosságú másolatait a szerzőség
pontos feltüntetésével a hálózaton vagy egyebütt bárki, bármikor, külön térítés
nélkül közzétehesse. (Példa: egy -- akárcsak részben -- állami fenntartású
szimfonikus zenekar nem tagadhatja meg a társadalomtól az elhangzó zenét,
ugyanúgy, ahogy egy köztéri szobor korlátlanul lefényképezhető, vagy ahogy
egy építőművész által megtervezett középület díjtalanul
megtekinthető. Az állam a támogatás fejében tartson igényt arra, hogy a
zenekar elhangzó outputjának ingyenes közzététele -- mp3-as vagy jobb
minőségben -- nem korlátozható.)
A "B" tárgyak
előállítói e tevékenységükért semmilyen jogcímen ne vehessenek fel
közpénzeket, viszont az állam védje meg ama jogukat, hogy hozzájuthassanak eladásaik
után járó bevételeikhez. (Példa: a népszerű könnyűzenei együttesek
nemhogy közpénzeket nem vesznek föl, de súlyos adót fizetnek. Az mp3-as
tolvajokat, akik megcsapolják a könnyűzenei együttesek jövedelmét, bíróság
elé kell állítani.)
A "B" tárgyak
előállítóit nem szabad meggátolni abban, hogy termékeiket
"AB"-vé vagy "A"-vá tegyék. Ehhez az ő részükről
elegendő egy olyan nyilatkozat, amelyben hozzájárulnak termékeik ingyenes
közzétételéhez. (Példa: a tornacsarnokokban fellépő "három
tenor" valamelyike felléphet az állami fenntartású budapesti Operaházban,
ha hozzájárul az operaelőadás ingyenes közzétételéhez, illetve --
természetesen --, ha éneke megfelel a színház művészeti elképzeléseinek.)
Ezek az állítások ma még szokatlanok.
Aranyfedezetük az Internet, amely végletesen átértékeli a
művelődésközvetítés hagyományos (offline) közegeit az Andrássy úti
Operaháztól a bolti sugárlemezig. Az már ma is nehezen megmagyarázható, hogy
állami támogatás fölmarkolása után miként tagadhatja meg mégis kincseinek
hálózati hozzáférhetővé tételét a Petőfi Irodalmi Múzeumtól a
Bibliotheque Nationale-ig sok híres közgyűjtemény. A művelődés
ugyanis holnaptól már másként lesz kétosztatú, mint egykor volt.
Régen Magas
művelődésről beszéltünk (a kevesekéről), és Alacsonyról (a
sokakéról, az általánosról). Most – részben ehelyett, részben emellett -- az Ingyenesről
(amelyet közpénzekből tartanak fenn) és Fizetősről (amelyet a
piac tart életben). A kettő sem erkölcsi, sem gazdasági okokból nem
keveredhet.
2.3 A politikai
teendő, azonnal
Létrehozni egy f-content bizottságot,
amelynek két feladata lesz.
(1) Gondoskodjék arról, hogy a
következő években f-content művek egész sora készüljön el
Magyarországon, az első hullám már 2001 végére. F-content műnek
tekinthető az a tudományos vagy művészeti alkotás, amely
-- új, érvényes
eredményekre jut,
-- nem egy már
meglévő munka (papírkönyv, sugárlemez, festmény stb.) átalakítása, hanem
-- eleve a hálózat
számára, annak lehetőségeit figyelembe véve készült,
-- szerzője pedig
megengedi, hogy műve korlátlanul, ingyenesen hozzáférhető legyen
mindenki számára.
(Bizonyos korlátozásokkal a legjobb
és legújabb hálózati tankönyvek is f-content alkotásoknak tekinthetők.)
(2) Ismertesse meg a munkatervet,
majd az eredményeket a nemzetközi szakközönséggel (ideértve a külföldi
politikai tanácsadókat is).
3. Mit nyerünk
az f-content-tel?
A javaslat maga ezzel tulajdonképpen véget is ért. Ami ezután
következik, afféle szerény utóirat az érdeklődő olvasó számára.
Illetékesség és tapasztalat különben is csak arra jogosít fel, hogy ne
általában az f-content-ről, hanem csupán az f-bookról tegyek egy
(legföljebb sejtésszerű) megjegyzést. A szöveg elején azt mondtam,
elhanyagoljuk a képzetes könyv műszaki kidolgozását. Most egy-két
tapasztalatomat osztom meg olvasómmal. Keveseknek van f-book-tapasztalatuk -- a
beszámoló talán érdekes lehet.
A
szövegkritikai kiadást sajtó alá rendező tudós gyakran kerül olyan
helyzetbe, amikor nem tud jó lelkiismerettel választani a különféle forrásai
által felkínált olvasatok közül, ám persze ilyenkor is rákényszerül arra, hogy
- mint rendesen - az egyik olvasatot beemelje a főszövegbe, a többit pedig
csupán a lap alján -- mint változatokat -- közölje. A költő ihlete nem
mindig működik, a sajtó alá rendezőnek azonban minden kétes esetben
döntenie kell. Ez teljességgel elfogadhatatlan -- és egy új eljárásnak hála
immár fölösleges is.
Az új eljárás igazán akkor siet a segítségünkre, amikor csakugyan
nem tudunk választani az olvasatok közül. Ilyenkor most már módunk van
vagylagos megoldáshoz folyamodni. Ráadásul tetszőleges számú változatot és
tetszőleges valószínűségi fokot is megadhatunk. (A gyakorlati
munkában a legtöbbször érdekes módon csak két szóba jöhető változatunk
szokott lenni, ahol mindkettőnek valószínűsége egyketted.)
Amikor az olvasó igénybe veszi a hálózati szövegszolgáltatást, az
összes bizonytalanságban hagyott helyen véletlengenerátor kezd működni.
Véletlenszerűen (nem egykettedes valószínűség esetén pedig
irányított, súlyozott véletlen révén) dől el, hogy az egyenrangú
változatok közül éppen melyik kerül a főszövegbe, melyik a kritikai
apparátusba. Egy másik olvasáskor esetleg fordítva alakul a dolog, de az is
lehet, hogy ugyanígy marad.
Amikor ekképpen működtetjük a véletlent, az a szöveget
tulajdonképpen nem teszi kölcsönhatóvá (interaktívvá), hiszen a felhasználónak
az eljárás semmilyen játékteret nem hagy. A véletlenszerűség korántsem azt
jelenti, hogy az olvasó beleavatkozhat a szöveg alakításába - értelme,
ellenkezőleg, éppen az, hogy az olvasás eseménye előtti szöveg mennél
pontosabban képezze le a kritikai kiadásért felelős irodalomtörténésznek
vagy kutatócsoportnak a szövegről való teljes tudását.
Képzeljünk el egy hálózati kritikai kiadást, benne a
sztochasztikus olvasást lehetővé tevő programmal. Amikor a
felhasználó megnyitja a hálózati kritikai kiadás képzetes kötetét, az összes
kétséges helyen véletlengenerátor dönti el, hogy melyik változat kerüljön a
főszövegbe, és melyek szoruljanak a jegyzetapparátusba. Egy ilyen program
megírása csak látszólag könnyű feladat, ugyanis egymástól nem egészen
függetlenek a különféle véletlenek. A szóban forgó szövegkritikai kiadás
- egy klasszikus verseskönyv - különböző pontjain levő
lehetőségek egy része kizárja, más része feltételezi egymást. (Ha az egyik
versben a véletlengenerátor az egyik véletlennek kedvez, a másik versben nem
kedvezhet ugyanakkor olyan véletlennek, amely elméleti okból semmiképpen nem
juthatna el az olvasóhoz akkor, ha első vers változata eljutott.) A véletlengenerátor
programnak minden ponton tekintetbe kell vennie a szövegleszármazási fa,
illetve háló adta függőségeket. További változó tényezőt jelent az a
körülmény, hogy a szövegleszármazás útjának megmagyarázására több filológiai
elmélet verseng egymással.
Egy ilyen mű készítése során programozóknak és
irodalomtörténészeknek végig együtt kell működniük. A valószínűségi
fokok, rangsorok, függőségek megállapításához a kritikai kiadás teljes
változatanyagát alaposan végig kell elemezni.
Az ötletet a kritikai kiadás adta, amely eleve az interaktivitás
ellenfele. A sajtó alá rendező célja a rendkívüli megbízhatósági fokú
klasszikus szöveg előállítása: régi interaktív tevékenységek (másolási és
sajtóhibák, cenzúrázások) nyomainak eltüntetése. A kritikai kiadó nem híve az
olvasói beavatkozásoknak. Aki hálózati kritikai kiadásokat készít, könnyen
rájön az interaktivitás újfajta, nem hiperhivatkozásokon alapuló változatainak
irodalmilag kedvező mivoltára.
"Az ember utánozni akarta a járást, és feltalálta a
kereket", mondja Apollinaire. Lehet, hogy a könyvvel is így járunk --
lehet, hogy a majdani hálózati szöveges kiadványok erősen különbözni
fognak a nyomtatványoktól. A "sztochasztikus olvasás" bizonyára csak
az első lépés. Benyomásom szerint a hálózati (szak)könyv
legszembetűnőbb jellegzetessége az lesz, hogy kihasználja az elemi
kombinatorika lehetőségeit. Ez az interaktivitás új, sajátos (irodalmi
szempontból kedvezőbb) formáit eredményezi.
A hiperhivatkozáson alapuló interaktivitás lényegében
irodalomellenes. Irodalmi művek esetében kedvezőtlen az a fajta
interaktivitás, amely megbontja az olvasásnak a szerző által javasolt
időrendjét, és egy olyan időrendet állít ennek helyébe, amelyet a
közzétevő vezetett be. Mivel az irodalmi művek jelentése a
szerkezeten alapul, az a mű, amelyben a befogadásnak a szerző által
javasolt időbeli sorrendje felbomlik, jelentésváltozáson esik át. Azokban
a gyakori esetekben, amikor az olvasó egy hiperhivatkozás nyomán úgy hagyja el
a szöveget, hogy többé nem tér vissza hozzá, a szöveget töredékké silányítja.
Az irodalmi szöveg megértése bizonyos mértékig maga is alkotó
tevékenység. A befogadó elméjében keletkező szabad képzettársítások nem
teljesen anarchikusak: az olvasó szinte párbeszédet folytat a szöveggel.
Különösen remekművek olvasása közben tapasztalható, hogy az olvasóban
kérdések támadhatnak, amelyekre a szöveg mintegy válaszolni látszik, e válaszok
újabb kérdéseket hoznak magukkal, sőt olykor megfigyelhető olyan tapasztalat
is, amelynek során a remekmű mintha maga tenne fel kérdéseket olvasójának.
Mű és olvasó e párbeszédébe avatkozik bele a közzétevő kék
hiperhivatkozása, amely az ő egyik képzettársításnak örökérvényűvé
tett lenyomata.
A hiperszöveg új utakat nyitva megnöveli az értelmezési
szabadságot, de a rabságot is, hiszen csökkenti az alkotó megértés esélyeit. A
hiperszöveg szabályai nyilvánosak, míg az irodalmi művek megértésének
szabályai még az irodalomtudós számára sem egészen azok. A hiperszöveg tönkreteszi
a szerkezetet, hiszen megszűnik benne az Előbb és az Utóbb.
Értekező prózában a hiperszöveg a gondolatmenetet teszi tönkre. Ki mit
hogyan értékel, ennyi marad; a gondolatmenet elvész. Nyers, hatalmi beszédmód
ez, amelynek igazságértékét a beszélő rangja adja.
Milyen lenne egy olyan interaktivitás-fajta, amely érintetlenül
hagyná a szöveg egységét? Ebben a változatok motorja az olvasás előtt
működnék és nem az alatt (főként pedig nem ahelyett). A
lehetőségek közötti választás ugyan nem titokban, de mindenesetre rejtve
menne végbe, akkor, amikor az olvasó behívja a szöveget -- és csak a szükséges
mértékben.
Vannak művek, amelyeket -- szinte úgy érzi az ember -- eleve
csak kombinatorikus könyvekként lenne szabad kiadni. Meglepően sok az
olyan mű, amelyek nem hiperhivatkozások által interaktívak, hanem
struktúrájukban azok.
Van például egy kiadatlan, 16-17. századi latin nyelvű
kézirat a marosvásárhelyi Teleki Tékában. Ugyanabban a könyvben több részkönyv
lakozik: Szentpéteri Márton szerint egyaránt tekinthető Szenci Molnár
Albert naplójának vagy jegyzetelő füzetének, vagy Apáczai Csere János
naplójának. -- Michel Butor Don Juan-költeményei rengeteg kombinatorikai
lehetőséget nyújtanak -- ezeket a svájci Ambroise Barras kutatásai tárták
föl és formalizálták. -- Jacques Roubaud Î c. műve, miként
Seláf Levente rámutat, a fentihez hasonló eljáráson alapul. -- Bárczi Ildikó
rekonstruálta azt a kombinatorikát, amellyel egy képzeletbeli elemraktárból
legnagyobb középkori prédikáció-szerzőnk, a Karthauzi Névtelen összeválogatta
az Érdy-kódex anyagát. -- Bach egyik tanítványának, aki a Das
musikalisches Opfer zenei rejtvényeinek első megfejtője volt, az
Országos Széchényi Könyvtárban őrzik bizonyos kéziratait, amelyek
kombinatorikus zeneműveket tartalmaznak... Miként lehetne mindezt a mai
kor színvonalán hálózati kombinatorikus kiadásban közzétenni?
És vajon nem lehetséges-e, hogy az irodalom -- és a többi
művészet -- sokkal nagyobb mértékben kombinatorikus természetű dolog,
mint abban a korban véltük, amikor a kiadványkészítés még nem tudta követni a
kombinatorikus szerkesztésmódot? Minden szöveg minden betűje vagy
harmincféle lehetséges folytatásról való lemondást jelent -- és ugyanez a
helyzet a kottafejekkel, vonalakkal, színekkel...
Az új könyv még kidolgozásra vár.
Mit vesztünk?
Ez egy következő jelentés témája lesz.