Kenyai nyaraló Otthonában, egy hatalmas budai villában kerestük fel Balogh Endrét, hogy meginterjúvoljuk, és legújabb műveiből pár gyöngyszemet lapunkban közöljünk. A kastély előtt hatalmas park terül el, melyet egy gyors csobogású csermely öntöz: a Duna. – Balogh úr, önről a bulvársajtó a minap azt írta, hogy semmi köze a sznobizmushoz. – Kérem, még a gondolat is sértő. Nevetséges feltételezés! De ha már itt járnak nálam, engedjék meg, hogy felolvassak párat örökbecsű remekműveimből.
– Fel is lépek mindjárt a házi szavalópódiumomra, így ni. Szóval tudniuk kell, hogy a híresztelésekkel ellentétben nem Ady a kedvenc költőm, hanem Kosztolányi. Magam is az ő stílusában írom verseimet, és bizton állíthatom, semmiben sem maradok el mögötte, s még ő maga mondotta rólam éltében, hogy „ha úgy mégy elő dolgodban, amint elkezdted, nem hogy el nem érkeznél véle, de meg is fogsz haladni”, sőt, halála óráján is engem vallott helyében valónak lenni. És most halljuk a verseimet!

Nem kell neki garage, Jó srác ez a Balage!

– Khmm, köszönjük-köszönjük, a többit majd levélben! Balogh úr, igaz, hogy Ön ismert LTC-rajongó?

– Ó igen! Kérem, tekintsék meg a maga nemében is párját ritkító posztergyűjteményemet!

– Uhw! Vaskó Péterről nincsenek képei? (– a riporter megnyalja a szája szélét, amint remélhetőleg olvasóink is a monitort.)

– Dehogy nincsenek!

– De ezeket ne mutassák be a lapban! Éppen tárgyalok a rendőrséggel és Csilla férjével; az kapja a képeket, aki többet fizet. Tudja, kedves Mirela, nekem mindenkiről vannak képeim.

– Rólam is?

Elmosolyodik…

És hogy mindennek mi köze Kenyához?

Kiderül a következő számból!

© Bezerédi Kami
© ŰRNŐ, 2002. április 11.