|
|
Fagyosan süt le a sápadt hold sugáraAz éj tetejéből a három
leányra. Fölösleges dolog hűtnie
oly nagyon, A lányoknak úgyis nagy hidegük
vagyon. Tiszavirág nyílik tarkán
körülöttük, De ők a virágra nem
vettették szemük; Egy kőhajításnyira folyt
tőlük a patak, Bámuló szemeik odatapadtanak. De nem ám a Tisza csillámló
habjára, Hanem a Tiszában egy szürke
leányra, A szürke leánynak a
csontvázfejére, A két Zsófi és Kriszta
meglepetésére. A leány szoknyája térdig föl
van hajtva, Remélik, hogy tovább talán
már nem hajtja. „Boszorkányok anyja, rémségek királya!” – Honfi Zsófi hamar így szólott
hozzája. „Halottak éjjelén téged megidéztünk, Azért, hogy
minekünk teljesítsd kérésünk.” „Szerencséd,
hogy öreg anyádnak nem hívtál! Mondjátok hát sorban, mit szívetek diktál!” Sinka Zsófi akkor vidáman így
szóla: „Hamar egy icce bort, nem
kell bele szóda! Kéne még egy férfi, vagy úgy tizenkettő, Fülükben karika, a fejükön kendő.” „Megkapod
leányom. Hét nap elegendő?” – Kérdezte vagányan az ijesztő delnő. De Zsófinak a hét nap igen soknak tűnék: „Boszorkányok anyja,
várassad a Tündét! De nekem azonnal küldd
a fiukákat, Vagy úgy hozzád verem
ezt a szentelt ágat, Nem látod meg többé a
szép holdvilágat! Bár én késni szoktam,
d’ aki engem várat, Az jobban megszívja,
mint itatóspapír A nyálat!” – Hirtelen a rémségnek a pír Mégsem önthette el vér nélküli arcát, Meglepetésében nem találta hangját. Amíg a kísértet ’szavakat kereste, Zörgött minden csontja, remegett a teste, Mert a másik Zsófi erős két ököllel Verte ahogy bírta, mindezekenközben. „Boszorkányok anyja,
megvan még a nyelved? Vagy
’beszélgetéstől elment tán a kedved?” „Nyugalom, leányok, oké lesz itt minden” – Felelte a rémnő, – „de nem adom ingyen! Hozzatok nekem egy
fölösleges testet, Hogy annyi év után
újraszülethessek. A feladat nehéz,
sajnos, azt jól tudom; Oldjátok meg kérlek,
három én szép hugom.” A leányok akkor, szívből jót derültek, Akkorát kacagtak, hogy majdnem leültek: „Gonoszasszony-anyánk,
a tiéd a teste, Annak, kinek neve most
jutott eszünkbe. |
|
|
Fölösleges ember, hisz
mi hasznunk belőle, Ha egyikünk sem lehet soha már a nője.” Boszorkányok anyja akkor gyorsan végzett, És megadott mindent, amit tőle kértek. Egy, csak egy levél volt, hátra még a sorban, Benne egy kívánság, amivel nagy gond van. A levél írója az úrnőtől kérte, Hogy Karsai szíve repedjen meg érte. „Becstelen teremtés,
gyalázatos pára! Ilyet mer ő
kérni, világnak csúfjára! Szakadjon meg szívem?!
Érte, őmiatta? Pusztuljon el testem,
amit csak most kaptam?” A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort, Tán a szánakozó csillagok könnye volt. Hanem a kalózok bölcs eszű vezére A banyához ilyen tanácsot intéze: „Kemény az én szívem, teljes életemben Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem. Piros az ég alja: aligha szél nem lesz, Ordít most a lelkem, mint oroszlánketrec. Problémádra könnyű lesz majd a megoldás, Nem kell hozzá átok, nem kell hozzá rontás, Én varázsló vagyok, értek egyhez-máshoz, De leginkább, tudod, csak a klónozáshoz!” Mosolygott a banya mind a két szemével, Ölelte a vezért meg a két kezével. A tanácsot igen remeknek találja, S ilyen szókra nyílott hirtelen a szája: „Kedves szabadítóm! nem nézem én ki vagy, Hálatelt szívemtől az agyam is kihagy. Háládatosságból én mindent megteszek, Hogyha kedved tartja, feleséged leszek.” De a kalózvezér ’zt elutasította, S hirtelen a banyát gyorsan leklónozta; Készített vagy ezer tök egyforma Robit, Mindegyiknek szeme egyformán mámorít. Az Űrnő is kapott ajándékba százat, Alig bírunk velük, szétverik a házat. Aki tehát akar velük ülni nászat, Rendeljen e-mailben tőlünk majd egypárat, Postafordultával megkapja a srácat. |
