Egy várostrom - egy vers. Naiv krónikásként így is leírhatnánk epikus költészetünk történetét Szabács viadalától (1476) Sziget veszedelméig (1566). Csinált is ekképpen énekszerzői karriert a „vala-valázó” Tinódi Sebestyén. Jórészt vármegszállásokat előadó Krónika című verseskönyve nemességet hozott neki (1554). Tinódi Eger és Drégely vívásának történetével még a XIX-XX. század íróinak is témát kínált, s adhatott volna tárgyat Szigetvárral is, ha megéri a világraszóló ostromot (hiszen Szigetvárnak lakosa is volt Török Bálint énekmondójaként; több szerzeménye ott készült), de Sebestyén deák korán meghalt. Szigetvár ostromának (egy asszonyai hősiességéről szóló rövid históriás éneket leszámítva) nem maradt, és nem is támadt magyar énekese a költő Zrínyi Miklós felléptéig. Dédapja hőstettének korábbi megéneklőit a Szigeti veszedelem írója ezért nem ismerhette máshonnan, mint a horvát költészetből. Brne Karnarutić „horvát poémája”, a Vazetye Sigetta grada (1584) a horvát-magyar Zrínyinek mindig keze ügyében volt, „igen gyönyörűséges írását” nem győzte dicsérni. Mire „pennával, fekete téntával” írni kezdte őse és a maga „örök hirét”, a szigetvári ostrom elnyerte nemzeti mitológiai dimenzióit (ebben a latin költészetnek és a történetírásnak volt ösztönző szerepe): eposzi rangra jutott, és a legkorszerűbb tassói tájolással történt meg poétikai kidolgozása. Zrínyi azonban inkább Tinódi, mint Tasso nyelvén beszél: a költői nyelv és a verselés mintha nem sokat változott volna. Zrínyi benne hagyja négyes rímű tizenkét szótagos strófáiban a szótagszámhibákat, a cezúratévesztéseket, s latinos inverziói merészségeivel („Földre megtompitván esék maga vasát”, VI, 84) és a tárgyas ragozás különös sajátosságaival csak fokozza a tehetség, tájékozottság és a kivitelezés közötti látszólagos diszkrepanciákat. Ezeket a sajátosságait értelmezte már a kutatás: természetesen tudatosak. A verselés „darabossága” mintha a hexameterhez közelítené a sima alexandrinust; az archaizmusok - ugyancsak Szörényi László poétikai érvei szerint - összefügghetnek mind az olasz, mind a horvát orális költészettel, ráadásul ez a „személytelen tendenciájú orális költészet” a „naiv epika genealógiai beállítottságával” megerősíthette Zrínyit eposza szubjektivitásában: „a naivabbra színezett főhős, a szigeti kapitány és a közte, dédunokája között létesített” viszony lírai átélésében, a kiválasztottság tudatában. Az olasz költői szóbeliség továbbélésére érdekes Szörényi-példa a Montaigne-é: 1581-ben „Lucca mellett nagy csodálkozással tapasztalta, hogy egy analfabéta” - aki valamikor hallomásból ismerte Ariosto eposzát - „maga is hosszú epikus verseket költött és recitált”. Hozzátehet[, hogy Sándor István hasonló XVIII. század végi tapasztalatokra tett szert Velencében: „Márk piacán” tolongnak a „szapora költők, improvisatori”, egy kolduló énekes magyar dalt is tud pengetni lantján, „s mellette Rákócziról énekelni” (!). „A gondolások s a partokon álló köznép” pedig „hol Ariosztó s Tasszó szép verseit, hol Velencének versekbe foglalt történeteit egymást váltva éneklik”. Goethe és Liszt Ferenc is felfigyelt a Tasso-szövegeket egymásnak felelgetve éneklő velencei gondolásokra. És Arany János is azt írta 1847-ben Petőfinek: szeretné, „ha nekünk magyaroknak is lenne olyan eposzunk, amit a nép úgy énekel, mint az olasz matróz [Tasso] Gerusalemme liberatáját”.
A dallam nélküli, szövegvers Szigeti veszedelem erre semmiképpen nem volt alkalmas, és Arany is nehezen békült meg véle, küzdelem után jutott el Zrínyi nagyságának tudatosításáig. Az 1850-es évek közepén még megkísérelte, hogy „meghagyva úgy amint van”, élvezhetőbbé tegye verselését, „azáltal, hogy cezúrátlan sorait a szavak másképp elrendezésével cezúrássá változtassa, és ahol ríme nagyon rossz, mással pótolná, tulajdon szavaiból”. Alig telt el öt év, s 1859-ben már Zrínyi és Tasso című előadásával foglalta el székét az Akadémián. A ritmus- és rímjobbító átdolgozás abbamaradt a III. ének 17. versszakánál, a Zrínyi és Tasso, összehasonlító irodalomtörténet-írásunk kezdeményező remekműve pedig minden időkre érvényesen fogalmazta meg, hogy Zrínyi, bár „minden léptén csikorogtatja a forma bilincseit, töri a hajlani nem tudó nyelvet”, eredeti művet alkotó, határozott költőegyéniség. Nála ugyanis „a ritmus megszokott kellemét a gondolat merészsége váltja fel, amely körül a századokon át bizonyos költői formába verődött nyelv töredékei úgy hevernek, mint titáni kézzel összehányt szikladarabok”.
A ritmus és a rímek „megszokott kellemét” érzékeltetni - mind a maga robusztusabb módján, mind hagyományosan - Zrínyi is képes, de kétségtelen, hogy a széphistóriákhoz és Balassihoz, még inkább a virtuóz Gyöngyösihez képest ő súlyos és nehéz szavú költő. Ezért kísérelte meg hexameterre s prózára átírni Ráday Gedeon is. Kazinczy azonban már verset rakott össze Zrínyi „tulajdon szavaiból”, s 1817-ben megjelent kiadásával nemcsak az elritkult 1651. évi Syrena-kötetet pótolta, de elindította a reformkor Zrínyi-kultuszát is. Elveszett honfoglalási eposzunkat ekkor képzeli el romantikus remekével Vörösmarty, és a Zalán futása sikerében Tasso és Zrínyi ösztönzése még egyaránt jelen van. Babits az ő latin-olasz szellemüket érzékeli „Pannónia legnagyobb költőjében, Vörösmarty Mihályban”. Amikor „a széttört középkori magyar ragyogás” után „Pannónia messze zuhant Itáliától”, akkor meg egyenesen Zrínyi tartotta ébren ezt a pannon latinságot: „Pannóniát védő végvárában, a török bombák robbanásai közt, Liviust és Macchiavellit tanulmányozta, s Tassót olvasgatta szórakozásul” (Itália és Pannonia, 1940). Ugyanez a Babits-gondolat harminc évvel korábban, líraibb hevülettel: „a nagy európai műveltségű, zseniális, egyes és egyetlen Zrínyi!” (Magyar irodalom, 1913). Babits kedves Vörösmartyja a Zalán után mindjárt az eszményt, Zrínyit invokálja:

Úgy amit magas emlédben hadakozva fogadtál,
Harc villámi között keleted ki világra: azért forr
Véresen és szilajon dalaidban az emberölő harc,
És az erő, a férfi kebel diadalma, királyként
Őrzi nehéz méltóságát zaj-szülte müvednek.

Vörösmarty itt ugyanazt mondja, amit majd Riedl Frigyes és Szerb Antal megfigyel: katona énekel „fegyvert s vitézt” a maga állandó harcainak szüneteiben. A „magas elme”, a „férfikebel diadalma” joggal kapja „hírnév-koszorúit”. Ezt a Zrínyi-képet foglalja a maga „magyar szonett”-jének aranyrámájába Babits Mihály is (Zrínyi Velencében, 1909): a „tiport hatalmasan” és a „mélán tapostam” az eszmény és az önarcképfestő ellentéte; az „élni és halni kell; mely ápol s eltakar” egyszerre Áfium- és Szózat-allúzió, s „Szent Márk dicső tere” fölött ott suhognak a Szigeti veszedelem égi kárpitjai:

Szent Márk dicső terén, melyet mélán tapostam,
valaha réges-rég egy másik bús magyar,
méltóbb költő mint én, és hős mint senki mostan,
tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!

Ki tudta mit akar s nem tudta, hogy a rosszban
fogyhatatlan a világ s nem tudta, hogy hamar
ide vágy vissza e földről, hol bármi sorsban
élni és halni kell; mely ápol s eltakar.

Ezt mind nem tudta még s árva honára gondolt,
s döngött csizmája a márványon s lelke tombolt,
látván sok harci jelt ős ívek oldalán.

Alkonyfelhő borult lagunára, piarcra,
felhőn az angyalok készültek már a harcra,
melyre a holtakat felkölté Alderán.

Babits tanítványai korántsem követték egyöntetűen a mestert: Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor nem tudott megbékülni Zrínyi verselésével, de Szabó Lőrinc vagy Vas István megszólalása nyomot hagyott a Zrínyi-irodalomban. „Nagyobb egyéniség, mint amekkora költő” - hitte Weöres, ám kedvvel idézte meg kétféle hangját: horvát epigrammájából két változatot csinált, cezúrázott és cezúrátlan tizenketteseket (Barokk embléma). Tekintsük természetesnek mind a kezdő Zrínyi-olvasó első nekifutásainak nehézségeit, mind a költőutódok ízlés- és befogadás-anomáliáit. Ezt a nehézkesnek vélt és súlyos szavú költészetet történetiségében kell szemlélnünk, olyannak elfogadva, amilyen lenni akart és lehetett. Ha sikerül megragadnunk karakterjegyeit vagy műgondjának kérdését, közelebb léphetünk hozzá. Zrínyit persze nemcsak önmagából kell kibontanunk, hanem a rárakódott értelmezések némelyikének kövületeiből is. (A Nyugat nevezetes emlékszámainak egyikében - készült ilyen Zrínyiről, Madáchról és Aranyról is - az egyik tanulmány az Arany-epika bizonyos kommentárjainak guanójáról beszél.) A politikus, a katona, az eposzíró, a lírikus, a prózaíró egyenként is joggal leköthetné érdeklődésünket. Tekintsük most Zrínyit elsősorban írónak, aki minden műfajában újat teremtő és irányt szabó legnagyobbja a magyar irodalmi régiségnek.

(Műgond) A Zrínyi műgondjával kapcsolatos közvélekedés többek között Az olvasónak címzett ajánlás szerénykedő formulájára vezethető vissza: „soha meg nem corrigáltam munkámat”. Pedig megkorrigálta: a Syrena-kötet kéziratos előváltozata Zrínyinek sok saját kezű javítását őrzi. Ha volt rá érkezése a török elleni harcok és a politikai küzdelmek szüneteiben, igenis hallatlan műgonddal írt. Az eposz kéziratához fűzött egyik latin margójegyzete (VII, 41) például arra utal: a mindig három szótagos „iffiu”-t egy sorral odébb „ifju”-nak, tehát két szótagosan írta, mégpedig „poetica licenciá”-ból (a költőnek megengedhető szabadságból), hogy ez a két sor egyaránt 12 szótagos legyen: „Ü megiffiadik, || mikor jün kedvében, / Elveti vén bőrét, || s megifjul testében”. A seregszemléket és összecsapásokat ábrázolva többször alkalmaz ilyen mennyiség-megnevező kifejezéseket: „két husz”, „négy ötven” stb., azaz inkább a XVI. századra jellemző archaizmusokat használja. Hogy ez a szóbeli költés hagyományait is asszimiláló eljárás milyen nyelvi és verselési régiségeket eredményez, s hogy mennyiben különbözik ettől az a hangvétel, amely a magyar reneszánsz szerelmi líra hagyományait kamatoztatja, arra vonatkozóan olvassuk el egymás mellett a seregszemlék és viadalok jeleneteit (mondjuk, az V., X. és XIV. énekben), illetve Delimán és Cumilla tragikus szerelmének történetét (XII. ének): két nyelvi és stílusregiszterben megszólalni képes költővel szembesülünk.
A Szigeti veszedelem III. énekéből „a török ifjú éneke” - abból is az évszakvers-betét -, még látványosabb példája Zrínyi műgondjának. A színezés keleties, a színtér mediterrán, az érzület reneszánsz, a zeneiség azonban a barokkra vall a rendkívüli megjelenítő-képességgel, az elfolyó idő, az idilli attitűd kívánta változékonysággal. Listiusnak, Beniczkynek, Esterházynak volt kit követniök. A tavasz, A nyár, Az ősz, A tél hangjait halljuk, az évszakok változó hangulatában merülünk el:

Kikeletkor áldasz az szép zöld erdővel,
Szerelmes fülemile éneklésével,
Égi madaraknak sok külömbségével,
Viz lassu zugással, széllengedezéssel. [...]

Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet,
Szép ciprus árnyékokat, hüvös szeleket,
Gyenge tűvel varrott szép sátorernyőket,
Szomjuság-megoltó jó szagos vizeket.

Ősszel sok gyümölccsel, citrummal, turunccsal
Ajándékozsz bőven, szép pomagránáttal;
Erdőn vadat nem hagysz, mert nékem azokkal
Bőven kedveskedel, és jó madarakkal.

De télen, az mikor minden panaszkodik,
Akkor az én szűvem inkább gyönyörködik,
Erős fergetegben szűvem nem aggódik,
Mert szép lángos tüznél testem melegedik.

Ha nem vigyáznánk rá, hogy a Kikelet-strófa 4. sorában a Zrínyi nyelvét és írásmódját jellemző dunántúlias ejtés szerint, tehát rövid ékezetekkel írjuk az első három szót, elveszne a a két gyönyörű choriambus: „Viz lassu zugással, széllengedezéssel”. Az eposz talán e legszebb sorának későbbi variációja látszólag Szigetvárhoz köti a lassú vízzúgást; oda, ahol ma is szelíden kanyarog az álmos Almás-patak: „Hol hináros Almás foly lassu zugással” (VI, 60). A III. énekbeli mediterrán színtér azonban nem folydogáló patakvizet idéz, inkább egy római palota vagy villa árnyas udvarára, egy parkra vagy piazzára emlékeztet. Azokon csobog szökőkút lassú vízzúgással. Igen, így, mert Zrínyinek inverzióval kell élnie, hogy elérje a zenei hatást, s hibátlan choriambusokat nyújtson: „Viz lassu zugással...” Aki a III. éneket olvassa, most már barokk vízizenét vagy Róma kútjait megidéző muzsikát is társíthat hozzá. Egyszersmind felidézheti az ifjú Zrínyi Miklós első itáliai utazását, amikor 1636-ban láthatta Róma szökőkútjait, a „fontanákat”, hallhatta lassú vízzúgásuk, s kigombolhatta könnyű dolmányát a széllengedezésben.
Egy énekkel odébb megint zenei tökélyű sorok ragyognak ki „a forma bilincseit csikorgató” Zrínyi verséből: „Sok hangas trombita akkor megrivada, / Sok haragszavu dob tombolva robbana.” Zrínyi válogat a zeneiség felkeltéséhez megfelelő mély hangok között, mintha nem is verssorokat, hanem kottát vetne papírra (IV, 13). Efféle majd csak Csokonai „varázsfuvolájának” sikerül; hexameterben persze: „trombita tűrt reze tördelt / Hangra ropog, közzé zendűlnek az erdei kürtök / S a buta rézdobokon fabotok repedeztetik a bőrt. / Sír a lágy klarinét, dobog a dobok apja gorombán; / S a csörgők nesze közt fenekét veri, döngeti tölgygomb [...]” (A békesség és a hadi érdem, 1801).

(Heroizmus) Zrínyi költészetének legjellemzőbb karaktervonása a hősi, a küzdő jelleg, a heroizmus. Ezzel összefüggésben a hatalmas méretek és ellentétek kedvelése, a nagy tettek és szenvedélyek ábrázolása, a költői szöveg zengő regisztere, dinamizmusa, a fennkölt és súlyos nyelvezet. Ami természetesen nem zárja ki a lírai hangulatok és helyzetek finom megmunkálását.
Már lírai verseiben készül a hősköltemény feladatára. Erre vallanak a költői „geográfia” földrésznyi csapongásai Gibraltártól Indiáig, Szicíliától Izlandig; vonzalmai olyan természeti jelenségek iránt, mint kőszikla, tűzhányó, forgószél, porfelhő, vihar, tengerháborgás. Szerelmi metaforái az Etna (a szicíliai Mongibello) és a Velencét csapdosó tenger (Arianna sirása, 1):

Adria tengernek fönnforgó habjai
Vallyon oly nagyok-é, mint szemem árjai?
Vallyon oly nagyok-é Mongibél lángjai,
Mint égő szüvemnek lángos hatalmai?

Eposzában a partjai fogságába zárt tenger vergődését, magában küszködését, fenséges, időtlen mozgását fejezi ki rendkívüli tömörséggel: „Hon az Észak-tenger magában küszködik” (VI, 11). Kedvelt mitológiai hőse, Enceladus is ezt teszi. A lázadó gigászt Zeusz villáma az Etna alá sújtotta, s amikor a tűzhányó gyomrában Enceladus a roppant teher alatt szabadulásáért forgolódik, akkor tör ki a vulkán. „Miért engemet is be nem buritottál, / Miként Enceladust az nehéz Aetnával?” (Orfeus, 5); „Megütéd Enceladust szörnyű küveddel” (XII, 99) - próbálgatja Zrínyi az Enceladus-szerepet, amit a családi mitológiából is jól ismert, hiszen udvari történetírója a Zrínyi családot a gigászoktól származtatta. A magyarok bűnei miatt isteni büntetést végrehajtó Szulimán pusztításait is a vulkán-Enceladus képzettel fejezi ki: „Várasokat, várakat röjtök hamuban” (I, 48), s a felgyújtott, hamuvá lett, kőomladékok alá temetett Magyarország metaforáját önmagára is alkalmazza. A hatalmas török vulkán hamu alá rejti a kis magyar Pompejit, de a költőkatona „vigan” vállalja az enceladusi ítéletet: „Míg élek, harcolok az ottomán hóddal, / Vigan burittatom hazám hamujával” (Peroratio, 4).
„A magyar Etna-Mongibello” Zrínyi idilliumaiban és eposzában a történelmi Magyarország legmagasabb hegyláncolata: a Késmárknak nevezett Magas-Tátra. „Tornyos kősziklái”, „küszködő szelei”, „szelek urával” hadakozó „kemény tölgyfái” alkalmasak igazán a szigetvári hősök héroszi vonásainak kiemeléséhez. De a Tátra-hasonlatok a múzsáját és feleségét gyászoló Zrínyi fájdalmára is rászabhatók. Mint Enceladusszal történt: inkább a kősziklák hullnának nyakába az egekkel együtt, semmint e kínt kellene elviselnie: „Vagy Késmárkot nyakamba vetnéd véletlen, / Szakadnának egek ha rám kéméletlen” (Orfeus, 16). Fájdalmát azonban legyőzi az erőfeszítés, a lehetetlen megkísértése. Zrínyi mint Orpheus énekelné vissza az életbe a maga Euridicéjét. Az életre hívó akarás oly erős, hogy a magyar költészetben példátlan erotikus emlékekkel idézi meg halott szerelmét: „Euridice! Eszemben ha jün szép szájad, / Két fekete szemed, aranyos szép hajad, / Két domboru mellyed és szép márvány állad, / fejér sima hasad, két szép gyönge lábad...” (Orfeus, 21).
Aki versei hőseként kősziklák, terhek, fájdalmak alatt „küszködő” gigásznak érezte magát, az volt a valóságban is. Így küszködött, vergődött Zrínyi mint politikus s mint katona. Amit tehetett, megtette. Amíg élt, csorbította az ottomán holdat. Kitartott, mint heroikus példáinak és emblémáinak hősei: mint az Arianna sirása csöpp énekesmadara, a vértajték kibuggyanásáig éneklő fülemüle; mint a kis evetke, a hős mókus, aki a „nagy fergetegben és esőben” befedte magát a farkával, „és jó reménségben volt, oly inscriptióval: durabo”, azaz 'kitartok' (Vitéz hadnagy); mint Archimedes, aki „a maga figuráinak contemplatiójában utolsó fuvallásáig marada” (Mátyás-elmélkedések).
Zrínyi feszülethimnusza szerint Krisztusnak az emberiség bűneiért emberként elszenvedett halála is vitézi bajvívás, a legpéldásabb hősi cselekedet: „Bajt vittál, harcoltál halállal vitézül” (Feszületre, 5). Eposza „Athleta Christi”, „Miles Christi” (Krisztus bajnoka, katonája) típusú keresztény hőseire is a küzdő, értelmes halál jellemző, és a halálnemek változatosságát is hősi szemléletességgel fejezi ki.
Klaniczay Tibor a Szigeti veszedelem és költője militáns attitűdjét a barokk művészet legfontosabb szándékával, az elhitetés, a meggyőzni akarás propagandisztikus célzatával kapcsolja össze. A „fikció mint valóság” barokk eszménye a Szigeti veszedelem esetében a keresztény védők elbukásának, a szigeti vár elestének morális győzelemként való igazolását tette Zrínyi költői feladatává. És „Zrínyinek sikerült teljes művészi hitellel elfogadtatnia azt a fikciót, hogy a túlerővel szemben elbukó végvár védői tekintendők valójában az igazi győzteseknek Szolimán hatalmas seregével szemben”. Ennek a fikciónak a művészi igazolását szolgálják a szerkezet lenyűgöző méretei, alárendelései és szimmetriái. „A valóságnak ezt az illúzióját” hivatott kelteni „a történelmi források pontos, szinte minuciózus felhasználása” (lásd például Istvánffy ostromleírását), e cél érdekében formálódik a két főhős: a rendkívüli képességű szultán „vén tolvaj” zsarnokká lesz; a szigetvári hős a mártíromságig magaslik és megdicsőül. Ezért „őröl az epikai malom”, jár a csodás gépezet, gomolyognak az egekben is a keresztény-pogány viadal „clair-obscur” megfelelői, a fényes angyali légiók és a fekete ördögseregek. Ezért a megannyi túlzás, felnagyítás, az eposzi „theatrum” bedíszletezése az ég és a föld, napkelet s napnyugat végtelen távolságai között. „Uram, ki Oceanum tenger vizével / Határoztatod neved az egekkel” (IV, 58) - szólítják meg a szultánt; „Hon az meleg hajnal pirossan feltetszik, / Hon az sötét estve tengerben enyészik, / Hon az Észak-tenger magában küszködik / Hired mindenütt van” (VI, 11) - dicsérik Sziget hősét. És a szigetvári hős nem veszti el ember voltát, hitelességét a túlfokozott hasonlatok terhe alatt sem: „Az piacon megáll, és szörnyü szemével / Nézi, hogy hon vagyon pogány sok sereggel. // Ily kegyetlenül jün oroszlány barlangbul, / és ily szörnyen fénlik cometa magasbul: / Ez nagy országunkra kár nélkül nem fordul, / Szörnyü jüvendőket hordoz hatalombul” (XV, 55-56). Az óceánum és az egek, a kelet, nyugat és észak dimenziói közé felállított teátrum „piacán” megálló főhős „szörnyű szeme” maga a „szörnyen fénlő cometa”, a baljóslatú üstökös. Ez a méret méltó igazán Zrínyihez.
Létezik felfogás, mely „nem vesz tudomást a barokk líra heroikus, küzdő jellegéről”. Klaniczay heroizmus-hangsúlyai épp ezzel szegülnek szembe. A Zrínyi-lírából kiragadott fenti helyek is cáfolják ezt a vélekedést, s még tarthatatlanabb vélemény ez a kelet-európai irodalmak és az eposz esetében. Kelet-Európa eposzírói, a horvátok, a lengyelek, a magyarok „nem iszonyodásból ismerték az embervért” (Riedl Frigyes szavai ezek az udvari költőkről), mint a Gerusalemme liberata szerzője is, Tasso, hanem a csataterekről. Zrínyi egyenesen nagy formátumú hadvezér volt, akiről még életében dicsőítő angol életrajzot adtak ki Londonban, hogy propagálják a török ellen egyesülő európai keresztény hadak fővezérévé választását. Zrínyihez talán csak a portugál tengerészköltő, Camoçs, a Lusiadák írója fogható (akinek létezéséről tudhatott is egy Tasso-szonettből). A nemzeti fenyegetettség, a keresztény kultúra fegyveres védelme Kelet-Európában az oszmán hódítók ellen buzdító, a heroizmust példázó eposzokat hívta életre. „Az eposz a heroikus életforma irodalmi kifejeződése, más síkban értelmét veszti. A műfajok társadalmában az eposz a lovas katona” - állapította meg Szerb Antal, s hozzátette: „A Zrínyiászt olyasvalaki írta, aki maga is benne van az eposzban, aki maga is epikus hős. Képzeljük el, hogy az Íliászt Achilleus írja meg, vagy az Aeneist a gyermek Ascanius, akit kézen fogva vezet ki atyja az égő Trójából - vagy hogy Nagy Sándor maga megénekli indiai hadmenetét. Ilyesmi történik a Zrínyiászban.” Ilyesmi, például a IX. ének élén:

Kiván nyugodalmat vers és historia,
Nem haragos Márssal lakik Musák fia;
Hangas dob, trombita Apollót nem hija
Verscsinálásokrul harcra s viadalra.

Engemet penig, midőn irom ezeket,
Márs haragos dobja s trombita felzörget.
Ihon hoz házamban füstölgő üszöget
Kanizsai török; óltanom kell eztet.

Nálunk fegyverek közt sem hallgatnak a múzsák, a szablyát ott kell tartani a penna mellett. A katonaköltőnek „fegyvert s vitézt” kell énekelnie „hangas versé”-vel. Ahogy ugyancsak a IX. énekben áll:

O, áldott, o, boldog, o, erős vitézek!
Ha mit az én magyar verseim tehetnek,
Soha ti dicséretre méltó hiretek
Meg nem hal, mig folynak alá sebes vizek.

(Metamorfózis) Zrínyi költészetében a metamorfózis barokk divatja is heroizmusával tart rokonságot. A barokk művészet legáltalánosabb jellemzői „az állhatatlanság, a mozgalmasság, a folytonos átalakulás” - mutat rá Bán Imre. Mindezek leghívebb kifejezője a metamorfózis. Helyzetei és archetípusai már a görög-római mitológiában kialakultak, Ovidius tizenöt énekes Metamorphosese pedig - amit a XVI-XVII. században eposznak tekintettek - követendő formát adott a legjellemzőbb metamorfózis-történeteknek és -alakoknak. Zrínyi idilliumai gyakran érintenek átváltozástémát. Előadja például Apollo és Daphne híres metamorfózis-történetét, amit kortársa, Gianlorenzo Bernini márványba vésett: Apollo és Daphne-szobra (1625) a római Villa Borghesében csodálható. A mítosz szerint Daphnét, a megközelíthetetlen szűzies nimfát a szerelmére felgyulladt istenek babérfává (laurusszá) változtatták; Apolló már csak a fatörzset ölelhette. Az egyik idillium futás-, eltűnés, üldözés-, átváltozás-motívumai a Daphne-Apollo exemplum által válnak értelmezhetővé. Úgy futsz előttem - példálózik menekülő kedvesének, Violának a költő -, mint Daphne Apolló előtt. Vigyázz, nehogy úgy járj, nehogy még inkább átváltozz, mint a nimfa, akit a múzsák fejedelme üldözött! „Ha Isten akarná, változnál csudára: / Nem hiszem, változnál gyönge laurus-ágra, / De Késmárk tetején nőtt kemény tölgyfára” - anticipálja Viola metamorfózisát. És ezt önmagára is vonatkoztatja: „Szerelem csudája és monstrumja vagyok; / Bizony megváltoztam, mint görög hadnagyok” (értsd: mint a görög vitézek, Odüsszeusz társai, akiket Kirké állatokká változtatott). Violának és üldözőjének kettős metamorfózisában a menekülő és az üldöző felfokozott erőfeszítése fejeződik ki. Úgy is mondhatnánk: heroizmusa. Ez az egymás ellen és egymásért küzdő jelleg adja az idillium feszültségét. Zrínyi szerelmi költészetében is heroikus. Nála a babérból kemény tölgy lesz.
Az ellentéteknek ez a végletekig feszítése, monumentális eltúlzása a szerelmi költészetnek különösen a romantikától kezdve általános sajátossága. Hasonlóképpen az a megváltozás, az átváltozás, a hasonulás, a kettős metamorfózis óhaja. „Majd Kárpát vagy, s én ott a felhő, / S mennydörgéssel ostromlom szíved” - írta Petőfi a Száz alakba... öltöző szerelemről. (Függetlenül-e vajon Zrínyitől? A Kárpátok mindenesetre ugyanaz, mint a Késmárk: Zrínyi Magas-Tátrája.) A romantikus invenció mélyén itt éppúgy a metamorfózisképzet rejlik, mint Petőfinek eme legismertebb soraiban: „Fa leszek, ha fának vagy virága, / Ha harmat vagy, én virág leszek. / Harmat leszek, ha te napsugár vagy...” De idézhetem Vörösmartyt, Zrínyinek igazán lelkes olvasóját is: „Szerelmedért / Fa lennék bérc fején, / Felölteném zöld lombozatját, / Eltűrném villám s vész haragját...” (Ábránd).
Zrínyi tragikus idillje, az Ariadne-Theseus-történet példáját Viola és a maga konfliktusára alkalmazó Arianna sirása a teljes metamorfózis verse. „Halljad most Téseus hitetlenségét” (értsd: hűtlenségét), „És annak magadra vegyed az értelmét” - fordul Violához a költő. Theseus szerepét tehát Violára, Ariannáét (Ariadnéét) magára osztja. Zrínyi Arianna lesz a versben. Átváltozott, „mint görög hadnagyok”, mint Ovidiusnál Teiresias férfiból nővé, majd megint férfivá (akinek története a XX. századi magyar költészet mesteri metamorfikus vállalkozását, Weöres Psychéjét is befolyásolta). A szerelmében elhagyott Arianna mítoszát Zrínyi azáltal teszi heroikus értelművé, hogy Arianna a rá mért sors, az elhagyottság elviselése mellett dönt, alakjában tehát a vele metamorfikusan azonosuló költő a maga heroikus életeszményét fejezte ki.
A még különösebb Zrínyi-metamorfózisra már Király György utalt a Nyugat Zrínyi-számában (1913): az Adriai-tengernek szirénája (syrenaia) maga a költő. Szörényi László szerint a szirén „nem föltétlenül nőnemű a barokk költészet jelképtárában, igen gyakran jelentett egyszerűen költőt.” Valóban: „Vagy Syren, vagy Circe, vagy magyar Amphion” - minősítette már Balassit Rimay, nem is egy, hanem két mitológiai nőalakkal, a Szirénnel és Kirkével meghatározva. Vergilius, Tasso és Marino pedig mindhárman a Tirrén-tenger „szirénái”, azaz költői. (Zrínyi szóhasználata az olasz „sirena” átvétele.) A szirén a barokk korában többnyire nő: szárnyas, később halfarkú tengeri tündér, aki bűvös énekével magához csalogatja és romlásba dönti a hajósokat. Zrínyinél nemcsak „nemet”, hivatást is cserél: a költő megnevezése lesz. Ezt a kettősséget jeleníti meg a Syrena címlapmetszete. A habok között csábító szirénhölgyek, a hajóban a sziréna, a költő, kezében térkép vagy művének papírtekercse, a duzzadó vitorlán verseskönyvének különös címe: „Adriai tengernek Syrenaia Groff Zrini Miklos”. Ami azt jelenti: Magyarország költője, mert az „Adriai tenger” akkor még az országhatárt mosta.

(Imitáció) Barokk-antológiája bevezetésében Bán Imre emeli ki, hogy a XVI-XVII. századi költőre nem alkalmazható „a romantikus élmény-költészet” fogalma, mert a művészet „utánzás (mimesis, imitatio), a költő nem arra törekszik, hogy a sajátosan egyénit mondja, hanem arra, hogy a már egyszer mondottat újra kifejezze, még szebben, még választékosabban”. A horatiusi „nil prius audita canto” (a még soha nem hallott dolgok éneklése) tehát „a formateremtésre” értendő: a klasszikus minták, a Homérosz, Vergilius, Ovidius és mások műveiből imitált „locusok” (helyek, idézetek) átvételére, új kontextusba helyezésére, variálására. A reneszánsz és barokk költője ily módon „egy évezredes műveltségi anyag körén belül variál, s igazán csak az érti, aki az alapját alkotó műveltségi anyag birtokában van”. Az imitáció felfogásához és élvezetéhez az imitált locus ismeretére, műveltségre, kellő intellektusra van szükség, ma is. Még inkább így volt ez a régi költészet századaiban. Amikor Zrínyi II. idilliuma 30. strófájába rejti Ariosto, Tasso és Marino eposzai főhőseinek nevét - ily áttételesen mégis némi tájékoztatást nyújtva imitációs terepeinek fekvéséről -, csak azokat részelteti a felismerés örömében, akik az olasz epikus költészetben tájékozottak:

De te kegyetlenb vagy haragos Circénél,
Mérges Morgonánál, hamis Dalilénél,
Ravasz Armidánál és Falsirenénél,
Medusánál, Scillánál és Tisiphonnél.

Morgona valószínűleg Ariosto Orlando furiosójának „fata Morganá”-ja (VI, 38), Alcina varázslónő testvére. Armida Tasso szép damaszkuszi hercegnője, aki Rinaldót „kéjelgésbe meríti” (Arany). Falsirene (Falsirena) Marino Adone-eposzában Venus alakját magára öltve csábítja el Adoniszt. Ezek a varázserővel bíró hölgyek (Homérosz Kirkéjétől és Vergilius Didójától Ariosto, Tasso, Marino hőseiig) mind arra teremtettek, hogy a férfi főhőst epikai futásában megállítsák, egy időre kikapcsolják a cselekményből.
Visszatérve az imitációhoz: a régi költészet jelentésrétegeinek, utalásainak felfejtéséhez, az esztétikai élvezet megszerzéséhez ezért nélkülözhetetlen a kommentár, a kellő magyarázat. Példaként íme az ifjúkori Fantasia poetica egyik hasonlata: „Láttál már rózsákat, / Csuszó kigyókat, / Mint gyönyörködnek, Szerelmeskednek. / Csak te vagy egyedül, / Élsz kegyetlenül...” A szerelmeskedő „rózsák” hasonlata sok vitát keltett. Volt, aki a rózsákat sajtóhibának vélte rókák helyett; elvégre a rózsa nem szerelmeskedhet, a róka igen. Pedig ott van ennek az állatok és növények szerelmére utaló helynek az imitációs előképe Tasso Aminta című pásztordrámájában, amit Csokonai fordításából idézhetek: „nekiszerelmeskedtek most minden dolgok [...] a kígyó [...] kívánsággal fut az ő szeretőjéhez [...] szeretnek még a fák is”, a szőlővessző, a jegenye, a fenyő, a gyertyán, a bükk, a cserfa. Szerethet tehát a rózsa is egy másik rózsát. A „nekiszerelmeskedtek most minden dolgok” Tassónál is imitáció, egy Petrarca-sor követése: „Ogni animal d'amar si riconsiglia”; a növények szerelmére pedig Claudianusnál találhatott előképet: „S minden lomb csupa lágy szerelem, fa szerelmes a fába, / és mind boldog. Mint mátkához bólog epedve, / pálma a pálma felé, nyárfához símul a nyárfa, / éger az égerhez sóhajt, a platán a platánhoz” (Rónay György fordítása). Amit Tasso az Amintában már hasznosított, feltűnik a Gerusalemme liberatában is az Armida-Rinaldo nászjelenetben (XVI, 16): „Raddoppian le colombe i baci loro; / Ogni animal d'amar si riconsiglia...” (Duplázzák csókjaikat a galambok, / „Nekiszerelmeskednek most minden dolgok.”) De hadd folytassam Zrínyi nyelvén, mert mint Tassónál, nála is kétszeri az imitáció. A Fantasia poetica próbája után a Szigeti veszedelem XII. énekében Delimán és Cumilla egyesülését ábrázolja állatok és növények szerelmét festő hasonlatokkal (50-52):

Mit mondjak ezeknek öszvejüvésérűl,
Szerelmes ifiaknak sok szerelmérűl?
Duplázzák csókokat egymás szája körül,
Venus triumfusán kedves szüvök örül.

Mint borostyán fával öszvekapcsolódik,
Mint kigyó oszlopra reá tekereszik,
Bachus levele is fára támaszkodik,
Ennyi mód két phoenix öszvecsingolódik.

Hallgass tovább, Musám...

Meg kell magyaráznunk, hogy a „két phoenix”: a termős és porzós, a nő- és hímjellegű főnixpálma (phoenix dactylophera vagy datolyapálma). Sokat látott Zrínyi ilyen pálmafákat egymás felé hajladozni a horvát tengerparton vagy Itáliában. Ezek a pálmák szerelmeskednek Claudianusnál. A „Bacchus levele”: a szőlő, a „csingolódik” ige pedig az összefonódó himbálódzást, a szerelmi egyesülést jelenti, akárcsak az „öszvejüvés”, ami a régi szótárak szerint „coitio”. Zrínyi fiatal házas, amikor ezt a XII. éneket írja, de még ő is mentegeti magát a „szerelmes ifjak” öszvejüvését ily nyíltan előnkbe adva: „Hallgass tovább, Musám...”
Ami most már az imitáció technikai kivitelezését illeti, nem úgy kell elképzelni a költőt, hogy könyvtárszobájában keresgélni kezd a klasszikusok polcán Claudianustól Tassóig, hanem úgy, hogy legfőbb mintáját, Tassót követte, és a felhasznált helyek imitációs hátteréről a Tasso-kiadások kommentárjai tájékoztatták. Az olasz irodalomkritika akkor már rég magas színvonalon állott: az 1590. évi gyönyörűen illusztrált Gerusalemme liberata-kiadást, ami feltehetően Zrínyi előtt feküdt, Petrarcát is idéző magyarázatok kísérik. Egy Aminta-kiadásban pedig Claudianus említése sem marad el. Az 1590. évi Liberata illusztrációit híres mester, Bernardo Castello rajzolta. Közöttük van az Armida-Rinaldo szerelmi jelenet ábrázolása: kétségtelenül az együttlét utáni helyzetet, az ernyedt pihenés meghitt pillanatait örökíti meg, mint ahogy ez olvasható ki Tasso szövegéből is. Zrínyi magát az öszvejüvést, az öszvecsingolódást merészli előadni. „Az és mégsem az” - nyilatkozott Arany János Zrínyi Tasso-imitációinak természetéről, azaz „eredetiségükről”, hiszen „ha gépeit” (értsd: mechanikus epikai sémáit, helyzeteit) „kivesszük, mit sem hasonlít az olaszéra”. Ilyen értelemben eredeti alkotás az imitációkkal teli Szigeti veszedelem.
A Syrena-kötet egyes darabjait, mindenekelőtt az eposzt, tudatos számszimbolika jellemzi, szinte minden versszaknak megvan a maga számszimbolikai szerepe. A tizenöt énekes eposz 1568 versszakból áll, de a XIV. és XV. ének záróstrófáit Zrínyi nem számozta be, és dőlt betűkkel (kurzív szedéssel) is érzékeltette különállásukat, hogy a megszámozott versszakok az 1566-os számot: a szigetvári ostrom évét adják ki végeredményül. (Bárki elvégezheti a bizonyító számítást: I. ének: 102; II: 86; III: 117; IV: 103; V: 96; VI: 115; VII: 108; VIII: 99; IX: 101; X: 106; XI: 100; XII: 111; XIII: 100; XIV: 114; XV: 108 beszámozott strófa, mindez összesen = 1566.) Meghatározott versszakszámuk van bizonyos részleteknek is: a szigetvári hős 13 versszakban szól a feszületen függő Krisztushoz (II, 65-77), Alderán 13 versszakban beszél Krisztus hatalmáról (XIV, 42-56). A XIV. éneknek ez a helye 15 strófa ugyan, de a költő az 51-52. versszakban megjegyzi: „itt hallgata Alderán”, ezt a kettőt tehát nem kell az Alderán-monológhoz számítanunk, s így itt is pontosan megkapjuk a kereszt szent számát, a tizenhármat. 13 figurát számolhatunk meg azon a Nemzeti Galéria-beli egykorú olajképen is, amely az eposz hősét a feszület előtt imádkozva ábrázolja. A 8-as szám a feltámadást és a tökéletességet jelképezi: a meghajló feszület Krisztusa 8 versszakban válaszol az imádkozó hősnek (II, 79-86), az Alderán által feltámasztott Hazret Ali, az iszlám egyik főszentje is éppen 8 strófányi választ ad Alderánnak (XIV, 59-66). A még mozgásban lévő számszimbolikai kutatások arra figyelmeztetnek, hogy a megszámozott versszakokat nem szabad megbolygatni; Zrínyi tehát megrövidíthetetlen költő. Ahol ezek a sajtó alá rendező által [ ]-be tett versszakszámok az 1995. évi Unikornis-kiadásban elmaradtak (A vadász és Echo befejező része, az Orfeus-kompozíció második tétele), ott Zrínyi alighanem ezzel jelzi, hogy befejezetlen művéről van szó. Az Orfeusból mindenképpen hiányzik a harmadik tétel, a másik siratóvers, az Elegia ugyanis háromtételes és végig beszámozott. Az Atilla kivételével az epigrammák sem kapnak versszakszámokat; nem kap a Peroratio sem, mert ezt Zrínyi szintén epigrammának tekintette. Az ugyancsak -be tett verscímek nem a költőtől valók, hanem a Zrínyi-kutatás későbbi címadásai.
Bizonyos sorok és szakaszok szándékosan maradtak csonkák (II. Idilium, 18; Orfeus, 15; Szigeti veszedelem, III, 72; IV, 37; VIII, 71; XI, 84). Valami okból Arany János sem vehette észre (hiszen a IV. ének csonka szakaszát megpróbálta kiegészíteni), hogy az Aeneis több sora ugyancsak csonka, s Zrínyi e tekintetben is a római költőt imitálta. Teljes tökélyre egyiküknek sem volt érkezése. A Syrena-kötet ajánlásában ott az indoklás is: „Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mind az napban, kit mi eclipsisnek hivunk.”

(A „Syrena”-kötet; líra és hősköltemény) Lírai verseit Zrínyi maga emelte eposza mellé a Syrenában, s lírikusként sem kevésbé jelentős; „bízvást mondhatjuk: a lírában is fölülmúlta kortársait” (Arany). Első költői kísérlete egy cento módszerű olasz madrigál („Io amo chi mi struge...”). Az olasz formákat magyar változatban igyekezett meghonosítani (A vadász és Echó canzonettabetétei, a Fantasia poetica nyolc madrigálstrófája), s főként a barokk metamorfózisok olasz mesterét, Marinót követte (a két Idilium). Zrínyi lírai stílusán Marino végletes esztétikai hedonizmusa, túlzó concettói azonban nem hagytak nyomot. Az Arianna sirása Marino idilljéhez képest tragikus és drámai. Istenes lírájának és epigrammáinak is alapvonása a heroizmus: a Krisztus bajvívását példázó himnusz és fohász (Feszületre), a hősi-költői halhatatlanság-hit és öntudat vallomása (Peroratio), továbbá a sírfelirat-epigrammák (a magáé is: a „Befed ez a kék ég...”) mind a heroikus érzület és hangvétel változatai, egyszersmind műfaji, kompozíciós és versszerkezeti újítások. Zrínyi elszakadt az általa jól ismert korábbi magyar költőmodelltől, műfajoktól, költészettípustól és közlésformáktól: poétikailag magasan képzett, újító, műfajteremtő költő; tipográfiailag is megtervezett, nem dallamra készült szövegverseit már nem kéziratos terjedésre bízta. A megkomponált és részben illusztrált Syrena-kötetben először közölt magyarul nyomtatásban szerelmes verseket. (A dekoratívabb 1660. évi horvát Syrena is Zrínyi művészi ízlését követte.)
Zrínyi mindenekelőtt eposzával teremtett újat. Arany János szerint magyar előzmények nélkül, „hatalmas ugrással az epopoeia csúcsára szökik”. Csak a históriás ének és Rimaynak Balassi-epicéduma ösztönözhette. (Ennek egyik keserű strófáját 1663. évi irodalmi levél-végrendeletében is idézi.) Az „eposzi gépezet” tekintetében Tassót és Marino kiseposzait követte. Eleget tett a barokk poétikai és konstrukciós igényeknek, stílusa azonban „mérsékelt barokk” (barocco moderato). Fikciót elhitető barokk stíluselemei megvannak másoknál is, a személyesség, líraiság, az átélő azonosulások és a hitelesség azonban elkülönítik a hőskölteményt minden mintájától, mert Zrínyi professzionális hadvezér. Ráadásul rokoni kötelék fűzte hőséhez, aki a bűnös, széthúzó magyarság isteni büntetése elengedésének lehetőségét példázhatta Szigetvár védőinek erkölcsi megjobbulásával, méltó megdicsőülésével. Az eposzi tárggyá növesztett szigeti ostrom történetét alapos forrástanulmányokkal hitelesítette, de a Syrena előszavában kifejtett poétikai elvek szerint különbséget tett a történeti tények és a művészi igazság között. Bátran alkalmazott anakronizmusokat, keverte „fabulákkal” a „históriát”. Így tulajdonította Zrínyinek Szulejmán halálát, sűrítette egyetlen „ostroménekké” a tíz valóságos rohamot, alkotta meg a két záróének erős festőiségű, barokk freskókra emlékeztető pokol-menny vízióját, rajzolta Tassónál perzselőbbre a Delimán és Cumilla epizódot. A „magyar nemességnek” dedikált Szigeti veszedelem felekezeti elfogultságokon felülemelkedő, erkölcsös nemzeteszményt, abszolutisztikus államberendezkedést sugall, politikai célja a kivívandó függetlenség.
Mind a lírikus, mind az eposzíró a legtöbbet imitált magyar költő a XVII-XVIII. században: írói életművének sorsa és befogadástörténete, leszámítva Gyöngyösi tündökléseit, folytonos diadal. Már kortársai követték; nemcsak Listius, Beniczky, Esterházy, Kőszeghy, de Gyöngyösi is kijárta a Zrínyi-iskolát. S amikor a változó ízlés már Gyöngyösit lobogtatta, támadt új követője és rajongója akkor is Faludi Ferenc személyében.
Egy nagyszabású hősköltemény cselekménye nem jegyezhető meg könnyen. Senki ne restellje ezt. Csokonai is „prózás metafrázis”-t akart csinálni hozzá tervezett kiadásában, Kazinczynak szintén fennmaradtak énekenkénti kivonatai. Arany János az 1850-es évek kövepén ki akart adni egy Magyar olvasókönyvet, s abban igen jó sűrítményt csinált az eposz menetéről: „Isten az elfajult s pártokra szakadt magyar nemzetet megbüntetendő, Szolimánt küldi ostorúl az országra. Szolimán roppant hadi néppel indul Magyarhon ellen s nem tudja még, Egert vagy Szigetet ostromolja-e először, midőn Zrínyi Miklós, Szigetvár parancsnoka az által, hogy Siklósnál egy török tábort széjjelver, a szultán haragját magára vonja. Ez tehát egész hadával Sziget alá száll. Zrínyinek az Isten már előbb csodás módon tudtúl adja, hogy a vár védelmében hősileg el fog esni; mindazáltal ő nem csügged, hanem az ostromot több ízben győzelmesen veri vissza, noha nincs reménye, hogy királyától segítséget nyerjen. E harcok folyama számos közbeszőtt szép epizóddal teszi a költemény derekát. Miután azonban Zrínyinek sehonnan segéd nem érkezik, hada a folytonos csatázásban kevésre olvadt, legjobb vitézei elhulltak, a török, segíttetve az alvilág szellemeitől, a várat felgyujtja. Látván Zrínyi, hogy a végóra eljött, kiront embereivel, maga elejti Szolimánt, de a tulnyomó erővel nem bir s mind népestől hősi halált szenved. Azonban így is győz, mert isten angyalait küldi a bajnokok lelkeiért s őket a vértanúk koronájával dicsőíti meg; a török had pedig a vár makacs védelme és a szultán halála által megtöretve, kénytelen visszafordulni s ezúttal abbahagyni Magyarország elfoglalását.” (Összes művei, X, 1962, 489.) Arany János a részletekkel és az epizódok „felmondásával” sem marad adós. A Zrínyi és Tasso a Szigeti veszedelem első három énekének utolérhetetlenül sokoldalú interpretációja. A további „elemző egybevetések”, „a cselekmény párhuzamos helyei”, „az eposzi szerkezet”, az „elemzés az Aeneis nyomán”, a „tárgy és kor”, a „mese és gépezet”, valamint „a főhős” kérdését tárgyalják bámulatos invencióval és adatgazdagsággal. (X, 330-439.)

(Az „Áfium” és a Zrínyi-próza) A prózai művekhez írt erősen személyes, költői Dedicatio - anélkül, hogy nevét kimondaná - Attilához szól; az ő szkíta-tatár „honfoglalóit” idézik lelkesen az eposz I. énekének anakronizmusai (Delimán, Lehel), s őt tekinti az első „magyar királynak” az Attila-epigramma is. A magyar vitézek éji homályban szellemként megjelenő „nagy lelkeinek árnyékjai” lelkesítik a történelem tanulságain elmélkedő írót; kiváltképpen Hunyadi János és Mátyás király, akiket a szigetvári hősnek és önmagának hasonló egymásrautaltságában szemlél, a Mátyás által megtestesített erényeket és ambíciókat - kimondatlanul - önmagára vonatkoztatva. Az írói program szerves része a próza azért is, mert magyarul még nem művelt műfajokat honosít meg. A prózaíró Zrínyi magyar hadtudományi irodalmat, korszerű politikai elméletet, történelmi-politikai publicisztikát teremtett. A Tábori kis tracta katonai szabályzat, a Vitéz hadnagy tapasztalatokat is hasznosító, teoretikus példatár, a Szent László-beszéd struktúráját követő Mátyás-elmélkedések királytükör, az Áfium programadó kiáltvány. A prózai művek elméleti újdonságértékét Klaniczay Tibor úgy összegezte, hogy „posztmachiavellianus politikai-katonai irodalom”, amely az „abszolutizmus ideológiai mezőnyéhez tartozik. Ízig-vérig tacitista, az államrezon elsőbbségét” képviseli, és „Machiavelli eredeti tanításától sem áll távol”. Az ilyen prózaíró habitusának „legjobban a precettistica, az úgynevezett tanulságirodalom felel meg”; ennek művészi konzekvenciája pedig a tömör, lakonikus, reflexív tacitusi stílus. A narratív és szentenciózus stíluselemeket ötvöző Mátyás-elmélkedések a szerkezetileg nem koherens (befejezetlenül ránk maradt) Vitéz hadnagyhoz képest egységes mű, s tárgyilagossága ellenére is sodróbb lendületű próza. A heves líraiságú, szenvedélyes és személyes Áfium a legerősebben szónokias: felkiáltásokkal, sűrű ismétlésekkel teli, buzdító, polemikus oráció; a nemzeti önbírálat, a hazaszeretet, a „jobbítsuk meg magunkat” mindenkori magyar példaszövege.
A Syrena-kötet előszavában Zrínyi Homéroszt és Vergiliust nevezte meg hőskölteménye ösztönzőiként, a prózai művek Dedicatiójában Tacitusra és Liviusra hivatkozik ilyen klasszikus érvénnyel. „Propter brevitatem et compendium”, rövidsége és tömörsége miatt szerette inkább Tacitust, noha „többet tanulhatni vitéz dolgot Liviusból”. Már a XVI. századi latin forrásából átvett exemplumot, a megrendítő pillanatban megszólaló néma fiú példázatát is milyen kiválóan használja retorikai támasztékként: „Ne bántsd a királyt! Vajon nem hasonló-é az én mostani felkiáltásom, édes, nemzetem, tehozzád?” És többször ismétli: „felkiáltok”, „kiáltásom”, „kiáltson fel!”, hogy még fokozóbb nyomatékkal kiemelje: „íme kiáltok, íme üvöltök: Hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz!” Petőfi mintha ebbe a tűzbe mártaná tollát 1848 februárjában: „Kemény szél fúj, lángra kap a szikra, / Vigyázzatok a házaitokra, / Hátha mire a nap lehanyatlik, / Tűzben állunk már tetőtöl talpig.” Petőfi természetesen olvashatta az Áfiumot, mert az eposzt Kazinczy óta (1817) azzal együtt volt szokás kiadni. Zrínyi prózájának retorikusságát is Kazinczy tudatosította először: az oratio suasoria (a tanácsot, rábeszélést tartalmazó szónoki beszéd) részeit fel is tüntette kiadásában: exordium, relatio (narratio), operatio (propositio). Átvette Zrínyitől a disciplina militaris alcímet is (ez felelhet meg az argumentatiónak), de a peroratiót már nem jelölte. Az Áfium ismétlései, felkiáltásai axiomatikus, jelszószerű, szállóige érvényű gondolatokba tömörülnek. Nem csak a XIX. századi politikai szónoklat (Kossuth, Széchenyi) használta ezeket a fordulatokat, némelyik máig él: „Ne bántsd a magyart!”; „Fegyver, fegyver, fegyver kévántatik és jó vitézi resolutio [elhatározás]!”; „Egy szívvel, egy lélekkel!”; „Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak!”; „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!”; „Avagy most, avagy sohasem!” Amit latinul illesztett szövegébe, azt is jól értették akkor, akik az Áfiumot olvasták: „Hic vobis vel vincendum vel moriendum est [Itt nekünk győznünk vagy meghalnunk kell]!” „Aut cum hoc, aut in hoc [Vagy ezzel, vagy ebben]!”
Az Áfiumnak egyik legfelemelőbb helye a „non datur medium” (nincs harmadik lehetőség) parancsolatát adja így elő: „Elfussunk? Nincs hová. Sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk [...] Az mi nemes szabadságunk sohun nincs, hanem Pannoniában. Hic vobis vel vincendum vel moriendum est.” A romantika felkapta ezt a Liviusra visszavezethető szép szólamot is. A Zalán futása új „Zrínyije”, Vörösmarty adott neki halhatatlan formát:

A nagyvilágon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Kodály Áfium-zenéje (bemutató: 1956) úgy hangsúlyozta ezt az Áfium-Szózat-összefüggést, hogy mikor a Livius-locushoz ért a kottalapon, azokat a sorokat nem saját zenéjével, hanem Egressy Béni Szózat-megzenésítésének ütemeivel adta vissza. Az „Aut cum hoc...”-idézet forráshelye még nem tisztázott. A tömörség exemplumát a spártai asszonyról így olvashatjuk az Áfiumban: „Hej, mely különb vala amaz lacedemoniai asszony, mikor a fiát, mely immár felnevelkedett vala, felfegyverezvén jó módjával, egy paist ada végtére neki ezen szókkal: aut cum hoc, aut in hoc, azaz avagy ezt hozzad haza tisztességesen, avagy ebbe halva hozzanak becsülettel.”
Ha Kazinczy nem is jelezte, jól tudta: az Áfiumnak természetesen van peroratiója. Ez a különös Brazília-exemplum a helytállás vagy kivándorlás dilemmájára felel. Lássuk előbb az első felét, azt is két részletben: „Tekintsük csak mostani nyomorult állapotunkat és jól consideráljuk [fontoljuk meg]. Most ha valami csak megrezzenik is a török részéről, futunk ide s tova, vizeken által, havasokon által, ki imide, ki amoda, minden remediumunk [orvosságunk] csak az másoktul való segítségkoldulás; nincs magunknak népünk, kivel occurálhassunk [szembeszállhassunk] a veszedelemnek, nincs egy emberünk, akit hová tehetnénk. [...]” A mondatnak politikai, hadtudományi és személyes érdekű, némileg rejtett jelentése van: nincs népünk, amely szembeszállhatna a törökkel és nincs „egy emberünk”: egy hadvezérünk, akit az élére állíthatnánk! Mint a nem királyi házból származó Hunyadiak, János és Mátyás egymásrautaltsága a Mátyás-elmélkedésekben (Hunyadi Mátyás Hunyadi Jánosnak fia volt; „nem elég-e az?!” - a szigeti Zrínyi dédunokája, unokája, „fia” én vagyok...), ugyanolyan titkos analógia ez; nyilvánvalóan csak az Áfium írójára vonatkoztatható. De olvassuk el a megszakított idézet folytatását is: „Boldog Isten, hiszem nagy vilitas [hitványság] ez, s mi vagyunk magyarok? Mi magyarok? De bár azoknak mondjuk magunkat, ha Váradot vissza nem vesszük, ha Erdélt elvesztjük, ne is hadakozzunk bár azután, hanem avagy most, avagy sohasem! Fussunk ki az országból, ha eztet restelljük. Úgy hallom, Brasiliában elég puszta ország vagyon, kérjünk spanyor királytul egy tartománt, csináljunk colóniát, legyünk polgárrá.” Prózaírásáról Zrínyi így nyilatkozott: „amennyire lehetett, szóval is megékesítette”, s „fáradott ugyan rajta, hogy jól magyarul írja”. A Brazília-példázat befejező része mennyire ellenne csak a „futunk ide s tová”-val, de ő belelassít a mondat futásába, tért nyit az olvasói részvételnek, a vizekkel folyton elöntött Alföldtől és Muraköztől Erdélyig: „futunk ide s tova, vizeken által, havasokon által...” Íme a szóval is megerősítés, vagy amit ma annak érzünk.

(Életrajz és történeti szerep) A horvátországi Zrin váráról Zrininek nevezte magát a család, a Zrínyi alak Kazinczy 1817. évi kiadásával rögzült. „Mind magyar, mind horvát” - minősítette a Kulpa parti Ozalyban vagy a muraközi Csáktornyán született Miklós „vitéz öccsét”, a Verbovácon világra jött Pétert, akivel a teljes magyar Syrena-kötetet horvátra fordíttatta. A kétnyelvű közös verseskönyv: az Adriai tengernek Syrenaia groff Zrini Miklós (Bécs, 1651) és az Adrianskoga mora Syrena groff Zrinski Petar (Velence, 1660) páratlan jelenség a világirodalomban. Ezt a kétnyelvűséget birtokaik megosztása erősítette: Miklós a muraközi magyar-horvát, Péter a tengermelléki horvát részeket kapta, de Miklós is megőrizte másik anyanyelvét: levélben, szóban, versben egyaránt bírta a horvátot. Zrínyi költészete ekképpen két nép és irodalom tulajdona, a testvérek hungarus-croatus tudatát csak szilárdíthatta a családi hagyomány: a Zrínyiek horvát bánok voltak; viselte ezt a méltóságot már eposzhős dédapjuk, majd mind Miklós, mind Péter.
Zrínyi Miklós a nagy tehetség: kiváló hazai és osztrák jezsuita iskolák s Itália neveltje, ahol 1636-ban tíz hónapot töltött; Rómában fogadta VIII. Orbán pápa, s latin verseskönyvét dedikálta neki. Zrínyi műveltsége gazdag magánkönyvtára használatával gyarapodott tovább. Segítette a Bibliotheca Zriniana a politikusi-hadvezéri felkészülést is, a sors azonban nem nyitott tért az igazi kibontakozáshoz. „Evvel a géniumommal, evvel a hazám szolgálatjához való készséggel [...] ebben a magyar romlásának saeculumjában helyheztetett engemet” - „panaszolkodott a szerencsére” a prózai művek Dedicatiójában, amiért „dicsőséges foglalatosság” helyett „kis könyvecske” írására kényszerült. A Syrena-kötetnek Az olvasóhoz forduló poétikai bevezetésében sem szól másként: „az én professióm avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára”. A nádorságtól elütött, a csak négy hónapig fővezér (pedig a téli hadjárat bravúrját is véghezvinni képes) Zrínyi többnyire kis csatározásokra kényszerült. De ezeket is megtervezte, és minden alkalmas idejét rájuk fordította. „Egy télben” írt eposzát (a munka dandárja 1647-48 telére esett), lírai költészetét, prózaírói remekléseit ezért tekinthette „mulatságért” (értsd: 'időtöltésül') készült műveknek, és kellőképp kimunkálatlanoknak. Reálpolitikusi óvatosságból mégsem a közvetlenül gyakorlatias, agitatív hadtudományi-politikai prózát, hanem verseskönyvét nyomtatta ki.
Politikusi-katonai pályafutása hősi-tragikus küzdelem; a Peroratio életrajzi idejében, 1663 tavaszától, a szigeti Zrínyi helyzetét élte át és ismételte meg anakronisztikusan; még a maga erősségét, a lerombolásra ítélt Zrínyi-Újvárt is felépítette hozzá. A nagy hős végzete is kis halál: a „Magyar Márs” egy vadkan által vész el.

Kovács Sándor Iván

Szöveggyűjteményünk újra élővé teszi azt a hagyományt, amit a középiskolai használatra készült kiadások már a század elején meghonosítottak: Istvánffy Miklós ostromleírásával együtt adja a Szigeti veszedelem szövegét. Ilyen iskolai kiadás volt pl. Endrei Ákosé, 1901-ben (Középiskolai Olvasmányok Tára, 27) és 1909-ben (Jeles Írók Iskolai Tára, 71) akinek csak példáját követtük: Istvánffy szövegéből magunk állítottuk össze az „ostromfejezetet”. A történeti hitelesség tekintetében Zrínyi főként Istvánffyra támaszkodott. „A Szigeti veszedelem néven nevezett ötvenhét hőse közül harmincöt esetben ismerjük a szereplőt ihlető történeti személyt vagy valószínű történeti vonatkozásait” - tette hozzá megfigyeléseit Jenei Ferenc kutatásaihoz (A „Szigeti veszedelem” magyar hősei, JPMúzÉvk, 1966, 257-262) Csillag István (Valóság és költészet. A „Zrínyiász” magyar hősei, Somogy, 1991/6., 38-39). Ezek a valóságos hősök jórészt Istvánffy történeti művével hitelesíthetők. Istvánffy Magyar Történelmének XVII. század eleji fordítását Pázmány ösztönzésére Thállyai Pál készítette el. A magyar szöveg máig kiadatlan. Benits Péter elsőül közölte belőle a Szigetvár 1566. évi ostromáról szóló teljes leírást, és ő készítette el a szöveggyűjteményünkben most közreadott átírást is.

Kiadások: A Syrena-kötet hasonmását kiad. KOVÁCS Sándor Iván, Bp., 1980; a prózát megőrző Bónis-kódex hasonmását Uő. és az ELTE Zrínyi-szemináriuma, Bp., 1985 (Zrínyi-Könyvtár, I); a Syrena és az addig ismert lírikumok kritikai kiadása NÉGYESY László műve: Bp. 1914 (~ Művei, 1.); újabb mérvadó kiadások: ~ Válogatott művei, bev. KLANICZAY Tibor, kiad. BÁN Imre, Bp., 1952; ~ Összes művei, 1-2, kiad. KLANICZAY Tibor, CSAPODI Csaba, Bp., 1958; Szigeti veszedelem, kiad. KIRÁLY Erzsébet, Bp., 1993 (Matura Klasszikusok); kiad. KOVÁCS Sándor Iván, Bp., 1994 (Európa Diákkönyvtár); Mátyás király életéről való elmélkedések, kiad. és utószó KOVÁCS Sándor Iván, KULCSÁR Péter, Bp., 1990; Áfium, kiad. KULCSÁR Péter, Bp., 1994 (Európa Diákkönyvtár); ~ Összes versei, kiad és utószó KOVÁCS Sándor Iván, Bp., 1995 (Unikornis); ~ Válogatott levelei, kiad. BENE Sándor, HAUSNER Gábor, Bp., 1997; ismertette és a Zrínyi-levelek számát gyarapította TUSOR Péter, MKsz, 1999, 116-119.
Internet: Bibliográfia; szövegek a MEK-en.
Életrajz és irodalom: SZÉCHY Károly, Gróf ~, I-V, Bp., 1896-1902; ÚMIL, III, 1994, 2320-2321 (KOVÁCS Sándor Iván); ARANY János, ~ és Tasso, 1859 = A. J. Összes művei, X, Bp., 1962, 330-439; KIRÁLY Erzsébet, KOVÁCS Sándor Iván, „Adria tengernek fönnforgó habjai”. Tanulmányok ~ és Itália kapcsolatáról, Bp., 1983; KIRÁLY Erzsébet, Tasso és ~, Bp., 1989; KIRÁLY György, ~ és a renaissance, 1920 = K. Gy., A filológus kalandozásai, kiad. KENYERES Ágnes, Bp., 1980, 207-216; SZERB 1934, 128-143; VAS István, Jegyzet ~ kilenc sorához, Válasz, 1948, 648-651; SZABÓ Lőrinc, CamÕens, a portugál ~ = Sz. L., A költészet dicsérete, kiad. SIMON István, Bp., 1967, 40-42; BÁN Imre, A barokk, Bp., 1962, 5-37, 145-158; A m. irod. tört., II, 1964, 159-184 (BÁN Imre); KLANICZAY Tibor, ~, Bp., 19642; Uő., A heroikus és küzdő magatartás a barokk költészetben = K. T., A múlt nagy korszakai, Bp., 1973, 337-352; Uő., ~ helye a XVII. század politikai eszméinek világában = KLANICZAY T., 1985, 153-211; KOVÁCS Sándor Iván, ~-tanulmányok, Bp., 1979; Uő., A lírikus ~, Bp., 1985; Uő., A „Syrena” és a szobor, Pécs, 1993; HORVÁTH Katalin, A nomenverbumok kérdéséhez - Zrínyi nyelvének tükrében, Iris, 1993/1-2., 4-9; R. VÁRKONYI Ágnes, Török világ és magyar külpolitika, Bp., 1975; Uő., Europica és Hungarica varietas, Bp., 1996, 208-235; SZÖRÉNYI László, ~ és Attila; A „Szigeti veszedelem” és az európai epikus hagyomány; Panegyricus és eposz; A barokk hősi ideál a XVII. századi olasz, magyar és közép-európai eposzban = SZÖRÉNYI L., 1993, 11-43; Angol életrajz ~-ról, bev. PÉTER Katalin, Bp., 1987 (Zrínyi-Könyvtár, II), A Bibliotheca Zriniana története és állománya, szerk. KLANICZAY Tibor, Bp., 1991 (Zrínyi-Könyvtár, IV); LUKÁCSY Sándor, Egynéhány toposzról. 2. Cresus néma fia = L. S., Isten gyertyácskái, Pécs, 1994, 246-256; KOVÁCS Sándor Iván, „Ha mit az én magyar verseim tehetnek.” A személyesség és az elbeszélő megszólalásai Zrínyi eposzában, It, 1998, 252-270; BENE Sándor, Egy kultusz születése: a Zrínyiek európai hírneve, Debrecen (Csokonai Könyvtár), sajtó alatt; NAGY Levente, ~ és Erdély, sajtó alatt. Lásd még a Zrínyi-dolgozatok (1984-1988) köteteit és az országos Zrínyi-konferenciák ugyancsak főként egyetemi hallgatók, Zrínyi-szeminaristák írásait közlő anyagát: Somogy, 1990/4., 3-29; 1991/6., 25-72; 1992/5., 339; Iris, 1993/1-2., 4-67; 1995/1-2., 3-94; 1995/4., 65-108; 1996/3-4., 19-72; 1997/1-2., 42-98; 1998/3-4., 88-94; 1999/1-2., 159-236.