Mikor gyermekségből kivetkeztem volna,Poéta szól
És már ifjúságnak léptem grádicsára,
Mit mondhatok: voltam Ádám s Éva fia,
Gyarlóságban löttem ez gyarló világra.

Nem tagadom, én is kedveztem üdőnek,
Bachust is tartottam néha kedvesemnek,
Mentem táborában az tegzes gyermeknek,
Venust Minervánál itílvén én szebbnek.

Tudtam is, hogy Paris evvel veszté Tróját,
Megutálván amaz nagyelméjű Pallást,
Jupiter lyányának adván aranyalmát,
Az kisebbnek – nézvén nem jót, de figurát.

Testből, vérből álló: ilyen az ifjúság,
Jót, gonoszt ád néki isteni méltóság,
Mégis az gonoszra, mégis az tűzben hág,
Mert Venus képében jár utánna világ.

Tudom, mint járt Dido búdosó királyért,
Hogy eltűnt előtte Aeneás, mint árnyék,
Trójai ifiú Görög Ilonáért,
Daliláért veszté Samson is erejét.

Mindennek rossz végét látván ez föld hátán,
Gyakran sírt énekem magam s mások kárán,
Vizen hajótörést, szározon más próbán
Mint veszett, arról nem írhattam játszódván.

Egykor egy barátom bíztában megszólít:
„Mi dolog – azt mondja –, soha nem írsz jó hírt,
Verseddel jelentesz (hol jövendőlsz) csak kínt,
Nem örömre: búra pennád szívet indít.”

Szeméremmel hallván, ezen megpirulék,
Csaknem fogadást tők: többet én nem írnék,
Mit tehetek? Jónkra ha nem szolgál az ég,
Letévén pennámat sírásom megszűnék.

Nincs már semmi dolgom, házban vetett ágy vár,
Bűnre kénszergető henyéléssel kínál,
Mezőn mint víg mókus, paripám könnyen jár,
Ablakomon néz bé kerti liliumszál.

Azonban előmben egy szép asszonyállat,
Tiszta orcájáról rám világot csaptat,
Nagy fejér homlokán nem látnál egy ráncot,
Leeresztett fodor hajáról jó illat.

Fekete klárishoz hasonló két szeme,
Ráróénál gyorsabb, élesb tekintete,
Illendő magos nyak, ábázattal gyenge,
Seríny, vidám, bátor, tart madarat keze.

Nincs termet hasonló, tőle méltán félek,
Emelkedvén néha fejét érik egek,
Szárnyas labaival nyom tengert és földet,
Így szívemben: Uram, erről mit remínljek?

Pompás mosolygással száját hogy mozdítja,
Hát piros ajakán szó mint harmat álla,
Bölcsességnek volt ez, lám, istenasszonya,
Hogy ismerém, hozzám méltósággal szólla:

„Hallád, ki vétekben, mint lágy párnán, fekszel,Pallás szól
Istennek jó karját, engem, mért kerülsz el?
Kicsiny bosszúságból nagyot vesztenél el,
Mit heversz? Dolgodra újalag serkenj fel!

Járj velem, Aethnán túl egy szigetben viszlek
Parnassus hegyére, hol kilencen ülnek,
Az bölcs Músák, ha kell, Pegasusra tesznek,
Fényes Apollóhoz szárnyas lovan visznek.

Fáradt Diánáról vehetsz méltán példát,
Kit fekvő ágyában az nap soha nem lát;
Vajha nem elég az, Márs is engem imád,
Hector kezében én adtam éles szablyát.

Ha fegyvereddel nem szolgálhatsz hazádnak,
Holott ellenségi mint árvíz, úgy folynak,
Keseregj, sírj, kiálts égben az uradnak,
Bánatos verseket ez próbák kívánnak.

Nám, kisebb dologban eléggé siratta,
Ovidius szívét ugyan elfogyatta,
Maga több tudománt mértem volt én arra,
Nám szégyen: nem ládd-é, hazád mire juta?

Kelj fel édes fiam (így szól az Bölcsesség),
Teremptéskor, higgyed, az Isteni Felség
Én általam téged mindenekben jó vég
Én voltam, de nem fog rajtam soha vénség.”

Felülék, megbízám magamat e szókra:
„O, jeles dolgoknak nagy istenasszonya,
Kész vagyok hazámért kezem vetni kardra,
Ésszel is, ha segítsz, megyek oltalmára.

Csakogy száz akadály veti magát közbül,
Mert Plutó magyarnak, soknak szívében ül,
Elfajzottak régi dicséretes vértül,
Ki miatt pórádzon vitetünk töröktül.

Mert találtatnék, ki munkáját nem szánná,
De más hitetlenül mindjárt magyarázná,
Konc rövid rágását nem örömest hadná,
Privátumra vigyáz, többit oda hadná.”

„Mit használ az restség? Akarom, fel költtél,
Engemet, Tudománt, mihelt megismertél,
Nám, jobban jár elméd, jobbik útra tértél,
Szeretlek, csak kövess, irígytől is ne félj.

Látom én, kiket bánt magyart-vesztő elme,
Kár nyitja füleket, csak késő ne lenne!
Bánnám, az igaznak vélek lenne veszte,
Hívek tutorához, hozzám, az nem férne.

Kevés hűségéért ha pogány Ullissest
Elhoztam én onnat, hol hadtam Akhillest,
Tengeri istenek hántak utána lest,
Akarván veszteni, nem engedtem őtet.

Tizennyolc nyár után látta meg hazáját,
Rakva sok száz kevély Prokhussal, Itakhát,
Karddal, mesterséggel vette vissza házát,
Jószerencse követ gyakran merész próbát.

Inkább nem futok el keresztény magyartól,
Csak ne távozzanak régi példájoktól,
Tütöket segítlek, Hunyodi Mátyásról,
Gondolkodván Lászlók, István királyokról.

Mondd meg azért nékem igaz, rövid szóval:
Bántását hazádnak érjem orvossággal?
Egyesség, bátorság, sok kéz kardvonással
Kelletik! Kész vagyok én is hadaimmal.”

„Áldatt légy Istennek bíztató ereje,
Ki nem hadnál minket utolsó veszélyre,
De mely bodogtalan, ha nem követője
Leszen tanácsodnak, nemzetünk elméje!

Valamely dolgosnak munkája sokféle,
Nem lehet egynek is derekas mestere,
Így sokféle gonddal elnyomatott elme,
Erőtlen dolgának végbenvitelére.

Az hajós tengeren északra ha indul,
Nem távozik messze kalaúz csillagtul,
Hol költnek az sólymok? – ne kérd azt halásztul,
Ki léppel madarász, tigristől jár távul.”

Én pedig búdosom, útvesztett zarándok,
Erdőkön csak magos eget, földet látok,
Ellankadt éltemnek keresnék hajlékot,
Házomból kirekedt, hely nélkül nyomorgok.

Úgy tetszik, ha szállást kérnék madaraktól,
Könyebben nyernék, mint nemzetem tagjától,
Bátran lakom hovast nem irígy vadaktól,
Földön jartam panasz, nevetség sokaktól.”

„Ilyen gondos főnek mégis mit parancsol,
Nyugovást kérőnek szíve nem is hajol.
Nemesis haraggal mire mulatozol?”
Kételen is immár historiám így foly.