1. Az váró szíveknek nincsen nyugodalma,
Azkit elborithat szerelem hatalma,
Fárad, s elméjének van sok agadalma,
Reméllett dolgának míg nem lesz jutalma.

2. Elválása után az két árva főnek,
Egyre, másikra is nehéz gondok győnek,
Nyughatatlanságot kik szívekben lőnek,
Míg módját ejthetik az rendelt üdőnek.

3. Ha ők nem nyugodnak, kelj fel, Múzsám, te is,
Az második után menj harmad részre is,
Muránban Wesselén miképpen ment be is,
Beszéld el, s dolgának mint szakadt vége is.

4. Két hasonló dolog: szerelem s vitézség,
Kiket egyaránt ér mind jó s mind veszteség,
Vénus és Márs között van régi szövetség,
Azmiként tanított errűl az régiség.

5. Az vitézek dolga s az szerelmeseké
Egyenlő, oly ezé, azmint az másiké;
Azmely üdő tészi az vitézt erőssé,
Az szerelmest azon teheti kedvessé.

6. Az vitézek dolga sok földeket járni,
Kétes reménséggel szerencséjét várni,
Az puha életet kedvétűl elzárni,
Esőt, havat s záport egyaránt próbálni.

7. Kétes szerencséje az szerelmesnek is,
Sokat fárad, s visel messze utakot is,
El szokta múlatni az lágy ágyakot is,
Ösmér sok hideget s forró napokot is.

8. Vigyáz leseire az vitéz, s strázsát áll,
Álom szemeire éjjel is ritkán száll,
Kévánt próbájára ha mi módot talál,
Siet, s nem tartja meg semmi veszély s halál.

9. Az szerelmesnek is ébredve kell lenni,
S szükség az éjbűl is gyakran napot tenni,
Alkalmatosságot vigyázva kell venni,
S tekéllett helyéhez serényen kell menni.

10. Az vitézkedőnek nem kis mestersége,
Hogy azmely strázsákot állat ellensége,
Azokot elfogja, s győzze serénsége,
Lesz nyereségérűl úgy jobb reménsége.

11. Az szerelmesnek is nem utolsó gondja,
Annak csalásában mint lehessen módja,
Ki vigyázásával gátoltatik dolga,
Ha ezt győzi, magát szerencsésnek mondja.

12. Éjjel üt az vitéz gyakran ellenségre,
S véletlen csapása fordul nyereségre;
Tart az szerelmes is sokszor setétségre,
Hogy nyilván ne keljen dolga veszteségre.

13. Az vitézi dolog forgandó s kétséges,
Néha hasznos, néha káros s veszteséges;
Szerelem dolga is nem mind nyereséges,
Ha most gyönyörködtet, volt elébb ínséges.

14. Az vitézkedőköt sok veszély rémíti,
Kezdett útjokrúl is gyakran megtéríti,
S néha nem reméllett veszélyben keríti,
Megszabadulásra csak Isten segíti.

15. Ki visel több veszélt, mint az szerelmesek,
Kiknek minden dolgok s útjok félelmesek,
Lévén az irigyek ellenek szemesek,
Jóra várt napok is gyakran keservesek.

16. Ennek mindkettőnek csoportos az útja,
S nem oly mulatságos, mint Pegasus kútja,
Sok munka, fáradság, várás, tűrés futja,
Ha mi jót fordít is, azt sem hamar nyújtja.

17. Nehéz ugyan várni az szerelmeseknek,
Azszerént az próbaleső vitézeknek,
De az üdő szabván módját mindeneknek,
Annak rendi ellen ezek sem mehemek.

18. Állani az üdő ellen ha lehetne,
Akarmi is végben könnyebben mehetne,
Tüzérűl szerelmes hamarébb tehetne,
Vitézi próba is elébb készülhetne.

19. Szerelem s vitézség ily hasonló társok,
Kiknek Ferencben is együtt van lakások,
S hogyha az üdőtűl nem volna várások,
Murány felé régen volna indulások.

20. De azmint végezett szép asszonykájával,
Időtűl kell várni annak az módjával,
Óhajtván szívének titkos fájdalmával,
Hogy kévánt ideje győne gyars szárnyával.

21. Az várás mivelhogy gyűlöl késedelmet,
Nem adhat magának semmi engedelmet,
Míg feltett szándékán nem vész győzedelmet,
Azmelyre Istentűl óhajt segedelmet.

22. Azonban az üdő eljár folyásában,
Mária sem nyugszik kedvére Muránban,
Hanem vagyon gondos szorgalmaskodásban,
Mint érne jó véget fogadott dolgában.

23. De erős fát ingat nehéz mozdítása.
Miolta alá volt Ferenchez járása,
Annyira hatotta szívét fogadása,
Hogy majd betegágyra történik szállása.

24. Fárasztja elméjét s nyughatatlankodik,
Hol leül, hol ballag, búsul s gondolkodik,
Dől sokszor könyökre, hallgat s szomorkodik,
Mint esővel árvíz, gondja szaporodik.

25. Nem hoz csendes álmot az éj is szemére,
Az híves hajnal is nincs könnyebbségére,
Ebéd s vocsora is nem lehet kedvére,
Mind kelet s mind nyugat bút ereszt szívére.

26. Orcái rózsái melyektől hervadnak,
Az gyenge klárisok ajakán száradnak,
Vidám tekéntetű szemek szomorodnak,
Az serény lépésű inak is lankadnak.

27. Az bú s az gond, csuda, azmint fogyasztonak,
Mint gyenge füveket az dér, hervasztonak,
Mint az nyári heves utak, bágyasztonak,
Mint hajak-őszítő üdők, aggasztonak.

28. Az bú az elméket tészi csendetlenné,
Az szokott jó kedvet morddá s kedvetlenné,
Az test serénységét restté s erőtlenné,
Az jó falatot is megunt s ízetlenné.

29. Látván változásit azért Máriának,
Kiket bús fejére az gondok hozának,
Lészen ez hírével öccsének, Évának,
S tudakozza okát ily nyavalyájának.

30. Az okosság talál mindjárt fogásokot,
S tudja oly palásttal födni az dolgokot,
Mely alól nem látni azok mivoltokot,
Együgyű halak is így nyelnek horgokot.

31. Az vérhas nyavalya akkor uralkodott,
Magos Murányban is bément s gonoszkodott,
Mondja azért ő is, hogy abban akadott,
Melyből minden teste s ereje lankadott.

32. Valónak hiszik ezt bágyadottságárúl,
Ki is vélhetett mást akkor Máriárúl?
Nem gondolkodhatván titkos szándékárúl,
Szorgalmatoskodnak megorvoslásárúl.

33. Készül az orvosság, s sietnek érette,
Elhozzák, ezt maga Éva készítette,
Úgy vélvén az dolgot, azmiként színlette,
Vérhas veszélyétűl az nénjét féltette.

34. Mondják: éljen véle, amaz letéteti,
Hogy tovább béveszi, vélek elhiteti,
Azonban azokot másfelé viteti,
Elkezdett gondjára bús elméjét veti.

35. Nagy dolgokat mozgat, irtózik terhétűl,
Azokot kezdeni sok egy menyecskétűl,
Hectornak is elég volna az szívétűl,
Avagy Ulyssesnek praktikás fejétűl.

36. Ugyanis gondold meg figyelmes elmével,
Lehetett gondjának minémű terhével,
Oly dolgot kezdeni kétes szerencsével,
Mely nagy veszélyeknek rakva félelmével.

37. Hogy eleget tégyen fogadása aránt,
Arríil való gondja ád szívének csalánt,
Azon törvén magát, mint adja fel Muránt,
Melynek erősségét tartják csuda gyalánt.

38. Nincs egyéb, csak Kádas, ehhez segítsége,
Ki, tudván az dolgot, van igaz hűsége,
De sok az kettőhöz ennek nehézsége,
Nagyot nem bír az kis erő tehetsége.

39. Végbenmenetele másképpen nem lehet,
Az csendes éjtszaka ebben ha mit tehet,
Mikor az setét éj hallgatásra mehet,
Akarmi titok is gyarsabb utat vehet.

40. Veszedelmes ez is: mert noha más nyugszik,
De az szokott strázsa az várban nem alszik,
Ha szemre kél, azmi szívek alatt fekszik,
Keserő párlúggal az fejek melegszik.

41. Ugyanis palástolt titkok ha kinyílnék,
Ily praktikájokot mely dolgok nem érnék!
Szomorú rabságra az Máriát vinnék,
Kádassal az Hóhérbástya hosszát mérnék.

42. Mindezeknek retteg ugyan nagy voltátúl,
S irtóznak vállai ily terhek súlyátúl,
De el nem szakadhat feltett szándékátúl,
Az igaz, cáfolni nem szokott szavátúl.

43. Hogy azért eleget tégyen szavainak,
Noha nehéz terh az gyenge vállainak,
De nem kedvez ezért semmi munkáinak,
Csak módját találja célzott dolgainak.

44. Eltekéli, ezen hogy csak általesik,
Nem nézvén, minémű rémítések lesik,
Azért szoros útját addig irtják s nyesik,
Alkalmatosságát végtére keresik.

45. Dadalus szorulván Kréta szigetében,
S tartatván Minostúl rabságos ínségben,
Szerelmes hazája jut gyakran eszében,
Mint szabadulhatna, hányja elméjében.

46. Felkél, s figyelmesen nézi az helyeket,
S eljár alattomban minden szögleteket,
Szabadulására hol lelne réseket,
Látja környös-körül az nagy tengereket.

47. Törődik magában s hányja praktikáját,
Megunván az fogság kedvetlen igáját,
Miképpen gyózhesse tenger morotváját,
S láthassa valaha óhajtott hazáját.

48. Melynek, minthogy egyéb módját nem láthatja,
Új mesterségekre elméjét fordítja,
S mond: szabadulását ha az tenger tiltja,
Az tág levegőég szabad útját nyitja.

49. Szerez azért titkon fiával tollakot,
S azok fűzéséhez készít viaszokot
(Új találmány), csinál azokbúl szárnyokot,
Magára s fiára ragasztja azokot.

50. Azkik erejével magokot emelik,
Felkelvén Krétábúl, tengert általkelik,
Vágyott honnjok felé útjokot rendelik,
Várt szabadulással akaratjok telik.

51. Így Mária szíve lévén bús fogságban,
Mint kivágyó madár megunt kalitkában,
Szorgalmatoskodik az szabadulásban,
Éjet is gonddal tölt sok gondolkodásban.

52. Az vár kerületit szemesen vizsgálja,
Alkalmatosságát nézi, hol találja,
Látván, hogy mindenütt nagy meredek állja,
Azt miként győzhesse, szívét nagy gond szállja.

53. Hogy adott szavának eleget tehetne,
Merre Wesseléni titkon felmehetne
(Mert dolga jó vége másként nem lehetne),
Az magos falok közt olyan helt keresne.

54. Meredek kősziklálc az felhágást tiltják,
Mint tenger Dxdalus útját, elszoritják,
De szükség s akarat őt is megtanítják,
S kellő találmányra elméjét fordítják.

55. Azért mint Dadalus viaszos szárnyokot,
Készít Mária is titkon lajtorjákot,
Melyekkel győzhesse az nagy kősziklákot,
S ilyen mesterséggel készíti azokot:

56. Az várfokon járván, cémaszálat vészen,
Annak az végére köveskét köt s tészen,
Leereszti, s az falt méri néhány részen,
Létra állásához csekélyebb hol lészen.

57. Azmint építtetve van most az új bástya,
Azmely szomszédságát az Csigáknak tartja,
Akkor csak köz hely volt, azért azt választja,
Alkalmatosb helyét nem is találhatja.

58. Megmérvén mélységét köves cérnájával,
Tizenkét ölre nyúl az cérna hosszával,
Míg fölitűl egyez az falok aljával,
Mely van elméjének nem kevés gondjával.

59. Mert nehéz szert tenni olyan lajtorjára,
Mely tizenkét ölig nyújtózzon hosszára,
S úgy bocsátkozhasson az falok aljára,
Hogy az alatt lévőt hozza az bástyára.

60. De ád Isten orvost ez nyavalyájának,
S mutat futamatot megakadt dolgának,
Mert gyön megént öccse (kit hínak Évának)
Látogatására gondos Máriának.

61. Talál az gyars elme itten is színeket,
Vesz hamar nyelvére kemény beszédeket,
Formálván cseléde ellen nagy zsémbeket,
Mutat haraggal tölt kedvetlenségeket.

62. Kérdi Éva okát zsémbeskedésének,
Amaz ily választ ád értekezésének:
Vigyázatlanságát unta cselédének,
Ez oka haragos kedvetlenségének.

63. Most is nem kevés kárt (mond) szaporítottak:
Sok derekalt s párnát öszverothasztottak,
Mondom, szellőztessék, de szót nem fogadtak,
S azt felelik, hogy ők létrát nem kaphattak.

64. Azminthogy nincsen is nekem oly lajtorjám,
Azmelyen azokot az padra hordatnám,
Nem örömest pedig más helt fitogatnám,
Azokért magamot hogy meg ne szólatnám.

65. Mert sok erdélyi nép gyön s megy most az várban,
Az idegen pedig gyars az megszólásban,
S szemes akarmi kis dolog vizsgálásban,
Mint magában, vétket elébb talál másban.

66. Csendesítő szóval mond öccse nénjének:
Ily kedvetlenségi azért ne lennének,
Másütt lajtorjákot ha nem lelhetnének,
Van Listiusnénak, azokért mennének.

67. Listiusné akkor nem vala Muránban,
Vidula Mária öccse tanácsában,
Angyal szól belőle, gondolja magában,
Úgy tetszik, hogy immár elébb van dolgában.

68. Az mondott lajtarját azért elhozatja,
S elhozatván, titkon az padra tolatja,
Serénkedik, kezdett dolgát nem múlatja,
Készítteti, s talám maga is forgatja.

69. Sok mesterember van mivelhogy Muránban,
Mint valami céhes mezei várasban,
S lát ki-ki dolgához különb hivatalban,
Kötélcsináló is lakik vala abban.

70. Ezzel köteleket gyarsan visszáltatott,
Melyeket titkosan párnákban dugatott,
Hogy eszre ne vegyék, padra úgy hordatott,
Létrakészítéshez ezekkel fogatott.

71. Rövid volna csak egy, mond: mást is fogjonak;
Fogják, s körülötte serényen forgonak,
Azmint az mérték ér, oly hosszat toldonak,
Megkötik, s fogai erősen tartonak.

72. Elkészítik, mennél jobb módjával lehet;
Bízik, hogy már dolga szaporábban mehet,
S Isten áldásábúl kévánt véget vehet,
S létra segédével Wesselén fölgyöhet.

73. Akkor Illyésházi nem vala Muránban,
Rákóczihoz ment volt Kassa várasában,
Ez is segítette Máriát dolgában,
Mert mint máskor, nem volt annyi nép az várban.

74. Elébb pedig, hogysem az létra kész lenne,
Mihelt látá dolgát, hogy már jobban menne,
S végbenvitelérúl reménséget venne,
Vitéz Wesselénnek ilyeket üzene:

75. Siess, Kádas, ahhoz, azki óhajtva vár,
Társot adó tavaszt mint az özvegy madár,
Vigasztald s jelentsd meg, hogy készen várom már,
Megjátszom szerencsém, valamiképpen jár.

76. Csötörtök éjtszaka hagyott üdőnk légyen,
Ha én nem rettegek, ő is szívet végyen,
Azmikor az üdő éjfélkorra mégyen,
Az felgyövetelben próbát akkor tégyen.

77. Csak állhatatosság, nem kell egyéb ehhez,
Módot keresek én az várban mindenhez,
Kész útját találja az felgyövetelhez,
Isten hozza, s bízzon igaz hűségemhez.

78. Megindula Kádas szokott sietséggel,
S Fülekre érkezik kedves követséggel,
Telik Wesseléni újabb reménséggel,
S kezdendő útjához lát nagy serénséggel.

79. Kik tudják az dolgot, szólítja magához,
Azok tanácsábúl készül próbájához,
Híván segétségül az Istent magához,
Jó reménségben van, s bízik is dolgához.

80. Tanácsot tartának, ehhez mint kezdjenek,
Az nagy hegyek által mely úton menjenek,
Tanult kalahuzok vélek kik legyenek,
Hogy az nem járt úton ne téveledjenek.

81. Egy régi szolgája vala Máriának,
Mely elöljárója volt tíz gyalogának,
Ficzeknek nevezik nevérűl atyjának,
S ahhoz Jakab nevet az papok adának.

82. Ez Rimaszombatban egy vásárkor lévén,
Feltekert puskáját maga mellé vevén,
Az tolongó nép közt ő is menvén s gyövén,
Akaratja ellen kisült, nem remélvén.

83. Melynek golyóbisa gyars repülésében
Egy szegény asszonnak akad az mellyében.
Nem szenvedi tovább lelkét az testében,
Harmadnapra véget szakaszt életében.

84. Rohan az sokaság azmelyért Ficzekre,
Köteleket hánnak az puskás kezekre,
Érdemes fogságra vitetik Fülekre,
S hányják kímíletlen kemény temlecekre.

85. Azhol szegény Jakab soványon tartatik,
Az száraz kenyér is jóízűn falatik;
De hogy Ferenc kezdett dolga forgattatik,
Onnét szabad útja neki is nyittatik.

86. Minthogy régi szolga volt Murány várában,
Tudós az ott való utoknak dolgában,
Azért őt állatják az kalahuzságban,
Temlec fogságábúl hozván szabadságban.

87. Elrendelnek mindent tanácsos elmével,
Készül Wesseléni udvara népével,
Több hadnagyoknak is adatik hírével:
Ki-ki készen légyen maga seregével.

88. Szépszámú gyalogját azért megindítja,
Másnap lovasit is utána mozdítja,
Mint öt- vagy hatszázig népét szaporítja,
Az sok jó katona egymást bátorítja.

89. Serény inú lovak alattok ugrálnak,
Sok jeles példákot mentekben számlálnak,
Viselt dolgaibúl kik Ferencnek állnak,
Véle együtt most is örömest próbálnak.

90. Sok vitéz emberrel mérész az serege,
Kiknek azcnerre csap fegyverek melege,
Világi éltében lesz soknak elege,
S merevíti testét az halál hidege.

91. Amaz magyar Hector véle, Vadászi Pál,
Kinek vitéz híre az nagy egekig száll,
S vérrel izzadt tőre valamelyfelé vál,
Vagy hal az ellenség, vagy elfut s félreáll.

92. Az vadásznak nevét igazán viseli,
Sok pogány vaddal van Gyöngyös gyakran teli,
Mint vigyázó vadász, azokot felleli,
Kit meg nem öl bennek, Fülekre emeli.

93. Felső hadakban is vadászott gyakorta,
Az svédek vadait ott is gyakran fogta,
Hectori fegyverét merre fordította,
Az ellenállókat mint mennykő rontotta.

94. El nem maradt tőle Fekete László is,
Ősétűl vett neve melynek ha holló is,
De fejérb erkölcsű nem vala Cato is,
S ennél nem vigyázóbb az tanult ráró is.

95. Az kedves erkölcsöt az nagy cmberséggel,
Szép magaviselést szelíd csendességgel,
Okos vitézkedést megért eszességgel,
Ha ki le akarná írni mesterséggel:

96. Ez légyen példája, s más formát se végyen,
Igaz jedzéseket csak ez szerént tégyen,
Bár maga Apelles ítílője légyen,
Hogyha képírása nem rendesen mégyen.

97. Gombkötő János is, füleki főhadnagy,
Ki emlékezete Prága körül is nagy,
Te is, Farkas Fábján, bátyáddal jelen vagy,
Szép vitézségedbűl hátra most is ne hagyj.

98. Kazai János is az Péter deákkal
Követi ezeket, s gyön az gyalogokkal,
Kik mivelhogy elébb valának útokkal,
Polomnál egyeznek meg az lovagokkal.

99. Több sok vitéz ember, sok híres katona,
Kiknek (ha történnék harci zenebona)
Mindenike fegyvert örömest rántana,
S mint az búsult vadkan, sebeket osztana.

100. Vígan megyen azért ily szép seregével,
S bátorítja magát azok erejével,
Őket is biztatja sok szép beszédével,
Hogy megáldja Isten várt nyereségével.

101. Jutnak rút havasok kegyetlenségére,
S kősziklás utoknak meredekségére,
Virradván más hajnal éj setétségére,
Alig állhatott bé végezett lesére:

102. Hogy két álgyúlövés lén Murány várában,
Kin az egész sereg vala zajdulásban,
De gyars Wesseléni az bátorításban,
S okosan ily fogást talála dolgában:

103. Vitézek, ezt álgyúlövésnek vélnétek,
S hogy bévitték hírünk, netalám félnétek,
Várt nyereségünkrűl kétesek lennétek,
De vadászok lőttek, nem egyeb, higgyétek.

104. Minthogy völgyek öblén az szók megakadnak,
Egy zendülésnek is kettős hangot adnak,
S nyári mennydörgésként fel s alá csapongnak,
Az apró puskák is mint álgyúk ropognak.

105. Ezt pedig az Echo cselekeszi velem:
Mert őt is viselte néha az szerelem,
S minthogy az ő dolga vala veszedelem,
Várná, hogy engem is rémítne félelem.

106. Volt ez seregébűl régen az nimfáknak,
Kik szűz Diánával erdőkön vadásznak,
Akkor is mestere volt az csácsogásnak,
S esett szerelmében végre Narcissusnak.

107. Mely igen magahitt lévén szépségében,
Megutálja Echót, s nem veszi kedvében,
Kin megháborodik, s bút nevel szívében,
Megemészti magát végre keservében.

108. Teste nedvessége búval elszárada,
Csontaibúl pedig kőszikla forrada,
Nyughatatlan szava, azmint volt, marada,
S nyelveskedésének vége nem szakada.

109. Völgyek között történt volt elváltozása,
Ottan vagyon most is szaporább lakása.
Kinek végeződik békével szólása,
Hogy ettűl ne volna visszacsaptatása?

110. Minthogy szerencsétlen volt ő szerelmében,
Irigy másiknak is jó szerencséjében,
De ám üvöltsön ő az hegyek völgyében,
Csak én asszonykámnak maradjak kedvében.

111. Ez lövések azért meg ne rémítsenek,
Echo zengésébűl kik nagynak tetszenek,
Elébb életemtűl Párkák elmetsszenek,
Feltett szándékomtúl hogysem elejtsenek.

112. Megcsapja Phaeton azonban lovait,
S tengerben meríti aranyos hajait,
Hesperus hozza fel híves árnyékait,
S emeli az üdő éjjeli gyászait.

113. Nem késnek, dolgokkal ők is serénkednek,
Rút havasok közül aláereszkednek,
Az murányaljai síkra verekednek,
Nyolcvan az javábúl ezekre esküdnek:

114. Hogy éltek fottaig egymást el nem hagyják,
Az dolgot egy szíwel s markos kézzel fogják,
Magokot kapzsinak s prédának nem adják,
Wesseléntűl vámak s ő szavát fogadjálc.

115. Előttök az óra, melyben próbálnok kell,
Zsibongnak egymás közt támadt beszédekkel,
Látnál sok katonát változó színekkel,
Mint ki tengerre ül habhozó szelekkel.

116. Irtóznak Muránnak nagy erősségétűl
S annak megvétele lehetlenségétűl,
Ki Nagy Sándornak is próbált seregétűl
Nem félne, s sem Xerxes sok ezer népétűl.

117. Egy az többi között végre nem tűrheté,
Régi vitéz vala, s az dolgokot érté,
Solmosinak hítták, szemeit felveté,
S Wesselénit ilyen kérdésvel illeté:

118. Voltál-é Muránban? Felel: hogy volt volna.
Azt mászod-é hát meg? Mondja: végzett volna
Már asszonkájával, s dolga készen volna,
Csak az odamenés, más héja sem volna.

119. Solmosi fejének tetszik ez csudának,
Hogy ennyire hiszen egy asszony szavának,
Készakartva keres (mond) veszélyt magának,
Mint az hajas Sámson, hivén Dalilának.

120. Nem tanácsos dolog asszonyoknak hinni,
Hízelkedésekhez mérget szoktak kenni,
Mikor leghívebbnek látszik hozzád lenni,
Mint Siréna, akkor szokott csalra venni.

121. Circe mennél kedvesb éneket indított,
Legtöbb tündérségét akkor szaporított,
Sok kedves orcákot rút bőrrel boritott,
S emberi szép személt baromra fordított.

122. Italjának oly ízt Pandora is csinált,
Száj kényességének mellyel kedvet talált,
De mikor gyomort ért, fojtó méreggé vált,
S mézzel színlett íze nevelt soknak halált.

123. Félő, itt is az méz mérget ne neveljen,
Az kedven adott szó mordul ne feleljen,
Jóra reméllett nap homált ne emeljen,
S ennyi szép vitézség veszélyre ne keljen.

124. Solymosi szavain Ferenc bosszonkodik,
Dorgálja, hogy ilyenképpen gondolkodik,
S mások szívében is akadályoskodik,
Szégyen, azmely félénk szókkal pironkodik.

125. Felel amaz: Téged féltlek, nem magamot,
Azhol kell, kivonom ott én is kardomot,
Kevesnek is tartom az én halálomot,
De tégedet szánlak elveszni, uramot.

126. Az a szép vitézség, kit veled szerzettünk,
Hercules módjára fáradva kerestünk,
Viselvén sok sebet s abbúl folt vért testünk,
Ily mód nélkül vesz-e? s így lesz-e elestünk?

127. Amaz szerzett szép hír, ki ér az egekig,
Keletrűl felgyövén terjed napnyugatig,
Nem mehet-é tovább, hanem csak holnapig?
Ily hamar veszted-e? s viszed végezetig?

128. Higgyed, végét éri Murány mindezeknek,
Asszony szavaibúl, megládd, mik követnek,
Tégedet Rákóczi György kezében ejtnek,
Az Hóhérbástyárúl bennünket levetnek.

129. Ezen Wesseléni annál inkább indul,
Neheztel, s testében vére is felpozsdul,
Mord tekéntetekkel Solymosihoz fordul,
S ilyen dorgálásra az ajaka mozdul:

130. Mint okos kormányost az támadt habokban,
Olynak tartottalak téged az hadakban,
Lett volna is ha mi rémülés másokban,
Tőled reméllettem biztatást azokban.

131. De ím, rontasz inkább, hogysem építenél,
Mást is elvesztegetsz, nemhogy segítenél.
Azért vagy-é itten, hogy így rémítenél?
S kész nyereségünkrűl visszátérítenél?

132. Régi, vitéz híred nem egyez ezekkel,
Szégyen pironkodnod ilyen beszédekkel.
Kitűl félsz ily sereg vitéz emberekkel?
Kik, mint Sándor hada, olyak fegyverekkel.

133. Ha fortélyát látnám elkezdett utomnak,
Készakartva veszélyt nem hoznék magamnak,
De ösmérem szívét igaz asszonyomnak,
S elhittem általa jó végét dolgomnak.

134. Midőn tetejére az Ida hegyének
Juno, Pallás, Vénus leereszkedének,
Hogy ott ítíletet a' végre vennének,
Az szép aranyalma jutna melyekének,

135. Ez vala feltéve: az szebbiké légyen,
Köztök ítíletet melyrűl Páris tégyen.
Megállanak azért az pázsiton négyen,
Várván Páris voxát, ki fejére mégyen.

136. Juno gazdagsággal Párist édesgeti,
Bölcs tudományt ígér Pallás, s hitegeti,
Szép Léda leányát Vénus emlegeti,
Ha ő lesz az nyertes (mond), ezt ölelgeti.

137. Megveti az többit, ez tetszik kedvének,
Az almát ítíli Vénus személyének,
Azonban erei hevülni kezdének,
S gerjed benne lángja szerelem tüzének.

138. Nyughatatlankodik, s kél az tengerekre,
Nem hajt gyars habokot forgató szelekre,
Bátran veti fejét minden veszélyekre,
Csak megkedvelt vadát vehesse lesekre.

139. Megígírte Vénus: van jó reménségben.
S minthogy az szerelem bölcs az mesterségben,
Módot talál végre az ösmeretségben,
S hozza véle dolgát titkos szövetségben.

140. Király Menelaus az görög országban,
Léda leánya van ennél házasságban,
Ezt óhajtja Páris, s ezért vagyon lángban,
Gondolnád, hogy magát fárasztja hejában.

141. De minthogy végezett titkon Helenával,
Azmint mondám, az szép Léda leányával,
S az görög kerteknek legszebb virágával,
Mégis kedve telék feltett szándékával.

142. Mert az gyars gályákra titkon felülteté,
Rengő vitorláit szélnek ereszteté,
Magát véle együtt Trójában viteté,
S mint Vénus ígírte, kedven ölelgeté.

143. Te lehetetlennek mondtad volna ezt is,
Rémítvén, mint engem, szerelmes Párist is,
Azminthogy miatta ösmért sok veszélyt is,
De szerette, s mézül vette az mérgét is.

144. Megijedvén kezdett dolga nagy voltátúl,
Ha könnyen elállott volna szándékátúl,
Üresen lett volna ágya Helenátúl,
S nem melegült volna óhajtott lángjátúl.

145. Igaz, hogy Pandora s Circe tündérkedett,
S sokakon nem remélt fortélt cselekedett,
De igaz szerelmek kikhez nevelkedett,
Annak hogysem ártott, inkább kedveskedett.

146. Szavaiban kétes nem lehetek annak,
Ki igazságárúl sok jeleim vannak,
Az igaz szeretők, mint Sirén, nem csalnak,
Mérget méz szín alatt az bal szívek adnak.

147. Végezett dolgunkhoz tőle valami kell,
Tekéletességén, tudom, nem múlik el,
Adott szavaimtúl én is nem állok el,
Az szerencse dolga, miképpen viszen fel.

148. Nem volt semmi helynek még oly erőssége,
Kin (az bennlévővel lévén szövetsége)
Az külsőnek nem volt volna nyertessége,
Kiváltképpen, ha volt Vénus segítsége.

149. Vénus indítója az én dolgomnak is,
Minapi szavai biztatnak Mársnak is,
Vagyon ehhez kedve szép asszonkámnak is,
Azkikkel erejét győzöm Muránnak is.

150. Efféle félénkség azért távul légyen,
Szokott bátorságot az katona végyen,
Végezett óránkra már az üdő mégyen,
Reméllett hűséget ki-ki velem tégyen.

151. Elhagyván seregét derekasb számával,
Megindul azonban egynéhány-magával,
Ha az hely zendülne valami lármával,
Lecsendesítené hogy azt szép szavával.

152. Azminthogy egy partra midőn ballagnának,
Az pórok barmára ottan találának,
Az őrzők hirtelen egybenzajdulának,
S megijedvén tőlök, tolvajt kiáltának.

153. Ajánlják szép szóval nékiek magokot,
Hogy nem cselekesznek ők semmi károkot,
Inkább másoktúl is védnék marhájokot,
S így csendesíték le az zajos tótokot.

154. Az murányaljai faluban érének,
Ott is az sok tótság rájok zendülének,
S egy tartván puskáját Wesselén mellyének,
Kérdi, kik volnának? s itt mit keresnének?

155. Hogy ők Illyésházi szolgái volnának,
Füleki tolvajok után nyomodnának,
Kik az szegénségen sokat prédálnának,
Az parasztok előtt ilyeket mondának,

156. Kikkel az pórok is megcsendesülének.
De az falun által alig mehetének,
Hogy megént sok barmot s tótokot érének,
Azok is ellenek mind felrezzenének.

157. Itt is mentegetik, mint amott, magokot,
De most olyan könnyen nem hiszik szavokot,
Jobban megvizsgálják, mint elébb, útjokot,
S forgatnak azonban fejszét s dorongokot.

158. Végre csoportonként egybenzajdulának,
Megegyezett szívvel rájok rohanának,
Melyek előtt ők is félrevonódának,
S egy fennálló kender köziben állának.

159. Az tótok utánok oda is menének,
Wesseléni körül forgódni kezdének.
Puskát ragad ő is, s tartja egyikének,
Hogy utat csináljon testén az lelkének.

160. De félvén, hogy lármát az várban ne tégyen,
Mely kezdett dolgában akadályul légyen,
Minthogy az pattanás éjjel messze mégyen,
Leteszi az puskát, hogy más fegyvert végyen.

161. Pallost ragad azért, s villámlik kezében,
S midőn villámlását látják az setétben,
Mint mikor sebet vesz medve az űzésben,
Lén az egész tótság nagyobb zendülésben.

162. Ha láttál valaha parasztzendületet,
Egybenrohanások kit elölvehetett,
Űzik, s rikoltások az égig mehetett,
Vélnél köztök lenni végső ítíletet.

163. Azki mit ragadhat, úgy támad ellene,
Nincs parasztok között, azki kíméllene,
Nem vizsgálják ők azt, ki mit érdemlene,
Többet is fizetnek, hogysemmint kellene.

164. Hidd el, ellenek is nem másként rohantak,
Gyenge oláh táncot láboknak nem vontak,
Bi zabi, ily kedves tót nótát mondottak,
Mint az kölykevesztett tigris, ordítottak.

165. Az sokaság ellen hárman mit tehettek?
Kiváltképpen minthogy harcolni nem mertek,
Azért egészséget magoknak kerestek,
S az több seregekhez azonban siettek.

166. Mint az sebes mennykő villámló üdőben,
Azmerre csap, sok fát ront le az erdőben,
Avagy keveredvén rút záporesőben,
Azmint prédál Eurus néha az mezőben:

167. Úgy tehettek volna nagy csapást ezek is,
Azminthogy valának próbált vitézek is,
Hullottanak volna sok parasztfejek is,
S Charon költöztetné eddig lelkeket is.

168. De jövendő dolog őköt tartóztatta,
S jóllehet pallosát Ferenc kirántotta,
De az lobbant tüzet hogysemmint gyútotta,
Elállván előttök, azt inkább oltotta.

169. Minthogy borította nagy setét az eget,
Gyászban van az hold is, s visel rút fellyeget,
Nem találhatják fel mindjárt az sereget,
Fel s alá bujdosván búsulnak eleget.

170. Holmi kertek s vizek köziben akadnak,
Egy patakbúl másban véletlen szakadnak.
Kik kerengésébűl azmíg kifakadnak,
Fél óránál többet bujdosásnak adnak.

171. Végre csörtölőzést egy parton hallának,
Bátorítván egymást, arra indulának.
Azmikor egymástúl nem messze valának,
Mind az két rész hamar egybenszólalának.

172. Megösmérik egymást, az jelt tudakozván,
Kazai János gyön, szép gyalogot hozván,
Kin kétséges szívek újula vigadván,
Megindulnak együtt, faluban ballagván.

173. Azholott benn vala immár az lovasság,
Kik miatt minthogy nincs semmi csintalanság,
Lerakta az fegyvert s csendesült az pórság,
De az vitézeket tartja szomorúság.

174. Nem tudják az urat, mely felé szakadott,
Féltik, hogy valami veszélyben akadott,
Azonban az sereg hogy így sopánkodott,
Az mondott gyalog is odanyomakodott.

175. Mikor azért ők is béverekedének,
Alig hogy egymással kardra nem kelének,
Megösmérvén egymást, lecsendesedének,
Hogy eltévedt urok megtért, örölének.

176. Tovább cselekedni mit kell, tanácskodnak,
Különb-különbféle vélekedést mondnak,
Egynek ez, s másiknak amaz tetszik jobbnak,
Az közkatonák is sokképpen zsibongnak.

177. Azt javallják többen, hogy ott ne késsenek,
Hanem azmely úton efelé gyöttenek,
Ugyanazon megent visszasiessenek,
Mi haszna, hejában hogy itt teprengenek.

178. Azmint Ferencnek is, az tetszik némelynek,
Az szomszéd réteknél tovább ne menjenek,
Ott hálván, jó rendű strázsát rendeljenek,
S fáradságok után pihenést vegyenek.

179. S hogy titkos dolgokrúl semmit se véljenek,
Másnapra virradván, idején keljenek,
Az murányi völgyön rabolást tegyenek,
Füleki házokhoz azután menjenek.

180. De Isten s az Vénus ezt jobban rendelte,
Az kegyes is szavát el nem felejtette,
Egy követét titkon aláeresztette,
Wesselénit mindjárt de fel nem lelhette.

181. Hanem egymás között hogy így zsibongnának,
Valami fittyentést hallottak, mondának;
Vagy hárman Ferenccel odafutamának,
Az mondott követre reátalálának.

182. De nem hisznek néki, kímnek mondják lenni,
Nagy dolgokban nem is jó mindennek hinni,
Titkos álnoksággal sok rá szokott vinni,
Az igaz s álnok közt gond választást tenni.

183. Ők is az követet azért megvizsgálák.
Hogy igaz embernek s nem kémnek találák,
Szavain elesett szíveket táplálák,
Örülnek, s magokot Istennek ajánlák.

184. Semmit nem múlatván, lovakra ülének,
Az magos vár felé hágtatni kezdének,
Mint az Hóhérbástya van, arra térének,
Az lovak hátárúl megént lekelének.

185. Gyalog indulának az magos hegyeknek,
Hágják az oldalát az nagy meredeknek,
Mint az fáradt vadak, melyeket kergetnek,
Az magos oldalon lehelve sietnek.

186. Elfáradt maga is, alig viszi testét,
Az szokatlan útnak megunta keresztét,
Az nagy meredeken rettegi elestét,
Nehéz pihenéssel veszi lélegzetét.

187. Megáll s mondja: tovább hogy immár nem mehet,
Elállott lábain több lépést nem vehet;
De űzvén szerelem, egyebet nem tehet,
Pihenvén megindul, s megyen, azmint lehet.

188. Azonban vár alá jutnak az kertekhez,
Adnak ott kis üdőt megpihenésekhez,
Vizet óhajtonak elszáradt ínekhez,
Félelem s reménség állott az szívekhez.

189. Remélhetik ugyan munkájok jó végét,
Hivén az kegyesnek tekéletességét,
Viszont meggondolván ennek nehézségét,
Félhetik elkezdett dolgok vesztegségét,

190. Azmint az játékos, ki vár szerencsétűl,
Reménséget vészen az fennlévő pénztűl,
De retteg az szíve az kockavetéstűl,
Hogy el ne fordítsa várt nyereségétűl.

191. Azki szerencsére szokta magát vetni,
Nem bizonyos, dolgát mi fogja követni,
Néha nyereséggel szokott az fizetni,
Többször veszteséget kell nála keresni.

192. Szerencse lábai golyóbison állnak,
Hirtelen fordulván, jobbrul balra szállnak,
Hol széppé, hol rúttá, mint tündérek, válnak,
Állandó nyugovást nehezen találnak.

193. Ha mi jót fizet is, azt is gonddal nyútja,
Ugyanis az jóknak csoportos az útja,
Mint Wesselénit is sok rémítés sújtja,
Míg várt örömével bús szívét újítja.

194. Szerencse, szerelem, két egyenlő dolog,
Kiknek állapotja változással forog,
Hol jóra, hol balra szerencse csavarog,
Szerelem is hol víg, hol búval nyomorog.

195. Mivelhogy az Vénus tengerbűl született,
Anyjának elfajzott lyánya nem lehetett,
Hanem hasonlatos erkölcsöt követett,
S minémű szüléje, tart oly természetet.

196. Az tengerek pedig veszedelmes pályák,
Habozó hajóját valakik megszállják,
Sokféle félelem s rémítés próbálják,
Gyakran nem rerméllett veszélyek találjálc.

197. Sok háború üdők támadnak ellenek,
Vitorlás árbocfák hajóstul rengenek,
Mint rád omló hegyek, habok rémítenek,
Az elcélzott parttúl messzére ejtenek.

198. Megcsendesül néha, s az habok megszűnnek,
Az kedves üdőnek hajósok örülnek,
Azonban az megszűnt szelek kirepülnek,
Újabb félelemmel az hajók rendülnek.

199. Valamíg az hajós kévánt parthoz nem jut,
Mindaddig félelmes tengereken az út,
Ellene hol sok hab, hol más ijesztés fut:
Úgy nyertes, az várt part ha nyugodalmat nyút.

200. Így az szerelemnek ki ül hajójára,
Sok ellenkező szél gyön vitorlájára,
S nem kevés rémítés veszi próbájára,
Míg verekedhetik óhajtott partjára.

201. Azmint Wesseléni bő példája ennek,
Hány akadálya nincs, azmiolta mennek,
S mennyi rémítések ellene nem kelnek!
Megtetszik, hogy Vénus lyánya az tengernek.

202. Mondám, az kertekig hogy verekedtenek,
S kevés megpihenést magoknak vettenek,
De rezzenés nélkül ott sem lehettenek,
Csörtölőzést hallnak, s talpra serkentenek.

203. Egy csoport gyalogot fejek felett látnak,
Megegyezett szíwel gyarsan kardot rántnak,
Mint próbált fiai hadokozó Mársnak,
Alig egymás között hogy sebbel nem ártnak.

204. Soknak az puskája volt pattanófélben,
Nem tudván, ki légyen, egymást az setétben,
De az jó Isten volt oly gondviselésben,
Hogy nem lőttek mégis az felzendülésben.

205. Az ő seregekbűl ezek is valának,
Mintegy tizenöten utánok jutának,
Az előttök járót hítták Gábor Pálnak,
Megösmérvén egymást, lecsillapodának.

206. S olyan végezése lévén Máriával,
Hogy elgyövén, készen várja lajtorjával,
Ki az földig érjen az várbúl hosszával,
S azon menjenek fel az hagyott órával.

207. .Azért az lajtorjakereséshez kezdnek,
Csendesebb voltaért mezítláb vetkeznek,
Az gyenge láboknak tetszik ez nehéznek,
De az reménségért mindent cselekesznek.

208. Reménség s szerelem oly ösztön s ingerlés,
Melyekért nincs semmi munkában kímélés,
Mikor kedves jórúl vagyon az remélés,
Nehéznek sem tetszik az munkaviselés.

209. Az jó reménségért ezek is urokkal
Örömest fáradnak minden munkájokkal,
Vannak ide s oda gyars vigyázásokkal,
Honnét telnék szemek várt lajtorjájokkal.

210. Nem találják sohul; kapuhoz jutának,
Megszólal az vártás: Wer da, kiáltának;
Biztatás s reménség kétségre szállának,
Mondván: megcsalattak, azmiben bízának.

211. Bosszonkodik Ferenc, s polyhákját kirántja,
S készül, ha az vártás többször megszólítja,
Lelövi, s az lelkét Charonhoz bocsátja,
De hallgat, s az száját több szóra nem tátja.

212. S azmint gyars szemeit vigyázva jártatja,
Illyésházinak is egy szolgáját látja,
Közel az kapuhoz, mely testét nyugtatja,
Mit míveljen véle, tanácsra bocsátja.

213. Elüssék-é fejét? mondják: ne; jobb lenne,
Két vitéz katona ha melléje menne,
Ily kemény sugallást az fi,ilében tenne:
Vegyük mindjárt fejét, ha feltekéntene.

214. Úgy is cselekedtek, nem bánták életét.
Hallván katonáknak ily igyekezetét,
Inkább kősziklákban röjtné egész testét,
Hogysem mozdítaná csak egy tekéntetét.

215. Rossz végezés vagyon az barátom felől,
Elhittem, szepeg is mind kívül s mind belöl,
Lovastul van, vidd el bízvást szeme elől,
Ne félj, hogy felnézzen az kősziklák mellől.

216. Kedvesebb jószágunk nincsen az életnél,
Halálnak sarcolópénzt ha fizethetnél,
Van-é oly kedves jód, melyet kímílhetnél,
Azmíg kedved tartja, csak addig élhetnél?

217. Sok nyavalya forog ugyan az életben,
Nehezb az halállal mégis lenni szemben,
Ki egyben nyomorog, ki más gyötrelemben,
Az szerelmes sincsen mindenkor örömben.

218. Inkább nagyobb gondja s kénja kinek lehet,
Tőrében szerelem mint azkiket vehet?
Gondold meg, mennyi bút az gond rajta tehet,
Kedve töltéséhez míg fáradva mehet.

219. Mennyit fárad s búsul, ládd, Wesseléni is,
Alig bírják immár lankadt lábai is,
S noha elérkezett az hagyott óra is,
Mégis bajos dolga, s nincs az lajtorja is.

220. Azmelyen (mint mondám) kétséget vévének,
S indított dolgoktúl szívek elesének,
S ilyen véletlenül hogy itt ne vesznének,
Solmosi ajaki ily szókra kelének:

221. Uram! cáfoltattad elébb szavaimot,
S dorgáló beszéddel illettél magamot,
Idehozám mégis fáradott tagamot,
Azmint nem is szánom veled halálomot.

222. De hol az lajtorja, melyet reméllettél?
Most látszik: mely igaz, azkinek így hittél,
Egy asszony szavain sokat építettél,
De mint mégy már vissza innét, hova gyöttél?

223. Ím, mindjárt megvirrad, rajtunk lesz sok tótság,
Kiüt az várbúl is az német s magyarság,
Harmincöten vagyunk, lesz dolgunk romlottság,
Bennünk kit levágnak, kit nyomorít fogság.

224. Azmíg az setétség le nem hull az égrűl,
Gyere, lovainkhoz vezetlek az hegyrűl,
Menjünk el ez éltünk-szomjúhozó helyrűl,
Másszor kinek mint higgy, tanulhatsz most errűl.

225. De az Wesseléni nem akar elmenni,
Készebb itt vitézül életét letenni,
Mint hegyek közt pórok prédájává lenni
S gyalázatos halált, mint az tolvaj, venni.

226. Mond: Inkább esküdjünk kezére egymásnak,
S holnap, nyílásakor hajnali rózsáknak,
Kezdjünk vitéz módra az kapuvágásnak,
Ha vesznünk kell, vesszünk mint fiai Mársnak.

227. Így ha koncolják is halandó testünköt,
De nem fogyathatják vitézi hírünköt,
Sírbúl is életre emelnek bennünköt,
Krónikákban írván örökös nevünköt.

228. Lassan, Wesseléni! távul még az halál,
Jó reménségben légy, azmint eddig valál,
Az várt jó szerencse ezennel rád talál,
S minden fáradságod kedves örömre vál.

229. Azmit Isten ígér, azt megadni szokta.
Cupido szívedet mikor lobbantotta,
Tudd-é, hogy Máriát tenéked vallotta?
Nem is lesz másképpen, hanem mint mondotta.

230. Midőn az istenek régen eloszlottak,
Különb-különbféle helyekre szállottak,
Kik égben, kik földön, kik tengeren laktak,
Azmint az régiek errűl tanítottak.

231. Különb-különb címert s jelt adtak mindennek,
Azmint természeti hozta mely istennek:
Zöldellő borostyánt Bacchusnak szentelnek,
Téged pedig, Phxbus, laurussal tisztelnek.

232. Rózsát visel Vénus, lakik is közötte:
Mert virágos Cyprust lakóul szerzette,
S virágokkal kedvét ott gyönyörködtette,
De az rózsát jelül ok nélkül nem vette.

233. Maga saját vére, méltán kedvelhette,
Mert egyszer sétálván, lábát megsértette,
S abbúl cseppent vérét veszni nem engedte,
Rózsát nevelt róla, s címerül azt vette.

234. Az rózsa másként is kedves mindeneknél,
Mikor gyengén nyílnak pünkösdi üdőknél,
Mint rózsák, nincsen szebb virág az kerteknél,
Az szű is örvendez mosolygó színeknél.

235. De nehéz azt szedni, mert terem tövisen,
Melynek az teteje fakadott hegyesen;
Ki akarja azért, hogy rózsát szedhessen,
Tövis-sértéseket, szükség, viselhessen.

236. Vénus is vér által jutott az rózsához,
Mást sem ereszt könnyen kedves virágjához,
Adván oly értelmet ezeknek titkához,
Hogy nem könnyen jutni szerelem dolgához.

237. De azmihez mennél nehezben juthatni,
Azt annál kedvesebb ízzel kóstolhatni,
Étel kedvességét jobban úgy tudhatni,
Ha azt várakozott gyomorral kaphatni.

238. Hideg ösmérteti meleg kedvességét,
Mord tél óhajtatja az nyár kegyességét,
Rekkenés kelleti szellők frissességét,
Setét éj váratja az nap fényességét.

239. Így az szép rózsa is annyival kedvesebb,
Az leszakasztása mennél sérelmesebb,
Szerelem is annál gyönyörűségesebb,
Mennyivel az útja volt veszedelmesebb.

240. De elég már, azkit, Wesselén, szenvedtél,
Az sok tövis után rózsát érdemlettél,
Készen van az létra, melyrűl kételkedtél,
Megadja az Isten, azmit reméllettél.

241. Mikor azért ilyenképpen fáradnának,
Az létrára hamar nem találhatnának,
S azon nem csak kisded búval aggódnának,
S az kedves remények bús gondra jutnának.

242. Vadászi azonban járván az vár körül,
Ímé, Kádas Márton eleiben kerül,
Mely kedves újságon az szíve megörül,
Minden előbbeni kétséget eltörül.

243. Fittyentvén jelt adnak az több vitézeknek,
Melyre nem múlatva, Ferenccel sietnek,
Készen van az létra (mondják), felmehetnek,
Mely újulása lén az kétes szíveknek.

244. Mint az lesben álló, ki vár ellenséget,
Eleped, viselvén nyári nagy hévséget,
De ha nyereségrűl lát jó reménséget,
Felugrik, s elfelejt minden nehézséget.

245. Így ők is, jóllehet vannak lankadásban,
S fáradtak inaik az nagy hegyhágásban,
De megújulának ez újsághallásban,
Mint nyári lankadt fű lágy harmathullásban.

246. De minekelőtte ezek történtenek,
S az hosszú lajtorján felverekedtenek,
Halld, ehhez az várban miként készültenek,
S Mária dolgai ott is mint lettenek.

247. Olyakot forgatván titkos elméjében,
Melyek ha tűnnének másoknak szemében,
Nem mehetne elöl igyekezetében,
Izzad az homloka végbenvitelében.

248. De bízik Istenben, s készül próbájához,
S minthogy csendes álmot vett minden magához,
Nem emeli szemét most vigyázásához,
Jó reménséggel van, s bízvást kezd dolgához.

249. Kevés szám szolgáit együvé gyülteti,
Erős hittel őket mind megesküdteti,
Látván, hűségeket hogy már meghiheti,
Megajándékozván, ily szókkal illeti:

250. Nagy dolgot forgatok, szolgáim, elmémben,
Csak bennetek bízom pedig s az Istenben,
Ha mellettem lésztek fogadott hűségben,
Remélek jó véget igyekezetemben.

251. Tudjátok méltatlan sok szenvedésemet
S atyámfiaitúl vett rövidségemet,
Melyek éles tőrként sebhetik szívemet,
S epesztik mint méreg keserves fejemet.

252. Borult volt miattok életem homályban,
Ők voltak az napok, s fénlettek Muránban,
Én, mint homályos hold, üldögéltem gyászban,
Töltvén óráimot sok titkos sírásban.

253. De megszánta Isten árva életemet,
Ígérte köd után kévánt napfényemet,
S elhozza ezennel várt segedelmemet,
Azki megszabadít ezektűl engemet.

254. Velem együtt azért jó szívvl legyetek,
Jót ád az jó Isten, semmit ne féljetek,
Azmint parancsolom, úgy cselekedjetek,
Szép jutalmat tőlem hogy érdemeljetek.

255. Ezekre az szolgák ajánlják magokot,
Ha kell is mellette rántani kardokot,
Úgy sem szánják érte vérek ontásokot,
Egy szíwel s lélekkel fogják az dolgokot.

256. Első dolga is az várták elfogása,
Nem is lehet addig dolga jó folyása,
Míg azoknak cirkál szabados látása,
Mert röjtött titkának lenne kinyílása.

257. Ezekhez lát azért, s megkerüli titkon,
S azmint üvöltönek rendre az várfokon,
Ráfogja, hogy rosszul vigyáznak, s ily okon
Csakhamar egyenként ragadtatja nyakon.

258. Kezeket erősen hátrakötözteti,
Leányok házában fogságra viteti,
Esküdt csatlósival őköt őrizteti,
Dolga jó végeig el sem ereszteti.

259. Az szerént az német főstrázsamestert is,
Ugyan az németek tisztviselőjét is
Megfogatja, s kötik hátra kezeket is,
S hányják az többihez gyarsan ezeket is.

260. Egy inasa sétál Illyésházinénak,
Karolyt hordoz, s álmot nem ád madarának,
Rázkodván az madár, reátalálának,
Úgy, mint amazokkal, ezzel is bánának.

261. Tizenegyre telik száma az raboknak,
Kik fölött az őrzők kardokot forgatnak,
Ha mi rezzenése történnék azoknak,
Lenne szakadása fejektől nyakoknak.

262. Nem mernek mozdulni, félik halálokot,
Látván az nyakokra esendő kardokot,
Megfogatásokban nem tudván okokot,
Reszketéssel várják, mi éri dolgokot.

263. Az egész várban nincs több estrátsa egynél,
Azki üvöldögél az kapu felinél,
Ez is tovább lévén az választott helynél,
Miatta szabadon fel s alá is mennél.

264. Mikor már ily utat nyitott próbájához,
Vészen egy feltekert pár pistolt magához,
Hasonlít az szíve vitéz Bellonához,
Mégyen szolgáival az Hóhérbástyához.

265. Ott, mint Ariadne, ki Theseust várta,
Mikor éjjel s nappal tenger partját járta,
Honnét gyön szerelme, ohajtva vigyázta,
S kevés óráit is ezernek számlálta:

266. Hasonlatosképpen ő is serénkedik,
Gyakor fegyelemre füle ereszkedik,
Mint mikor vad után vadász lesékedik,
Várja szerencséjét, honnét emelkedik.

267. Mely nehéz az várás, főképpen azoknak,
Szerelmes szívei kiknek együtt laknak,
Távul esik pedig válások magoknak,
De napot rendeltek szembenjutásoknak.

268. Nincs ott nyugadalma elmének s az szemnek,
Az sok értekezők sűrőn győnek s mennek,
Egy kopogásra is serényen felkelnek,
Ugasson az kuvasz, arra is serkennek.

269. Valami zendülés-szózatok essenek,
Ételt is elhagyják, csak kimehessenek,
Álmok sincs, csendesen kit végezhessenek,
Ott jár eszek, együtt miként lehessenek.

270. Sokszor nyíl az ablak, nézik az utakot,
Azmely felől várják jóakarójokot,
Ha mások győnek is, remélik azokot,
Nyughatatlansággal múlatják napokot.

271. Ha hamar nem telik kévánt reménségek,
Elkedvetlenülnek, s nő gondos kétségek,
Hogy megtudják okát, indul követségek,
Miért történt nem várt késedelmességek.

272. Mely nehezen várja, gondold, Mária is,
Fülel mindenfelől maga, szolgája is,
Ha csak egy reméllett zörgést hallana is,
Futamadna mindjárt, ha nem az volna is.

273. De sok várásra is semmit nem hallhatnak,
Csudálják, ily soká mi okért múlatnak,
Késedelmek miatt majd kétségre jutnak,
Nem tudván, hogy már az kapunál futosnak.

274. Nem várhatja tovább, magát bátorítja,
Az készített létrát alábocsáttatja,
Kádast az várfokrúl melyen leszállatja,
Ha elérkeztek-é, általa láttatja.

275. Visszáfordul Kádas, mondja: nem találja.
Kin asszonya szívét nem kevés bú szállja,
De leküldi megént, hogy jobban vizsgálja,
Ha rátalál, magát ezekkel ajánlja:

276. Készen vár asszonyom feltett játékához,
Vagy hat fordul, vagy vak, fogott az kockához,
Játszik már, csak győj el, óhajt is magához,
Bízik, jót ád Isten kezdett munkájához.

277. Azonban visszátér Mária házában,
Nem alacson búval törődvén magában,
Fárasztja elméjét nagy gondja habjában,
Ha el nem gyön, tovább mit kezdjen dolgában.

278. Hozzákezdett immár titkos munkájához,
Eresztette lábát pálya-futásához,
Ha most nem vitetik reméllett tárgyához,
Nem lészen más módja annak fogásához.

279. Mert lehull fedele ez után titkának,
S kitetsznek körmei röjtött szándékának,
Ha kell szabadulni az fogott strázsának,
Megkérdik az okát megfogatásának.

280. Adjon bár színt ennek, szavának nem hisznek,
Titkos fortélyára hitekkel esküsznek,
Kiért az várt napok rút ködökben esnek,
S remélt szabadságbúl nagy fogságok lesznek.

281. De mivelhogy feltett, meg akar játszani,
Akarod-é végzett szándékát hallani?
Örök krónikákban méltó ajánlani,
Nem sok asszony tanult ilyeket állani.

282. Ha az Wesseléni, azmelyet vár készen,
Végezett dolgában fogyatkozást tészen,
Fogadása szerént az létrán nem lészen,
Esküszik magának, hogy ily utat vészen:

283. Hogy lévén mindnyájan most mély aluvásban,
Az várőrzőköt is hányatván fogságban,
Sógora részérűl kik vannak az várban,
Hívassa egyenként azokot házában.

284. Azmely elérkezik, mindjárt fejét vegyék,
Ha más s harmadik gyön, azzal is azt tegyék,
Negyednek s ötödnek azont cselekedjék,
Hasonló mustrára az többit is vigyék.

285. Az ellenkező részt mikor így fogyatja,
Az többit, azmelyre akarja, hajthatja,
Császár hűségére az várat tartatja,
Elkezdett pályáját így is végigfutja.

286. Nagy igyekezet ez egy asszony szívétűl,
Ki hallott ily próbát bár öreg eszétűl?
Nem is cáfolt volna igyekezetétűl,
Meddig végben nem ment volna ez kezétűl.

287. Mintha magát látnád Pallást, az Máriát,
Hasonlóságának nem is tudom héját,
Megvonná ez is úgy, mint amaz, kézíját,
S magához övezné harcoló kardszíját.

288. Ha mindkettő együtt találna állani,
És viadalomra akarna szállani,
Ez is kész, mint amaz, úgy harcot állani;
Mely bátrabb közöttök, nehéz választani.

289. Megeléglé Vénus azonban terheket,
Viselt eddig szívek elég töviseket,
Régen volt, miolta fárasztja ezeket,
Ideje, hogy együtt nyugtassa fejeket.

290. Mikor azért másszor Kádas alászálla,
Vadászira, azmint írám, úgy talála.
Siet asszonyához, ki bús gondban álla,
Jó hírt hoz, mord kedve újulásra vála.

291. Mondja: Vadászi Pál az létránál van már,
Maga is Wesselén oda csak közel jár.
Kit hallván asszonya, serényben, mint madár,
Futamék, s az hagyott helnél vigyázva vár.

292. Azonban Vadászi létrán emelkedik,
Kazai Jánossal fel is verekedik.
Ott állván az kegyes, tőlök kérdezkedik,
Utánok az úr is mégyen s nyomakodik.

293. Másszák az kősziklát, sokan elesnek is,
Alkalmatlansága nagy az setétnek is,
Alig hogy nem juta ebben Ferencnek is,
Majd vége lett volna szép életének is.

294. Mert úgy csuszamodék az völgyek mélyére,
Hogy történik vala élte veszélyére,
De megkapák mégis jó szerencséjére,
Csak az Isten viselt gondot életére.

295. Érvén az lajtorját, kezdnek az hágáshoz,
Az szerencsétlenség itt is akadált hoz.
Ugyan sok tövisen jutsz, Ferenc, rózsádhoz,
Így jut az arany is az szép ragyagáshoz.

296. Azmint németek is valának mellette,
Egy az lajtorjára felment volt előtte,
Mikor az felső részt odafel elérte,
Ijedtében az falt, mint lovat, áltülte.

297. Sem alá nem akar, sem fel onnét menni.
Mondja Vadászi Pál: mit kell véle tenni?
Vessük le! Hogyha ez így történne lenni,
Nem fogná kedvesen Wesseléni venni.

298. Mert utána vagyon, esnék az nyakában,
Leütné őtet is, van is ezen gondban;
De addig rángatják, felvonjálc azonban,
S mehetnek az létrán immár szabadabban.

299. Menvén egy inasa kardjával előtte,
Másikát utána puskával rendelte,
Ezeknek feljuta ő is közepette,
Ennyi veszély között Isten segítette.

300. Mikor ilyen gonddal felverekedének,
Megállván az bástyán, kétfelé nézének,
Nem vélnéd, mely hamar harmincra telének,
Mind válogatottak, azkik ott levének.

301. Örül Wesseléni szépszámú népének,
Ha mi zendülések ellenek lennének,
Ennyi vitéz ember nagy csapást tennének,
Bátorítja őköt, semmit ne félnének.

302. S mond: Az szegény asszony de mely felé lehet?
Melyrűl szánakodó kérdést alig tehet,
S nem is végezheti jól az kezdett nevet,
Eleiben fordul, mint az könnyű evet.

303. S felel: En itt vagyok (ott is várakozott),
Vége van már búmnak, mely eddig ágazott,
Az sok rettegés is szívemrűl távozott,
Nem félek pedig, hogy Isten idehozott.

304. Ezen fáradt szíve újula Ferencnek,
Mint izzadott testhez ha szellőt eresztnek, ..
Kezéhez békéllik az kedves kegyesnek,
S kérdezi, még hátra mi dolgok lehetnek?

305. Kell-é valakivel menni harcolásra?
Mond Mária: Minden hajlott most alvásra,
Csak kuvasz sem serkent ellenek morgásra,
Nincs legkisebb ok is az kardoskodásra.

306. Melyen annyival is inkább örülének,
Kinn lévő gyalogért s lovasért küldének,
Üzenik azok is, hogy mindjárt győnének,
S erős estrázsákot azonban tevének.

307. Ezek közt Mária Ferenc kezét fogja,
S minthogy az idegen, az utat nem tudja,
Hogy őtet kövessék, többinek is hagyja,
Házához vezeti s kedvesen fogadja.

308. Mikor az kegyesnek szállására érnek,
Az elepedt gégék nedvesítést kérnek,
Ahitt szájjal kapják, ha mi vízhez férnek,
Bort is hoznak, de vet Ferenc tiltást ennek.

309. Mondván: Az katona itt józanon légyen!
S hogy üdőmúlatást hejában ne tégyen,
Hanem kezdett dolga kévánt véget végyen,
Maga Máriával az más házban mégyen.

310. Az kapitányért küld asszonya szavával.
Nem késik, öltözvén egyéb ruhájával,
Hanem veszi magát könnyű papocsával,
S jelen van mentéje csaptatott ujjával.

311. Azmint ajtó megett Wesseléni álla,
Megüttetik hátul az kapitány válla,
Hátranéz, szívére nagy félelem szálla,
Ijedtében haja szála is felálla.

312. Kérdi: ösméri-e? Retteg az szólásban,
Nagy akadály az félsz az nyelvfordulásban.
Felel végre, lévén szíve dobogásban:
Ösméri; de mint gyött, nem tudja, az várban.

313. Arrúl tudakoznod (mond) néked nem szükség,
Én kezemben vagyon már e nagy erősség,
S hogy fejed ne érje ugyan itt veszteség,
Ne legyen egyébhez benned is az hűség:

314. Hanem az harmadik császár Ferdinándhoz,
Hozzám s ez mellettem lévő asszonyodhoz,
Esküdjél ugyan most hittel is azokhoz,
Másként mindjárt rántom kardom halálodhoz.

315. Kész ezt cselekedni, mint meg is esküvék,
Hitit elvégezvén, vitézekhez küldék.
Porkolábot híják, az is elérkezék,
S mint az kapitánnak, dolga úgy történék.

316. Volt Illyésházinak Nagy Ferenc hadnagya,
Kire régen gerjedt Wesselén haragja,
Az több tisztek között híják ezt is, hagyja,
Kardot fog s ezeket haragosan mondja:

317. Vagy halálnak fia, tedd le életedet,
Nem szenvedem tovább rossz emberségedet,
Ezentül elejtem nyakadtúl fejedet,
S Plutóhoz bocsátom ebédre lelkedet.

318. Ilyen gőzös szaván feje szédeledék,
S szokatlan voltátúl gyomra ímeledék,
Purgatio sem kell, hasa folyamodék,
Hozzonak füstölőt, rút bűz ereszkedék.

319. Nehéz dolog az félsz, sokat cselekedtet,
Nyalkaságot, cifrát gyakran elfelejtet,
Tollas bokrétákot s forgókat lefejtet,
Mint hadnagy urammal, rossz rezet is ejtet.

320. De nem bántá, szólván Mária mellette,
Hanem mint az többit, ezt is megeskette,
S minthogy ejtett bűzét tovább nem tűrhette,
Kapitány s porkoláb után eresztette.

321. Gyalogokot végre s az tizedeseket,
Kik Illyésházihoz tarták hűségeket,
Hívatá, s letévék ezek is hiteket,
Az katonák közé küldvén mindezeket.

322. Az porkolábért küld újonnan, s hívatja:
Add elöl az kulcsot; mond ő: nem adhatja;
Vélvén Wesseléni, talám csak játszatja,
Felforr haragjában, s kezét kardra csapja.

323. Végét éri vala talám életének,
De Mária bizonsága mentségének,
Mondván: szokták vinni kulcsokot öccsének,
Úgy tudja, hogy most is őnála lennének.

324. Menj érte, porkoláb, s az kulcsokot kérd el,
De asszonykám öccsét, kérlek, ne ijeszd el!
Kéri, de nem adják; nem gyött ideje el,
Bézárlott kapuját várnak hogy nyitnálc fel.

325. Nem tehet egyebet, meg kell jelenteni,
Örög asszonyátúl azért megüzeni,
Hogy az vár kulcsait kéri Wesseléni,
Adják ide, mert nincs egyebet mit tenni.

326. Mint mikor véletlen égések támadnak,
S az hírkiáltónak szavai rivadnak,
Azonban az szomszéd fedelek gyúladnak,
Az bennlévők azmint ijednek s szaladnak:

327. Nemkülönben Éva, öreg asszonyával,
Megijed ez dolog nem várt újságával,
Felugrik, s van szíve nagy dobogásával,
Borul orcája is félsz haloványával.

328. Elnyomják az mellyét nehéz lélegzeti,
Miképpen gyöttek fel, csak alig kérdheti,
Porkoláb sem tudván, módját nem értheti,
Kapja az kulcsokot, s eleiben veti:

329. Patvor vigye kulcsát (mond), ha oda az vár.
Azért az porkoláb Ferenchez visszájár,
Megviszi az kulcsot, s oda is adta már,
Jól vagyon, majd megnyíl az kapun is az zár.

330. Mondám, hogy azmiként tűz támadásában
Az megijedt népek vannak futosásban:
Úgy ezek is az vár-megvétel hallásban
Valának elrémült s bódult zajdulásban.

331. Úgy vagyon; sőt azmint mikor gyars túz gerjed,
S fellobbant házadban az fejedre terjed,
Öltözötedet is nincs mód, hogy elérjed,
Azmint vagy, csak úgy kell tűz előtt kitérned:

332. Úgy hallj itt szép dolgot, s mosolyodjál rajta,
Oly szép komédiát nem is látsz gyakorta,
Nem kétlem, hogy maga Vénus is kacagta,
Más is, valaki ezt szemlélte s láthatta.

333. Bolhák asszonyoknak szokott ellenségek,
Kis fogacskájoknak van oly hegyességek,
Mely miatt testeknek fakad viszketségek,
Éjtszaka sem lehet kévánt csendességek.

334. Azminthogy leginkább éjjel is sértenek,
Édes álombúl is gyakran felköltenek,
Egy oldalrúl másra sokszor térítenek,
Nyárban, mint hidegben, inkább kegyetlenek.

335. Szabad vizsgálói testen minden résznek,
Titkos helyeken is szabad ugrást tésznek,
Ha itt megrivasztják, hamar másütt lésznek,
Valahol akarják, szabadon vért vésznek.

336. Kinek Muránban is vala szaporája,
Örög asszonnak is megtölt volt ruhája,
S hogy nyugodalmasabb lenne éjtszakája,
Meztelen nyomtatott gyakran nyoszolyája.

337. Asszonyom talált volt akkor is úgy lenni,
Porkolábnak kulcsért hogy történt volt menni,
S az vár megvételét hírré kelle tenni,
Nem tudá ruháját féltében felvenni.

338. Mint az eszeveszett futos az setétben,
Az, mint vagyon, talám nem is jut eszében,
Gyertyát ragad végre s hordozza kezében,
Árolja mindenét nagy ijedtségében.

339. Mások megszólítván, veszi magát eszre,
Míg egyebet kaphat az ruhátlan testre,
Terenyét forgatja az közepső lesre,
Úgy futos az házban egyből más szegletre.

340. Az kezében akad végtére palástja,
Visszájával hamar nyaka közé rántja,
Béfedi az felét, az többit kilátja,
Nem tudja, mit mível, ily ijedség bántja.

341. Hol jobbra fordítja, s hol az bal vállára,
Sokáig úgy bolyog s megy is az utcára,
Mehetett az üdő majd fertályórára,
Hogy ez így kerengett, sokaknak láttára.

342. Ilyen rémüléssel azmikor valának,
Egyebet mívelni minthogy nem tudának,
Mint eszeveszettek, végre indulának,
Nagy lélekszakadva Ferenchez jutának.

343. Azki kezet fogván ijedett Évával,
Bátorítja ahhoz tanult szép szavával:
Nem kell lenni ilyen elijedt voltával,
Tegye le félelmét örög asszonyával.

344. Nem másért gyött, hanem kedveért nénjének,
Akart udvarolni régen személyének.
Most volt az ideje eljövetelének,
Isten dolga, ezek hogy így történének.

345. S hogy az hátralévő vitézi sokaság,
Kiktűl óhatatlan az alkalmatlanság,
Mikor béérkezik német és magyarság,
Ne essék Évának házán csintalanság,

346. Rendel azért oda mind magyart s németet,
Két tizedbűl álló rendes őrizetet.
Megnyitják az kaput, végezvén ezeket,
Bébocsátják az kinn lévő vitézeket.

347. Éjjeli homályok hajnalra kelének,
Trombiták rivadnak, s dobok üttetének,
Környülálló hegyek s völgyek zendülének,
Egyenlő lélekkel Istent dicsírének.

348. Az várbélieket végtére hívatja,
Császárhoz hű lenni ki akar, tudatja,
Melyhez kiknek kedvek vagyon, benn marasztja,
Az többit fegyverek nélkül bocsáttatja.

349. S mivelhogy Balog is, mint szintén az Murán,
Melyben Szöndi Máté vala az kapitán,
Koronás királya hűségét elhagyván,
Rákóczinak hajlott vala pártja után,

350. Balog is pediglen az Szécsi nemzeté,
Wesseléni azért ezt sem felejtheté,
Hanem Murán után gondját arra veté,
S Rákóczi pártjátúl azt is elrekeszté.

351. Mert nevével mindjárt szép asszonkájának
Levelet írata az kapitányának,
Hogy véle közlendő dolgai volnának,
Siessen, s ne légyen késése útjának.

352. Nem tudván, az dolog miben van Muránban,
Vévén az levelet, gyars az indulásban,
S csak közel vala már Murányhoz útjában,
Azmikor hírt halla ez nem vélt újságban.

353. Cáfolna örömest, de nem tér módjához,
Mert leseket hántak mindenütt útjához,
Retteg, hogy ne adjon okot halálához.
Nincs egyebet tenni, felmegy asszonyához.

354. Maga, s az Mária, s királya részére
Esküdteti ezt is nagy erős hitére,
Ezer tallért ígér nekie végtére,
Ha az több vitézt is hajtja hűségére.

355. Azokot (úgy értsed), kik laknak Balogban,
Azminthogy fárad is Szöndi az dologban,
Régi tanult ember, s forgott is hadakban,
Nem könnyen, de ezt is végezi azonban.

356. Az megígért summa melyért megadatik,
Hópénz az vitézek közé is osztatik,
Járt fizetésekhez azmely nem tudatik,
Ajándékon adják, kedvesen fogatik.

357. Pénteken történék Murány megvétele,
Melyet az régiség Vénusnak szentele,
Nem is illett máshoz úgy ennek létele,
Mint ahhoz, ki erre módokot rendele.

358. Vénus volt fő eszköz s kalahuz ezekben,
Ő talált fiával módot szerelmekben,
Ő bátorította gyakor félelmekben,
Új reménségeket nevelvén szívekben.

359. Márs volt más segéde, szolgált is elégben,
Jelen volt mindenkor az sok zendülésben,
De ugyan az Vénus vitte jobban végben,
Dolgok egyébképpen lett volna vesztében.

360. Oly volt itt az Vénus, mint jó elöljáró,
Ki szerencséjétűl egész dandár váró,
Míg ő utat csinált, volt az Márs strázsáló,
Lévén mind az kettő igazán szolgáló.

361. Gyönyörködik Vénus, hogy ezt végbenvitték,
E nagy erősséget általa megvették,
Az két árva szívet örömre emelték,
S emlékezetessé péntek napját tették.

362. Két kővel jedzették régen az napokot,
Azkik szerencsések, fejírrel azokot,
Fekete kövecske írta az másokot,
Így ösmértették az jókot s gonoszokot.

363. Méltó, hogy ez fejír kővel jegyeztessék,
Élő krónikában örökké tétessék,
S az felkelő napnál nyelvekre vétessék,
Hol nyugodni szokott, addig hirdettessék.

364. Lett ez az istenek bölcs rendelésekbűl
S az magos egeknek kedveskedésekbűl,
Mint is ösmértetik bizonyos jelekbűl
S arrúl való nem várt jövendölésekbűl.

365. Első felesége Ferencnek még élvén,
Akkor is vitézi dolgokot viselvén,
Hadi útjaibúl egyszer hazatérvén,
S hol-mi beszédekre egymás között kelvén,

366. Mond az asszony: Uram! Muránban is jártam,
Miolta tetőled az minap elváltam,
Mind az három asszont ott együtt találtam,
Vár erősségét is elkerültem s láttam.

367. Az asszonyok felől ura értekezik,
Deliséggel köztök feljebb mely érkezik?
Az asszony Mária felől emlékezik,
Ehhez az szépségben hogy legtöbb férkezik.

368. Mondván: Tudom, nékem ha holtom történne,
Énutánam özvegy szívedben ez tűnne,
Fáradságod érte addig meg sem szűnne,
Míg hideg nyaszolyád attúl nem hevülne.

369. Mely égi lelkeknek volt sugallásábúl,
Emberi elmének nem köz tudásábúl,
Hasonlót tanuljunk egy pásztor szavábúl,
Jövendöllött az is szokatlanságábúl.

370. Mária Ferencnek mikor napot teve,
S Muránbúl legyövén végezése leve,
Azon pásztor kétszer eleiben gyöve,
S legyövő Márián ilyen kérdést veve:

371. Hová mégy, asszonyom? mondja: halásztatni.
Mosolyog az pásztor, s kezd fejet mozgatni:
Nem oda mégy; kiért kezdi rivogami:
Nem az te gondod az; hogy nem tudsz hallgatni?

372. Visszátértében is pásztor megszólítja:
No! meghalásztál-é? amaz megrivasztja,
De nem gondol véle, magát bátorítja,
S jövendölő nyelvét ily szókra fordítja:

373. Addig jársz azért te halászni az völgyre,
Hogy Wesseléninek jutsz kezében végre.
Azonban Mária felballag az hegyre,
Csudálja, mi vitte pásztort e beszédre.

374. Az érzéken elme mivelhogy gyakorta
Az jövendő dolgot érzeni meg szokta,
Rákóczi szívét is titkon mind izgatja,
Hogy még Muránt fortély követné miatta.

375. Azmint írat reá sok leveleket is,
Hívatja s vészen sok üzeneteket is,
Ad ahhoz némelykor fenyítékeket is,
Hogy menjen, s ne tegyen ebben egyebet is.

376. Egy parancsolatját szintén akkor vette,
Hogy Wesseléninek szándékát értette,
Hogy menjen, sógora sokat ingerlette,
Elmaradásának de módját ejtette.

377. Mikor napot vetett legyüveteléhez,
Mely bajjal jut ott is igyekezetéhez,
Hány akadált nem hoz Illyésházi ehhez,
Majd erővel veszi az fejedelemhez.

378. Alig is tudhata tőle menekedni,
Sok festékkel kelle az dolgot színleni;
Mint Isten rendelte de úgy kelle lenni,
Akaratja ellen nem vala mit tenni.

379. Hogy azért végtére öszve így jutának,
Másféle dolgokban két napok múlának,
Az víg vasárnapra mikor virradának,
Hogy megesküdjenek, papot hívatának.

380. Az két nap folyása tetszett sok heteknek,
Nehéz kén az várás az szerelmeseknek,
Ha mellette vannak gerjesztő tüzeknek,
Nagy vágyódása van az hevült szíveknek.

381. Nem lágy forró szállott Wesselénire is,
Ingerli Cupido szabadnál többre is,
Nehéz várakozni kevés időre is,
De vigyáz Mária az böcsületre is.

382. Az orca cégére az belső dolgoknak,
S az árolja tüzét titkos szándékoknak,
Ösmérvén szikráját innét az lángoknak,
Gyars okosságával vet ellent azoknak.

383. Alkalmatosságát hamar távoztatja,
Hogy maga ne legyen, inasát hívatja,
Hol egy gyön, hol másik, azmint szólíttatja,
Ha dolgok nincsen is, dolgokot mutatja.

384. Mint újult tavasszal foglalkozó madár,
Míg rendihez szabott ideje el nem jár,
Nem áll meg hímének, az hízelkedjen bár,
Tér s forog előtte, csókot is alig vár.

385. Hasonlót cselekszik okos Mária is,
Ámbár kénszerítse Cupido íja is,
De igaz ideje ha tovább volna is,
Nem lesz épségének kevesebb héja is.

386. Vasárnapi napra azonban kelének,
Elérkezvén az pap, meg is esküvének,
Kedves lakadalmot gazdagon tevének,
Trombita- s dobszó közt víg kedwel levének.

387. Mint férhezmentekor régen Medeának,
Kinek sok siralma volt házasságának,
Tisiphon fúriák ide nem jutának,
Üvöltő baglyok is bút nem kiáltának,

388. Hanem Hymen, Juno, Vénus jelen lének,
Az új házasoknak jókkal kedvezének,
Igaz szeretetet holtig ígírének,
S nagy reménségeket szívekben szerzének.

389. Szárnyára kél az hír azonban s felrepül,
Csácsogó szájával sok földet békerül,
Murány megvétele híresedik s terül,
Kin az fejedelem búsul, s császár örül.

390. Dicsíri Ferencnek dolgait s hűségét,
Mint ötvös az próbált aranynak szépségét,
S hálálva ösméri nagy érdemességét,
Mert sajátul adja Murány örökségét.

391. Ha akarsz érteni többet hűségérűl
S annak égig menő szép dicsíretérűl,
Halált nem ösmérő emlékezetérűl
S fullasztó sírban is élendőségérűl:

392. Adománylevelét tekéntsd meg Murányrúl,
Ott látsz szép ajánlást annak mivoltárúl,
Máro sem írt többet Achates dolgárúl,
AEneas mellett tött sok fáradságárul.

393. Hűség tükörének nevezi császára,
Drága szó ez, s nincsen elegendő ára,
Romolhat üdővel erős Murány vára,
De ennek nem lészen vesztő molya s kára.

394. Az féntnéző hegyek elébb leomolnak,
S alacson térségre, mint mezők, hajolnak,
Elébb az lecsurgó vizek visszafolynak, .
S azokbéli halak erdőkre oszolnak,

395. Mint emlékezete ennek elenyészik,
Akkor is, ha testét setét sírban tészik,
Szép hírét az férgek ott sem rágják s észik,
Halála után is élő nyelvre vészik.

396. Tükör hűségének de hasonlósága,
Az tükörnek pedig az tulajdonsága,
Hogy kitűl nézetik fénlő tisztasága,
Megmutatja, hol van fogyatkozottsága.

397. Előttünk az tükör Wesselén példája.
Az hajlandóságnak kit bánt nyavalyája,
Ezt nézze, s ne legyen tántorgó munkája,
Mint ennek, honnjáért villogjon szablyája.

398. De azmint Wesselént, úgy az Máriát is,
S annak állhatatos szíve nagy voltát is,
Mely majd meghaladja Judit próbáját is,
Viseli sok száj s nyelv, s hirdeti dolgát is.

399. Méltó dicsíretit nem tartja szoros sír,
Foly Bécsben s másutt is felőle kedves hír,
Maga az császárné néki levelet ír,
Melyen minden ige nagy ajánlással bír.

400. Örökös bötűkkel nevét jegyezteti,
Melynek fényét rozsda nem szennyesítheti,
Érdemes személyét sűrőn köszönteti,
S többi közt egy küldött lóval tisztelteti.

401. Vitézhez illendő volt cselekedete,
Azért az vitézi ajándék tisztelte,
Rajta nyerge s minden egyéb öltezete,
Mint Penthesilea, ha látnád, felette.

402. Diánának azmely híres vadászsága
Vagy Atalantának futó gyarsasága,
Olyan tekéntetes ennek lovassága
S minden termetinek deli módossága.

403. Az természet más sok jókkal is kedvelte,
Azmint kívül testét szép renddel nevelte,
Jeles erkölcsökkel belöl úgy tisztelte,
Mint gyűrőt az gyémánt, kedvesben fénylette.

404. Pegasusnak mennyit írnak rúgásárúl
S abbúl fakadt kútnak buzgó forrásárúl,
Az kilenc szüzeknek szokott szállásárúl
S azokkal Phxbusnak szép mulatásárúl,

405. Én is őfelőle annyit beszélhemék,
S azminémű elmét azokban lelhetnék,
Benne is hasonlót bízvást találhatnék,
Ő társaságokban méltán bévehetnék.

406. Mely kedves beszédű, hogyha ezt vizsgálnám,
Ambróziaízzel szavait találnám,
Sváda kebelében neveltnek ajánlnám,
S az istenasszonyok köziben számlálnám.

407. Ha szólanék tanult szép okosságárúl,
Minden dolgaiban jól rendelt módjárúl,
Alig írtak annyit elmés Minervárúl,
Mennyit érdemelne mondatni magárúl.

408. Szép magaviselést rajta ha szemlélnék,
S annak ítílője Párisként én lennék,
Junót, Pallást, Vénust s mást is félretennék,
Ő dicsíretire érdemesben mennék.

409. Istenes éltérűl szólnom ha kellene,
Az Vesta-szüzekrűl más bár beszéllene,
Ehhez az dicsíret méltábban illene,
S ahétatossága többet érdemlene.

410. Tekéletességét s hűségét férjéhez
Ha Múzsám ajaka venné beszédéhez,
Azmennyi dicsíret fér Penelopéhez,
Annyi jót szólhatna ennek hűségéhez.

411. Udvara népéhez s más egyebekhez is,
Kegyelmét, irgalmát az szegényekhez is
Ha számlálni kezdném s venném versemhez is,
Más nem sok hasonlót lelnék ezekhez is.

412. De én mindezeket nem vizsgálom mélyen,
Hanem dolgaihoz szólok csak csekélyen,
Sok szép virtusirúl más is hadd beszéljen,
Méltó dicsíreti nevelkedjen s éljen.

413. Él is mind az kettő, s vagyon becsületben,
Nő jó szerencséjek szaporán mindenben,
Naponként Wesselén hág nagyobb tisztekben,
Lévén császárinak érdemelt kedvekben.

414. Viszik az Felföldre hamar generálnak,
Szép emlékezeti hol most is fennállnak.
Azonban az tisztek egyrűl másra válnak,
Nagyobb méltóságok vállaira szállnak.

415. Magyarországunknak lesz nádorispánja,
Hűségét az spanyol király is kévánja,
Nagy érdemű aranygyapjúval kénálja,
Azmint meg is adta, s nyakán függ báránya.

416. Nincsen már több grádics magyar méltóságra,
Érdemelt viriusa vitte felső ágra,
Honnét fegyelmesen vigyáz az országra,
Isten nyúltsa éltét kévánt hosszúságra.

417. Így jutott Wesselén nagy Murány várához,
Emeltetvén onnét több méltóságához,
Érkezett Múzsám is már feltett célához,
Fáradsága után lát nyugadalmához.