1. Az üdó éjjeli gyászát levetette,
Piros hajnalszínben magát öltöztette,
Szép aranyhajait rózsákkal hintette,
S reggeli szellőnek folyni eresztette.

2. Napkeletrűl magát emeli vigadva,
Teként mindenfelé szeme mosolyodva,
Megyen az setétség előtte szaladva,
S az tengereken túl vagyon már haladva.

3. Felderüle az ég, s szép világosság lén,
Áloműző szellőt az nyugadalom vén,
Ásító pillantást az szem is félretén,
S felserkent pásztornak nyájánál gerjed szén.

4. Járom alá hajtják az ökrök nyakokot,
Kezdik szarándokok elhagyott útjokot,
Újítják madarak fákon nótájokot,
Az béres szolgák is fogják munkájokot.

5. Ki-ki dolgához lát, s nincsen henyélésben,
Erdei vadak is indultak menésben,
Az felvirradt napnak szép tündöklésében
Halak is örülnek vizek mélységében.

6. Te is azért, Múzsám, serkenj fel ezekkel,
Indulj Parnassusban az szép napkelettel,
Pegasus kútjábúl mosdjál friss vizekkel,
S láss kezdett munkádhoz nem álmos szemekkel

7. Csudálatos dolog szerelem mivolta,
Melynek tüze miatt lett sokaknak holta,
Azkit Ferencben is Cupido úgy olta,
Hogy gyötrelmes neki minden óra folyta.

8. Azelőtt elméje hányatott Murányért
S nagy erősségének győzése módjáért,
Most lángoz az szíve annak asszonyáért,
Tüzének nagyobban ég nagyobb okáért.

9. Nem látta soha is, mégis ég érette,
Ily ösmeretlenül miként szerethette?
Hiszem az szerelmet az látás szerzette,
S hogy szeressen az szű, az szem cselekedte.

10. Az szű kalahuza szokott az szem lenni,
Az indulatoknak ez után kell menni,
Ez szokta kedvessé az orcákot tenni,
Nehéz az látatlant szerelemben venni.

11. Szerelemnek ott van az gyarapodása,
Hol szemnek adatik szabad sétálása,
Sőt annál is nagyobb kedve áradása,
Hol az nyelvnek is van szabados járása.

12. Az alkalmatosság fő mestere ennek,
Ifjak az szüzekkel addig gyönnek s mennek,
Beszédrűl csókokra s arrúl másra kelnek,
S olthatatlan lángot szívekben nevelnek.

13. Arra való az szem, hogy mindent vizsgáljon,
Szépeket az rúttúl különben számláljon,
S oly kedves erkölcsöt magának találjon,
Melynek szereteti az szívében szálljon.

14. Ha virágok közé indulsz az kertekben,
Tudom, vakul nem kapsz sokféle színekben,
Hanem eltekénted azokot elsőben,
Azmely tetszik, úgy szedsz azoknak szépében.

15. Így, mikor vizsgálnád az tenger fövenyit,
Látatlan nem szednéd akarmi köveit,
Hanem megszemlélnéd szemenként gyöngyeit,
S válogatva vennéd azoknak szépeit.

16. Miként ösmerteti fül az zengéseket,
Választani az száj tudja az ízeket,
S orr különbözteti az szagos füveket:
Így szokta vizsgálni az szem az színeket.

17. De szerelem dolga isteni végezés,
S szűben az egekből fuvallott lélegzés,
Hová ez nem járul, olyan ott az szemzés,
Mint habok közt kormán nélkül az evezés.

18. Az világi dolgok az egekbűl vannak,
Értéket, szépséget s erőt innét adnak,
Addig foly éltünk is, míg innét célt hagynak,
Azután világi napjaid elfogynak.

19. Az szép termet ugyan merő lobbantó tűz,
Mint mágnes magához sok szívet vonszon s fűz
S hajlik szerelmére sok szép ifjú, sok szűz,
Kikkel az Cupido sokféle harcot űz.

20. Az pénz s gazdagság is végben sokat vihet,
Valameddig akar, szintén addig mehet,
Rút ábrázatot is kellemessé tehet,
S gyenge szerelmében szépeknek is lehet.

21. De mind veszedelmes szerelme ezeknek,
Ha rendelésébűl nincs az isteneknek,
Kévánt örömekben nem részesülhetnek,
S szerelmek tárgyához hejában sietnek.

22. Gyakran kit sok nemes s gazdag meg nem nyerhet
Arra akarmi gaz s közember szert tehet,
S holmi csonka s béna olyan személt vehet,
Kit ép deliség is kedvesen szemlélhet.

23. S ha ez az végezés, kit Fátumnak hínak,
Nem célozná rendit szerelem dolgának,
Hihető: mindnyájan egyre gyulladnának,
Kedvét is töltené ki-ki szándékának.

24. De miként az halász, azmely hány horgokot,
Meg nem csábíthatja az egész halakot,
Vagy mikor madarász léppel rak ágokot,
Sípra nem csalhatja mind az madarakot.

25. Hanem az szerencse azmit hoz horgára,
Vagy lépének akaszt ragadoványára,
Azt veszi, s erdőn is vadász hálójára
Azmit az sors fordít, az lesz prédájára.

26. Hasonlatosképpen osztják az istenek
Végezések szerént dolgát szerelemnek:
Gyakran gyenge szép szúz amaz rothadt vénnek,
Vén kofa jut pedig az ifjabb személynek.

27. És azmint támadván ellenkező üdók,
Ha tengerre kelnek az dús kereskedők,
Amaz zúgó habok ellenek jövendők,
Kik hányatásátúl majd el is veszendők.

28. Kedvezése nélkül így az isteneknek
Veszedelmes dolgok az szerelmeseknek,
Gyakran hol tüzeknek megoltást keresnek,
Egy kis nyalánkságért halállal fizetnek.

29. Hanem az Istennek bölcs végezéseként,
Azkit az szerencse jobb szemével teként,
Csendes szerelinében, nem szenved az bút s ként,
Vagyon békességes öröme óránként.

30. Gyakran azkik egymást soha nem is látták,
Avagy híreket is aligha hallották,
De az nagy istenek minthogy így akarták,
Sok száz mélföldrűl is egy ágyban juttatták.

31. Isteneknek lévén tetszésébűl ez is,
Ferenc Máriával ha ösmeretlen is,
Érette oly tüzet visel szíve mégis,
Melytűl nyugodalma nincs pillantásig is.

32. Nyughatatlankodik, s töri azon magát,
Miként találhassa alkalmatos módját,
Hogy megjelenthesse annak szíve lángát,
Azki minden jóra fordíthatja dolgát.

33. S mond: Ah! nyughatatlan szerelem fáklyája,
Két hetek napjait bús elmém számlálja,
Hogy forró szándékom bágyadt szívem állja,
Ennek futamatját, ím, mégsem találja.

34. Igaz, hogy mutattál már, Cupido, utat,
De annak módjához engemet ki juttat?
Ezer gondolatot elmém ezen futtat,
Jó módot találni ebben mégsem tudhat.

35. Szemben lészek véle: magam megbeszélem,
Kívüle világom mely keserven élem,
Kedves asszonyságát óhajtva szemlélem,
Fohászkodásimot megszánja, remélem.

36. Mit gondolok? miként legyek véle szemben?
Én szárnyon repülni nem tanultam égben,
Mint Vertumnus, tündér sem vagyok testemben,
Hogy Muránban titkon túnjem eleiben.

37. Másként bé nem bocsát ez a nagy erősség,
S bár szembenlétemben volna is lehetség,
Megkajonolná ezt mindjárt az irigység,
Jó igyekezetem lenne nagy veszteség.

38. Ez az szerelemnek esküdt ellensége,
S Busirisnál nagyobb istentelensége,
Valahova akad szeme mérgessége,
Nincs az szerelmesnek ott sok nyeresége.

39. Ez vágja bé útját sok előmenetnek,
Elszólja jutalmát méltó érdemeknek,
Gátolja folyamit sok jó szerencséknek,
Legtöbbet árt pedig az szerelmeseknek.

40. Ója magát minden irigyek mérgétűl,
Mint baromformáló Circe énekétűl,
Kiknek hogy ne vesszek én is az szemétűl,
Nem távozom még most házam küszöbétűl.

41. Üzenek hát néki. Azt kire bízhatom,
Van-é oly titkosom, kinek megmondhatom?
Bár légyen is, oda miként bocsáthatom?
Az üzenettel is magam megcsalhatom.

42. Csalárd most a világ, nincsen kinek hinni,
Elébb az erkölcsöt jól meg kell ösmérni,
Miként az aranyat, próbára kell venni,
Mert nem mind arany az, ki szokott fénleni.

43. Meghitt barátodnak szólj néha biztodban,
Megjelentvén néki, mi van szándékodban,
Valamiben kedvét ne találd azonban,
Kimondja, s többet is kiált haragjában.

44. Sokak, kik azelőtt barátságban éltek,
S bízott meghittséget egymáshoz viseltek,
Végre kit felőlök mások sem reméltek,
Öldöző haragra egymás ellen keltek.

45. Kevés meghittség van, ki mindenkor tartson,
Egy kis ízetlenség melyet el ne rontson,
Ki néha melletted vért is öntött harcon,
Ellenséged végre, s azon van, hogy ártson.

46. Azki dolgaiban elől akar menni,
Titkos szándékának nem kell cégért tenni,
Annak kiváltképpen okosnak kell lenni,
Ki Vénus kertébűl akar rózsát venni.

47. Az szerelem gyenge, s hamar megbántódik,
Egy irigy szemtűl is, csuda, mint sértődik.
Hát ha hamis nyelvek közé szorítódik,
Annyival is inkább vesztére nyomódik.

48. Nem tanácsos dolog bízni ezt sok nyelvre,
Az sok temonda közt kel hamar veszélyre.
Én is kis kormányom nem bízom nagy szélre,
Várom szerencsémet csendesebb üdőre.

49. De későn lészen ez. Talám pennát fogok
S megírom, kívüle mely árván nyomorgok,
Mennyi tűz s láng között éjjel-nappal forgok,
Engesztelik szívét talám ezen dolgok.

50. Igaz, hogy az írás szép dolog azoknál,
Van ösméretségek azkiknek egymásnál,
S egymástól messzére távozott társoknál
Mi lehet kedvesebb az levélírásnál?

51. Nagy föld lévén köztök, másként nem szólhatnak
Az itt kiadott szók oda nem hallatnak,
Hanem levelekre azmiket bízhatnak,
Táwllételekben azokkal mulatnak.

52. Az levél sok jóban eszköz s gonoszban is,
Azmint egyben szolgál, úgy az másikban is.
Gyakran akadált tész jó szándékokban is,
Nem úgy jár el, mint kell, titkos dolgokban is.

53. Azki bízza azért dolgát levelekre,
Szükség, okosan is vigyázzon ezekre,
Hogy ne akadj onak igéző szemekre,
S ne hozzálc az írót nem várt veszélyekre.

54. Valakinek azki titkot akar írni,
Szükség annak szívét először ösmérni,
Alkalmatos üdőt s helt kell ahhoz venni,
Bizonyos követnek kell azt mégis vinni.

55. Ösméretlen vagyok én pedig azzal is,
Azki jól tehetne velem s kénommal is,
Miként találjam meg hát írásommal is,
Félek, ne csalassam valahogy azzal is.

56. Nem ösmér. Levelem talám el sem fogja,
Vagy ha elfogja is, azt csak abban hagyja,
Semmi közöm hozzá, s itt nem kell, azt mondja,
Igaz szándékomat csúfképpen fogadja.

57. De félénknek valók az ily gondolatok,
Kár, hogy dolgaimmal eddig is múlatok.
Ha szép asszonkámmal magam nem szólhatok,
Őkegyességének miért nem írhatok?

58. Ha ösméretlen is, nem lészen kegyetlen,
Szíve keménsége mi nem győzhetetlen,
Megértvén, érette tüzem mely szünetlen,
Talám megszán, s nem lesz, mint kő, engedetlen.

59. Gyenge Byblis esvén Caunus szerelmében,
Főzte titkos tüzét sokáig szívében,
S majd megepedt volna immár nagy tüzében,
Mégis mind titkolta szemérmességében.

60. Személyében, mint tűz, néha pirosodott,
Néha, mint félig holt, elhaloványodott,
Szemérem, szerelem benne viaskodott,
Egyik az másikkal bajt vítt s tusakodott.

61. Amaz szíve tüzét véle titkoltatta,
Hogy azt kijelentse, ez szorgalmaztatta,
Egyik az másikot sokáig forgatta,
Végre az szerelem győzte, s elfuttatta.

62. Izzadott, pirult, félt, változott színében,
De nem volt mit tenni egyebet tüzében,
Pennát foga végre, reszketve kezében,
Megírá szándékát titkos levelében.

63. Kit megjelenteni szégyenlett nyelvével,
S közleni sem merte semmi követével,
Addig viaskodik szemérmességével,
Így jelenté végre írott levelével.

64. Első grádicsára azért dolgaimnak
Segédével lépek én is írásomnak,
Ez által keresek oly utat magamnak,
Hogy udvarolhassak én is asszonkámnak.

65. Azmint fekszik vala, ezzel emeledék,
Úgy tetszik, tüzében mintegy könnyebbedék,
Kevessé könyökre dőle s gondolkodék,
Pennát foga osztán, írni ereszkedék.

66. Azmennyit ír, annyit ohajt bús szívében,
Pennája hol megáll, hol megy az kezében,
Eltörüli, azmit jedzett volt elsőben,
Mást ír, az sem tetszik, sokat szakaszt félben.

67. Habozó elméjét meg nem nyugtathatja,
Hol egyet, hol mást vet elöl gondolatja,
Amazt nem szereti, ezt is változtatja,
Mint az bús elmének az ő állapatja.

68. Öszveszed végtére sok kedves igéket,
Melyek lágyítani tudják az szíveket,
S talám győznének is fene tigriseket,
S ilyen rendre fűzi pennája ezeket:

69. Ösméretlen szolgád alázatosságát,
Kész szolgálatjával szíve buzgóságát,
Igaz szerelmének állhatatosságát
Ajánlja, s ezekkel (ha kedveled) magát.

70. Az ösmeretlenség eddig mint rémített,
Ha hozzákezdtem is, mégis megtérített,
Noha erre tüzem régen kénszerített,
De hogy megjelentsem, arra nem vehetett.

71. Megbocsáss, már tovább nem bírom tüzemet,
Megvallom előtted titkos szerelmemet,
Ki érted annyira elbírta szívemet,
Hogy ha nem szánsz, veszély követi fejemet.

72. De vad Libyában, tudom, nem születtél,
S fene természetet, mint tigris, nem vettél,
Szíved helyett kemény acélt sem neveltél,
Hanem úri ágybúl, szelídséggel lettél.

73. Nem is gyönyörködöl, tudom, gyötrelmemben,
S mordul sem tekéntesz írott levelemben,
Csak azon is, óh, mint vidulok szívemben,
Levelemet vészed ha édes kezedben.

74. Melyből szívem olyan reménséget vészen,
Hogy ki írásomnak becsületet tészen,
Annál személyem is megvetett nem lészen,
S jövendő dolgom is lész nála jó részen.

75. Légyen úgy; és azmint Cupido tégedet
Nékem ígért, hozzám mutasd úgy kedvedet,
Hamarébb vettelek szívemben tégedet,
Hogysem szemlélhettem kegyes személyedet.

76. Hogysem ösmémélek, elébb égek érted,
S reám látatlanul szerelmedet mérted,
Azt idegenséggel talám most sem sérted,
Igaz szándékomnak okát ha megérted.

77. Visel mindkettőnköt egyenlő szerencse,
Özvegyül élsz te is, mint gyászló gerlice,
Ki-ki sorsomot is hasonlónak értse,
Az két árva szívet az Isten segítse.

78. Úgy értsd pedig dolgát én indulatomnak:
Minap ereszkedvén kevessé álomnak,
Hántam állapatját özvegyi voltomnak,
Nagy világossága történék házamnak.

79. Kétfelé tekéntvén, Cupidót ott látom,
Felvont íja előtt magam félrerántom.
Mondván: ne félj, ezzel életed nem bántom,
Meglöve, s az sebét, ím, most is jajgatom.

80. Az nyíl azmint szálla sebesen mellyemben,
Azzal együtt mindjárt te tűnél szívemben.
Kénlódván azolta szűbéli sebemben,
Éjjel s nappal nem más, te forgasz elmémben.

81. Azminthogy ez a seb nem is lett egyébért,
Hanem az murányi özvegy gerlicéért,
Kinek nemkülönben égek szerelméért,
Mint Páris amaz szép Léda leányáért.

82. Cupido szívemben maga helyheztetett,
Honnét egyebeket mind kirekesztetett,
S azkit eddig veled meg nem ösmértetett,
Kis írásom által, ím, most jelentetett.

83. Irigylem: szerencsésb levelem magamnál,
Hol én nem lehetek, van ő, asszonyomnál,
Érte távul égek szűbéli lángomnál,
Jaj! ki visel nagyobb tüzet énnálamnál?

84. Kinek megoltása egyedül rajtad áll,
Te vagy bús fejemnek mind élet, mind halál,
Élek, asszonkámnak ha jó kedve talál,
Veszek, kegyessége ha mellőlem eláll.

85. Azért az Vénusnak futosó fiára
S annak győzhetetlen tüzére s nyilára,
Az nagy szeretetnek erős hatalmára,
Kénszerítlek Vénusra is ő magára:

86. Keress elsőben is abban helyet s módot
(Kiért az istenek adják minden jódot),
Hogy beszéljek veled, s értsem én is szódot,
Nyugodjon meg elmém, ki addig hányódott.

87. Fejtsem meg előtted szívemnek titkait,
S értsed hűségemnek igaz szándékait,
Megvallom elmémnek elcélzott dolgait,
Melyeknek egyedül te nyithatd útjait.

88. Valahol rendeled ennek módját s helyét,
Semmi akadálnak nem nézem veszélyét,
Ott jelen találad ez szolgád személyét,
Töltse jóval Isten szívemnek reményét.

89. Így végzi írását, s mondja keservesen:
Oly szerencsés napom, ah! mikor lehessen,
Kin bús szívem attúl újulást vehessen,
Azkinek ezt írám most ily kétségesen.

90. Azonban levelét tűri kis summában,
S hogy azzal is cégért ne tegyen titkában,
Rekeszti egy darab spanyol viaszában.
Ily mester az Vénus az titkok dolgában.

91. Fekete az viasz, melyben rekesztette,
Bizonyos ok nélkül azt sem cselekedte,
Minthogy nála nélkül keserves élete,
Az fekete színnel gyászát jelentette.

92. Mi módot találjon az elküldésében?
Törődik azon is, s búsul elméjében.
Nem jó titkot bízni akarki kezében,
Vész, ha irigyeknek ütközik szemében.

93. De Vénus annak is feltalálja módját,
Minthogy ő vállalta fiával fel dolgát,
Azmiként szívének gyútogatja lángát,
Kezdett szerelmének úgy viseli gondját.

94. Ráhó Murány s Fülek között építtetett,
S azmint ezek közi szélesen méretett,
Talám ugyan szintén középre tétetett,
Alkalmatos kastély, s kővel keríttetett.

95. Itt Kürthi Ferencné, nem paraszt özvegység,
Hanem főrend, s nemes Jákófi nemzetség,
Kinek Kata nevet adott az keresztség,
Lakik vala, s övé volt ez az örökség.

96. S minthogy az háború s félelem úgy hozta,
Ki szép javaitúl sokakot megfoszta,
Gazdag értékeket szegénségre oszta,
S kemény rabsággal is sok orcát fonnyaszta:

97. Kincsét s más marháit azért fekakatá,
Az erős Muránnak várában hordatá,
Maga is napjait gyakran ott múlatá,
Ráhón félelmesnek mikor gondolhatá.

98. Ha mit szükséges volt lehozni az várbúl,
Avagy pedig oda vitetni Ráhóbúl,
Szokta asszonyának parancsolatjábúl
Nagy János végezni ezt hivataljábúl.

99. Mely, csak Isten tudja, honnét indíttatván,
Hihető, Vénustúl erre mozdíttatván,
Levél elküldésén elméjét fárasztván
Ferenc, eleiben toppan, nem váratván.

100. Mint Isten követét, látja oly kedvesen,
Alig várja, miként véle beszélhessen,
S mondja: Isten hozott, társ, jó szerencsésen,
Te kellettél nékem szintén szükségesen.

101. Kivel ereszkedvén magányos beszédben,
Hetven ezüsttallért kivész az szó közben,
S mond: Tied lehet ez, mehet erszényedben,
Csak akarjad, s hozzám légy igaz hűségben.

102. Kivett talléroknak ragyog szép rakása,
Egymáshoz üttetvén, cseng az olvasása,
Érkezik az szemnek honnét csiklandása,
S az szűnek is indul nem kevés vágyása.

103. Hetven ezüsttallér nem tréfa s bolondság:
Az beteg erszénynek igen jó orvosság,
Egy szegény legénynek szép alkalmatosság,
Csak olvasása is az szemnek mulatság.

104. Nagy királyné az pénz, s nincs is nagyobb ennél,
Hathatóbb ereje az pénznek mindennél,
Kivel nagy hegyet is mély völgyekké tennél,
Mély völgyeket viszont hegyekre emelnél.

105. Azmit az pénz akar, vihet mindent véghez,
Tornyot magosíthat közel az nagy éghez,
Szabadon gyön s mégyen az királyi székhez,
Vagyon közi minden szívevágyott széphez.

106. Az pénz nagy hatalma valamelyre fordul,
Parancsolatjára az egész föld mozdul,
Nagy erősségeket s országokat feldúl,
Hatalmasságának mély tenger is holdul.

107. Pénz, nincs oly alacson, kit nagyra nem vihet,
Rút ábrázatot is kellemessé tehet,
Oly semmirekellő s megvetett nem lehet,
Hogy ez által úri rendekre nem mehet.

108. Pénzért mind jót s gonoszt szaporán mívelnek,
Az szűz koszorúk is szalmagúzsra kelnek,
Bokrétás süvegek rút porban hevernek,
Szép régi hírt-nevet mocsokban kevernek.

109. Pénz miatt sok harag esik, sok bosszontás,
Sok veszély, nyavalya, sok Isten-megbántás,
Sok erőszaktétel, sok préda, pusztítás,
Sok gyilkosság s halál s ártatlan vérontás.

110. Azmint talléroknak látván szép seregét,
János is szemlélé mindjárt az fegyverét,
S kérdi: Ezért kinek kell ontani vérét?
Gondolván, hogy annak venné fel az bérét.

111. Kész lész vala (ládd-é) azt is véghezvinni,
Ha valakit azért meg kell vala ölni,
Avagy akarmi mást, gonoszt cselekedni.
Sok gonosznak szokott az pénz oka lenni.

112. De ezt gyilkosságért nem tették elődben,
Isten ne adj', ilyet tűnni az elmében,
Ezt szentebb móddal is tehetd az erszényben,
Azmit reád bíznak, csak azt vigyed végben.

113. Elébb azért, hogysem dolgát megjelenté,
Nagy Jánost nagy erős hitre megesketé,
Jobb kezét kardjára azonközben veté,
S ilyen beszédekkel követét illeté:

114. Rád bízandó dolgom ha jól végezed, társ,
Nagy jóakaratot s jutalmat tőlem vársz;
De ha kijelentvén titkom, álnokul jársz,
Kardom miatt veszel, úgy segéljen az Márs.

115. Készített levelét ezzel néki adja:
Hogy Muránban vigye Máriának, hagyja.
Megijed, s hogy ebben találtassék módja,
Lehetetlenségét esküvéssel mondja,

116. Mert nagy vigyázás van az erős Muránban,
Igen megvizsgálnak mindent kapujában,
Gyakor kérdést tésznek akarmi dologban,
Titkos leveleket nehéz vinni abban.

117. Nehéz mivoltátúl retteg az dolognak,
Tudván, mely veszélyek ekörül forognak.
Ha eszekben veszik (mond), engem megfognak,
S titkos leveleid más kézre akadnak.

118. Minden dolgod félbenszakad s hejában vész,
Énnékem fogságot s magadnak nagy kárt tész.
De mesterségével már Wesseléni kész,
S biztatja: ne féljen, mert az dolog jól lész.

119. Egy iszák uborkát azért hamar szedet,
Tudván, hogy Muránban az még újság lehet,
Mert későbben virrad ott az szép kikelet,
Az mosolygó nyár is nem idején nevet.

120. Ezt lova farára ugyan ott kötteti.
Szerelem az embert mire nem vezeti,
Az titkos dolgokot mint nem végezteti,
Kiknek egyebképpen nem lenne díszleti.

121. S mondja: Az uborka Muránban most újság,
Vagyon pedig most ott kétféle asszonyság,
Ha egyhez s máshoz is mégy, nem lész gyanóság,
Azért az dologban légyen ily okosság.

122. Asszonyod szavával az uborkát vidd fel,
Az két asszony között azt elsőben oszd el,
S okos fegyelemmel az módokat nézd el,
Mikor módját látod, dolgom osztán kezdd el.

123. Kérj audientiát tőle magánosan,
Köszönj bé hozzája nagy alázatosan.
Mondd meg, hogy általad üzentek titkosan,
Nem mersz arrúl szólni de bátorságosan.

124. Ha bátorít, hogy szólj: mutasd félelmedet,
Szomorú orcával függeszd le fejedet,
S mikor indítani láttatnál nyelvedet,
Ohajtás szakassza félben beszédedet.

125. Oly biztatásodat mikor végre látod,
Hogy követségedet bízvást megmondhatod,
Alázva fejedet s térgyedet meghajtod,
Nyelvedet ily szókra csendesen bocsátod:

126. Ösméretlen helyrűl hoztam követséget,
Hol egy igaz szolgád visel özvegységet,
Szíve szerént vetne veled szövetséget,
Jó válasszal tőled vár jó reménséget.

127. Ezek közt levelem add édes kezében,
Mint fogja olvasni, vigyázz az szemében:
Harag-é vagy jókedv látszik személyében,
Megtetszik az szándék gyakran az nézésben.

128. Vagy élet, vagy halál, de válaszom légyen,
Azki ottvoltodrúl bizonyságot tégyen.
Menj el, oltalmában az Cupido végyen,
S visszátérted hozzám szerencsésen légyen.

129. Megindul az követ, s siet Murány felé,
Melynek erős útját mikor általkelé,
Magát iszákostul az várban emelé,
S az szerént mívele, mint Ferenc rendelé.

130. Az uborka körül szorgalmatoskodik,
Asszonya nevével véle gazdálkodik,
Bátran jár, s felőle egy sem gyanakodik,
Noha János uram másról gondolkodik.

131. Lesz azonban szemben titkon csak magával
Murány szépségével, Szécsi Máriával,
Végzi követségét illendő módjával,
S megadja levelét térgye hajlásával.

132. Újságnak tetszik ez Mária szívének,
Különb-különb hírek mintha érkeznének,
Hidege s melege indula testének,
Hol egy s hol más színek személyén levének.

133. Néha minden vérét vészi orcájában,
Elpirul, s láttatik lenni merő lángban;
Néha ereszkedik gyengébb pirulásban,
Mint kertekben rózsa, mikor nyílik nyárban.

134. Néha személyében mintha nem volna vér,
Hol fejér s hol sárga halovánságot ér,
Néha pirost, fejírt s halovánt egybenvér,
Mint változó üdő, egyrűl más színre tér.

135. Az szemérmes orca gyenge bőrrel fedett,
Hova az természet sokféle színt szedett,
Kire idegen szem alig ereszkedett,
Hogy szokott színében máris sebesedett.

136. Hát azmikor érnek nagyobb tekéntetek
S annyival is inkább titkos üzenetek,
Miképpen maradhat egyenlő színetek,
Szemérem rózsáját azkik viselitek?

137. Nem tudja, miképpen értse ez újságot,
Úgy-é, miként valót, avagy mint csúfságot?
Esküszik az követ, hogy nagy valóságot
Hozott, s nem valami tréfát s ravaszságot.

138. De kétes elméjét nem csendesítheti,
Az levelet tészi, vészi s tekéngeti,
Olvassa s elhagyja, hajtja s egyengeti,
Egyik gondolatját másikkal ütteti.

139. Mint az útonjáró, mely útját téveszti,
Jár s kel, magát erre s amarra ereszti,
Hol, ím, csapásra jut, azt megént elveszti,
Ide s tova bolyog, míg útját lelheti:

140. Akképpen új ságán ez nem várt dolognak
Mária szándéki sokképpen forognak,
Hol egy gondolathoz, hol másikhoz fognak,
Mint habozó hajók, nyugodni nem tudnak.

141. Végre az követnek sok esküvésével,
Mint tengeri habok szelek szűnésével,
Csendesedni kezde gondos elméjével,
S kezd lenni dolgának jó reménségével.

142. Aklcor követétűl kevessé elvála,
Gondolkodási közt az ágyára hajla,
Álomhozó szellő azonban fuvalla,
Kitűl szemeire mély szunnyadás szálla.

143. Mint szép Semiramis, nyugszik az ágyában,
Játszadoz az szellő kinnfüggő hajában,
Napkeleti klárist látnál ajakában,
S rózsák mosolygonak gyenge orcájában.

144. Jelen van Cupido, s nyilait rezzenté,
Mária mellyében egyikét ereszté,
Az idegenséget onnét kirekeszté,
Gyenge szerelemre csendesen gerjeszté.

145. Melytűl egész teste új tűzzel hévüle,
Apró verítéke orcáj án gördüle,
Ily szép prédájának Cupido örüle,
Csattogtatván szárnyát, egekben repüle.

146. Melyre felébredvén izzadott testével,
Megtörli orcáját lágy keszkenőjével,
Ide s tova teként azután szemével,
S érzi szívét lenni szokatlan tüzével.

147. Az Wesseléni név úgy hatott szívében,
Hogy elsőben is az fordul elmejében,
Bátortalan ugyan még első tüzében,
De máris óhajtja titkos szerelmében.

148. Pennát fog, s ereszti magát jobb kezére,
S gondolkodik: mit kell írni levelére.
Egy gondolat s más is fordul elmejére,
S ilyenformán kezdi írását végtére:

149. Ösméretlenséged nem remélt írását
Igaz szívvel vettem, s írtam annak mását.
Kévánom az Úrnak rajtad bő áldását
S minden dolgaidnak szerencsés folyását.

150. Igaz szándékodat értem leveledben,
S jóakaratodot nem veszem kétségben,
Magam is örömest volnék veled szemben,
De nem tudom, módot mint találjak ebben.

151. Mások szeme nélkül ez nehezen lehet,
Ha megtudják (gondold), dolgom mire mehet;
Mindazáltal azmit elmém véghezvihet,
Jóakaratodért, meglátom, mit tehet.

152. Magam szolgám által bővebben üzenek,
Dolgaink kezdeti miképpen legyenek,
Az tekéletesek azonban éljenek,
Az özvegy szívek is örömet érjenek.

153. Ezzel véget vetvén rövid levelében,
Becsinálja, s adja az követ kezében.
Megindul s sietve mégyen örömében,
Amaz hetven tallér forog elmejében.

154. Nagy szíveszakadva várja Wesseléni,
Ohajtva kévánja azt az órát érni,
Melyen követivel lehessen beszélni,
Küldi mindenfelé szolgáit szemlélni.

155. Ő maga is fi,ilét igen résen tartja,
Ha mi kopogást hall, inasát futtatja,
Ha nem követe-é, szaporán tudatja,
Külső utakot is gyakran vigyáztatja.

156. Most lépett dolgának első grádicsára,
S bocsátotta magát kétséges kockára.
Most válik el, az sors veszi mely vállára,
Jobbra emeli-e, vagy veti baljára.

157. Mindenben nehezek az első kezdetek,
Azmint havasok is az új kikeletek,
Úgy pedig állandók az szép épületek,
Jó fundamentomra azmikor tétettek.

158. Azmely dolognak jó az első kezdeti,
Következőknek is leszen szép keleti,
Azholott az víznek van bő eredeti,
Sebes folyásának nincs ottan szüneti.

159. Leggyengébb mivolta az első kezdetnek,
Lásd: mely hamar hervad csírája füveknek,
Akarmi kis hideg megárt az zsengéknek,
Az új virágok is hamas elsüttetnek.

160. Szerencse s az üdő az új kezdeteket
Próbálja leginkább, s ostromlja ezeket,
Tudja, hogy könnyebben bírja az zsengéket,
Mint erőben álló vastagult tölkéket.

161. Ferencnek is dolga félelem s reménség,
Elvetett kockája, szerencséje kétség,
Ha első próbája nem lészen veszteség,
Bizadalmasabb lész osztán az nyereség.

162. Érkezik azonban az követ jókedwel,
Az Ferenc szíve is, ki borult volt köddel,
Elűzi homályát s felvirrad örömmel,
Látván az követet, hogy gyön vidám szemmel.

163. Levelét megadja kis sárga viaszban,
Kit látván, megbúsul szívében újobban;
Az sárga bolond szín, s van oly gondolatban,
Talám üzenetét vették csak csúfságban.

164. Ugyanis vizsgálni szokták az színeket,
S ezzel magyarázzálc titkosan szíveket,
Szereti maga is az Vénus ezeket,
Azmint örömest is lakja az kerteket.

165. Az sárga szín ugyan olyannak az jele,
Azmelyet érdegel az bolondság szele;
Kinek dolga pedig reménségre kele,
Az maga titkához kedves zöld színt lele.

166. Az fekete szín gyászt, az aranyszín lángot,
Májszín szelídséget, s az lángszín haragot,
Kék titkos gyászt, s testszín megváltozóságot
Jegyez, s sok különb szín különbféle dolgot.

167. De az sárga viaszt felfeszítvén jobban,
Reménséges zöld színt talál Ferenc abban,
Mellyel búsult szíve megvidul újobban,
S kezdett szerelmére annál inkább lobban.

168. Örül válaszának, s magát vigasztalja,
Az Istent dicsíri, áldja s magasztalja.
Édese küldötte levelét csókolja,
János is az hetven tallért felmarkolja.

169. Forgatnak az habok mint azmely hajókat,
Öszveszedvén szelek azonban szárnyokat,
Mikor általkelik az zúgó habokat,
Part felé örömmel tartják kormányokat.

170. Így kétes gondjait elméje áltkelte,
Teljes reménséggel szívét felemelte,
Az régi kétséget távul rekesztette,
Kévánt dolgainak hogy ily útját lelte.

171. Azonban hogy az nap setét tengerekre
Ötször merült, s ötször gyött onnét keletre,
Mint hajnali harmat az bágyadt füvekre,
Más kedves híre is repüle Fülekre.

172. Követe érkezett, mondják, kegyesének,
Fél mértföld az közi végezett helyének,
Azért lovaira mindjárt nyerget tének,
Felülvén, csakhamar az követnél lének.

173. Készen várja Kádas kopasz homlokával,
S köszönti, mint illett, asszonya szavával,
Reménség-nevelő hírt hozott magával,
S mondja követségét annak az módjával.

174. Az köszöntés közben ketten félre mennek,
Titkos szándékokrúl magán beszélének:
Dolgok folyásában mi móddal éljenek,
Máriával szemben hol s miként légyenek.

175. Felfogadja Kádas, hogy juttatja szemben,
S kezére esküszik, igaz lesz mindenben,
Kiért száz aranyat ada az kezében:
Fogjad, s többet is várj ennél jövendőben.

176. Ezzel elvál tőle, visszamegy Fülekre,
Pennát fog, s választ ír az vett üzenetre,
Egy ezüstórácskát köt ahhoz, s ezekre
Pecsétet vet, s bízza Pál Gergely követre.

177. Melytűl kezdett dolga csak el nem rontaték,
Az jó Isten vala, melytűl őrizteték,
Az óra s az levél, mely reá bízaték,
Hogy ellenség-kézben tőle nem viteték.

178. Valami vett bosszú ül vala az szívén,
Kit ő is tromfolni akart, módja lévén,
De ily rossz szándékát megént félretévén,
Kádasnak kezéhez adja, utolérvén.

179. Rútul veszti vala dolga szép zsengéjét,
Ha nem őrzi vala Isten szerencséjét,
Az titkos latroknak nem tudván elméjét,
Sok szű csalatik ott, hol veti reményét.

180. Kádas Márton vígan megyen aranyostul,
Viszi az levelet pecsételt órástul,
Szomorodék Ferenc, elválván egymástúl,
S zokog gondos szíve titkos ohajtástúl.

181. Murány felé mentét irigyli Kádasnak,
Ha módját találná az elváltozásnak,
Ez az követséget nem engedné másnak,
Maga udvarlana Murányi Pallásnak.

182. S mond: mely boldog dolga volt az tündéreknek,
Ha másképpen nem volt módja szerelmeknek,
Változtatni tudták mivoltát testeknek,
Megcsalták szemeit minden irigyeknek.

183. Minthogy az szerelem veszedelmes pálya,
S olyan, kinek útját sok halál is állja,
Mégis azki magát sokképpen formálja,
Dolgának titkon is jó módját találja.

184. Mint Protheus régen forgott sok veszélyben,
Hol egynek, hol másnak levén szerelmében,
De minthogy változó vala személyében,
Senki nem árthatott tűnhető testében.

185. Emberi személlyel hova nem mehetett,
Madárrá változott s odarepülhetett;
Másként kedvesével ha nem beszélhetett,
Egy kis lángocskában hozzája túnhetett.

186. Ha véle mulatni akart, s az tiltatott,
Mint szép kiterült fa, mindjárt úgy láttatott,
Melynek árnyékában kedvese mulatott,
Azmiként akarta, hozzá úgy nyúlhatott.

187. Csorgó folyóvízzé lett, mikor akarta,
Melyben szerelmesi förödtek gyakorta,
Mint kedvének tetszett, magát változtatta,
Kedve töltésének ezer módját tudta.

188. Nem kévánnám ennyi erejét testemnek,
Csak az engedtetnék bár természetemnek,
Hogy apró személyét egy gyászló fecskének
Vehetném, s lenne ez módja szerencsémnek.

189. Az magos Muránban minthogy egyéb madár,
Fülemüle, kis csíz s tengelic ritkán jár,
Hanem fecskékkel zeng az kikelet s az nyár,
Azkiknek serege téli üdőt nem vár:

190. Az többivel együtt én is ott repesnék,
Asszonykám házánál végre helt keresnék,
Piros hajnal előtt felkelni sietnék,
Valami módocskát örömömre lesnék.

191. Nem óhajtanám ott Hybla édes mézét,
Sem ambróziának kévánatos ézét,
Hanem vásnám, hova öntik mosdóvizét,
Melyben förösztötte szép orcáját s kezét.

192. Erre sietséggel magam ereszteném,
Fáradt szárnyacskámot benne föröszteném,
Apró lábaimra sárját függeszteném,
Ajtajánál fészkem abbúl építeném.

193. Hálóháza körül tovább is lest hánnék,
Alkalmatosságot az üdőtől várnék;
Fecske volnék, akkor házában is járnék,
Míg egynéhány szálat hajábúl találnék.

194. Azzal pohítanám özvegy kis fészkemet,
S nyugosztalnám rajta kedvesen testemet,
Virradtát sem várnám, felvetném szememet,
Hajnallal kezdeném hangos énekemet.

195. Fárasztanám ezzel mindaddig torkomot,
Valamíg érezném elbágyadásomot,
Mikor nem vihetném már tovább nótámot,
Háza elejében ejteném magamot.

196. Azonközben talám házábúl kimenne,
Minthogy kárt nem tészek, kegyetlen nem lenne,
Inkább bágyadtságom megszánná, s felvenne,
Híves cellájában éledésre tenne.

197. Azonban követem ha hazaérkeznék,
Asszonykám felőlem mikor értekeznék,
Ha igazán szeret, tudom, fohászkodnék,
S hogy velem lehetne, arrúl gondolkodnék.

198. Bágyadt fecske, akkor megújulást vennék,
Cserélt ábrázatot magamrúl letennék,
Minemű most vagyok, hamar olyan lennék,
Mint porábúl Phaenix, új életre kelnék.

199. Nem lehetséges ez: várnod kell üdőktűl,
Máris viseltetik hajód jó szellőktűl,
Juttat szép térségre az éles rögöktűl,
S elválnak napjaid az régi ködöktűl.

200. Amaz magos tornyok üdővel épülnek,
Az kis madarak is üdőn elrepülnek,
Idővel az fene vadak szelédülnek,
Jármokra vad tulkok üdővel kerülnek.

201. Idővel az vizek árjai áradnak,
Az magos kősziklák üdővel szakadnak,
Idővel az setét homályok haladnak,
Az kedves napok is üdővel virradnak.

202. Virágok üdővel nyílnak az kertekben,
Idővel olvadnak jegek az vizekben,
Nimfáddal üdővel lehetsz te is szemben,
S véle együtt élhetsz üdővel örömben.

203. Ihol siet Kádas máris követséggel,
Asszonkád levelét hozza sietséggel,
Bétölti szívedet újabb reménséggel,
Örülj, ne sértsd többé szívedet kétséggel.

204. Hatszor mutatta fel az hajnal rózsáit,
Annyiszor vette fel éj is gyászruháit,
Hogy megnyergeltetvén azért paripáit,
Elgyön megént Kádas, nem szánván munkáit.

205. Asszonyátúl hozott levelét megadja,
Az üzenetet is rend szerént elmondja,
Wesseléni Ferenc kedvesen fogadja,
Hozott levelének ez lehetett módja:

206. Az igaz szíveknek igaz indulatját,
Mint kedves Ábelnek kedves áldozatját,
Áldja Isten, s adja kévánt futamatját,
S kedvevágyott jókkal töltse gondolatját.

207. Szolgám által küldted leveledet vettem,
Szóval mit üzentél, azt is megértettem,
Az megfelelésre rest én sem lehettem,
Azon szolgám által, ím, választ küldöttem.

208. Mint habok közt hajó, fáradván elmémben:
Micsoda szín alatt legyek veled szemben,
Hol egy mód, hol pedig más fordul eszemben,
De félek, hogy az ág ne törjön kezemben.

209. Mindazáltal menjen szerencsém kockára,
Talám az jó Isten fordítja hatjára,
Nem szaporít több bút gyászló árvájára,
S virraszt kedves napot kezdendő dolgára.

210. Mikor azért ezen fáradnék magamban,
Ily módot gondolék végre az dologban
(De ne fogyatkozzam jóakaratodban,
Te meg nem csalatol én igaz voltomban):

211. Szombaton oly fogás színével lemegyek,
Hogy valami halas vizet félre vegyek,
Mulatság kedveért halászatot tegyek,
Ha mit fogok, abbúl öcsémnek is vigyek.

212. Így cselédemet is könnyen elhagyhatom,
Magamot azhova szükség lesz, hozhatom,
Megegyezvén veled, szódot meghallhatom,
Jobb módját dolgunknak ennél nem láthatom.

213. Te is ott nem messze várj engem azonban,
De kérlek, dolgaink legyenek titokban,
Rossz emberek szeme ne kapjon azokban,
Kik szűz Diánát is kevernek mocsokban.

214. Megegyezésünkre azmely helt rendeltem,
Szolgám által arrúl bő szóval üzentem,
Azonban, azmelyet meg nem érdemlettem,
Az küldett órácskát nagy kedvesen vettem.

215. Feltekert láncának minthogy nyugta nincsen,
Apró kerekein valahányat percen,
Emlékezetedre elmém annyit serken,
Elcélzott dolgunkhoz az Isten segétsen.

216. Kedvesen olvassa ily rendű levelét,
Örül, hogy hajója vette kévánt szelét;
Teszi az jó kezdet az dolognak felét,
Megegyezéseknek tudakozza helyét.

217. Azmely magosságon az vár építtetett,
Annak az aljában egy falu tétetett,
Mely Murányaljának vártúl neveztetett,
Hol az alájáró vészen pihenetet.

218. Az falu végénél fordulván jobb kézre,
Jó futamáson túl érni egy kis hegyre,
Melyen általmenvén s leszállván az völgyre,
Találni bő rákos és pisztrángos vízre.

219. Az völgynek mentében, azmint ez aláfut,
Tiszóc falu felé tekeredik az út,
Kihez mindenfelől sok liget s erdő jut,
S az lesekedésre jó helyet s módot nyút.

220. Mintegy fél mérföldre Tiszóctúl vár felé,
Megegyezéseket Kádas itt rendelé.
Wesseléni szívét nagy reménség telé,
Murány felé magát az Kádas emelé.

221. Vasárnap bocsátá vissza az követet,
Kin maga jelen lesz, szombat napot vetett,
Melyre szava szerént elkészült s sietett,
Ily óhajtott jóhoz rest nem is lehetett.

222. Megindulván azért, mégyen Tiszóc felé,
Azonban az szép nap útját általkelé,
Setét éjjeli gyász az egeket telé,
S magát rút háború hirtelen emelé.

223. Déli s északi szél székekbűl rohannak,
Sebes zúgásokkal té-tova nyargalnak,
Egybenkeveredvén, egymással harcolnak,
Sok felfordított fát erdőkön hurcolnak.

224. Mennyköveket forgat Jupiter az égben,
Az hegyek is rengnek az nagy mennydörgésben,
Sok villámás között majd esnél kétségben,
Az vízi halak is vannak ijedségben.

225. Megijednek, és ezt gonosz jelnek vélik,
Hogy visszatérjenek, némelyek ítílik,
Az szikrázó eget rettegve szemlélik,
Lebuknak, s az szörnyű égropogást félik.

226. Dől az egész menny s föld, vélnéd, egy halomban,
Kin maga is vagyon Wesseléni gondban,
Fegyvercsördülés lén mellette azonban,
Az hadakozó Márs járt ott alattomban.

227. Két hirtelen villám akkor futamodék,
Egyik az másikkal ölben ereszkedék,
Azmíg szemlélhetnéd, addig viaskodék,
Míg el nem oszlának, az éj fényeskedék.

228. Kétfelé tekénte, Márs akad szemében,
Mely újságon mintegy pozsdula testében,
Nem látja más senki, csak ő az setétben,
Ilyen sugallás lén azért az fülében:

229. Fáradva kell jutni az kedves dolgokhoz,
Miképpen az bányász aranydarabokhoz,
Ki az tengerekrűl drágaköveket hoz,
Annak hozzászokni kell az nagy habokhoz.

230. Az nemes indulat nem gondol ezekkel,
Ordítson bár Eurus sikoltó szelekkel,
Elkezdett dolgához lát vidám szemekkel,
Tudja: az szép arany hogy tisztul tüzekkel.

231. Ez a dörgés s villám nem gonosz jelenség,
Háborúval tisztul az égi fényesség,
Kiontja most mérgét az dörgő setétség,
Kedvesebb üdőrűl lész tovább reménség.

232. Azért bátran indulj, s láss nagy szándékodhoz,
Noha az szerencse több próbákot is hoz,
De mivel Vénussal én látok dolgodhoz,
Jutsz fáradságodbúl szép nyugodalmodhoz.

233. Az mennydörgés között eltűnik ezekkel,
Tovább az ég sem reng oly nagy dörgésekkel,
Megyen Wesseléni számos vitézekkel,
Kiknek szívet nevel sok szép beszédekkel.

234. Hogy az hagyott heltűl nem messze jutának,
Csendesül az sereg, megállapodának;
Kik tudják az dolgot, félrevonódának,
Mit kezdjenek tovább, tanácsot tartának:

235. Minthogy Kádas követ asszonya szavával
Kévánta, hogy oda csak hetedmagával
Menjen Ferenc, hol lesz szemben Máriával,
Tartván, ne sértessék sokak látásával.

236. Ezen nem kevessé űzék tanácsokot,
Eltekélik végre feltett szándékokot:
Viseli az Isten, Vénus s Márs dolgokot,
Heten kiválasztják ugyan ott magokot.

237. Bizonyos szín alatt az többit otthagyják,
Vigyázva legyenek, míg megtérnek, mondják,
Magokat kegyetlen gonosz útra adják,
Az bévágott erdőt nagy munkával hágják.

238. Ezek voltak pedig, kik véle mentenek:
Vitéz Vadászi Pál neve az elsőnek,
Farkas Fábján, Farkas Ferenc ketteinek,
Ki-ki kardjával is megfelel nevének.

239. Egy inas s Nagy János, amaz első követ,
Ki hetven tallérért többször is elgyöhet,
Reméli pedig ő, hogy többet is vehet,
Ha az kezdett dolog kévánt végben mehet.

240. Az németek közül volt egy fegyveres is.
Mennek az erdőkön, botlonak s esnek is,
Sokaknak fejekbűl hullnak süvegek is,
Van az ágok miatt gondja szemeknek is.

241. Ezek közül végre kiverekedének,
Az végezett helynél megtelepedének,
Félelem s reménség között teprengének,
De az félelemnek helt nem engedének.

242. Férfiak mindnyájan, öszve is esküdtek,
Fegyverviselésre s próbára születtek,
Szerencse szárnyain azelőtt is ültek,
Mint Ulysses, hol jót s hol gonoszt viseltek.

243. Ha van bizonyos vad valamely ligetben,
S az esik vadászó scythának fülében,
Felkészül, s nyilakot veszen az kezében,
Kimégyen, serényen fárad az lesésben.

244. Mindenfelé vigyáz, kézíját forgatja,
Ha mi csördülést hall, lábát futamtatja,
Gyorsan arra fordul, azhonnét várhatja,
Ide s oda szemét vigyázva jártatja.

245. Így lesi Wesselén az ő édes vadát,
Arra fordította minden eszét s gondját:
Honnét mutatná fel kévánt fénnyel magát,
S csudálja nem remélt késedelme dolgát.

246. Az hagyott üdőnél tovább ment az óra,
Melyet várt az szíve nyugadalmas jóra,
S sietett, mint szomjú vad az forrástóra,
Hogy kelhetne titkos szándékárúl szóra.

247. Nem látszik mégis más sohul, csak sok juhász,
Azki nyája körül hegyek oldalán mász,
Ohajt Wesseléni, mint az fáradt vadász,
Mindazáltal várja, hogy jóra kél az gyász.

248. De mivel az jóknak van sok akadálya,
S azoknak az útját sok rémítés állja,
Az szerencse megént, lásd, miként próbálja,
Azki tündérségét sokképpen formálja.

249. Nagy szívek-szakadva hogy várakoznának,
Sok öszvegyűlt medvét felettek látának,
Hallatlan bömbölést melyek indítának,
Mintha az Árgilus ördögi vínának.

250. Az nagy kősziklákot hányják s emelgetik,
Azkikkel bírhaMak, völgyre eresztgetik,
Oldalon az fákot rontják s vesztegetik,
Vélnéd, óriások más harca kezdetik.

251. Leső társaival mint Wesseléni áll,
Sok leeresztett kő sebesen arra vál,
Gyars zuhogásával nem is sokat hibál,
Hogy társai közül némelyt meg nem talál.

252. De mint az vidám sas az égzengésekben,
Villámló háború s mennykőütésekben
Meg nem ijed, s bátran repül az egekben:
Így ők sem csükkentek ezekkel szívekben.

253. Volt régen is dolga medvékkel Ferencnek,
Az Hydra sárkánnyal mint az Herculesnek,
Nagy Polyphemussal avagy Ulyssesnek,
De akkor is őtet hallottuk nyertesnek.

254. Ifjabb üdejében űzvén vadászatot,
Szagló kopóival ha erdőt hajtatott,
Akarmi ravasz vad úgy nem lappanghatott,
Csaholó szájoktúl hogy megmaradhatott.

255. Az többi közt egykor találván medvére,
Azmint ki-ki állott elrendelt helyére,
Az medve egyenest gyött Ferenc lesére:
Fene ellenség ez maga személyére.

256. De azmint gyött, félre előtte nem állott,
Hanem vitéz módra véle szembenszállott,
Kirántott fegyvere kezében villámlott,
S haragos élétűl az vad bőre hámlott.

257. Mint tigris ellopott kölkein búsulván,
Nyargal az erdőkön, mérgében dúl-fúlván,
Medve dühössége sebektűl újulván,
Nem különben fortyant ellene indulván:

258. Körmös lábaival hozzá sűrőn kapdos,
Hol erre s hol arra fordul, s onnét mardos,
De Wesselényi is, mint vitéz s jó kardos,
Hol farán, hol hátán mély sebeket csapdos.

259. Szédülni kezd a vad, s tántorog végtére,
S elesik, több-több seb fűzetvén testére,
S éltető párája kél szelek mentére.
Ily vitéz bajnoknak talált volt kezére.

260. Most sem hagyott volna hátra semmit ebben,
Menni az medvékkel ha kell vala szemben,
De ő seregek is hamar azonközben,
Ki ide s ki oda, eloszla az hegyben.

261. Hanem megént újabb rivadások lének,
Trombita- s dobszókkal erdők zendülének,
Melyre fölrezzenvén, széjjeltekéntének,
Sok hadviselőköt s zászlókot nézének,

262. Azkik Illyésházi vitézi valának,
Némelyek Putnoknál akkor próbálának,
Nyerett prédájokkal visszafordulának,
Trombita- s dobszó közt lovak ugrálának.

263. Némelyek kvártélybúl győnek rikoltással,
Nyargalnak az mezőn, futtatván egymással,
Vagyon Rákóczihoz urok indulással,
Azért Murány alá gyűlnek szágódással.

264. Ki-ki az hét közül akkor mit vélhetett,
Akármely bölcs elme tégyen ítíletet,
Titkos csalárdságtúl nemdenem félhetett?
Egy asszony szavára bízván életeket.

265. Itt csak hét kard vagyon, van amott négyszáz is,
Hogyha nagy Atilla volna az atyád is,
S tőle maradt volna villogó szablyád is,
Mint mozdulna itten, nem tudom, az szád is.

266. Oh, nagy bátorságát az Wesseléninek,
Véle együtt lévő kevés vitézinek,
Ki hallotta mását cselekedetinek,
Nőjön híre s neve emlékezetinek.

267. Nemes szíve nemhogy megcsükkent ezekkel,
Sőt oly bátran állott az hét vitézekkel,
Mint azmely kőszikla csapatik vizekkel,
De meg nem hajtatik azok erejekkel.

268. Elmennek amazok. Más lovast látának,
Kádasnak ösmérik, melyen vidulának,
Elérkezik, s véle szóban indulának,
S beszédéből ilyen biztatást hallának:

269. Hogy eddig asszonyom jelen nem lehetett,
Az hagyott órára el nem érkezhetett,
Ne tégyen felőle senki ítíletet,
Örömest gyött volna, de el nem gyöhetett.

270. Illyésházi Gábor ennyire késlette,
Mert fölöstökömre magát rákötötte,
Kelletlen vendégét ki nem rekeszthette,
Úgy kelletett lenni, mint üdő szerzette.

271. Vígan tartja ugyan kételenségébűl,
S örömét mutatja kedve színlésébűl,
De megveti módját majd mesterségébűl,
Hogy kifejtőzhessék kelletlenségébűl.

272. Nincs semmi praktika s fortély az dologban,
Hamisság nem szokott lenni az igazban.
Jelen lesz nemsoká, talám van is útban,
Mulasd ezzel magad (üzente) azonban.

273. Egyszersmind egy aranyórát nyút kezében,
Kit zöld zománc borít kis kerékségében,
Jó reménség jele, s nincsen is kétségben,
Csakhogy nehéz várni, míg lehessen szemben.

274. Kerekdéd az óra, zománcos zöldsége,
Nem ösmérni végét, oly egyenlősége:
Így szakadhatatlan szíve nehézsége,
Azmíg bé nem telik küldött reménsége.

275. Mária elméje sem nyugszik azonban,
Wesseléni felől van sok gondolatban:
Míg nem szólhat véle, nincs nyugodalomban,
Végre ilyen módot talál az dologban.

276. Az órát számlálja s mondja: kilencre jár,
Halászóhelyemnek vizét levették már,
Szokott mulatságom azholott készen vár,
Ha valami pórok elvesztegetik, kár.

277. El kell azért mennem. Azminthogy mindjárt is
Elkészüle, s hozzák két paripáját is.
Nem akar múlatni csak fertályórát is,
Megindul, sajnálja eddig múlattát is.

278. Nézd az isteneknek bölcs sugallásokot
S jövendő dolgokrúl titkos tanácsokot,
Meg sem gondolták volt mostani dolgokot,
Hogy már készítették azoknak útjokot.

279. Mária azelőtt immár sok napokkal
Mulatni szokott volt az halászatokkal,
S majd mindennap legyött, s tölt kedve azokkal,
Visszatért gyakorta szép fogott halakkal.

280. De most azmely tanyát hálója felvészen,
Nem volt még oly vonás, mineműt ott tészen;
Csak hamar érkeznék, hala várja készen,
Ily halász prédája szíve szerént lészen.

281. Legyön azért most is halászat színével,
Hogy az patakhoz ér, megáll cselédével,
Otthagyja az többit színes beszédével,
Maga továbbmégyen két meghitt hívével.

282. Minémű Diána erdőn vadászatban,
Hasonlónak lássad ezt az halászatban,
S mi választást tennél ez két ábrázatban,
Ha egyszer mindkettőt találnád utodban?

283. Csak azt: hogy Diána nyilat visel kézben,
Ez pedig hálóval halásztat az vízben,
Semmi más különbség nincs ez két szépségben,
Sőt győzi Mária majd az deliségben.

284. Mely, mint mikor Titán felgyön napkeletrűl,
S az homált elűzi minden szögletekrűl,
Úgy ereszkedik le az köves hegyekrűl,
Vélnéd, hogy az szép nap gyött le az egekrúl.

285. Ez adja Muránnak minden ékességét,
Mint az tündöklő nap egek fényességét,
Kigyövén belőle, hadta setétségét,
Magával viseli ragyagó szépségét.

286. Örvendetes Délos az szűz Diánával,
Cyprus az mosolygó Vénus orcájával,
Parnassus Apollo szép ábrázatjával,
Az erős Murány is olyan Máriával.

287. Szomorú az Délos szűz Diána nélkül,
Cyprus is Vénusnak szép orcája nélkül,
Parnassus Apollo ábrázatja nélkül,
Szomorú Murány is az Mária nélkül.

288. Hova fordul az nap, ott van fényessége,
Azhonnét elmegyen, lesz éj setétsége,
Legyött az murányi napnak delisége,
Fényesül az erdő árnyékos zöldsége.

289. Meglátja Wesselén ennek szép világát,
Elfelejti minden útját s fáradságát,
Mint az parthoz jutó tenger habosságát.
Ki magyarázza meg szíve vigasságát!

290. Érkezik azonban az végezett helyhez:
Futam Wesselény s kapa az kengyelhez,
De hasonló lévén az könnyű evethez,
Szorgalmatosabb lén asszonykája ehhez.

291. Nem várt gyarsasággal lovárúl leszálla,
Kezet fognak, ki-ki jó napot ajánla,
Süvege levéve Wesselén szolgála,
Szívéhez azonban nagy forróság álla.

292. Tetszik ábrázatján tüze kinek-kinek,
Egymásra néztekben változik az színek,
Bár ne jelentsék is titkokot senkinek,
Régi árulója az orca az szűnek.

293. S minthogy Wesseléni viselt sok dolgokot,
Felső hadakban is forgatott kardokot,
S tartott sok helyeken nyertesen harcokot,
S vett az ellenségen szép diadalmokot:

294. Maga kezeivel nyert volt egy palástot,
Melyet eső ellen véle hordoztatott,
S bocsátott volt az köd akkor kis harmatot,
Mely megnedvesíté az gyenge pázsitot;

295. Azért e palástot az földre teríté,
Édes asszonykáját arra leülteté,
Magát fél térgyére melléje ereszté,
Ilyen beszédekre az nyelvét függeszté:

296. Mint az nyilas, járván vadászóhelyeket,
Azmely szarvason ejt halálos sebeket,
Lehel, s elbágyadván óhajt kútfejeket,
S orvoslásra keres Dyctamnus füveket:

297. Úgy én, azmint írám első levelemben,
Cupidótúl érted sebhetvén szívemben,
Nyughatatlankodtam s fáradtam sebemben,
Míg Asszonyságoddal nem lehettem szemben.

298. Boldog az az óra, melyben láthattalak,
Sok óhajtásimra ide várhattalak,
Ösméretlen szolgád, kézen foghattalak,
Özvegy palástomon megszállíthattalak.

299. Mint fű kisüttetik déli verőfénytűl,
Meghervad s elesik szokott zöldségétűl,
Viszont nedvesülvén harmatok gyöngyétűl
Megéled, s helyreáll lefúggedtségétűl:

300. Úgy bágyadt szívem is hervadni indula,
S titkos ohajtással gyakorta jajdula,
De mihént látálak, csuda, mint újula,
Minden ekkori búm örömre fordula.

301. Asszonkám, ne utáld azért hűvségemet,
S arra érdemesnek ha véltél engemet,
Hogy idefáradván, újítnád szívemet,
Halld foganatosan ilyen beszédemet.

302. Az erős Muránban azkik férkeztetek,
S királyunk hűsége mellől eltértetek,
Tudjad, hogy ellene annak serkentetek,
Azki érdemlene háladást tőletek.

303. Ha jól meggondolod az régi dolgokot,
S öreg őseidnek tekénted sorsokot,
Nemdenem közrendbűl találod voltokot,
Úri méltóságra ki vitte azokot?

304. Ausztriai házbúl való fejedelmi
Nemes országunknak s királyi védelmi,
Kiknek sok országra mentek győzedelmi,
Voltak nemzetednek erre segedelmi.

305. Nemességre hozák paraszti voltokbúl,
Zászlósuraságra nemes állapatbúl,
Grófságra végtére zászlósuraságbúl,
Gazdag kővárakra az kis faházakbúl.

306. De nem azért, hogy ezt gonosszal fizetnénk,
Jótett urunk ellen fegyverrel sietnénk,
Idegen kedvéért hűségét levetnénk,
S hálaadás helyett pártolást követnénk.

307. Azért, nemzetedben legkegyesb asszonyság,
Ki szelídségéhez nem tér semmi vadság,
Ha szennyesíti is többit az pártoltság,
Ne rútítson téged az hálodatlanság!

308. Királyunk részére Murány várát add fel,
Kivel híred s neved napkeletrűl gyön fel,
Addig vitettetik, hol az nap nyugszik el,
Míg ég s föld fenn leszen, nem temettetik el.

309. Fogadom hitemre szép asszonyságodnak,
Hogy valamije volt jóhírű atyádnak,
Te fogsz parancsolni egyedül mindannak.
Jó válaszát várom jó oktatásomnak.

310. Ezzel véget vete Wesselén szavában,
Égvén azonközben szíve nagy lángában.
Mond Mária: Nincsen az ő hatalmában,
Hogy feladja, s vigyen valakit Muránban.

311. Köteles ott minden Rákóczi pártjára,
Nagy vigyázás vagyon erős kapujára,
Öccse visel, nem ő, gondot az kulcsára,
S annak az kezében viszik éjtszakára.

312. S mivelhogy az Vénus úéfát örömest űz,
Mellyel táborában mulat sok gyenge szűz,
Wesseléniben is nem nyughatik az tűz,
Az valóságoshoz ily tréfaszókot f"uz:

313. De vagy kedves rabom, azért gyere velem,
Szép asszonyságodot majd el is emelem,
Grófi személyeddel szerencsém nevelem:
Füleken, asszonkám, gondodot viselem.

314. Ezen Máriának szíve indulhatott,
Az édes szók alatt mérget gondolhatott,
Mely kisebbségére nékie forrhatott,
De nem mutat ezzel semmi változatot.

315. Hanem mint amazon, ki szokott fegyverhez,
Bátran felel s mondja: Ha becsületedhez
Illik, s hadviselő jó híred s nevedhez,
Hogy álnokság térjen sok esküvésedhez:

316. Azzal, hogy rabbá tész, mi hasznod várhatod?
Bizony, Murány várát így meg nem hághatod,
Hanem állhatatlan voltod mutathatod,
Kinek mint kell hinni, például adhatod.

317. Wesseléni szavát hirtelen fordítá,
Bánja, hogy ezekkel szívét szomorítá,
Tréfáló szavait valóra fordítá,
Ohajta, s ezekkel ajakát mozdítá:

318. Elbágyadtságomot újító harmatom,
Megbocsáss, hogy szómot tréfákkal forgatom,
Hogy megtréfáljalak, nincsen akaratom,
Éretted tüzemet de ki nem mondhatom.

319. Ha nem másért, az én igaz hűségemért,
Szívemben lángozó nagy szeretetemért
S benned helyheztetett erős reményemért:
Bocsáss bé Muránban, s szép könyörgésemért.

320. Esküszöm szablyámra: tégedet elveszlek,
Özvegy nyoszolyámhoz igaz tűzül teszlek,
Holtig tekéletes húséggel követlek,
Azmíg meg nem áldasz, hát el nem eresztlek.

321. Hevül most Mária, s megakad szavában,
Az szemérmetesség pozsog orcájában;
Erre mit feleljen, forralja magában,
Csak ő maga tudós titkos szándékában.

322. Wesseléni magát ajánlván, biztatja:
Titkos indulatját bízvást megmondhatja,
Ha neki is lészen ehhez akaratja,
Jövendő dolgokbúl ezeket várhatja.

323. Királynak s országnak nagy jót cselekesznek,
Magoknak örök hírt s szép nevet terjesztnek,
Nagy kedves életben koporsóig lésznek,
Minden mostani bút szívekrűl letésznek.

324. Ők pedig ezeket azmikor forgatják,
Tündér személyeket noha nem mutatják,
De Cupido, Vénus s Márs nem távoztatják,
Hanem jelen vannak, s dolgok nem múlatják.

325. Márs az vitézeknek szíveket biztatja,
Mint annyi Herculest, ezeket úgy tartja,
Ha mi zendületnek lenne indulatja,
Hogy Márs tanítványa, ki-ki megmutatja.

326. Cupido anyjostul nyughatatlankodik,
Az szerelmes szívek körül gyarsolkodik,
Mint ki két tűz mellett szorgalmatoskodik,
Ha egyet fellobbant, máshoz rugaszkodik.

327. Végre Máriához mindketten gyűlének,
Minapi sebéhez több tüzet tévének,
Azmelytűl erei jobban hevülének,
Nagyobb indulati Ferenchez levének.

328. Azmint üle azért, lassan emeledék,
S mint az nyíló rózsa, gyengén pirosodék,
Ajaka mozdula s szólni ereszkedék,
S ilyen feleletre nyelve bátorodék:

329. Hadakozó Mársnak vitéz onokája,
Az házasság dolga istenek munkája,
Ők rendelik, kinek ki legyen mátkája,
Azok nélkül vakot fordít az kockája.

330. Ha úgy tetszik azért ez az jó Istennek,
Ebben is szolgálok vitézi fejednek,
Nem is kell kívüled más senki szívemnek,
Csak te vagy reménye árva életemnek.

331. Azon lészek: miként velem együtt Muránt
Te kezedben adjam, s tarts sajátod gyalánt,
Igaz szeretetünk csak legyen egyaránt,
Megadja az Isten, azmit szívünk kévánt.

332. Örül Wesseléni ez kedves válasznak,
Jobban, mint az özvegy madár az tavasznak,
Melyet nőstényétűl telek elszakasztnak,
S az puszta erdőkön bánattal aggosztnak.

333. Végtére egymás közt ilyent végezének:
Hogy mind az két részrűl ébredve lennének,
Mihelt Máriátúl levelet vennének,
Azmint ő rendeli, mindjárt gyöhetnének.

334. Ez Wesseléninek mely örvendetes hír!
Hasznosabb sebének, mint az balzsamum ír,
Olyan kedves képet az Apelles sem ír,
Melynek jövendőben szép személyével bír.

335. Mert miként Phosphorus, az hajnalemelő,
Az több csillagoknál fényesebben kelő:
Úgy ez egyebeknél több szépség viselő,
Minden állapotja szeretetnevelő.

336. Gazdagsággal Junót, Cypriát szépséggel,
Szívével Bellonát, Pallást eszességgel,
Beszédével Svádát, Phabét deliséggel,
Igaz Penelopét követi hűséggel.

337. Múzsák tudománya nyelvének szólása,
Hajnali hasadás ajaka nyílása,
Orcája pünkösdirózsáknak szállása,
S Wesselén szívének tüze s lángozása.

338. Le sem veszi szemét szép ábrázatjárúl,
Mint az saskeselő, mikor naphoz járul.
Örömest rózsákot szedne orcájárúl,
S klárist szakasztana kedves ajakárúl.

339. Kap is azonközben kesken derekához,
Egy csókra hajtani akarja magához,
De hasonló lévén az gyars karikához,
Elfordul, s nem enged módot ily dolgához.

340. Erre gerjedt tüze hejában fárada,
Elkészített csókja ajakán marada,
Azhová szánta volt, oda nem ragada,
Ugyan kár, az szép csók hogy csak így szárada.

341. Noha az csók előtt kezébűl kimúla,
De mint könnyű szellő, megént megfordula,
Nem idegenkedik, minthogy megholdula,
S gyenge hajábúl vert perecéhez nyúla.

342. Fogd ezt! Az gyars üdő minthogy senkit sem vár,
Hanem szokott rendi folyásában eljár,
Együttlételünköt megkajonlotta már,
S egymás személyétűl bennünköt majd elzár.

343. Az táwllételnek pedig maradéka
Az feledékenség, melynek ha árnyéka
Elnyomván, szunnyadna szívednek szándéka,
Költsön fel ez adtam perec ajándéka.

344. Árva személyemet juttassa eszedben,
Tudjad, mit végeztél velem e berekben,
Nincsen annyi hajszál az adtam perecben,
Mennyit lészesz nálam te emlékezetben.

345. Kedves ajándékát vészi nagy kedvesen,
De esik szívének igen sérelmesen,
Hogy szép személyétűl válni el kellessen,
Azmint búcsúzik is tőle keservesen.

346. Elválván egymástúl, kétfelé térének,
Egy rész Máriával vár felé menének,
Az több vitézekhez más rész sietének,
Kik Ferenc szívének nehezen esének.

347. Hánszor teként visszá, míg őtet láthatja,
Vigyázó szemeit, óh, mint nem jártatja!
S mikor továbbmenvén ezt nem vigyázhatja,
Megkedvelt személyét, gondold, mint óhajtja.

348. S visszá akar térni, nem bírhat tüzével,
Azmint meg is indul fellobbant szívével,
Kéri Vadászi Pál, s inti beszédével:
Hogy ezt ne mívelje, s majd tartja kezével.

349. Tészen vala nagy kárt visszámenésével,
Máriának jutván szemben cselédével,
Elárulta volna magát személyével,
Mely lett volna dolga hamar veszélyével.

350. Azért szokták vakon írni az szerelmet,
Hogy nem tud ösmérni semmi veszedelmet;
Vadászi Pál ha ád vala engedelmet,
Ferenc is vesztére talál vala vermet.

351. Van Mária után szíve nehézséggel,
De másfelől megént teljes reménséggel,
Márs, Vénus s az Isten lévén segítséggel,
Felvirrad várt napja megent fényességgel.

352. Elhagyott sereghez azonban jutának,
Azkik ez dologban semmit sem tudának,
Hogy továbbmentek volt, annak színt adának,
Melyet az vitézek valónak tudának.

353. Onnét megindulván, hazaverekednek,
Az fáradság után nyugodni erednek.
Kis pihenést, Múzsám, adj te is kedvednek,
Meddig az több dolgok fel nem kerekednek.