|
Még csak tizenhét éves
volt, amikor Elias Wideman magyar hősöket ábrázoló metszetsorozatának
készültekor odaültették az országnagyok közé: arca beesett, nyaka vékony,
dolmánya bő; mintha egy komoly tekintetű jótanuló érettségi tablóképét
látnánk. Valóban érettségből kellett vizsgáznia: a nagyvezekényi csatatéren
csak most halt hősi halált bátyja, László és vele együtt három Esterházy-unokatestvér;
Pál lett a családfő. Kivették az iskolából, nagykorúsították és eljegyezték
unokahúgával, Orsikával, majd visszaküldték a nagyszombati jezsuitákhoz,
hogy befejezze tanulmányait. A sors jól választott: Pál a legnagyobb karriert
befutott Esterházy, édesapjának, Miklós nádornak a formátumát örökölte.
1681-től maga is nádor, 1687-ben már birodalmi herceg. Megteheti: ebből
az alkalomból felállíttatja saját életnagyságú lovasszobrát a fraknói
várban. A telt arcú koronás herceg olyan öntudattal ül az új címerpajzzsal
a szügyénél megtámasztott harci mén nyergében, mint egy római hadvezér.
Nagyvezekény mártírjaiból
ekkorra már családi mitológia lett. És közelébe került Esterházy a Zrínyi-mitológiának
is: kis fiúcskaként sokszor ült a költő karján, amikor Zrínyi Miklós a
nővérének udvarolt; 1663-64 telén pedig a hadvezér Zrínyi tisztje és bizalmas
barátja a téli hadjáratban.
A nagy tekintélyű, Habsburg-hű
politikus (második felesége Thököly húga; ezért tárgyalhat a kurucokkal)
nemzeti szempontok érvényesítésére is törekedett, irodalmi ízlése pedig
a költő Zrínyi vonzásában alakult. A Zrínyi-költészet komoly fenségű tájai
után Esterházy verseiben mintha napsütötte réteken, erdei tisztásokon
járnánk. Heroizmus helyett szemlélődés, derűs életöröm; a koboz keserves
szólását felváltja a virginál vidámsága, a sokféle dallam, hangvétel,
ritmus, műfaj iránti kíváncsiság. A költő Esterházy mindenfajta "énekek,
táncok s nóták számát" tudja "az virginán verni", de kedveli
a "képírást" is (a Mars Hungaricust saját tollrajzaival illusztrálja),
Szűz Mária-ábrázolások gyűjteményét állítja össze és nagyszabású egyházzenei
kompozíciót ad ki (Harmonia coelestis, Bécs, 1711).
Esterházy1656-ban összeírt
első versgyűjteménye bizonyos darabjainak születését Zrínyi Syrena-kötete
és Listius Magyar Mársa már korán ösztönözhette. Alakította még költészetét
a zene. Énekek, táncok s nóták száma, az virginán kit tudok verni című
listája páratlan zene- és költészettörténeti dokumentum: összesen nyolcvanegy
címet, kezdősort, zenei és táncműfajt tartalmaz. Köztük van a Bocsásd
meg, Úristen... és tizenöt saját verse.
Esterházynak, feltűnő
kortársi kivételként, egyetlen vitézi verse sincsen. (A hadverés egyedül
Istentől van inkább istenes, mint vitézi vers; Pázmány prédikációjának
ihletében fogant, és Beniczky hasonló istenes darabjával egyívású.) Esterházy
korán a késő barokk ízeit, hangulatait, atmoszféráját előlegezi: a "kis"
témák kedvelője, verseiben évszakok vonulnak, katalógusai a létezés módozatait,
örömeit dicsérik. A versekkel szólva kertek virágjának, ékes illatának
érzi nagy erejét, csillagvirágban, szagos ágban újul kedve, fáknak cseresznyéje,
édes berkenyéje, a bőven termett gesztenye, a jóízű barack a kedves gyümölcsei;
a karattyoló szajkó, a pattogó fürj, a hazudozó kakukk, a krákogó holló,
a kotyogó vadgalamb, a kákogó csóka, a gyenge leveleket fogával szaggató
szarvas, a kedvesen sétáló kis őz, a szemes hiúz, a bojtos mókus, a sebes
agár, a kurta farkú tacskó, a lombos kuvasz, a gubancos medve, a lágy
húsú szép viza, a húsos tok, a tarka kecsege, a kövér lazac, a vízimalom
kerekére felugráló szép pisztráng, a szárnyas keszeg köti le a figyelmét,
de nem megy el szó nélkül egy hasznos kaszakő mellett sem. Ékes kőfalú,
fényes palotákban, táncokban, hangos muzsikában, hegedű, duda, lant, trombita
hangjában és a képírás mesterségében gyönyörködik; vacsoraidőkor jó torkú
énekest szólít széke mellé; a malozsát és a soproni bort issza jókedvvel,
a sült ludat, a pulykát, malacot, lepényhalat, vajas bélest, a finom lepényt,
az étvágycsináló sós heringet és a velencei osztrigát szereti, csak a
túrós étek nincs ínyére.
Gyertyaoltás után Cupido
lantját hallgatja sólyommadár képében megrajzolt kedvesével, s "kiálló
begyeit" és "tündöklő fülét" sem hagyja említetlenül. Amikor
pedig - mint maga mondja - még tomboló testű ifjú, még közönségesebben
erotikus: "Az szerelem egy kis szőrös verem, / Melybűl kijön minden
fejedelem, / De ebből én még most nem ehetem." Már ő is köznapiasítja
a hagyományos mitológiai képkincset: "Zöldellenék tentám örökös Laurussal";
"Kit ád nékem innom Muzsák kutfejéből [...] vagy verseket szinom Pegasus
körméből." Zrínyi mágneshasonlatait is új módon alkalmazza: "Nézd,
mágnes ő vasát miként hitegeti, / Nagy titkos erővel hozzá édesgeti."
Biztonság, derű, meghittség, az életöröm, a köznapi dolgok élvezetének
méltósága tartja egyensúlyban Esterházy világlátását. Költészetének új
formanyelve pedig Zrínyi-imitációk próbáiból bontakozik ki.
A Zrínyit imitáló Esterházy
kiterjeszkedik a mester szinte teljes költői művére. A sokfelől összeszedett
Zrínyi-építőelemekből kerek-egész és új jelentésű Esterházy-versek alakulnak.
Az fülemüle énekének magyarázatja
a Szigeti veszedelem XII. énekének lírai strófájával indul ("Ülök
vala egykor harmatos hajnalban"). Önálló szakaszokkal bővül, majd
a fülemüle belépőjét halljuk: "Kis madárka penig ily verseket monda."
Esterházy fülemüléje a szerencséről énekel. Ez a szerencseének-betét a
török ifjú híres énekét követi (III, 300-339). Az énekesapród és az énekesmadár
szerepcseréje helyes lelemény. Esterházy a fülemülével is elcsattogtathatja
a gyönyörű chorijambikus sort: "Viz lassu zugással, szél lengedezéssel",
és csak ott igazít Zrínyi szövegén, ahol elkerülhetetlen. A török dalnok
citrom, turuncs, pomagránát szerencseáldásait dicséri; a fülemülének bogarakkal
és "kis hangyamonyakkal" kedveskedik a szerencse. A most közbeékelt
történet feltehetően megint Esterházyé. - A vadász észreveszi a madárka
társát, rálő, megsebesíti, hazaviszi és orvosolja. A fülemüle meggyógyul,
visszarepül a közös fészekre, de azt véresnek, üresnek, elhagyatottnak
találja. Kétségbeesését Esterházy most Zrínyi tragikus idilljének, az
Arianna sirásának versszakaival adja elő: Arianna veszi így észre, hogy
Theseus magára hagyta. Fülemüle-Ariannánknak nemcsak most következő sírásához,
de megteremtéséhez is Zrínyi az ötletadó. Az ötlet ugyanis ott van az
Arianna sirása 2. szakaszában: "Én éjjel, én nappal keserven sohajtok.
/ Miként fülemüle, vértajtékot hányok". Fülemüle-Arianna keserveit
Esterházy a Delimántól elhagyott Cumilla eposzbeli panaszával teszi teljessé.
Észreveszi tehát, hogy Cumilla és Arianna helyzete és siralmai között
szoros az összefüggés ("Cumilla panasza egy előrehozott Arianna sírása").
A fülemüle énekének tulajdonképpeni "magyarázatját" a vers végén
kapjuk: a versbeli beszélő mindezt álmodta; hazarohan, s otthon szobájában
rálel a kesergő fülemüle társára. Visszamegy vele a forráshoz, ahol a
társavesztett csattog keservesen. A madárkák egymáshoz röppennek, szerelmi
nászban egyesülnek - éppúgy, mint a Szigeti veszedelem szerelmespárja,
Cumilla és Delimán:
Mint borostyán
fával öszvekapcsolódik,
Mint kigyó oszlopra reá tekereszik,
Bachus levele is fára támaszkodik,
Ily mód két kis madár öszvecsingolódik.
Halgass tovább,
Musám.
A "Halgass tovább,
Musám" Zrínyinél a személyes azonosulás vallomása, de tipográfiai
hangsúlyt nem kaphat: csak az eposz menetébe illesztett sorkezdet, pontosabban
félsornyi mondat, amire ellentételező új mondatkezdés következik: "Az
török táborban." Feltűnő, hogy Esterházy rövid sorként középre helyezi
mint verslezárást. Megérezte a mondat különös súlyát, vallomásértékét,
és ezt tipográfiailag is kifejezte. Íme az Arany János megfigyelte "az
és mégsem az" példája "a magyar Tasso" és Esterházy esetében.
A sor második felét Esterházynak el kellett hagynia: az ő idillje nem
tragikus, mint a Cumilla-Arianna helyzet. Az átfülemülésített imitáció
ekképp lesz melodráma. Amaz barokk hedonizmust, emez 'a boldog vég' könnyed
bizodalmát példázza.
Imitálja Esterházy az
Arianna sirását is Arianna sirása és keserves halála címmel. Az eposzból
és az Orpheus-versből illeszt bele ügyesen különféle részeket. Javára
írandó az idilliumok felhasználása és az ehhez kapcsolódó megoldás: ott
hab veri a kősziklát, itt Arianna veti le magát a habok közé a kőszikláról.
Keserves halála tehát öngyilkosság. Látszólag ez tűnik fel tragikusabbnak.
Csakhogy Zrínyi a heroikus tragikum hősévé tette Ariannát: hősiesen elviselteti
vele a rá mért sorsot. Esterházy dramaturgiai kényelme az 'elhagyott lány
öngyilkos lesz' sémát alkalmazza. Ennél még Faludi Ferenc Irene-Ariannája
is hősiesebb (Téli éjszakák, V).
A Zrínyi-pásztorköltemények
Esterházy-változatai (Egy ártatlan ifjúnak panasza Cupidóra; Egy ifjú
juhász panasza...) inkább a korai, rövidebb terjedelmű Zrínyi-idilliumokra
emlékeztetnek. Az általában terjengős Zrínyi-idilleket Esterházy karcsúsította,
megrövidítette (az Ariannát pl. tíz versszakkal), és ugyanezt tette Listius
90 szakaszos szerencseénekével: 48 strófányi évszakvers-kompozícióvá alakította.
Zrínyi személyességét és átéléseit képzeleti vagy álomszituációkkal (a
"csudálatos ének"-ben a fantasztikumig tágított helyzetekkel
és színterekkel, "tündér sebességben" való "elragadtatás"-sal)
váltja fel. A fülemüle- vagy az Arianna-szituációban is kívül marad a
versen. Zrínyi átél és ábrázol, Esterházy szemlél és leír. Még nagyobb
a különbség köztük Esterházy amaz eredeti verseiben, amelyek dallamra
készült táncnóták, táncénekek. Köztudomású, hogy Zrínyi többek között
azzal újította meg a magyar költészetet Balassi és követői után, hogy
már dallamtalan, korszerűbb szövegverset írt. Esterházy a Zrínyire következő
újító, aki nem annyira dallamot, mint inkább zenei hangzást, újszerű könnyedséget,
derűs színezetet is adott a versnek, Faludit előlegezve. Nem hagyható
figyelmen kívül az sem, amire már a Syrena költője nagy gondot fordított:
a versek tipográfiai látványa. Esterházy kéziratos verseiben is feltűnő
a rövid sorok, bekezdések változatos és tudatos elhelyezése. A sorterjedelmet,
a sorismétlést vagy a rácsapó sorokat, verseinek egész új ritmikáját Esterházy
nemcsak látta és tetszetősen elrendezte, de hallotta is a zenei és hangszeres
előadói tudásával. Virágok, madarak, ének, zene, tánc, kulináris élvezetek:
a rokokó majd oly kedvelt témái, hangulatai népesítik be ezeket a szuverén
Esterházy-táncénekeket (Kerti virágokról való versek, Egy sólyommadárról
való ének, Egy kis karvolymadárról való táncének, Palas s Ester kedves
tánca, Egy gondolom táncének egy szép rózsavirágrul).
A Kerti virágokról való
versek barokk certamen, az Egy kis karvolymadárról való táncének bájos
strófái azonban már Faludi gráciáját készítik elő:
Előtted szép
virágok,
Tarka kis tulipánok,
Térdet hajtsanak zöld rozmaringok,
Udvaroljanak amarintusok.
Légyen szolgálód
rózsa,
Bortöltőd szép viola,
Étekfogód jó illatú ménta,
Legkedvesebb inasod majoranna.
Szekfü legyen
szakácsod,
Izsóp kedves barátod,
Magas spanyor bodza asztalnokod,
Ékes narcissus pohárnokod.
Gyöngyvirág
muzsikásod,
Szarkaláb virginásod,
Verőfényvirág legyen dobosod,
Harangvirág hangos trombitásod...
Mennyire jól megválasztott
némelyik virágszerep: a trombita öble a harangvirágéra emlékeztet, a menta
jó szagú, mint a feladott ételfogás, a verőfényvirág verheti a dobot.
De jól áll az antropomorfizált virágoknak minden egyéb szerep: még a bortöltő,
az étekfogó, a szakács, az asztalnok, a pohárnok képében lépnek fel; Faludi
Tündérkertjében majd összeillő táncpartnerek lesznek. "Ezüst derűvel
ráz a nyír egy szellőcskét" - adott szerepet József Attila is egy
zöld-ezüst nyírfalevélnek, a kis puttó-jázminok örömét pedig így fejezte
ki: "Az éjjel hazafelé mentem, / éreztem, bársony nesz inog, / a
szellőzködő lágy melegben tapsikolnak a jázminok." Ez bizony rokokó
indíttatás. Esterházy és Faludi virágai hasonlóképpen emberiesülnek: a
rozmaring térdet hajt, a liliom rakogatja inait, a rózsa csinosgatja magát
- és tapsikol a jázmin. Talán csak Csokonainak, az esteli-éjjeli neszek,
illatok érzékeny észlelőjének vannak még ilyen mozarti tündérkedései.
A címben az Esteras (Esterházy)
Pal anagrammát rejtő, tehát a szerzőre szabott Esterházy-vers, a Palas
s Ester kedves tánca önarckép:
Fényes palotákban,
ékes kőfalokban
Vigadjunk,
Vetett asztalokhoz járuljunk,
Malozsa-borokat igyunk. [...]
Bosporos kappan
is, sűtt malac nyársban is
Jó leszen,
Majd szakácsom lepényt vészen,
Vajas béles légyen lészen. [...]
Gyer, járjunk
egy táncot, ki ne lásson gáncsot,
Lassacskán,
Ugorjunk bizvást vigacskán,
Lábunkat rakjuk cifrácskán. [...]
Haggyák el az
nótát, verje lantos lantját,
Hadd halljuk,
Füleinket vigasztaljuk,
Mesterségét magasztaljuk.
Énekes, jer
elöl, ne menj székem mellől,
S mondj nótát,
Hozd elöl nimfák mivoltát,
Szép Diána vadászatját.
Meg köll immár
szünni (mert le köll fekünni)
Musikának.
Vegye kiki szállásának
Utját elöl és ágyának.
Óccsák el az
gyertyát, Cupido ő lantját
Hadd verje,
Ember szivét hogy nevelje,
Örömét is felemelje.
"Örömét is felemelje"!
A felemelt, a bátran megnövelt öröm: ez az életprogram mind Esterházy,
mind Faludi formulázásában (Tavasz) a rokokó úgynevezett "boldogság"-
vagy "örömfilozófiája":
A setét gondokat
magas szegre tenni,
Feladott éktekből jóizüen enni;
Enni, meg nem csömörleni,
Közbe vígan beszélleni,
Friss borokat inni,
A vizet dicsírni.
Némi zavarral szólunk
Esterházy korai "rokokójáról", de hát az idézett versek már
1670-ben összeállított második gyűjteményéből valók. Az európai képzőművészet
és zene ekkor már rég itt vagy még messzebb járt; magyarországi kontextusa
nem lévén, Esterházy ezzel volt szinkronban.
Magyar költészettörténeti
kontextusba szintén nehezen beleilleszthető Egy csudálatos ének című,
társtalan, egy eposzéneknyi (112 strófa) terjedelmű verse. "Ezt a
fura darabot" - ahogy kiadójának éretlen kommentárja elintézi - már
ott leljük az 1656. évi gyűjteményben, a másodikból azonban hiányzik.
A hosszú vers a fiatalkori Zrínyi-rajongás legszebb és legméltóbb dokumentuma;
egyszersmind kísérlet arra is, hogy a Zrínyi- és az Esterházy-"mitológia"
összekapcsoltassék. A titokzatos, képzeletbeli típusú vers fantáziája
merész, szinte az akkor ismert teljes földrajzi világot mozgósítja. Távoli
tipológiai támasztékként John Donne költészetének földrajzi allúzióit
említhetők: azok azonban térképpontos metaforaelemek. Esterházynál csak
a nevek ömlése valódi: a Scitiát, Indust, Persát, Libiát, Franciát, Törökországot,
Natoliát, Ásiát, Napkeletet, Moskvát, Cyprust, Spanyolországot, Dániát,
Norvégiát, Grönlandot, Amerikát, Virgineát, Aetheniát, Floridát, Németországot,
Scotiát, Hiberniát, Islandiát, Angliát, Sinát (Kínát), Olaszországot,
Dalmatiát, Lusitaniát, Gotiát, Livoniát, Lengyelországot, Iaponiát, Athlantiát,
Havasalföldet, Andalusiát, Peruviát, Brasiliát, Guineát, Molucát és Tatárországot
benépesítő vitézek, királyok és természeti csodák a költői képzelet leleményei.
Az Egy csudálatos ének
Esterházy költészetében egyedülálló "heroikus" darab; a horatiusi
Ille ego... és a vergiliusi Arma virumque... fordulattal különíti el más tárgyú
s korábbi lírai verseitől. Azokat a hősöket "hozza elő" benne,
"az kik Marsnak merészségét / Követik, s nagy vitézségét". Közülük
a legelső Zrínyi Miklós: történelmi formátuma köznapi elmével fel nem
érhető, "históriákat is mondanak" róla. Esterházy nem is tudja
másképp értelmezni, mint a Szigeti veszedelem heroikus hasonlatával. Költő
voltáról is tudósít: oly erős, "mint dühös medve, / Noha ezt Musa
kedvelte, / Mert magának már jegyezte." De hiába énekel eposzával,
hiába szól "olasz, görög, deák, német" kultúrájával is: csak
"érzették", de nem "értették" fegyverbe hívó szavát;
a publikum nem érte fel "eszével". Ilyen "semmi nemzet",
mint a magyar, "ilyen nyelvet meg nem érthet". Nevét nem mondhatja
ki: "Magyarország most lakása, / De kincses, gazdag tárháza / Ez
énekben nincs felírva, / Mert törvényünk aztot tiltja." Itt vágyakról,
titkos aspirációkról lehet szó; affélékről talán, mint a Mátyás-elmélkedések
szintén kimondhatatlan Hunyadiak-Zrínyiek analógiái. A Zrínyit címéül
és főszereplőjéül választó Mars Hungaricus, a téli hadjáratról szóló emlékirat
Esterházynak ilyen párhuzamát kínálja: "sok titkos beszélgetés folyt
közte és Esterházy gróf között, késő éjszakáig; ezt pedig soha, amíg élek,
nem fogom elfelejteni; nagy jelentőségű dolgokról volt szó, amelyek leírását
tollam tiltja".
A Mars-merészségű hősök
közül több-kevesebb valószínűséggel identifikálható még a forrófejű Zrínyi
Péter és maga Esterházy Pál, aki a Szigeti veszedelem tatár királyfi Delimánjának
attribútumait viseli, szó szerint is, az eposzból átvett fordulatokkal.
Esterházy már itt csinál magának egy "lovas szobrot":
Néki oszlopot
épitett
Virtus, kit meg is szépétett,
Magas fölyhőkig eresztett,
Arany bötüköt rámetszett!
Fölforr, mint
forrás bővsége,
Szép ifiu, piros vére,
Illatoz gyönyörüsége,
Mint szép rózsa szinessége.
Mirtusszal ékesithetném,
Sőt, Manliusszá tehetném,
Scipiónak nevezhetném,
Hector- s Achileshez tenném.
Ez róla kicsiny
dicséret,
Mert véle senki nem érhet,
Ez emberhalmokat méret,
Sokat az föld tőle kérhet.
Bizonnyal irom,
hogy nála
Senki az sárt meg nem állja,
Kiki magát megalázza,
Mert legjobbaknak királya.
"Delimán"
Pál "Cumilla" Orsikát, szerelmét is maga mellé emeli a csudálatos
hősök galériájában; ő lesz a "szép Adaea", de még nem mint feleség.
Hogy az Egy csudálatos ének az Esterházyak mártírglóriáját meghozó nagyvezekényi
csata (1652. augusztus 26.) és az Orsikával történt egybekelés (1655 farsangja)
között készült, azt a négy elesett Esterházyra vonatkoztatható strófák
jelzik. Mind a négyen távoli tartományok (Indus, Persa, Libia, Anatólia)
képviselői, azaz szkíta-félék, mint Delimán. Annál is inkább, mert az
Esterházy-genealógia (Trophaeum, 1700) a szkítáktól származtatja a családot:
Örs és Ida nászából született Estoras ősapa, akit Adalbert püspök természetesen
Pálnak keresztelt. Az Esterházyak egyik címerállata, a griffmadár is "a
szkíta kincs őrzője". (Ennek szárnya alá folyamodott Gyöngyösi, amikor
a Kesergő nimfával a frissen választott nádort köszöntötte.) A tatár-szkíta
eredetű nagyvezekényi hősökre ez a négy szakasz vonatkozhat:
Lásd meg az
hetedik mostan
Fényeskedik török holdban,
Lakik is Törökországban,
Részes volt már sok vértóban.
Az nyolcadik
Ásiában
Tündöklik Natoliában,
Fejedelem jószágjában,
Hatalmas is gyors karjában.
Deli, karcsu,
ékes, magas,
Erős, könnyü, bátor lovas,
Azt tudnád, hogy éppen vasas,
Testét látnád, mely hatalmas.
Volt már közi
sok vadakkal,
Sőt, rettentő állatokkal,
Vivott tengeri halakkal,
Rettenetes cethalakkal.
A dőlt betűs versszak
Vezekény főhősét, Esterházy Lászlót festheti (így emlékezik rá az egyik
halotti prédikáció is). Ő valóban kiváló katona és intellektus volt: Zrínyi
Miklósnak haláláig legjobb barátja, Zrínyi siratóverset is írt róla; ez
sajnos elveszett. Ha fennmaradt volna az Esterházy-epicédium, több megnyugtatót
állíthatnánk az Egy csudálatos ének geneziséről. Így csak a Zrínyi-imitációk
nyújtanak fogódzót a vers műfaji-tipológiai tájolásához. Esterházy Pál
ugyanis elsősorban a Szigeti veszedelem I. énekéből, a nagy török seregszemléből
szemelget, az ő éneke "műfaját" tekintve ennélfogva "csudálatos"
seregszemle.
Második kötetkompozícióját
Esterházy könnyen könyvvé alakíthatta volna. Zrínyi is megjelentette szerelmes
verseit a Syrenában; ő vajon miért nem adta ki a maga verseskönyvét? 1670-ben
a gyűjtemény csak egy-két lépésre áll a kinyomtathatóságtól. Az 1. rész
Esterházy istenes és bölcselkedő énekeit, a madarak, állatok, halak, virágok,
kövek "katalógusverseit" és vadászatdicsérő versét tartalmazza.
A 2. rész a világibb daraboké, ide kerültek az évszakversek, az idillek,
táncénekek. Amit kihagyott (a "csudálatos ének" és két személyesebb
szerelmes vers) talán egy "heroikus" és egy "szerelmi-pásztori"
csoportban kapott volna helyet. A Zrínyi-élmény "csudálatos"
verse éppen a kiadhatóság miatt lett ilyen rejtelmes, nehezen megfejthető.
De miért nem készült el mégsem egy új "Syrena"-kötet? Bőviben
megvoltak hozzá a lírikumok, a csudálatos "eposz" is kéznél
volt a maga 112 versszakával. Talán azért, mert a szerző 1670 körül már
húsz évvel messzebb volt bő verstermő ifjúkorától. Talán azért, mert ekkorra
nem illett már hozzá ez az attitűd: hatalmas úr volt, szívét most csak
a politika sebezhette (1671-ben sógora, Nádasdy Ferenc, Anna Júlia férje
is a vérpadon végzi). Az összeesküvők felföldi várait kell elfoglalnia,
1674-ben protokoll-életrajzát is közzéteszik Gualdo Priorato császári
historikus reprezentatív művében. Mintha kékkői báró Balassi Bálint felvette
volna a hibbei bíróságot, olyan illetlenül feszengett volna a lírai költő
Esterházy Pál a politikai és katonai kiválóságok tetteit és életrajzait
tartalmazó, olasz nyelvű Priorato-elogiumgyűjteményben (Vite et azioni
di personaggi militari e politici). Udvari és főúri környezetében Esterházyt
nem költészete, hanem a Mária-kultuszt terjesztő Az egész világon levő
csudálatos Boldogságos Szűz képeinek rövideden föltett eredeti (1690)
és bővített kiadása, a Mennyei korona (1696), valamint litániás-imádságos
könyve, a Boldogságos Szűzmária szombatja (1691) reprezentálták. Nemcsak
formálisan: Esterházy vallásos buzgalma, a Harmonia coelestist muzsikában
koncentráló erőfeszítése inkább a hit, mint a tudósi és művészi akarás
dokumentuma. A több nyelvre lefordított Szűzmária szombatja oly népszerű
volt, hogy még 1935-ben is kiadták, immár tizenhetedszer.
Esterházy Pálra nemcsak
a fraknói kastély és a büszke lovas szobor emlékeztet, hanem a kismartoni
barokk barlangkálvária is, ahol egymásra torlódnak az érdeklődők. Legkevésbé
költészete ismert, pedig talán ebben alkotta a legmaradandóbbat.
KOVÁCS
Sándor Iván
*
Szövegkiadás:
RMKT, XVII. század, 12, kiad. CS. HAVAS Ágnes, Bp., 1987, 485-623, 795-804;
Boldogságos Szűzmária kegyelemképeinek rövid leírása, bev. KNAPP Éva,
TÜSKÉS Gábor, Bp., 1988 (az 1836. évi pozsonyi kiadás hasonmása); Mars
Hungaricus, kiad. IVÁNYI Emma, bev. HAUSNER Gábor, Bp., 1989 (Zrínyi könyvtár,
III); Harmonia coelestis, kiad. SAS Ágnes, Bp., 1989 [?]; Az egész világon
levő csudálatos boldogságos Szűz képeinek rövideden föltett eredeti, utószó
KNAPP Éva, TÜSKÉS Gábor, GALAVICS Géza, Bp.,1994 (BHA XXX); Az boldogságos
Szűz Mária szombatja, azaz minden szombat napokra való áétatosságok, utószó
SZÖRÉNYI László, Bp., 1995 (BHA XXXI).
Életrajz és irodalom: ÚMIL, I, 1994, 533-535 (KOVÁCS Sándor Iván
[a lexikonszerkesztő beavatkozásaival!]); BUBICS Zsigmond, MERÉNYI Lajos,
Herceg ~ nádor 1635-1713, Bp., 1895; A m. irod. tört., II, 1964, 200-201
(BÁN Imre); KOVÁCS Sándor Iván, "Kik Marsnak merészségét követik".
~: "Egy csudálatos ének" = KOVÁCS S. I., Eleink, 1996, 51-66.
|
|