- József Attila -
Külön fejezetet érdemel a költő és a kommunista párt kapcsolatának története, mert sokáig politikai érdekek fűződtek ahhoz, hogy homályban maradjon.
Valójában József Attila akkori útkeresését és az illegális kommunista párt akkori pozícióját figyelembe véve, elválásuk éppúgy szükségszerűnek mondható, mint egymásra találásuk. József Attilának pedig ki kellett próbálnia ezt a lehetőséget is.
Akár a többit is.
Még zavartalanul végzi pártmunkáját, amikor a moszkvai Sarló és Kalapács 1931. júniusi számában megjelenik a Moszkvai Proletárírók Szövetsége Magyar csoportjának megbízásából közzétett Platformtervezet, amely azt állítja róla, hogy „a fasizmus táborában keresi a kivezető utat”. Kétségtelen, hogy József Attilát igen érzékenyen érintette a megbélyegzés, választ is írt rá, amely kéziratban (és töredékben) maradt. De a Moszkvai Proletárírók Szövetsége Magyar csoportjának véleménye nem volt akkora súlyú, hogy a hazai kommunistáknak figyelembe kellett volna venniük. Nem az emigráció véleményén múlott a költő és a párt kapcsolata: a hazai kommunistákkal gyűlt meg a baja.
De nemcsak a párt szakított József Attilával, hanem a költő is a párttal, s erre a lépésre nem a sérelmei, hanem elvi meggondolásai késztették. Mindenekelőtt az, hogy a német kommunisták nem fogtak össze a szociáldemokratákkal a nácik ellen s így bűnrészessé váltak Hitler győzelmében - ez olyan politikai válságot tudatosított a költőben, ami nyílt vitába sodorta a párttal.
Tehát az engedetlen, „fegyelmezetlen” s ráadásul 1931 óta pszichoanalitikus kezelés alatt álló József Attila nem volt elfogadható a szűklátókörű, vakbuzgó, de egyszersmind az illegalitás nehéz körülményei között szigorú konspirációra kényszerülő mozgalom számára. A költő szemében viszont a kommunista párt elbukott a nagy történelmi próbatételen Németországban. Az eltávolodásnak megvolt az az esztétikai hozadéka is, hogy a túlságosan propagandaízű verseket a szocialista nézőpontot jóval áttételesebben, bonyolultabb struktúrában érvényesítő költemények váltják fel (Külvárosi éj, Téli éjszaka, 1932, A város peremén, Elégia, 1933).
Az előbb kommunista, majd a kommunistákkal radikálisan szakító Arthur Koestler kései, 1939-ben írt nekrológjában (amely a legszebb valamennyi József Attila-nekrológ közül) saját lélekállapotát vetítette vissza a költőébe: „József Attila - nemzedékének legjobbjaihoz hasonlóan - kommunista volt. De elfordult a mozgalomtól, amelynek rothadása épp a legjobbak közül sokaknak az életébe vagy a józan eszébe került. Amint a legjobbak közül sokan, ő sem volt rá képes soha, hogy csalódottságán úrrá legyen. Soha nem tudott megszabadulni a gyűlöletnek és a szeretetnek attól a keverékétől, amely a párthoz fűződő érzelmeit jellemezte, ahogy senki sem volt képes erre közülünk, ha ebbe az érzésbe belekóstolt. Mert a párt volt az a kártya, amelyre mindenünket föltettük, és amelyen mindenünket elvesztettük.”
27.A marxi történelemfelfogás nemcsak az igazságtalanságban és erőszakban elmerülő világ magyarázatát kívánta adni, hanem célul tűzte ki annak megváltoztatását is, cselekvési programot kínált. Ez utóbbi teszi érthetővé, hogy az 1929-től kibontakozó gazdasági világválság körülményei között miért vonzotta inkább József Attilát a forradalmat kirobbantó bolsevikok, mint a reformokat óhajtó szociáldemokraták politikája. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az ifjú Marx Gazdasági-filozófiai kézirataiból és az Engelsszel közösen írt, ugyancsak korai Német ideológiájából tájékozódó költő merőben más elméleti pozíciót foglalt el, mint a legtöbb párttag, aki a Tőke leegyszerűsített sémáin nevelkedett. Nem véletlen, hogy József Attila szemináriumi előadásait elvontnak, érthetetlennek találták.
28. A platformtervezet készítői föltehetően Haraszti Sándornak a kolozsvári Korunk 1930. októberi számában megjelent súlyosan elítélő cikke nyomán alakították ki negatív véleményüket. (Moszkvában a Korunk hozzáférhető volt, szemben a magyarországi lapok jórészével.) Az ominózus Magyar eszerek című írásában Haraszti - az ő (kommunista) nézőpontjából korántsem alaptalanul - éles bírálatban részesítette a parasztkérdést a magyar faj védelmével azonosító Ki a faluba című, József Attila és Fábián Dániel által közösen írt röpiratot, s nevezte (a korabeli mozgalmi zsargont használva) „fasiszta szellemű”-nek, aminek jelentése akkor, Hitler előtt, nem egészen az volt, mint napjainkban. Más kérdés, hogy mire cikke Moszkvába eljutott s ott ebből levonták következtetéseiket, már egy olyan szöveg alapján ítélték meg a költőt, amit ő meghaladott.
29. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a költőt korábban becsülő Gergely Sándornak - aki 1931 őszén elhagyta Magyarországot és Moszkvába utazott - sikerült elérnie: a Sarló és Kalapács 1932. januári számában „hozzászólás” jelenjen meg, amely korrigálta a korábbi megítélést, József Attilát a proletárirodalommal „rokonszenvező író”-ként értékelve. (A platformtervezetet aláírók közül kettőnek, Hidas Antalnak és Illés Bélának itt is szerepel a neve.)
30. Gyanakodva fogadták József Attilának a megszokottól eltérő eszmefuttatásait, a marxizmust a freudizmussal ötvözni kívánó igyekezetét, „anarchistának”, politikailag zavarosnak tartották. A Társadalmi Szemle 1933. februári számában megjelent Pákozdy Ferenc ledorongoló kritikája a Külvárosi éj című kötetről, amit felsőbb pártutasításra írt. Ebben az olvasható József Attiláról, hogy „nem proletárköltő, nem tudja marxista meggyőződését verseibe beolvasztani (...) nem él benne a munkásmozgalom eleven sodrában”. József Attila népfrontos elképzeléseit pedig egyenesen árulásnak, „jobboldali elhajlás”-nak minősítették. Az Új Harcos egyik cikke 1933 júniusában durván megtámadta, a Téglás Ferenc álnév mögé bújó szerző nem kevesebbet állított róla, mint hogy „baloldali mozgalmi frazeológiába burkolva szociálfasiszta ideológiát árul”. Garai Jánostól pedig gúnyverset rendeltek ellene. 1933-ban már nem vezethetett szemináriumokat és a kommunisták sem szavalhatták a verseit.
31. A kapcsolat megromlásának már csak „utójátéka” volt, hogy 1934 nyarán Illyés Gyulát és Nagy Lajost hívták meg a szovjet írókongresszusra, nem őt - ami József Attila szemében az utolsó csepp volt a pohárban. Első felindulásában nyilvánosságra akarta hozni szakítását a párttal (erről sikerült lebeszélni), majd megírta a Miért nem én? című, azóta elveszett vagy lappangó cikkét, melyben föltehetően azt próbálta bizonyítani, hogy még mindig inkább kommunista ő, mint akik pálcát törnek fölötte. Egyúttal erőteljesen támadta Illyés Gyulát, ami a két hajdani barát kölcsönös elhidegüléséhez vezetett.
32. Egy 1934-es kéziratos töredékében a Szovjetunióban történt „szörnyű szenvedések”-ről is szól, melyeket a rendszer „tizenhét esztendeje napról napra szült”, s hogy „egy hasonló arányú kapitalista iparosítás sem halmozta volna föl a borzalmaknak azt a tömegét, amely a kommunizmusnak... a »hősi« korszakát jellemzi”.
Mindezt figyelembe véve megállapítható, hogy betegségének súlyosbodásában és öngyilkosságában a kommunista mozgalomnak (ahogy a pszichiátereknek és a többi bűnbaknak kikiáltott szereplőnek is) csak csekély szerepe lehetett. József Attila oly mértékben jutott túl e korszakán, hogy bizalmas pszichoanalitikus feljegyzéseiben alig-alig említi a párt részéről kapott sebeket.
33.Részben az eltávolodást és áttételességet dokumentálja a költőnek az a Halász Gáborhoz írt, ismert levélrészlete, ahol azt fejtegeti, hogy ő a proletárságot nem tartalomnak, hanem formának tekinti: „Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért - sajnos - baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet - ők tartalomnak látják - s félig-meddig maga is - azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.”
Részben pedig azt az esztétikai meggyőződését konkretizálja, melyet még a marxista korszaka előtt írt művészetbölcseleti munkájában dolgozott ki. Eszerint az irodalmi alkotás többrétegű képződmény: részben szemléleti, részben fogalmi s a kettő között a forma közvetít, illetve a forma fogja egységbe őket. A művészet lényeges vonása a szemléletiség (ami mindig egyéni, ezért lefordíthatatlan - szemben az általános fogalommal), ugyanakkor a költészet lehetőségeit messzemenően meghatározza a nyelvben megalkotott közösség („a nemzet: közös ihlet”, mint József Attila mondja). A művészet szemléletileg tesz hozzáférhetővé társadalmi és egyetemes érvényű jelentéseket, tartalmakat; a formának „kettős minősége” van: „minősíti az a tartalom, amely kitölti és minősíti, visszaminősíti tartalmává, szemléletünk”. Éppen e kettősség - gondolat és szemlélet ellentmondásos egysége - biztosítja azt, hogy a műélvezetben egyszerre érvényesüljön a társadalmiság és az individualitás (illetve a „szubjektivitás” - a költő inkább él ezzel a terminussal), egyszerre kapjon kifejezést az emberi létezés szükségszerűsége és szabadsága.