- József Attila -
Olcsó szellemesség volna összevetni egy régebbi kötetének és a mostaninak a címét és megállapítani, hogy ő, aki valamikor azt hirdette: „Döntsd a tőkét, ne siránkozz”, most nem nagyon döntögeti a tőkét, de annál többet siránkozik. Ez nyilván igaz, de az is igaz, hogy a tőkedöntésre nem a vers a legalkalmasabb szerszám, és a siránkozás - legalább időnként - a költők természetes megnyilvánulása. Gyanús az olyan költő, aki minden versében szabatosan és félreérthetetlenül döntőgeti a tőkét és ha siránkozhatnékja van, gyorsan leteszi a tollat és félrevonul. Az ilyen költőknek nemcsak művészi, hanem emberi és szocialista őszintesége is fölötte gyanús. Nem igazi harcos az, aki soha egy pillanatra sem csügged, és nem igazi költő, aki ezt a pillanatnyi csüggedést nem meri bevallani. Őszinteség nélkül nincs költészet és nincs harc sem.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy tekintsük József Attilát most is ugyanolyan baloldali költőnek, mint amilyen néhány verskötettel ezelőtt volt. Ez túlzás volna - de ugyanilyen túlzás volna, ha azt mondanánk, hogy végkép eltávozott a tömegek ügyétől, a szocializmus gondolatától. Tekintsük egyszerűen költőnek, még hozzá igen nagyjelentőségű költőnek, aki szocialista elveit fenntartva a gyakorlatban befelé fordult. Nem jobbra fordult - csak befelé. Ez lényeges különbség. Nem veszett ki a munkásszolidaritás abból, aki ma is így ír:
... - ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta faj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,
a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.
Nem veszett ki a népfront-lendület abból a magyar költőből, aki napjainkban ezzel a kiáltással fejezi be versét:
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép komoly fiadat!
Nem, József Attila nem fordult jobbra. De befelé fordult. És mikor azt írja:
Míg megvilágosul gyönyőrű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...
- kétségtelen, hogy az ösztönök titka jobban érdekli a termelési erők titkánál; a maga rejtett világa jobban foglalkoztatja, mint a társadalom.
Amit szivedbe rejtesz
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt
- írja egy versében, melyet Freudnak dedikál. A tudattalan tudatosítása: ez most költészetének főcélja. Mind mélyebb és mélyebb rétegekbe ereszkedik le önmagában. Legtöbb versében egykori gyermekénje sír fel és ősi sérelmek kísértenek a tudat-küszöb alól. Minden társadalmi sérelemnél, minden osztálybántalomnál erősebben fájnak neki most a gyerekkori verések. A régi szorongások újult erővel fojtogatják, harminc év semlegesítő közegén keresztül is. Rejtelmes okú bűntudatban vergődik és ismeretlen büntetéstől retteg. Igen, leásta magát egészen a mélybe, a kezdet kezdetéig. Freudi munka ez, elméleti munka és ugyanakkor a leggyötrelmesebb személyes élmény. József Attila egyik legnagyobb művészi ereje és sajátossága mindig az volt, hogy elmélet és élmény dialektikus egységbe olvadt verseiben. Elvont fejtegetések szikrázó és forró fényt kapnak nála az érzések hevétől.
És mégis reméljük - a költő érdekében is -, hogy lírájának ez az irányzata, ez a nagy befelénézés nem marad állandó. Emberi és művészi szempontból egyaránt meddő volna sokáig itt időzni. Még húsz-harminc ilyen vers - és a legszebben hangszerelt, legőszintébben átélt pszichoanalitikus felismerések is szárazzá válnak, személyes ügy helyett egyszerűen csak magánügy lesz belőlük. A búvár részéről megrázó és nagyjelentőségű teljesítmény, ha lemegy az óceán fenekére - de sem az ő, sem az emberiség szempontjából nem volna értelme, hogy végkép lenn is maradjon. Ismétlem, nem tartom sem kisiklásnak, sem „árulásnak”, hogy József Attila egy időre hátat fordított az emberi közösségnek. Nyilván tudta, miért kutatta lázas önkínzással „az ösztönöket idebent”. Az elfordulás és elvonulás korszaka néhány nagyszerű értéket teremtett és jótékonyan fokozta a költő belső érési folyamatát. De most majd ismét fel kell fedeznie a világot, az emberi kapcsolatokat, „a termelési erőket odakint”. És költészetével ismét segítenie kell azokat, akik e termelési erőket az egész emberiség érdekeinek szolgálatába akarják állítani, egy kis csoport szolgálata helyett.
(1937)