- József Attila -
Betegségének rohamos fejlődése 1936 telén indult meg. Aki közvetlenül megfigyelhette, annak talán nem is lehetett olyan váratlan. A pszichotikus tendenciákat egy irreális körülmények között fogant és realizálhatatlan szerelem juttatta érvényre. A szeretett asszonyban, aki betegekkel foglalkozott, önállóságot, erőt érzett és anyát visszasíró lelke megint támaszt keresett. A gyermek ősi belekapaszkodásának ösztönével görcsösen ragaszkodott ehhez az asszonyhoz, elvakultan, belátástalanul, erőszakosan. A helyzet teljes irrealitását egyre csökkenő valóság-érzéke nem láttatta vele. A pszichózis szélén tántorgó költő szerelmében a szeretésre, gyöngédségre, táplálásra váró sírós gyermek színvonalára esett vissza. A simogató, belekapaszkodó kézben azonban már ott lappangott a támadás, a gyűlölet, ami rövidesen pszichotikus méreteket öltött. Egyre inkább kellett látnia, hogy vágya nem valósulhat meg, ismét becsapottnak érezte magát, mert nem lehet „felnőtt” társa az asszonynak, s a simogató kéz fojtogató ökölbe rándult a vetélytárs megjelenésekor. Az asszonyt és a hozzátartozó férfit meg akarta ölni. Tömeges denunciáló, perlekedő és gyilkolási fantáziák töltötték be képzeletvilágát. De nem is állt meg a fantáziánál, két ízben megtámadta az asszonyt, veszedelmes szerszámokkal, fenyegető, sötét dühvel, majd lefegyverezve, a gyermek kifogyhatatlan könnyeivel zokogott. Ebben az időben írott versei a pszichózis áttörését már a be nem avatottak számára is nyilvánvalóvá tehették. Az indulatok démonikus erővel és már alig belátható mélységből törnek elő verseiben. Az idegenszerűség, az „unheimlich” érzése árad szét, a képek éppen rendkívüli plasztikusságuknál fogva riasztóak; talán senkinek sem sikerült még az őrület meginduló zavartságát, szorongását és páni félelmét, tanácstalanságát olyan realisztikus sorokba zárni, mint József Attilának „Kiáltozás” c. versében.
Jaj szeressetek szilajon
Hessentsétek el nagy bajom!
Eszméim közt mint a majom
A rácsok közt le és föl
Vicsorgok és ugrándozom...
„Ki-be ugrál” c. versében a schizophrenia kezdetén oly sokszor észlelt „fenyegetettség érzése”, „katasztrófa félelem”, - amikor a betegségből származó introspekciós képességgel érzi, hogy az Én gyengül és nem fog tudni megküzdeni a pszichózis örvényének egyre gyorsuló sodrával, - megrendítő leírásban jelenik meg. A megőrülést jellemzően bizarr képben fejezi ki, - „ha majd egész valómmal kacsintok” - s jósolja az űr, a schizophren sivárság, a semmi fenyegető ráborulását, még művészi formában összefogva azt, ami később a „kiszáradt üres test”, „felpuffadt üres belek” schizophren hypochondriás téveszméiben megjelent. A fenyegetettség állapotában az anyához próbál visszamenekülni. A „Kései sirató”-ban az aktuálkonfliktus felidézi az anya örökké élőségének illúziójából fakadó csalódás és becsapottság érzését. A vers lágy befejezése csak kevéssé enyhíti egyes sorok érdességét. Az érzések konkréten, a maguk meztelenségében mutatkoznak. A költő Énje a pszichózisnak ebben a fázisában nem mindig elég érintetlen, hogy a mélységbe leszállva, a nyers indulatot, emléket, élményt, újból magasabb szintre emelkedve, művészivé alakítsa át. Az elmebetegségnek költészetére gyakorolt romboló hatása részben ezekben a jelenségekben ismerhető fel. Ez azonban még ebben a nehéz fázisban sem általános. „Nagyon fáj” című versének egy-egy szakasza mögött bizarr gondolatfűzések, a schizophren gondolkodás-zavarnak előfutárjai húzódnak meg, de a tökéletes művészi átdolgozás teljesen eltakarja azokat.
(...)
A szanatórium elhagyása óta tovább soványodott. Külsejében nemesen férfiasabb, szinte átszellemült. Mikor négyszemközti beszélgetésre félrevontam, első kérdése, hogy köztem és Flóra között távozása óta sem vált-e intenzívebbé a viszony. Kérdezgetésemre kissé szomorúan megjegyzi: „azt hittem, hogy baráti látogatásra jön”. A biztatást, hogy lesz majd Pesten állása, ami működési körének megfelelő lesz és anyagilag is biztosítja, - közömbös lehangoltsággal fogadja. „Emlékszik, a SZÉP SZÓ tördelésére... Én dolgoztam... Aztán engem tördeltek. Nem megy a munka, nem lehet társ nélkül, egyedül. Csak úgy tudom elképzelni, hogy együtt dolgozunk. Semmi értelme a versírásnak. Valami megfoghatóbbat kellene csinálni.” De ugyanekkor a megfogható, a valóság, számára már csak látszat. Nem hiszi el, hogy a SZÉP SZÓ Csehszlovákiában felolvasó körúton volt, bár olvasta a beszámolót és a híreket az újságban. „Az is meg lehetett rendezve”, - mondja dacos arccal. Bár megígéri részvételét, de nem hisz a tervbevett Szeged - Miskolci előadásokban sem. Elmereng - „Szeged - ezt mondta egyszer súgva az ápolónő is, meg kámfor s mikor kinéztem, egy férfi volt a folyosón, aki egyszerre elment, eltűnt, mint a kámfor, amikor ezt elmondtam, az egyik orvos elpirult, ez is tévedés volt, ugye?” - kérdi gúnyosan. Később szorongva, óvatosan kérdezi, hogy „nem értem, hogy lehetséges, észrevettem, hogy az újságárus itt, Szárszón, tudja a gondolataimat. De nemcsak ez, hanem Pesten is tudják, hogy mit gondolok.” Az Én-határok elmosódtak, az Én tágul és beolvadása a kollektívbe előrehalad, realizálva érzését, hogy
a világ vagyok - minden, ami volt s van;
Érezhető, hogy tartózkodó és csak egy töredékét mondja el annak, ami betölti. Egész viselkedésében feltűnően, szinte etikusan fegyelmezett. Látszik, hogy szeretne mindent elhallgatni, de annyi mégis kitör belőle, hogy esténként nyugtalan, határozatlan félelmi érzései vannak, aggódik sorsa miatt. Naphosszat kutatja az újságokat és rengeteg reá vonatkozó célzást talál. Fél, hogy bekerül az elmegyógyintézetbe, „a fordított világba”. Egyszerre minden átmenet nélkül megkérdi: „Doktor úr balkezes?” - Miért? „Láttam, hogy azt a széket arrébbtolta”. Később az öngyilkosság után döbbentem reá e sorokra
Ezt a széket odább tolni,
Vonat elé leguggolni,
Nővérétől hallottam, hogy közvetlen halála előtt az asztalon egy Victor Hugo kötet feküdt s kis húga egyikre rámutatott „Attila verse”, „Ultima verba” volt a címe. Ilyen „jelek”, „figyelmeztetések” ösztönözték a szörnyű leszámolásra, vagy a teljes megőrüléstől való félelem, a tébolyda fenyegető közeledése, a teljes hiábavalóság érzése? Nem tudhatjuk. Öngyilkossága napjáról keltezett levelében azt írta nekem: „Hiába kísértette meg a lehetetlent”. Érezhette, hogy elszakadt a valóságtól, hogy a „teljes” gyógyulást, amit annyira óhajtott, nem érheti el, hogy nincsen kiút számára a kaotikus világból. Búcsúzásunkkor kis öccsét kézenfogva állott magányosan, szomorúan, távolian. Nem volt már közöttünk.
Szép Szó, 1938. január-február
