GépeskönyvCímlapNyitólapSzövegekTárlóForrásokNévjegy

Vissza az előző fejezetre: Az alkotói portré (Bevezetés)

Van-e értelmük az életrajzi ismereteknek?

Az ókori Athénban vagy Rómában nem tették volna fel így a kérdést, de a XVIII. századi Angliában vagy Franciaországban sem, a válasz annyira magától értetődően igenlő volt. Napjainkban más a helyzet. Korábban úgy gondolták, hogy a művészet is része az életnek, ma inkább hogy nem föltétlenül az. Régebben a műalkotás és szerzője kapcsolatát hangsúlyozták, ma inkább az olvasó és a mű összetartozását. Talán egy példa segít érzékeltetni a problémát.

Az életrajz antik és középkori hagyománya

Az életrajz ősi irodalmi műfaj: egy ember életének és működésének tanulságokkal járó leírása. Az ókori görögök két fő típusát művelték. Az első, a költő-életrajz az életmű és az élet közötti kölcsönhatások folyamatát mutatta be. A második, a filozófus-életrajz esetében a vizsgált életmű nem egyéb volt, mint magának a vizsgált embernek az élete; ugyanis Szókratésztól kezdődően a bölcsnek személyes magatartásával kellett igazolnia tanait. Az utóbbi típus mintáját követték később a vallásalapítók és szentek életrajzai, s ennek műfaji elágazása a hadvezérek, uralkodók, államférfiak életének elbeszélése. Míg a filozófus-életrajzok elsősorban erkölcsi elveket és tanulságokat emeltek ki, a közéleti nagyságokról szólók a hatalom megszerzését és megtartását szolgáló felismeréseket és tanításokat.

A műfaj változatossága a regényével vetekszik. Csak megalkotottsága és narratív (történetmondáson alapuló) szerkezete mondható állandó alkotóelemének. A történetmondás ütemezése vagy részletezése igen különböző lehet, ahogy a tisztán fiktív és dokumentatív elbeszélő részek aránya is.

A műfaj legkedveltebb középkori fajtája a keresztény hagiográfia: a szentek életének bemutatása, csodatevő tetteiket állítva a középpontba. 398 körül írta meg Szent Ágoston Vallomások című önéletrajzát, mellyel a műfaj új típusát teremtette meg. Ugyancsak kedvelt középkori életrajz-típus a trubadúrköltőké (amely Dante lírai önéletrajzának, az Új életnek is egyik mintája).

A reneszánsz humanistái szemében az írói életrajz nem annyira irodalmi, mint inkább értekező műfaj: a szöveg elrendezésében és megszerkesztésében a retorika szabályait követték. Egy humanista pályakép így épült fel: a szerző élete (vita), a mű címe és a cím értelme, a mű neme, hány könyvből áll a mű, elrendezése és annak okai, legvégül pedig a sorról sorra történő részletes kifejtés, az explanatio.

A fejlődés-gondolat és az életrajz újkori elágazása

A műfaj kétfelé ágazott el az újkorban. Egyfelől a romantikus írók előszeretettel művelték a szubjektív válfaját, az önéletrajz különféle változatait (a vallomást, a naplót és az emlékiratot). Rousseau úgy gondolta, hogy minden szépítés nélkül olvasói elé tárhatja egy ember - önmaga - életútját, mert aligha lehet érdekesebb és magasztosabb tárgy ennél. Maguk a költői művek is immár szerzőjükről szóltak, illetve így lehetett értelmezni őket: Byron körülhordozta Európában „vérző szívének látványát”, Goethe „egy nagy vallomás töredékeinek” fogta fel a maga életművét. Másfelől a szakszerű értelmezés igénye életre hívta a műfaj objektív válfaját, a tudományos életrajzot.

A romantika találmánya a fejlődés eszméje is, melyre mint minden történettudomány, az irodalomtörténet is épül. A német Herder történelemfölfogását tette magáévá Kazinczy, Kölcsey és az az egész nemzedék, amely a modern magyar irodalmi életet alapjait lerakta a XIX. század elején. Míg a romantikus-historicista felfogás a nemzeti kultúra, addig a pozitivista az egyetemes kultúra fejlődésének kimutatását tűzte ki célul az irodalomtörténet-írás elé.

A szerves fejlődés mintájára értelmezték az egyes írók szemléleti változásait is. A pályakép voltaképp az életmű belső tagolása. A korszakok az idő dimenziójában elhatárolt szellemi egységek: ezeket a legfontosabbnak felismert és elismert eredmények alapján különböztetik meg egymástól. Az egyes pályaszakaszok nem mechanikusan követik egymást, hanem valamely új célt valósítanak meg. Vagyis az alkotóművész mindig valami mást, lehetőleg valami újat ér el egy-egy korszakában, ami jelentőségét veszti vagy teljesen eltűnik a következőben stb.

A szerves fejlődés zárt rendszert föltételez, következésképp a hatástörténetben nem az átadó, hanem a befogadó a tevékenyebb: nem kerülhet be semmi az ő világába, amit nem fogad magába.

A tudományos életrajz és pályakép legfőbb paraméterei

Kritikai vélemények az életrajz (önéletrajz) értelméről

A hatástörténet jelentése és haszna


Jegyzetek

1.

„Külön utálok és külön nem enyhülök” - írta Ady Endre a Mégsem, mégsem, mégsem című versében. Egyik szocialista értelmezője úgy találta, hogy a költő tömegiszonyának, gőgös elzárkózásának, elfogadhatatlan individualizmusának bizonyítéka ez. Az életrajz ismeretében tudni lehet, hogy Ady nem általánosságban vélekedett így, hanem konkrét történeti helyzetben: amikor kitört a világháború s az emberek ujjongva fogadták, a katonák vidáman masíroztak ki a frontra, akkor írta versét a költő, aki - szemben a tömegőrülettel, az össznépi eltévelyedéssel - pontosan érzékelte, hogy rettenetes katasztrófa készül. Tehát a vers keletkezésének időpontja és indítéka maga is nyilvánvaló módon orientál a szöveg jelentését illetően.

Illetve mégsem olyan nyilvánvaló ez. Helyezkedhetünk olyan álláspontra is, hogy a szövegnek jót kell állnia önmagáért, s nincs szükségünk külön „használati utasítás”-ra. A mű vagy rendelkezik számunkra érvényes jelentéssel, vagy nem. S miért ne érthetnénk egyet azzal, hogy a költő (akár háború nélkül is) megveti a tömeget; „Külön utálok és külön nem enyhülök”: ez egybecsenghet a legsajátabb véleményünkkel. A legtöbb esetben úgyis csak a mű szövegével van dolgunk, s nem lehet akadály, hogy keveset vagy semmit sem tudunk szerzőjéről, illetve a korról, amikor született.

Mindkét álláspont tartalmaz megfontolandó elemeket. De valójában nem egymással vitáznak, hanem egymás mellett. Mert merőben más típusú érdeklődést képviselnek. Az életrajzi ismereteket elhárító érvelést ki lehet terjeszteni bármilyen egyéb, a szövegen túlmutató tájékozódásra is - az ilyen olvasó kizárólag vagy elsősorban önmagát keresi a műalkotásokban. Vele szemben a másik olvasó a világra kíváncsi inkább, illetve a világhoz képest önmagára. Ez is, az is járhat együtt mély esztétikai élménnyel. De a vers jelentését nagyobb távlatba csak az tudja helyezni, aki nemcsak azonosulni képes vele, hanem fölmérni és mérlegelni is - a szöveg „hátterének” ismeretében.(Vissza)

2.

Például az első században élt Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című, huszonkét könyvet kitevő műve, amely az újkori Európa egyik kedvence lett, meglehetősen szabadon bánik a történeti tényekkel, míg a következő nemzedékhez tartozó Suetonius Caesarok élete című alkotása tudatosan fölhasználja a korabeli dokumentumokat, adatai többnyire pontosak - igaz, ennek az az ára, hogy az egyes életrajzok felépítése kissé monoton: a császár származása, születésének körülményei, közéleti pályafutása, magánélete, halála. Prokopius bizánci történetíró két változatban is megörökítette Justinianus császár uralkodását: az elsőben hosszan méltatta győzelmes hadjáratait, művészetpártoló tevékenységét, a másodikban - amit asztalfiókjában őrzött s csak a halála után került napvilágra - letépte a babérkoszorút a császár fejéről, részletesen ecsetelve az uralkodópár léha, kicsapongó életét.(Vissza)

3.

A Vallomások az ő megtérésének története - szemléletesen példázva, hogy az önéletrajz mindenekelőtt a keresztény lelkiismeret-vizsgálat, a gyónás gyakorlatából eredeztethető. Ágoston művében az életrajz teológiai célnak rendelődik alá s gyakorlatilag lezárul megtérésével; a személyiség legalább annyira médium, mint alany: élete kevésbé övé, mint Istené.(Vissza)

4.

A trubadúrköltészet alkonyán, a XIII. és főként a XIV. században keletkeztek a trubadúrok életét elmesélő prózai szövegek (vidák) és a versekhez fűzött kommentárok (razók): ezek egy-egy trubadúr fennmaradt műveihez kapcsolódnak: a versekből próbálnak életrajzi következtetéseket levonni.(Vissza)

5.

A Vergiliusról készült későantik életrajz nyomán három irodalmi stílust különböztettek meg a mű tárgya szerint: az alacsony stílust (ez a Bucolicának, a pásztori költeményeknek felel meg), a közepes stílust (Georgica, a földművelés tankölteménye) és végül a fenséges stílust (Aeneis, a római nép nemzeti eposza). Volt még egy másik csoport is, ahová kisebb, elegyes költemények tartoztak (Appendix Vergiliana - szó szerint: Vergiliusi függelék -, ezeket a műveket egykor Vergiliusnak tulajdonították). Úgy vélték, hogy a költő általában tréfás versikékkel kezdi pályafutását (Appendix Vergiliana), majd felhagy a gyermeki játszadozásokkal, és a férfikorba érve komoly, nagy munkákat kezd írni (Aeneis).(Vissza)

6.

Míg a középkori irodalomtörténet időrendben csoportosított katalógus, addig az újkori a fejlődés elvének érvényesülését keresi mindenütt: az élővilág (s az egyes ember) szerves fejlődésének mintájára a „keletkezés - érés - virágzás - hervadás - elmúlás” fogalmait kiterjeszti a társadalomra, a szellemi életre, az irodalmi korszakra és az irodalom egészére. (Thienemann Tivadar 1931-ben publikált, Irodalomtörténeti alapfogalmak című, kitűnő könyvében egyenesen arról beszél, hogy az életrajz kategóriáit alkalmazták valamennyi területre.)(Vissza)

7.

Például Kölcsey Nemzeti hagyományok című értekezésében (1826) ezt olvashatjuk: „Egész nemzeteknek szintúgy, mint egyes embereknek megvannak az ő különböző koraik. Gyermekkorból virul fel ifjúságok, ifjúból érnek férfivá és férfikoroknak erejét az öregségnek lankadása váltja fel.”(Vissza)

8.

A hatás az egyezéseknek, a recepció a különbözőségnek fölismerésére vezet. Például a modern irodalom sohasem változhat át antik klasszikussá, bármennyire utánozná is a görög-római mintákat, bármennyire is „hatnak” azok. Nem válhat göröggé vagy rómaivá, mert önmaga mivoltából ki nem léphet, mert minden megnyilatkozása a modern lélekből fakad: az utánzás eredménye csak modern klasszicizmus lehet. Tehát az antikvitás mint hagyomány elsősorban a jelen látószögétől nyeri kontúrjait, nem a múlt emlékeitől.(Vissza)