Hatodik
Kiben az szeretőjétől való elváltán kesereg, féltvén, és itt az lelkéhez is hasonlítja
1 Az mely keresztény hű, s kiben nincs hamis szű, lelkét ördögtől félti,
Nem csuda, én is hát hogy féltem Celiát, midőn gonosz késérti,
Mert csak ő az lelkem, csak ő jóm énnekem, éltemet ő segéti.
2 Ó, siralmas szállás, kit keserves válás szegény fejemnek rendelt!
Immár hova legyek, s ölemben kit vegyek, ha szántalan bú terhelt?
Ó, szerencsétlen nap, ki elragad és kap attól, ki híven kedvelt!
3 Szerelmesétől vált nem csuda, az halált hogyha fejére kéri,
Mert bújában halál orvosságot talál, fájdalma végét éri,
De az szörnyű válás végtelen kínvallás, szívét örökké sérti.
