- Arany János -
Közelebbi cikkünk végsoraiban azon hagyók el, hogy a lyra, különböző népeknél, végtelen változatosságra fejlődött, s csak minél többféle példány átélvezése menti meg a költőt - ha ugyan új ösvényt törő, önálló eredeti csillagnak: lángésznek nem született - hogy egy valamely kitűnő szellem szoglálatába ne rekedjen. Azt kérdheti erre tőlünk az olvasó, hogy ha a lángész a nélkül is megleli a maga útját, mi szükség a másodrendű elmék számára követési példákat jelölnünk, s ezáltal az utánzók számát szaporítanunk, vagy mi haszon háramlik abból az irodalomra, hogy a lángésznél kisebb szellemek nem egy, hanem minél több nagy elme befolyását szívják magokba? A mi az utánzást nézi, nem árt erről, e mai, eredetiséget affektáló, de tényleg nagy mértékben utánzó korban, némely dolgot, ha ismételve is, elmondani. Költészetben - valamint minden ágában a művészetnek - többé kevésbé mindnyájan utánzók vagyunk. Maga a lángész a meglevő példányok után indul. A különbség csak az, hogy villámgyorsan szedi magába mindazt, a mi jó van előzőinél; alkotva pedig, habár valami olyat akarna is, a minő minta előtte lebeg, a benne lévő eredeti erő által egészen mást hoz létre. Hanem foszd meg az utánzás lehetőségétől, zárd el csecsemőkorában minden érintkezéstől a költészettel, nőjön elszigetelve egy magános szobában, adj neki bár alkalmat szelleme egyéb tehetségei kifejtésére, halmozd bár el minden tudománnyal, csupán a költészetnek minden sejtelmét zárd el tőle hermeszileg, ne halljon soha egy népdalt, ne olvasson egy költeményt, tanítsd bár meg ráadásul a mérték és rím mesterségére is, de ne költői darabokon, hanem egyes összefüggetlen szavakon: a te született költőd, ha lángelme is, soha sem fog megszólalni, valameddig ez elkülönzés tart, legfölebb oly rímjátékot farag, a minőt eléje adtál.
Nagy elhittség kellene hozzá, azt gondolni, hogy valamely egész nemzetben, egy összes népben időről-időre több „született” költő, azaz ki magában hordja a poétai képesség csíráját, csupán az a tíz-tizenkét legény, ki előfizetési ívekkel zaklatja a közönséget. Az a fiatal pásztor, ki oly keservesen ríkatja tilinkóját, az a parasztlegény, ki egyszer életében jajdúlt fel négy sor panaszos dalra, az a híres mesemondó vagy babonás képzelgő, vagy a minden alkalomra élcet pattantó „ex professo” vőfély stb. lehet, épp oly „született” költőnek bizonyul, ha alkalom és mód nem hiányzik a benne rejlő alaptehetségnek minél több példa látása s utánzási ösztön által leendő kifejtésére. Miért van pl., hogy Olaszországban sokkal több egyén „születik” zenésznek, festőnek, szobrásznak mint egyebütt? Faji előny, mondják. Igaz, némely faja az emberiségnek már alkatánál, idegszerveinél fogva alkalmasb a képzelődés műveinek teremtésére, mint a másik. De nem kevesebb tényező e részben az utánzási folytonosság: a csecsemő fülét már zenehangok ütik meg, szemébe a képző művészet alkotásai tükröződnek, bölcsőtől a sírig egy művészi világban él, úgy hogy, ha benne megvan a csíra, lehetlen annak kifejletlen maradni, s ez utánzási inger száz meg száz jó középszerűt képez ki, hogy aztán végre tökélyes álljon elő. Ellenben a fajbeli hajlam, utánzandó példák nélkül, lekötve marad. Tudjuk, hogy pl. az oláh nép szintoly képzeleti irányú mint az olasz: de a mi ennél a művészet remekeit hozza létre, amannál képtelen babona marad. Nagy fontosságot helyezünk tehát abban, hogy a költészet s általában a művészet terén minél több jó középszerű, s ha tetszik „utánzó” fussa szabad versenyét; nem mintha a középszerűséget becsülnők nagyra, de mivel ezek teszik lehetővé, hogy koronkint lángész álljon elé, s mivel egy ily pezsgő, szélesen kiterjedt, hagyományos művészi élet nélkül a genie megszületik ugyan, de meg is hal, a nélkül, hogy léteztéről valamit tudna a világ.
A kérdés második része: mi haszna benne az irodalomnak, ha nem egészen önálló tehetség nem egy, hanem minél több remekíró hatását szíja fel, - szintén az emberi szellem természetén alapuló törvényekben találja megoldását. A költői született hajlam nem csupán mennyiségi, hanem minőségi tekintetben is végtelenül különféle. Nem csak a kisebb vagy nagyobb fokozatban, a belteljes (intenziv) erő több-kevesebb mértékében különbözik, hanem irány, minőség, színezet tekintetében is oly árnyalatosságot tüntet elő, mely, mint a természet egyéb tárgyainál is, egész az egyéni sokféleségig terjed. Ha már most ennyi ezerféle hajlam, elmeirány, egyéni tehetség-árnyalat egy-két mintaíró nyomdokába engedi sodortatni magát; ha úgy akar érezni, gondolkozni, érzését, gondolatját éppen úgy akarja formában megtestesíteni, mint azok; ha éppen oly tárgyak és idomok iránt viseltetik előszeretettel; ha e szerint önnön tehetsége irányát, hajlamát, vagy észre sem veszi, vagy öntudattal oly iránynak, hajlamnak veti alá, mely nem az övé: abból természetesen a költői utánzásnak ama korcs neme támad, melynek a neve már nem követés, nem a nagyobb elmék hatásának tanulmányképben magunkba szedése - hanem majmolás. Látni egy tömeget, melynek művein egy ugyanazon szellem befolyása majdnem kézzel mutatható, szomorú jelenség, hanyatlás jele. A költők vagy öntudatlan akadályozvák saját irányú tehetségök kifejtésében, vagy tudattal hamis játékot űznek, az akarván lenni, a mivé lenniök ellenkezik saját egyedi képeségökkel, s míg ennek irányát elfojtják, amazt el nem érhetik; midőn a hús árnyéka után kapdosnak, elejtik a húst. - De másképp van a dolog, ha mintáik választásában nem szorítkoznak egy bizonyos költői jelességre, de még korra s nemzetre sem. Annyiféle példa, annyi irány közt lehetetlen, hogy utoljára meg ne leljék azt, mely az ő speciális vagy egyéni hajlamuknak leginkább megfelel, melyen aztán tehetségök, ha van, szabadon bonthatja ki szárnyát, s megeshetik, hogy a ki pl. Petőfi árnyékában mint jelentéktelen parazita növény teng, hajlama és tehetsége irányának felismertével, s képességeinek ez irányban kifejtésével, ha nem is valami egetverő portentum, de jóravaló költő lehetne, az egészben pedig üde változatosságot segítene hozni elő, a mostani egyhangú zümmögés helyett. Ebben talán komikai ér csírája lappang: de, mert Petőfi erős oldala nem a komikum, magasztos hazafiságot akar zöngeni; amaz a szende, lehelletszerű dalra volna hivatással; de neki jobban tetszik a „dühös” Petőfit utánozni; a harmadik hosszú lélekzetű, epikus előadásra hajolna: de mestere nyomán „Felhőket” stb. kénytelen írni. Drámai költészetünk meddőségét is nem a „született” tehetségek hiányából magyarázom, mert középszerű, jóravaló tehetség születhetik és születik folyvást akármennyi, hanem mert senki sem adja magát a színirodalmi példák beható, követésre ragadó tanulmányára, hanem csekélyelve az ily koszorút vagy előre kishitűen lemondva róla, könnyebbnek vagy dicsőbb feladatnak tartja lyrai verset írni, mint Petőfi, vagy novellát, mint Jókai. Már pedig bizonyos, hogy hiába minden született képesség, ha azt idegen irányba tereljük, vagy kifejtésében mindazon utánzati fázisokon át nem vergődünk, melyek azt eszközlik, hogy a ki sokáig tanítvány volt, végre mester legyen, a ki sok példát szemlélt, végre önmaga is eredetit tudjon termelni, saját képessége határai között természetesen, mert a kinek például a zenéhez „hallása” nincs, abból jó matematikus még lehet, de jó kompozitor soha.
Hanem tartsunk sort. Előbb a lyráról beszélve mondám, hogy semmi sincs távolabb ez elmélkedés céljától, mint a lantos formák változatosságának színe alatt azon antik külsőnek visszaállítását sürgetni, mely a mellett, hogy ránk nézve lényegtelen, időszerinti, esetleges járulék, se tápja se támasza nem lévén népi s nemzeti életünkben, költészetünk virágzását inkább gátolná, hogysem elősegítené. Éppen nem állítom, hogy „anákreoni danák” s több efféle által szükség lendíteni lyránk egyhangú voltán. De óhajtom, hogy a költő ismerje fel tárgya természetét, érzelme hőfokát, eszméi magasságát vagy mélységét s ahhoz idomítsa a kifejezés formáit. Ha magasztos eszméket, érzelmeket stb. akar zengeni, őrizkedjék aprólékos játéktól, piperétől; ha szende, ha gyöngéd érzései vannak, tartózkodjék közben nagyokat kiáltani. Szóval mindenekelőtt tudjon különbséget tenni ama két fő nem között, melyre a lyrai előadás oszlik: fenség és kellem. Ez nem iskolai pedant követelés; ezt maga a dolog természete kívánja. Lehet-e valaki egyszerre magasztos hangulatban és például szentimentális olvadásban? Fújhat-e száján hideget és meleget egyszerre, mint az Apocalypsis csodája? Folytathatja-e virágfüzérből a szilárd kövekből kezdett dór csarnokot? Vagy a fuvola hangjai közé jól esik-e ottan-ottan harsonával rikkantani? Vannak azonban átmenetek, s ugyanegy költeményben is megállhat a kettő egymás mellett; ilynekor az átmenetek kivitelében mutatkozik a mester, s a költemény az uralkodó hangról neveztetik (mivel „a priori fit denominatio”). Minderre a klasszikai, főleg a hellén lyra tanulmánya szolgál elévülhetlen példányokkal.
A görög-római világ lyrája, a mi t. i. belőle ránk maradt, egészben véve óda. Az a mit mi dalnak nevezünk, vagy hasonló ahhoz, itt-ott a tragédiák karénekeiben, s némely kisebb, kedvelt ugyan, de nem nagyra becsült költeményfajokban, s egyes töredékekben maradt fenn, leginkább az úgynevezett szkoliákban.
Róma dalát inkább fölleljük Catullus dévajságiban, melyekbe ottan-ottan az utcai réja is belehangzik, mint Horatiusnál, kinek még dalszerű szerzeményein is megvan bizonyos ódai lendület. Legfölebb egy-kető, mint a „Donec gratus eram tibi” marad a dal színvonalán. Általában tehát a régiség tanulmánya leginkább ódához emel, mint Virágot, mint Berzsenyit. Érzületben úgy, mint előadásban fölgerjeszti, erősíti a fönség iránti fogékonyságot. De ama teljes hármónia, mit főleg a hellén alkotás csuda bája lehell, a dalnak is jó szolgálatot tesz. Ezen kívül a mai dal táplálkozást meríthet a lyrai előadás azon mérsékelt neméből is, mely a régieknél elegia neven volt ismeretes. Remény és félelem, vágy és csüggedés váltakoznak benne, mint a mai dalban. Csupán előadása volt hosszabb, nyugalmasabb, szemlélkezőbb. Míg tehát koncentrálva mintegy, s ez által mint a sűrített lég, kevésbbé válva, a mai dalnak nyújt előképet: más részről egész terjedelmében, mind elegia szolgáltat örök példáynt - természetesen azon módosítással, melyet a keresztyén világnézet, a kor s népfaji viszony követel - a lyari előadás azon nemének, mely ma is róla neveztetik. Nyugodt hevűlete, mérsékelt pátosza, - melyet a nekieredő s ismét szabályosan csillapuló versalak oly összhangzatosan fejezett ki - mai formákban is követhető. - Szintén a régiektől vesszük legtisztább mintáit amaz összesűrített ódának (néha dalnak), mely epigramma nevet visel. Párversi mért alakja éppen úgy nem lényeges, mint a többi ódon fajoknál a külforma. De a lényeg örökre az marad, míg ember él. Vagy nem lesz-e alkalom és szükség örökké, nagy gondolatot keskeny határok közt fejezni ki? Csupán formajáték-e az, ha a költő minden melegét, s erejét koncentrálja egy villámban, hogy növelje hatását? Azon 4-6 soros couplet-k, minők újabb korban inkább vázolnak s elmosnak valami árva gondolatot, hogysem a rövidség által hatályosbbá tennék, sohasem mérkőzhetnek a görög epigramma fönségével. De ki olvasná ma már, ki érzené szépségeit egy oly epigrammának, minőt például Vörösmarty amaz örök példányok után írt, - Árpád sírverséül:
A Duna habjainál ki van itt a kisded üregben
Pusztán, s omladozó hamvai jeltelenűl?
Menj harsogva folyam! mely gyakran vitted emelve
A győző seregét, zengj hadat álmaihoz;
S melyet szerze, te légy, ország, az erősnek örök jel:
Népvezető Árpád hamvai nyugszanak itt.
Ki értené, mennyi magasztos van pl. ebben: „Menj harsogva folyam - zengj hadat álmaihoz”? ... Csillagot, virágot keresnénk benne, s mivel az nincs, bizonyára elébe tennénk egy oly couplet-t, mely a „Felhőket” majmolva, bizarr képre torzítja üres fantáziáját. - - -
553.... adtál: Azon ellenvetésre, mely itt tehető, hogy az, ki legelébb szerzett költeményt, miféle utánzás által fejtette ki tehetségeit, - megjegyezzük, hogy ama primitv költemények nem is egy Ilias, vagy Odyssea, hanem hasonlók a Mózes könyve által fenntartott Lámech énekéhez, mely, bár előzői lehettek, mutatja, hogy nincs ugrás a fejlődésben, s a költészet épp úgy csecsemőkorban kezdte, mint minden egyéb. Ide írom, rövid:
„Oh Háda és Czillah! halljátok meg az én szómat;
A ti füleiteket adjátok az én beszédemnek Lámech feleségei.
Ha valamely erős férfiútól sebet vennék is,
Vagy valamely izmos ifjútól kéket: megölném azt mégis.
Ha Kainért hétszer áll isten bosszút:
Lámechért hetvenhétszerte inkább.” (Arany János jegyzete)
554.ex professo: (latin) hivatásból, hivatásos.
555.portentum: (latin) csodagyerek.
556.az Apocalypsis csodája: l. János jelenései, 12-13. rész.
557.szkoliák: Hogy az olvasó érezze, mi dalszerűség az, mely e szkolionfajt az ódától megkülönbözteti, ide teszem egyik e fajta költeményt, halvány fordításban:
Mirtusz lombja közé fonom be szablyám,
Úgy, mint Hármodiosz s Arisztogeitón,
Mikor a bitorlót megölék
S egyjoguvá Athenae lakosit tevék.
Nem vagy, Hármodiosz, te halva, nem vagy,
Élsz, mondják, szigetin a boldogoknak,
S veled ott gyorslábu Achilevsz,
És Diomédesz, a Tűdeidesz, veled.
Mirtusz lombja közé fonom be szablyám,
Úgy, mint Hármodiosz s Arisztogeitón,
Hogy Athenae szent áldozatin
Zsarnoki férfi Hipparchot agyonölék.
Fön lesz híretek, él dicsőn örökre,
Kedves Hármodiosz s Arisztogeitón,
Mivel a bitorlót megölé
Kardotok, és Athenae szabad általa.
(Kallisztratész)
(Arany János jegyzete)
558.szkolion: rövid, alkalmi - esetleg rögtönzött - műfaj a görög lírában; Athénben virágzott az i. e. 6-5. században.
560.Virágot: Virág Benedek (1754-1830) költő, író. Arany itt lírai költészetére utal, melyben az antik irodalom erkölcsi ideáljai ötvöződnek a felvilágosodás eszméivel. Lefordította s kiadta Horatius műveit. Kortársai s az utókor „a magyar Horác”-nak nevezte.