- Arany János -

Szöveggyűjtemény

IRÁNYOK

(részletek)

(Az I. és II. megjelent a „Szépirodalmi Figyelő” 1861. 26. és 1862. II. félév, 11. számaiban)

I.

A Kisfaludy-Társaság, előbbi működése folytán, egyik feladatául tűzte volt a szóló-művészetek oly nemei és formáinak mívelését, melyekről tapasztalá, hogy irodalmunkban el vannak hanyagolva. Jutalmai, buzdításai, elméleti irányadó tájékozásai által igyekezett odahatni, hogy különösen a költői fajok és formák minél dúsabb változatosságban fejlődjenek. Rendre a ballada, a költői beszély, a satyra, a kördal, a tanköltemény, a víg- a naiv eposz, a legenda, stb. lőnek kitűzve jutalomra. S ha törekvéseit nem mindig követte óhajtott siker, az a körülményeknek tulajdonítható. Hiányzott a pályázókban a szükséges előtanulmány, némely formára nem léteztek minták az irodalomban. Igy midőn 1840-ben költői beszély kivántatott, valamenyi pályázó balladával lépett a síkra. Víg eposz helyett 1846-ban többnyire styramunkák érkeztek. De semmi kétség, hogy ha a megkezdett úton, félbeszakítás nélkül, tovább halad, most irodalmunkban többoldalú elevenség, formáinkban nagyobb változatosság, költőinknél, a különféle adomány, hajlam, tanulmány szerint, több és határozottabban jelzett egyediség lesz található. Nagyon kivántos, hogy minél előbb vegye föl az elejtett fonalat. Addig is, míg ez történnék, nem árt e részben magunkat tájékozni.

Költészetünkben egy idő óta lyrai a túlnyomó elem. Sőt a kötetlen fajokat, minő a novella, regény, s a csak félig elbeszélő természetű balladát, románcot leszámítva, elmondhatjuk, hogy minden igyekezet a lyra felé fordúl, minden babér innen mosolyog, ez a költői becsvágynak egyetlen célpontja, az ifjúi ábrándok ne-továbbja; a mi ezenkivűl esik, mindaz elhagyott tér, míveletlen pusztaság, hová csak néha, kivételesen téved valaki, az is, úgy látszik, rosszúl érzi magát. Az elbeszélő költészet évek óta szomorú némaságban gyászol, és nincs ki „a riadó vak mélységet fölverje szavával”; a drámát még mind azon egy-két név képviseli, melyek a multhoz, nem a jelenhez és jövőhöz számíttatnak: új tanulmány, új törekvés jelei sehol. Hiába az évenkinti jutalmak, az akadémia koszorúi: ösmert neveké lesz a gyakran kétséges pálma: a „nagy ismeretlen”, a messiás, kit várunk, sehol sem jelentkezik. Ellenben ugyancsak telnek a szerkesztők kosarai mindenféle „verseményekkel”; tíz-húsz szépirodalmi lap közöl egy sem érez fogyatkozást; minden évszak, minden hó meghozza a maga „összegyűjtött verseit”. S mily kevés egyediség e szám nélküli számban! Mily ritka eset, hogy valamely új költemény vagy kötet ne azt a benyomást tegye ránk, mintha már azelőtt, mintha már többször olvastuk volna. Még azt sem lehet a nagyobb részről mondani: „facies non omnibus una, nec diversa tamen”, a testvériség jelei majdnem teljes azonságba folynak össsze. Az arc jellemző kifejezését úgy nem találni rajtok, mint a kisdedeken. Csupán édesanyjok ha ismeri egymástól őket. S ez természetes, ha mindenki ugyanazon célhoz, ugyanazon úton, ugyanazon eszközökkel akar eljutni; ha mindenki a költészet egy neme, a lyra felé tódul, s ott is valamennyi egy speciál irányhoz fut. A pálya így hosszú, egyenes vonalt fog képezni, melyen egyik előbb, másik hátrább leend, de mely a nézőnek utoljára egyhangú és unalmas.

Korunk a lyráé, mondják sokan; mi haszna vesztegetni a szót; mi haszna folyam ellen úszni; ellenkezésbe tenni magunkat a kor ízlésével, az uralkodó hangulattal, a költő hajlamok egyetemes árjával? E szerep a tragikai egyéné, ki, ha a bukást nem nagyszerű küzdelem előzte meg, könnyen komikussá lehet. - Elismerem, hogy sok igaz van ez állításban. A nyomás, a zaklatottság, a meghasonlás, mely politikai rázkódásaink után európaszerte erőt vett a kedélyeken, midőn besüppedt lábunk alatt a föld, s biztos irány helyett az asztaltánc szédelgéseiben kerestünk enyhületet: ily kor, mondom, nem lehetett a jóravaló, a higgadt, a kitartó alkotása kora. Midőn a külső élet megszűnt, elfojtatott: a lélek ön belsejébe fordítá szemeit; nem lévén a családi, az egyéni léten kivül semmi, ide pontosult össze minden életmeleg, a költészetnek sem vala egyéb menedéke, mint a belvilág, az egyén, legfölebb a család: tehát a lyra. Mind ezt, általánosságban elismerem; a nélkül mégis, hogy csupán innen származtatnám költészeti egyoldalúságunkat. Mert a mi lyránkon e szomorú tíz év alatt, kevés kivétellel, éppen nem látszik a kor bélyege, hanem ha tagadólag, azaz hogy ellapult a nyomás alatt; a kedélyek meghasonlása nem hozta be költészetünkbe az engesztelő humort; s midőn végre a hosszú fájdalom egy közös reményben kezde fölengedni, lyránk az idő jelenségeit csak mint külső cicomát, sallangot, mint a hatás szembeszökő (frappant) eszközeit vette magára; de nem vala képes azokkal bensőleg egybeolvadni. Másban is kell tehát, mint társadalmi zilált viszonyainkban, e csaknem kizáró lyrai hajlam okát keresnünk.

Bármit mondjon a bölcselő kritika, mely minden irodalmi tüneményt egy általános okfőre hajlandó visszavezetni; valamely uralkodó irányt mindig és egyedül a politikai vagy társadalmi helyzetből magyaráz; így a mostani csaknem kirekesztő lyraiságot fatalis megnyugvással fogadja, mind ama helyzet egyedűl lehetséges eredményét: az irodalom-történet lapozója kénytelen megvallani, hogy a kor követelései mellett, néha azok dacára is, a fényes siker, a lángész sikere az, mely darab időre megszabja a költészet irányát. Igaz, hogy végelemzésbsen a lángész megint korának szülöttje, de, éppen mert genie, ritkán folytatója is egyszersmind: sőt nem egyszer annyira meghasonlik azzal, hogy csak a jövő hozza meg neki az elismerést. Ha már most azt látjuk, hogy a lángész által mutatott irány még akkor is tovább tart, midőn a társadalmi viszonyok, az eszmék, a kedélyek lényeges változáson mentek át: lehet-e ezt egyedűl a kor jellemének, s nem inkább a genie hatásának tulajdonítani? Vagy ha még azt is tapasztaljuk, hogy a genie századok múlva támad föl mintegy halottjaiból, s varázs körébe vonja az irodalom nagy részét: azt is az idő hatalmának tudjuk-e be? Macpherson kiad a múlt században némi sajátságos költeményeket, már akár igazi akár ál Ossiánt: s ím egy egész Ossián-irodalom áll elő. Vajon e költemények azért váltak-e korszerűekké, mert a XVIII. és III. század szelleme közt valami nagy rokonság létezett? Az a kor, mely az élő Sheakespearet szerette, becsülte, élvezni tudta, s az a későbbi, mely hosszú feledség után újra fölismerte, csudálta, mesterül vallá, mondható-e azonosnak? Több példát is lehetne felhozni, de az irodalmak történetében jártas olvasóra bízom megítélni, ha nincs-e igazam, midőn arra nézve, hogy az irodalom és különösen a költészet egy vagy más irányba reked, legalább is annyit tulajdonítok a fényes példának, a nagy sikernek, a lángelme varázsának, mint azon befolyásnak, melyet a politikai és társadalmi helyzet gyakorol a kedélyekre.

Innen már jelen túlnyomó lyrai hangulatunkat nagy részben Petőfi ragyogó sikeréből kell származtatnunk, kit, tudva nem tudva, akarva nem akarva, mindenki utánoz. Nem amaz olcsó, primitiv utánzást értem, midőn a zsenge múzsa csupa reminiscentiákból táplálkozik, mégis büszke rá, hogy ő eredeti: az utánzásnak e neme bizonyos életkorban megvolt és meglesz mindig; éppen úgy, mint a nádparipa és fakard. Hanem értem a jobb elmék azon elfogultságát, midőn nem tudnak menekülni egy bűbájos körből, midőn a lángelme uralkodó hatása alatt egyediségöket nem képesek kifejteni, érvényre hozni vagy csak hiányosan; midőn azok, kik talán más viszonyok közt önálló csillagok leendettek, most a kométa halavány uszályában folynak szét. Ne nevezzük ezt iskolának. Költészetben iskolát nem a lángész, hanem azon körülbelül egyforma nagyságú tehetségek alkotnak, melyek közül egy sem tündöklő, hogy a többinek fényét magába nyelje, egy sem oly erőtlen, hogy saját jellemét elvesztve, pusztán utánzónak mondathassék. A lángész egyedül áll, neki iskolája nincs; ki vele egy irányban indul, vagy felül kell haladnia őt, vagy mögötte nyom nélküli homályban veszni el. Homér művei örök időre szólnak: a ciklikusokat névből ha ismerjük. Vagy kisebb és közelebb eső példákat hozva fel: Zrínyi-iskola nem volt nálunk, de igen Gyöngyösi; volt Bessenyei- (francia), nem volt Csokonai-iskola. Utánzója ennek annyi, mint a fűszál: hánynak ismerjük ma csak nevét is? Éppen úgy, midőn Himfy lantja megzendült, minden bokor, minden völgy Kárpátoktól Adriáig visszhangozta énekét; nincs pár éve, hogy e visszhang utolsó gyenge hulláma elenyészett: s az olvasó már azt sem tudja, kire célzottam. Hol egy név, egy költői individuum azon száz meg száz Himfyből, azon rege-dúdolókból, kik tovább egy öltőnél ostromolták a magyar Helikon lábját? És itt hiába mondanók, hogy Petőfi nagyobb, eredetibb szellem, mint a felhozott jeleseink. Annál kétesebb nyomán a siker. Ragyogása annál inkább homályba dönti, kik sugárkörébe esnek. - Nem arra kell hát törekednünk, hogyan legyünk hasonlók őhozzá, sőt inkább arra, hogy meneküljünk azon szellemi alárendeltségből, mely öntudatlan is az ő magikai körébe von. - Új útakat kell törnünk, hol szabadabban kifejthessük egyedi tehetségünket. Ez történik, ha mind a lyrában az övétől különböző irányokat választunk, mind a költészet egyéb fajait tanulmány tárgyává tesszük és lelkesen gyakoroljuk. Mi módon? erről közelebb.

II.

Közvetlen Csokonai előtt, alatt és után verselők hosszú sorát halljuk zsibongani, mely az akkor előtérben álló iskolák egyikéhez sem szegődve, sőt úgy látszik tudomást sem véve róluk, haladt a népszerű köznapiság széles, poros országútján. Azon iskola volt ez - ha ugyan iskolának lehet modani - mely egyenes a „poetica classisok” napi és heti gyakorlataiból cseperedett fel. Önteni a verset valamely feladott tárgyaról, mint: „az év négy szaka” - a „reggel” - „az égő ház” - „a zivatar” - „a középszer” - „a fösvénység” - „a hivalkodás” - stb. vagy valamely „pátrónus” nevenapjára örvendő - halálakor gyászéneket enyvezni össze, többnyire latinul, de olykor kivételesen magyarul is: ez volt a költészet műhelye, a költői hivatás kritériuma, hol az, ki a többi felett ügyesség, könnyűség által kitűnt - kivált ha még azonfelül tanulótársait s a disznótorokat is tudta mulattatni furfangos vagy priapi versekkel - már az iskola falai közt megnyerte a felavató olajt; kilépvén pedig már előre némi nimbus várt rá az illető társas körökben, melyek ízlése nem kívánt jobbat. Mi természetesebb, mint hogy az ekképp némi hírre kapott egyén folytatá, a mit annyiak ítélete szerint nem „invita Minerva” kezdett vala: leírásai, elmélkedései, tréfái, köszöntői még egyre biztosították számára a tapsot: így lett a Mátyásiak, Pócsok, Láczaiak hada, így a minden kar és rendbeli „lagzisok”, kiknek népszerűsége egy Kazinczy homlokát nem engedé a méltó babérhoz jutni. Ekképp rajzott fel nálunk egy verselő csoport, mely a művészet legkisebb öntudata nélkül mesterkedik vala, melyet irodalomtörténetünk népiesnek mond, de a melyre inkább népszerű nevezet illik. Mert se tudva s készakarva, se ösztönszerűleg nem járt az úton, mely a szó elfogadott jelentése szerint a „népies” alatt értődik: nem hozá be irodalmunkba a népi eszmejárást, nem költészetének naiv frissességét, melyen, mint a Reineke Fuchs-ról mondja valaki, még érzik a mező s erdő illata, - nem a benső, lényeges költői formát, a külsők közül is leginkább csak azt, a mi úgyszólván negativ (mint a mértékhiány), nem erélyes, ruganyos rövid nyelvét; szóval sem a Nibelungen sem Goethe népiességét. A mi őket e nevezetre jogosítaná, az legfölebb a nyelvnek minden erőszaktól, idegen behatástól ment szókötése, mely a hétköznapi népéletben is megvan, - egy-két versalak, mint az erősen tagolt magyar alexandrin, használata s ebben a közép- s végspondeusra eső ritmus; bizonyos talpraesettség az egyes mondatokban (olvasd pl. Mátyási „Vén szűz”-ét) s az a két-három népdal, melyhez leereszkedtek: de másrészről semmi törekvés nálok, hogy a népnyelv virágait szedjék föl; ritkább, ünnepiesb, hatályosb szófordulatait tegyék sajátjokká; eszményítési módját (mert van ám!) kövessék: benső, teljes idomaira szert tegyenek. Ellenben örömest affektálják a tudós színezetet; nem a „népből”, nem a „népnek” írnak, hanem azon diákos középosztály számára, mely érti, megtapsolja ovidiusi célzásaikat, fogékony bőszavú reflexióikra, velük élte meg a koronázási, főispánbeiktatási ünnepélyeket, melyek egyik sallangja az ő legújabb költeményök is, kacag mosdatlan tréfáikon s pipaszó mellől szedett élceiken, bámulja furfangos rímeiket: a csattogó leoninust, az egy magánhangzóval kisütött egész poemát, a csupa azonos de különböző értelmű szavakból álló sorvégeket (,víg asztal’ = ,vígasztal’), a dísz-asztalosi technikával két-három szóból összegyalult kadenciát s több efféle furcsaságokat. Igy népszerűek voltak, mit se a francia csín behozásában fáradó, se a klasszikai költészet formáit s nyelvfordulatait utánzó iskoláról nem mondhatunk, de még a Kazinczyval feltörekvő új irányról sem, melynek közönsége jóformán egy kisded írói csoportra szorítkozik vala. E népszerű iskola s mai verselőink tömege közt lehetetlen némi hasonlatot észre nem vennünk.

„Hogy hogy?” kiált fel az olvasó, még inkább az író, kit ez összevetés közelebbről érdekel, - „miképp lehet a föntebbi jellemzés után amaz iskola s a mai versírók közt analógiát keresni? Azok tudós színt negélyeztek, ma semmitől nem irtózunk jobban; azok kerülték a naiv hangot, ma torkig úszunk benne, azok formajátékban vesztek el, ma az egy rím nyűgét is majdnem egészen leráztuk; azoknak képzetük sem volt a belformáról, mitőlünk legalább az egy dal formája iránti ösztönt a legmérgesebb kritikus sem vitatja el” ... és így tovább. - Megmondom, hol a hasonlat: a különféle költői idomok iránti érzék tompultságában. A tömeges, de ösztönre bízott gyakorlatban.

A népszerű iskola embere, ha érzé, hogy ,est deus in nobis’ (már akár Apollo akár Bacchus), vagy unszolá valamely alkalom, vette a tollat, s a mi éppen annak hegyére jött, „írta, a meddig bírta”. Nem lehet mondani, hogy olykor egy jóravaló ötlet, egy hatályosan kifejezett gondolat, szerencsésen talált kép, jellemző árnyalat a leírásban, fordulat a nyelvben, ne tarkázta volna bőven ömlő folyamát versének: de az egész zavarosan hömpölyög vala tovább szemetestül, iszapostul. Egy-egy erőteljesebb mozzanatra bágyadt, lapos, mit sem mondó helyek következtek; egy-egy költőibb szökellésre mindennapi lelketlen próza; a velük született de nem művelt nyelvérzék egy-egy sikerültebb nyilatkozása után széles szájú beszéd, s az eszme, ha volt is, mire napfényre került volna, összeroppant a vaskos kezekben, mint a Petőfi gyöngye. A pegazus ügetése hasonlított azon ritkán jó lovakéhoz, melyek néha veszettül neki-iramodnak, de többször fülkonyító lassúsággal emelgetik lábaikat. - Továbbá, a népszerű iskola emberének a vers, minden egyéb osztályzat nélkül, csak vers vala: se tárgyi, se alanyi állapotok különbsége nem változtatta, nem határozta formáit; objektivitása, mint a rossz színészé, kinek mosdatlan egyéniségét se máz se mez nem képes eltakarni, ki Bura Bandi marad örökké, ha Bánkot adja, ha Leart, ha Mokányt vagy Baczúr Gazsit, s ő ezt cseppet sem bánja, mert így a közönség őt magát tapsolja meg, nem alakjait, a darabban előjövő élceket neki tulajdonítja mint improvizációt, a pitykés frázisok az ő személyes hazafisága előnyére számíttatnak, hunyorgása, célzásai a nézők padjai felé mind az ő személyes érdemét növelik. Igy ama népszerű, verseiben, folyvást két dolgot akart bebizonyítani: hogy ő tanult ember, meg hogy élces ember. Amazt, ha komoly, ezt, ha enyelgő hangon ír vala; de már a komoly és víg elemet sem különözte el egymástól, hanem összekeverte, a mint éppen keze ügyébe esett, a nélkül, hogy humoros összhangban engesztelné ki. - Objektiv alakokról, jellemekről s ezek szerint módosuló költői formákról, nyelvről szó sem volt; de az alanyi érzés vagy hangulat kifejezésében sem volt semmi fokozat, semmi különböző szín; ha a versezet óda magasán kezdte, misem biztosított, hogy alább néhány sorral pityergő elégiába, száraz didaxisba vagy furfangos ,mendikánciába’ (bocsánat e szóért, de nincs más, mely az élceskedés illető faját ennyire jellemzően kitegye) nem cseppenünk; vagy megfordítva. Naivitás volt elég, de nem a műben, nem az alakokban, hanem öntudatlanul s olykor pedánsság színe alatt a költők személyében.

Lássuk, mivel vagyunk tovább.

Ha a mai poétáskodást egész tömegében nézzük: egy nevezetes mozzanata tűnik szemünkbe a haladásnak. Ritka ma már a kezdő, kinek sejtelme ne volna hogy midőn verset ír, nem csupán hosszabb-rövidebb sorokat szed rímbe, hanem dalt képez, melynek bizonyos menete, hangja, formája van. Ha legtöbb esetben nem sikerült is eltalálnia: de az idetörekvés jelei mindenütt mutatkoznak. Annyira hát már volnánk, hogy e ,catexochen’ lyrai forma iránt van némi érzékünk. És ez főleg Petőfi érdeme. Mert bár előtte is zengett a magyr dal, s ő is előzői álláspontjáról indult kezdetben (lásd afféle költeményeit, mint pl. „A Dunán”): senki oly határozott, oly szembeszökő typusban nem képezte ki a magyar dalformát, mint ő. Lehetetlen volt nem látni olvasóinak (s a mai nemzedék az ő olvasásában nőtt fel), hogy a vers nála nem csupán a rímelő sorok aggregatuma, mint kalárisok egy hosszú cérnaszálon, hanem összeálló, kerekbe futó valami. E hatás nyoma, mondom, bármily tökéletlenül, a legzsengébb költeményen is meglátszik, nem is félek, hogy e részben oda jussunk vissza, mikor a vers hosszát a papir hossza határozta meg, mint a „Házasodol látom, mi dolog, Gombási barátom” rendébe tartozó poémáknál. Csak néha, a költészet egyes agglegényei, kiket a múzsa már fiatal korukban kikosarazott, mégsem szűnnek bosszantani udvarlásukkal, csak az ilyenek írják még ama semmi osztályhoz nem tartozó verseményeket, melyek elődei a ,Hírmondóban’ vagy a ,Hasznos mulatságok’ szürke lapjain nyugosznak eltemetve. Az ifjú sokaság, ki jobban, ki rosszabbul, mestere lyrai alakját igyekszik utánképezni, s ez mindenesetre haladás, de olyan, mint mikor az órapecek a kerék egyik rovátkából a másikba zökken, hol megállnia szintén csökönyösség.

Valamint a jellemzettem régiek nem moccantak odább, csak vers: vers; úgy mi, tisztelt szakfeleim, körülbelül itt feneklettünk meg: vers = lyra, még pedig leginkább dal. „Vágni” egy verset, Petőfinek volt kedves szavajárása (tudott is hozzá): mi sem teszünk ... (hohó! az első személy nem formál ily ambiciót) ... ti sem tesztek különben: „vágtok” egy verset, ha éppen kedvetek csosszan. Ezentúl nincs költészet nektek. Az így „vágott” vers aztán, minél több csengő-bongó dal-elem, minél több ,csillag’, ,harmat’, ,rózsa’, napsugár’, ,hullám’ és ,villám’ stb. stb. ingredientia van benne, annál költőibb lesz, akár illik a tárgyhoz, akár sem. Az óda komoly, szilárd, fukarnyelvű, de ,mázsás’ szavakat görgető, cicomátlan, fenséges tartása már nem költészet; egy új Pindart nem értene meg e kor, Aeschylusnál többre tenné a nagyhírű Piti Pál úr képdús fantáziáját, Homért is csak a ,pietás’ tartja néhány ezer éves trónusán. Elnézem pl. legtöbbjét a nagy embereink nem oly régen történt halálára írt költeményeknek. A tárgy által gerjesztett legtermészetesb hangulat ódai, vagy ha tetszik, elégiából felemelkedő ódai volna: s mit kaptunk? Dalt, örökké, minden viszonyban dalt, tömve a szokott csillaghullással, bárányfelhővel, s mit én tudom, mivel. Ha Mátyást akarjuk dicsőítni, édeskés dal; ha Hunyadit zengjük, ismét dal; melyben lehet, hogy van némi taps-arató frázis, de az óda szigorú fönsége, az merőben hiányzik. Tehát - és ide akartam érni - a lyrában nincs meg, de korán sincs meg, az érzelmek és előadás azon különfélesége, melyet a lyrai nem megenged, hanem az összes lyrára jól, rosszul az egy dal formái vannak megkövesedve. Nem azt akarom ezzel mondani, mintha a dal lényege az említett pipere volna, vagy mintha igen jó dalokat tudnánk írni; hanem hogy ama kicsinyes ékesgetés a lyrai formák közül is leginkább megfér a dallal, bár ez szintén ellehet nélküle; s hogy mi a dalnak e lényegtelen attributumát s vele a dal hangját átvisszük a lyra egyéb fajaira is, hol más elem, más hang, más díszítmény, más nyelv kívántatnék, sőt átvisszük az eposzba, drámába, hol az által gondolunk költői színvonalra emelkedni, ha foltonkint a dal hangját és mellékes cicomáit alkalmazzuk.

És valamint a népszerű iskola embere, verset írván, a leghajlíthatlanabb szubjektivitással egyre azt iparkodott kitűntetni, hogy „ő tanult ember” meg „élces ember” azaz: éppen nem símult a tárgyhoz, hanem örökké saját egyedisége előnyeit mutogatta: úgy mi - a nagyobb rész - az által akarunk igazán költőiek lenni, hogy minden tekintet nélkül tárgyra és alkalomra, bravur-képekkel, s egyéb különösséggel erőlködünk „kitenni magunkért”. A ,sed non his erat locus’ bölcs józanságát nem tartjuk összeférőnek a költészettel; kiki annyit ér, a mennyi úgynevezett „szép helyet”, ujjal kimutatható, kollektába jegyezhető „ragyogó” mondatot képes produkálni. Ez történik, ha valaki igen szellemdús, képzetgazdag színben akarja láttatni magát. Ha pedig az egyszerűség pálmája után törekszik, előfog egy halvány ötletet, képet, egy mitsem jelentő antitézist, vagy efféle léhaságot: alapul veti az egész költeménynek, körülönti szűz prózával s megvan a vers. Nem mondhatni, hogy hiányzanék benne a dal formája, egysége: mert hisz az a kis gondolat, vagy kép, melyre négy-öt versszak prózája készít elő, oly árva egyedüliségben áll, hogy csoda is volna benne többet látni egynél; hanem bezzeg a költemény sem olyan lesz ám, mint midőn folyvást emelkedő halmokról jutunk a tetőre, mely mindeniken uralkodik, hanem olyan, mint mikor lapályon haladva egy darabig, utoljára felállunk egy - határdombra. A kilátás innen sem sokkal tágabb, az emelkedés nem volt érdemes fáradságra: akár ott lenn maradtunk volna. Gyakran oly cím, oly tárgy, melyből ódai szökellést vártunk, ily értelemben vett dallá hegyesedik. Ha pedig az előb mondott „fantázia-dús” játékot vesszük elé, produkciónk hasonlít a föntebbi népszerűekéhez abban, hogy miután örökké ,szépet’ mondani csak a legkiválóbb elmének adatott, az egyes bravur-pontok közt eső hézagokat silány prózával töltjük be; itt-ott jól éneklünk, de a hol nem bírjuk, falsettet, alsó oktávát veszünk, fisztulázunk vagy mintha cifra épület repedéseit szalmával tömnők ki. Ne értessem balul. Szívesen elismerem én, hogy van több jóravaló tehetség költőink s jóravaló költemény ezek versei közt. Nem is szólok egyesekről, annál kevésbé egyesek sikerültebb darabjairól: hanem veszem költészetünk irányát, gravitációját, egész tömegben, mint előre is kimondottam. És ez lyrai, ott is, hol nem kellene, a lyrában pedig dalszerű ott is, hol nem kellene.

Midőn a lyrai fajok többféleségét, változatosságát sürgetem, távol legyen, hogy amaz iskolai osztályozás lebegne szemem előtt, mely a sapphói vagy alcaeusi mértékhez szabott költemény homlokára felírja: óda; mely a hat és ötlábú mért soroktól függeszti fel az elégia elnevezését, s éppen nem kívánom, hogy, ha idillről van szó, Corydon és Menalcas dudaversenyét zengjük, s több afféle. Ama régi formák, bármily alkalmas is zengő nyelvünk a görög-római mérték visszaadására, nem képesek a magyar lélekben azt a zenei visszangot költeni, melyet egykor az illető nép keblében költöttek. A hellén kar végtelen változatú, csodazöngelmű dalformáit, ha eleinte némi fáradsággal is, utánképezhetnők hajlékony nyelvünkön, de az ily kisérlet nálunk örökre néhány tudós ember magán időtöltése maradna: mert hol a nép, mely azon hangmenetek csíráit már kezdettől fogva lelkében hordja, mely azon ritmusok alapját maga teremtette egyszerű primitiv dalaiban, hol a kar, mely e formák későbbi fejlettebb, virágzó alakjában is fenntartsa, folytassa a közösséget a néppel, az élettel? Nincs különben a többi antik formával se. A míg iskoláink mintegy közönséget neveltek számukra, s a magyar dallamosság ébredni nem kezdett: addig, legalább az olvasó ember, úgy a hogy beléjök találta magát. De mióta az a kevés klasszicizmus, mit az iskola 4-5 órája az ifjúba diktál, korántsem elegendő, hogy vérré váljék: e formák még azon „második természet”, a megszokás, támaszától is elestek, tanulva sem zengenek többé a lélekben; ellenkezőleg a nyugati ritmus érzéke terjedt, s a magyar dallam is (habár legújabb időben inkább hanyatlás mint előmenetel nyomai mutatkoznak) ellenszegül ama távoleső, visszahozhatlan, elérhetlen világ zene-akkordjainak. De van a régiek lyrájában, mit még ma is haszonnal tanulmányozunk: az óda fensége, tömör, impozáns szerkezete, rohanó tűzárja, komoly bölcselme; az elégia olvadó heve, mérséklett hangja, az a magát beleélés mintegy, örömeibe vagy fájdalmába; az epigramma csodaszép példányai, az összeszorítás által oly ruganyossá váló - az összeütközésben szikrává pattanó gondolat, ama két vagy négy sor, mely tudja, hogy kőbe nagy nehezen azért vésték, mert századokra kell hirdetnie az eszmét stb. ... mindezek ma sem háladatlan tanulmány a költőnek, habár éppen nem szükség, hogy gondolatát antik mezbe öltöztesse, hogy mitológiai alakokkal, képekkel tarkázza dikcióját, hogy sorait a régiek ritmusa szerint alakítsa, szóval, hogy külső, lényegtelen dolgokat majmoljon. S ily értelemben hivatkozom én, midőn a formák különbségéről beszélek, a régiekre is: de nem állapodom meg náluk, mert a lyra azóta, különböző népeknél, végtelen változatosságra fejlődött s csak minél többféle példány átélvezése menti meg a költőt (ha ugyan új ösvényt törő, önálló, eredeti csillagnak: lángésznek nem született), hogy egy valamely kitűnő szellem szolgálatába ne rekedjen.


Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

531.„a riadó vak mélységet fölverje szavával”: l. Vörösmarty Mihály: Zalán futása (Előhang).(Vissza)

532.„facies non omnibus una, nec diversa tamen”: (latin) „s orcájuk sem nem egyenlő, sem nagyon eltérő” (Ovidius: Átváltozások, Második könyv, Phaeton a nap szekerén, Devecseri Gábor fordítása).(Vissza)

532a.priapi versekkel: Priaposz,a nyájak, kertek s a termékenység torz külsejű istene a görög mitológiában; innen: sikamlós, szabados.(Vissza)

533.nem „invita Minerva”: Minerva a tudományok és művészetek istennője a római mitológiában; így: nem Minerva akarata ellenére -nem ihlet nélkül.(Vissza)

534.Mátyásiak, Pócsok, Láczaiak hada: Mátyási József (1765-1849): a 18. században kialakult kollégiumi diákköltészet és a társasági költészet legnépszerűbb alakja; egy népdala folklorizálódott, Petőfi népdalként jegyezte le. - Pócs András (tkp. Csenkeszfalvi Poócs, 1740-47 között-1812): költő, református lelkész. Életét botrányok tarkították; Gyöngyösi István távoli követőjeként kizárólag szórakoztató célú verseket írt. - Láczai József (tkp. Láczai Szabó, 1764-1828): református pap és tanár, egyéb művei mellett retorikus halotti és köszöntő versei tették ismertté.(Vissza)

535.Reineke Fuchs: híres rajnavidéki állatmese, amelyet Goethe eposzként dolgozott fel.(Vissza)

536.leoninus: itt olyan disztichont jelent, melyben a sorok közepe rímel a sorvéggel.(Vissza)

537.,est deus in nobis’: (latin) isten van bennünk.(Vissza)

538.Bura Bandi: valószínűleg költött név, a vidéki ripacs kifejezője.(Vissza)

539.Mokány Berci: Kisfaludy Károly Csalódások című vígjátékában az esetlen, de jószívű vidéki nemes megtestesítője.(Vissza)

540.Baczúr Gazsi: korhely figura Gaal Józsefnek Gvadányi József Peleskei nótáriusa alapján írt bohózatában.(Vissza)

541.mendikánciába: eredetileg a református legátust kísérő kisdiák ünnepi köszöntő versezete, utóbb pejoratív jelentéssel a kollégiumi diákköltészet egy vaskos műfaját jelölte.(Vissza)

542.catexochen: (görög) tulajdonképpeni.(Vissza)

543.aggregatum: (latin) egymással érintkező, de szerves kapcsolatban nem lévő elemek halmaza.(Vissza)

544.Hírmondó: (tkp. Magyar Hírmondó, 1792-1803): magyar nyelvű, Bécsben megjelenő újság, a Hadi és Más Nevezetes Történetek (1789-1792) folytatása. Megjelent hetente kétszer. 1795 után alkalmi versekkel hígult fel.(Vissza)

545.Hasznos mulatságok: (1817-1842), ismeretterjesztő és irodalmi lap, megjelent Pesten, hetente kétszer. 1840-ig a Hazai és Külföldi tudósítások, 1840-től a Nemzeti Újság melléklapja.(Vissza)

546.ingredientia: (latin) alkotórész, kellék.(Vissza)

547.,sed non his erat locus’: (tkp. sed nunc non erat his locus, latin) „jóllehet egy sincs ott a helyén” (tkp. de most nem volt helyük ezeknek). Horatius: Ars poetica, 19. sor, Muraközy Gyula fordítása.(Vissza)

548.falsett: (olasz) fejhang.(Vissza)

549.alsó oktávát veszünk: ha valaki a templomi éneklés során nem bírja a magas hangokat, és ezért a dallamot egy oktávval lejjebb folytatja.(Vissza)

550.fisztulázunk: (latin fistula ‘síp’) sipító fejhangot ad.(Vissza)

551.Corydon és Menalcas dudaversenye: Corydon és Menalcas az antik pásztoridill tipikus szereplői; a „dudaverseny” (tkp. sípverseny) Vergilius Ötödik eklogájában szerepel (a versengő felek itt Mopsus és Menalcas).(Vissza)