- Arany János -
(...) Elindult tehát Petur házához, hová meg van híva. De, úgy látszik, még az útból visszatért, előbb, hogysem Peturral vagy békétlen társaival összejött volna. Pár jelenet után megint mutatkozik a kis zug-ajtón. „Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét?” szól magában (34. l.). A vad indulat mi volna más, mint szerelemféltés. Peturhoz indult, hogy ettől bizonyost tudjon: de útközben a távozás onnan, hol Melinda személye maradt, oly gyötrelmessé vált, hogy vissza kellett térnie. Melinda az udvarnál, a vigadók közt: s ő hogyan távozzék? Mi történhetik azalatt, míg ő távol lesz. Visszatérése tehát nem léha színpadi fogás, hanem a szenvedélyből, a hánytvetett lélek állapotjából folyó szükségesség. - Azon percben érkezik, midőn Ottó Melindának „lecsüngő keze után hajol s azt hosszasan homlokára nyomja”. Bánk látja ezt, s tenyerét e kiáltással tapasztja szemére: „Oh véghetetlen szent könyörületesség!” Erre a színpadi utasítás következő: „erős muzsika; Bánk megijedve szédeleg ki, vissza az ajtón”. - Az „erős muzsika” a vendégek oszlását jelenti: de miért ijed meg Bánk? Azért, hogy az oszló vendégek által fölismertetik? Az utasítás szavaiból majdnem azt lehetne következtetni. Midőn e darab 1839-ben a pesti színpadon először adatott, a közönség s ítészet úgy látszik, oly kevéssé fogta fel Bánknak e jelenetét, hogy Vörösmarty ezt jegyzi meg rá athenaeumi bírálatában: „kihagyatni kívánnók azt, midőn Bánk bán együtt találja Melindával Ottót (ha egyébiránt ezen megjelenés nem a színész tévedése (!!) volt) s ahelyett, hogy (mint valószínű) megrohanja, visszamegyen.” És visszamegy első tekintetre azért, hogy az oszló vendégek által föl ne ismertessék. Nagy hiba volna, kétségtelenül. Azonban Katona e hibát nem követte el. Külső és benső ok harcol, hogy lehetetlen így érteni. Külsőnek elég az, hogy a Bánk „zug-ajtaján” egy vendég sem fog távozni, s ezt ő is tudja, hisz maga is azért választotta titkos bejárónak. De miért is félne oly nagyon a fölfedezéstől, miután annak rá nézve semmi gyanítható rossz következménye nem fogna lenni: legfölebb megtudnák, hogy visszajött, itthon van. De a benső okot is jelenti szerző, e szóval: visszaszédeleg. Nem a fölfedeztetés miatti ijedség veri őt annyira le, hogy szédelegve hanyatlik vissza; ez képtelenség: hanem az, amit látott, amire patetikus felkiáltása vonatkozik. Az „erős muzsika” Melindának figyeltető, vegye észre helyzetét egy ifjúval magánosan maradni; ezért felkiáltásai: „Ah, oszlanak!” s mingyárt alább „bocsáss!”. Ottónak, ki még eddig a hódításban kevésre haladt, serkentő, bátorító, hogy már most nagyobb tűzzel - mert akadály nélkül - vallhatja szerelmét; Bánknak végre csak kábító külhatás, mely társul szegődik benső levertségéhez, azon villámcspáshoz, mely a látott jelenetre lesújtotta. S éppen ez magyarázza meg, miért nem rohan Bánk e percben a csábítóra, miért „szédeleg ki, vissza az ajtón”: - nincs annyira magánál, hogy azt tehesse; előbb össze kell szednie magát.
Bánk „visszaszédeleg” hát a kis ajtón; el azonban nem megy. Elmennie képtelenség, lélektani lehetetlenség volna. De nem is gondolhat oly kicsinyes célra, hogy majd hallgatózzék. Hihetően, mihelyt eszmélete annyira visszatér, be fogott rontani, a csábítót semmivé tenni. Erre mutat, hogy rejtekében kivonta kardját, s így jelenik meg utóbb (41. l.). De az eszmélet percében, figyelmét olyasmi ragadja meg, mely őt további rejtekben maradásra kényszeríti. Ottó szerelemvallását (34. l.), érzelmi tompultságában talán nem is hallotta; vagy ha igen, várja Melinda feleletét. Hisz mi van most inkább érdekében, mint megtudni, vajon Melinda igazán hűtlen-é. A hölgy válasza: „Bánk, Bánk, emlékezem szavadra” (35. l.) s ami erre következik, megnyugtató Bánkra nézve. Melinda megvetéssel utasítja vissza csábítóját. Változás történik Bánk indulatjában: Melinda hűsége iránt nyugodtabb, csak a szenny gyötri még, melyet a - bár nem sikerült - kísérlet neje „szép mocsoktalan nevén” s családi becsületén hátrahagyott; ezt kell még lemosnia. Vérrel, rögtöni gyilkossággal-e? Lehet, hogy már ekkor lovagiasb bosszúra gondol; de ha nem is, dühének kitörését, mely Ottót véráldozatúl kívánná, késlelteti a királyné megjelenése. (35. l.) Hallja ennek gúnyos szavait Melindához, s Melinda csípős válaszát, melyben egyenest a királyné vádoltatik, mint aki Ottó céljait elősegélte. Új fölfedezés Bánknak: hogy rontaná el a dolgok ily meglepő fejleményét dühös megjelenése által! Gertrúdnak Ottó ellen intézett szemrehányásai, melyekben ezt lehordja gyávaságáért, noha „kétértelműek” Bánk előtt, mégis felnyitjk szemét annyira, hogy most már nem Ottó a főszemély, ki becsületének elégtétellel tartozik, hanem maga a királyné. Miután hát Gertúd elment, s Ottó egy kis korig egyedül maradt is (40. l.), Bánk nem rohan elő azt meggyilkolni: ezzel csak magát tenné tönkre, anélkül, hogy teljes elégtételt nyerne becsületének. Im ez a lélektani fejlemény, mely Bánk hosszas rejtekben maradtát megfoghatóvá teszi, sőt belszükségnek mutatja elő.
Ami ezután következik: Ottó jelenetét Biberachhal, midőn ez amannak hevítő s altató porait Melinda és a királyné számára átadja, ezt nem hallja Bánk; mert hogy ne hallja, Biberach előrelátása gondoskodott. Az udvariak közül csak Biberach tudja, hogy Bánk visszajött, tudja pedig, mert már előbb (23. l.) véletlenül megpillantotta volt: ő hát most, félve, hogy Bánk leskődhetik, Ottót a szín elejére, a kis ajtóval ellenkező oldalra vonja, s ott is csak súgja neki ördögi tanácsait. Eszerint Bánk mit sem tud a Melinda erénye ellen, fizikai szerekkel intézendő új támadásról.
Ily felfogás után érthetőbbé lesz előttünk a homályos megánbeszéd, mellyel Bánk az I. szakaszt (felvonás) bezárja. Miután a szín megürült, Bánk előjön a rejtekajtón. Utasítás szerint „meztelen fegyverrel; magánkívül sok ideig tipeg-tapog”. Mire a meztelen fegyver? hisz tudja, hogy már senki sincs a teremben. Oly pont, hol a magas pátoszt hajszál választja a nevetségestől. Csak az kell, hogy az előadó színész hadonászva, fenyegetve jőjön kardjával, s Bánk Falstaff-szabású vitézzé törpül, kiben a merészség csak az ellenfél távozásával vet lobbot. Pedig ez mélyen gondolt utasítás, mely kulcsot ad Bánk hosszas rejtekben maradtához, egyszersmind előbbi fejtegetésemet igazolván. Azt jelenti vele a költő, hogy Bánk, mihelyt künn annyira magához jött, kardrántva be akart rohanni, de a jelenetek folyama visszatartóztatná. Most kivont kardját öntudatlanul hozza kezében, mert lelke annyira el van foglalva, hogy nem figyel külső viseletére.
Hogy e tetem fagyos, hogy e szemek
Vakok, hogy e fülek dugúlva, nem
Valának! - Egy királyné, és - Melinda -
Oh, oh! ... (4l. l.) (...)
A jelenet, midőn Bánk a békétleneket lefegyverzi s magát a vad Peturt is engedelmességre hajtja (47-57. ll.), Bánk jellemét a legszebb világításban mutatja fel. Neje hűsége iránt megnyugtatva, Gertrúd elleni gyűlöletét egy kis időre feledve, vagy elfojtva, érzelmeiben oly lucidum intervallum áll be, mely tisztán engedi látnunk Bánkot, a tetterős férfiút, a magyar hazafit, a király hívét s távollétében most személynökét. Férfias belépte, s hogy már a köszöntéskor álmodottnak nevezi a titkos gyülekezet célját, merészségét bizonyítja; még inkább az, hogy midőn az öreg Mikhál, ki tudta nélkül vegyült ily társaságba, ótalomért hozzá siet: „Bánk! kedves édes öcsém! ... Te ments meg engem e haramiák közűl”, ennek védelmére kardjához kap; majd, megtudván az öregtől, hogy ez ily kiáltásra ébredt: „Le a királyi székből! Pártütés!” egészen kirántja kardját, noha egyedül van, szembe annyi pártütővel. De csöndesedik, midőn Peturtól hallja, hogy nem a király, csak a királyné ellen akarnak föllépni; annál inkább, mert Petur a családi sérelemre is tesz célzást, mely Bánkot e királyné környezetéből érte. Békén hallgatja végig Petur vádjait Gertrúd ellen, csak néha tesz egy-egy ellenvetést s midőn az magát kibeszélte, mint lehetetlenséget tűnteti föl: a királynét megölni s a király iránt hív maradni:
És igy hazátok elbúsultjait
Játszani akarjátok, s királyotokat
Ugy tenni a királyi székre, hogy
Gertrúdis estén szíve megrepedjen,
... egyszersmind szeretni
Is, ölni is szándékoztok; mivel
Gertrúdis épen a király maga! - (52. l.)
Erre Petur a törvény és szokás szentesítette alkotmányon a királyné által ejtett sérelmeket hozza fel, s Bánk így felel:
Ezen szokást tekintve, mi
Szükség setétben bódorogni? Ha
Törvény s szokás szerint cselekszetek, nem
Csak én, hanem minden magyar segítő
Kezét sietve nyujtaná - (53. l.)
miáltal, „mintha hályog esnék le a pártütők szeméről” - átlátják, hogy van törvényes út-mód a sérelmek orvoslását eszközleni. Bánk, hogy őket még inkább meggyőzze, a polgárháború veszélyeit rajzolja, majd a királynénak, habár bűnös voltát elismeri, kel védelmére, s még arra is talál mentséget, hogy az „ön felekezetét” jobban szereti, mint a magyart:
- Ha németek
Között közületek király lehetne
Egyik, nem elsőbb volna-e előtte
Még ott is a magyar? (54. l.)
A nemzeti büszkeségre számított ezen ügyes fordulattal a békétleneket teljesen lefegyverezve kimondja, hogy ő nem akarja titkos összeesküvés által érni el célját, mert:
Hogy Bánk leüljön a setét szövetség
Gyász-asztalához, ahhoz nem csekélyebb
Mint bánki sértődés kivántatik. (54. l.)
Tehát egy esetben mégis pártütő lenne. A bánki sértődés, nem egyéb, mint ama nagy sérelem, mely e percben csak megkísértve, de végrehajtva nincs: Melinda tényleges gyalázata. Ha így van, Bánk e szavakkal olyat anticipál, mi csak később fog kifejleni, s ez hiba. Itt nem Bánk, itt a szerző beszél, mint aki tudja, mi fog következni. Ha Bánk ilyesminek csak lehetőségére gondolt is: hogy nem ragadta ki Melindát azonnal a veszélyből, midőn tehette; hogy engedte egy percig is az udvarnál maradni? De ő nem gondolt erre. Melindát a kísértés ellen erősnek találta, s ez mostanra megnyugtatá őt. Hogy hasonló kísértésnek elejét vegye, szándéka hölgyét az udvartól eltávolítani, ami nem éppen oly sietős, hogy néhány percnyi vagy órai haladékot ne szenvedjen. Van hát ideje a lázadókkal végezni; de nem volna akkor, ha a „bánki sértődést” csak gyanítja is. Mondom, ez itt hiba, másként Bánk egész jelleme szétomlik. Hiszen csak nem gondolhat ilyet: most még nem leszek lázadó, mert a sértés nem elég nagy arra; bevárom, hogy a gyalázat tettleg elkövettessék, s akkor „leülök a setét szövetség gyász asztalához” én is. - Ezt a szerző gondolta így, Bánk nem.
Eltekintve e hibától, mely három sor kihagyásával jóvátehető, Bánk jelenete a békétlenekkel művészileg van kivíve. Ez utóbbiak, a nádor beszéde által legyőzve, már szét akarnak oszlani, midőn Petur, még mindig nyakasan állva feltételében, esküjökre kényszeríti őket, hogy maradjanak. Bánk kéri Peturt, hagyja őket békén oszlani, különben „ő fog kívánni tőlök egyet”; de Petur dühösen tartja vissza társait, vérszomjas átkokat lehelvén a királynéra, mi Bánkot erélyesebb föllépésre kényszeríti, ez alkalommal jellemének egy szép vonását is feltűntetvén, hogy t. i. ment a nemzeti elfogultságtól. (...)
Ami hát Bánk személyes vagy családi sérelmét illeti: kész az ok tette végrehajtására. Most következik, hogy a nemzet, a nép sérelme szólaljon fel. Ezt eszközli Tiborc jelenete. Bánk ezalatt folyvást saját lelkével foglalkozik ugyan, de azért hallja Tiborc panaszát, ki saját osztályának, a népnek, Gertrúd és az idegenek általi nyomatását legsötétebb színekkel festi. Midőn Tiborc azt gondolva, hogy Bánk ő rá nem is hallgat, figyelmezteti: jelentően válaszol ez:
Beszélj, beszélj; igen
Jól hallom én panaszod; de a magam
Panasza is beszél. -
A családi sérelemhez a nép, a nemzet sérelme is hozzájárul, ami Gertrúd megölését annál igazságosabb büntetéssé emeli Bánk szemében.
Nem szükség érinteni, csak a kevésbé figyelmes olvasó kedvéért jegyzem meg, hogy Bánk e jelenete Tiborccal nem rendes párbeszéd, melyben ti. amaz ennek szavára felelgetne. Bánk lelke a gyilkosság eszméjével küszködik; tudja, látja ugyan Tiborc jelenlétét, hallja szavait, de csak mintegy gépileg, s amit ennek mond, az is főleg saját lelkiállapotára vonatkozik. Igy, midőn Tiborc köszöntésére felkiált: „Útonálló!” majd így: „Minek is becsület az emberek között!” némi homályos emlékezet lebeg előtte, hogy Tiborcot az éjjel már látta egyszer, s ez akkor valami lopásról beszélt; de az is ködlik elméjében, hogy ez a paraszt eddig becsületes volt: innen felkiáltásai Tiborc irányában. De ugyane szavak befelé is fordulvák: ő, ki eddig oly becsületes volt, most kénytelen gyilkolni, mint egy útonálló, mert becsűlettel semmire sem boldogúl. Hogy e magyarázat igen valószínű, mutatja a következő, bár töredék-mondat: „azért teremttettem” - mely határozottann első személybe van áttéve. A közelebbi válasz: „Munkálkodó légy, nem panaszkodó”, már egyenesen Tiborcnak szól; nem azért, mintha Bánk nem tudná, hogy a nép nyomora honnan származik, hanem e közönyös vigasszal mintegy le akarja rázni magáról Tiborcot, ki zavarja némileg lelke benső működését. S ez így foly tovább: Tiborc festi a maga és osztálya ínségét, melyet rájok a királyné kegyencei hoztak; Bánk - folyvást saját gondolatján tépődve - hallja a panaszt is; lelkébe szívja mintegy öntudatlanul, s táplálja vele a véres bosszút. Csak ezt találom kissé inkább vígjátékba, mint ily magas pátoszhoz illő helynek:
Tiborc
Oh, mint örültem, hogy szabad levék!
Bánk
Miként örültem én bilincseimnek.
Nagyon is öntudatos játék az ellentéttel, a francia klasszikus drámák s a régi verses vígjátékok dialógusa ez; Bánk helyzetéhez éppen nem illik. Mintha Helenát s Hermiát hallanók a „Midsummernights-dream-ben”:
Herm. The more I hate, the more he follows me.
Helen. The more I love, the more he hateth me.
A jelenet vége felé, egy szép sugár, a háládatosság Tiborc iránt, tör át a vastag ködön, melybe most Bánk szelleme burkolva van; egyszersmind megható vonással festi az úr és paraszt közötti patriarchális viszonyt. Bánk a hű parasztot Melinda fölkeresésre küldi, hogy ezt aztán haza, Bánk házára, kísérje. Tiborc búcsúzáskor „Atyánk” szóval nevezvén Bánkot - a szó fiát hozta eszébe, ki még mindig a mellékszobában alszik; ezt meg kell mentenie, biztos helyen tudnia, mielőtt valamihez fogna: s a belépő Bibarchhal, ki rajta őrülés jeleit lát, keveset szólván, fiával eltávozik. (...)
Azon percben, midőn a tett végre vala hajtva, midőn Bánk vérbosszúját kielégítette, már a lelkiismeret vádja is fölébredt. Ezért mondja: „de ne tapsolj hazám” - és „ni reszket a bosszuálló”. - Majd, kívül zajt hallván, mint közönséges gyilkos, mint Kain, megijed, biztatásra van szüksége, ezért kiált fel: „Örvendj becsületem!” stb. de ez erőltetett vigasztalás nem képes megnyugtatni: „ki, ki! a tető mindjárt reám szakad” - fojtó a szobalég, hol a vérbűnt elkövette. - Később elhallgattatja lelkiösmeretét, erőszakolja a büszke érzést, hogy joga volt ezt tenni, becsülete érdekében, s midőn (V. szakasz) a király előtt, Gertrúd holtteste mellett megjelenik, büszkén emeli fejét, s vallja be a gyilkosságot. Azon meggyőződéssel hallgattatá el a lelkiösmeret szavát, hogy Gertrúd csakugyan bűnrészes volt magában a tettben, mely indokból származott a gyilkosság is, mint fönnebb láttuk. Büszkén sorolja hát el vádjait a király előtt, s midőn ez fogságba akarja vitetni, önérzettel hivatkozik nemzetségére, mely Endrénél nem alább való:
„Árpád és Bor vére közt
Folyó dologban, biró csak Magyar-
Ország lehet - „
azaz: párbajt kell vívniok, a királlyal vagy ennek lovagjával.
De e büszke önérzet eltűnik lassankint, a lelkiösmeret elnyomott vádja mind hangosabbá lesz, s Bánk önmaga szemében is gonosztevővé sűlyed alá, midőn hallja, hogy a haldokló Petur átkot mondott az „alattomos gyilkosra”. Itt Bánk összehasonlítja Petur nyílt, férfis fölléptét - melyért mégis lófarkon hurcoltatott - saját eljárásával, s magát a mellett eltörpülni érzi. Nem is feledheti e szót, kétszer is ismétli: „Petur engem átkozott alattomos gyilkosnak”. - Majd Myska bán jő: orozva gyilkolónak mondja Bánkot, ez is lelkiösmeretére támad: „Orozva?” kérdi fájdalmasan, aztán elhallgat. Sokáig hallgat, s oszlop módra áll, földre szegzett szemekkel. - Bánkkal, a király helyett, Solom mester akart megvívni, Myska bán fia - de apja nem engedi: hisz Bánk nem méltó arra, hogy vele lovagias ember megvívjon, mert Biberach, ki a Myska házánál halt meg, haldokolva megesküdt, hogy a királyné ártatlan, mit sem tudott „Ottó ízetlenkedéséről”. - Solom elveti kardját: „úgy hát átkozott legyen, ki a nemes kardot bemártja egy alattomos gyilkos vérébe!” - Ime Bánk hová sűlyedt: a büszke Bor ivadék, most ön és mások vádja által megsemmisülve áll, s ez Bánk büntetése, iszonyúbb a halálnál, meg ami következik, Melinda gyászos vége.
Gertrúd magában a tényben ártatlan volt.
Bánk azon meggyőződésben ölte meg, hogy magában a tényben is részes. Amint a tettet elköveté, már belvádat érzett, de még nem tudja miért.
E belvád fejlik az V. szakaszban boszuló mardosássá.
(1860 előtt)
527.... ezt jegyzi meg...: l. Athenaeum, 1839. március 31.
528.lucidum intervallum: (latin) világos időköz (zavart elmeállapotban).
529.Mintha Helenát s Hermiát hallanók...: Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékából a két szerelmes leány párbeszéde (I. felvonás, 1. szín):
Hermia Utánam jár, ha mégúgy megvetem.Heléna S engem kerül, ha mégúgy szeretem!
(Arany János fordítása)
530.Bor vére: Bánk a Bor nemzetségből származik, amely az ország egyik legrégibb és legtekintélyesebb nemzetsége.